Az év novellái 2002 óta gazdagítja az antológiák sorát, jelen kötet novelláit Toldi Éva (1962), az Újvidéki Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének tanára – magyar irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő válogatta, személyes ízlésén alapulnak. A novellák sokféle témát érintenek; az egyszerű realizmustól egészen az abszurdig.

Férfitörténetek C-dúrban

Az év novellái 2024 bizonyos tekintetben maga mögött hagyja a formális struktúrákat, ha valaki a klasszikus novella definíciójából indul ki, csalódni fog, de funkcionálisan olvasva – kritikusként, író- vagy versenytársként – más érzékenységek vannak a nyelvhez és a történethez való viszonyban, mint a klasszikus novellák esetében.

Igaza van Toldi Évának, amikor azt mondja „[...] az irodalom több olyan antológiát is elbír, amelyek a legjobbakat mutatják be.” (https://www.gyorfiszalon.hu/news/18899/102/) A Magyar Napló eddigi válogatásaira is helytálló a megállapítás, az irodalom nem megkímélt területe a polarizált világnak, a társadalmi és politikai preferenciáknak, de legalább minden oldal megmutathatja az irodalom segítségével azokat a trendeket, értékvilágokat, amelyeket követ, amelyekben hisz. A Magyar Napló stabil, konzervatív-keresztény szellemiséget közvetít, legtöbb novellája azt a meggyőződést igazolja, hogy a fikciónak társadalmi lelkiismereten kell nyugodnia, nem túlhajtott intellektualizmuson. Tudatos stratégia, hogy javarészt saját szerzőkkel dolgozik, és ebben semmi különös nincsen. Jelen kötet folytatja az életkori besorolás hagyományát, a legidősebb szerzőtől halad a legfiatalabbig. Ferdinandy Györggyel (1935-2024) kezdődik, és Masri Mona Aicha-val (1993) ér véget. Az antológia első mondata így hangzik: „Az alattunk lévő házmesterlakást is kiadták a szüleim”, az utolsó: „Nem mondom, hogy nem gondolok a mező liliomaira és az ég madaraira.” Van-e különbség a két megszólalás között?

A Sybil/Szex és pszichoanalízis (2019) című filmben nagyon plasztikusan beszél az egyik szereplő egy kortárs jelenségről. Olyasmit mond, hogy az olvasás alapvetően a túszejtés mechanizmusára épül, valakit arra kényszerítesz, hogy iksz órát eltöltsön az agyadban. Más fejében vagy vendég, egészíthetnénk ki. Igen ám, de az embereknek még kevesebb idejük van, mint tíz éve – a film óta eltelt öt év –, amikor a szerzőknek még lehetett egy kis sikerük. Mára az emberek telítődtek infóval, ezernyi okuk van, hogy ne olvassanak, és soha nem volt még ennyire illegitim, hogy könyvet írjon az ember. Vagy novellát – tegyük hozzá. Inspiráció nem létezik, a kemény munka sem ér semmit, az írás nem a történetről szól, hanem két-három dolog találkozásáról, ami beindít egy folyamatot. Vagy néha már van egy létező folyamat, amit be lehet gyűjteni, mint például egy újsághír.

Nehezen lehet cáfolni a fenti mondatokat, különösen, ha szépirodalomra gondolunk. A csavar ott van, hogy az emberek néha mégis olvasnak, ezért az írókat hatalmas felelősség terheli, gondoskodniuk kell arról, hogy minden szavuk mögött szándék rejtőzzön, legjobb esetben az iróniával és az olvasóval folytatott végtelen játszma, amikor metafizikai, egzisztenciális, filozófiai vagy vallási elképzelésekkel foglalkoznak. Ha rendszeresen forgatunk könyveket, megtanulunk olvasni a sorok között, megtanuljuk keresni a történet legbelső rétegét, szimbólumait, szándékos párhuzamait, az igazi jelentését. Megismerjük magukat az embereket. Epifániát (megvilágosodás) élünk át, többet tudunk meg a világról, és az öntudatnak ez a szintje felszabadító. Írás közben az író és az olvasó is felfedezi saját világképét, már ha képesek rá, mert ahogy a nyelv és a kommunikáció fejlődik, a nyelv is korrumpálódik.

Az egyre rövidülő figyelem korszakában a novella a legalkalmasabb a 21. század leírására, bár nem tőle várjuk a létezés értelmének mélyreható vitáit, és inkább kérdések felvetésével foglalkozik, nem a válaszokkal. A novellák illeszkednek a frenetikusan modern életmódunkhoz: Hogyan élünk, miért élünk úgy, ahogy? A novellák érzelmeket vágnak át, megnézik mi van alatta, kiásnak valamit a homályból, ezáltal vetik ki a horgonyt az olvasók tudatában.

A legjobb novellák nem elmesélni akarnak egy már átélt kalandot, hanem kalandozni akarnak a nyelvben és a tudatalattiban. A novellákban meghittebb, zsigeribb módon találkozunk a világgal, mint a regényekben, ez a legfőbb élvezet bennük. Hátsó ajtó a nehéz, zaklatott érzelmek számára. A legjobb novellaírók az érzelmi áttételek és a desztilláció mesterei, amikor maguk helyett másokról beszélnek.

A már említett beszélgetésben Toldi Éva szerkesztő azt mondja, nem keresett közös nevezőt, de a végén mégis talált, a transzkulturalizmust, mely több szerzőt is összeköt. Elolvasva mind a negyvenegy novellát, még több közös nevező rajzolódik ki. Az idősebb női szerzők korosztályát Mezei Katalin (1943) demokrácia deficitről szóló allegóriája (Az állatok tanácskozása) és Varga Klára (1963) (ön)vigasztalásról és a gondoskodás erkölcsi felelősségének témájáról szóló Vince és Dafina című novellája képviseli. Küldetés- és termékenységtörténet egymásba kapaszkodó mintája hajtja előre az eseményeket, mely látszólag egy Vince nevű kisfiú körül forog, ám a küldetés valódi célja, hogy a mesemondó Dafina krisztusi figurája szembenézzen önmagával.

Dafináról sokan tudták a városban, hogy meséket mond, de azt kevesen, hogy miféléket. Nem könyvekből mesélt, hanem mindenkinek saját mesét mondott, olyat, ami csak az övé. Főleg akkor kértek tőle mesét a helybeliek, ha valami nagyon elakadt az életükben. (86.)

Sajátos női tapasztalatról három szerző ír, a már említett Varga Klára, Jánoki-Kis Viktória (1982) és Masri Mona Aicha (1993). Nem tűnik kevésnek, hogy negyvenegy novellából három szól kifejezetten a nők által megélt tapasztalatokról? Varga a mesemondó empátiáját és gondoskodását a női szerepkészlet részeként vetíti vászonra, Jánoki-Kis egy verbálisan bántalmazó férjet.

Robi közeledik felénk. Tudom, mit fog mondani. Megint én leszek a hibás mindenért. Miért hagytam, hogy eddig fajuljon a dolog. Mikor tanulom meg, hogy egy ilyen gyereket szigorúbban kell nevelni. Nem akarom hallani az újabb kioktatást. Hirtelen döntök. Elindulok a tóba. Talpam alatt besüpped az iszap. Sietni, sietni előre, hogy mielőbb térdig, combig, derékig érjen a víz. – Ez a megoldás, hogy rám sózod? – kiált utánam Robi, de nem fordulok meg. El kell innen tűnnöm, hogy levegőhöz jussak. (239.)

Masri Mona Aicha a református vallás témáját a nők szexualizált kinézetére vonatkozó normákkal mossa össze. A többi női szerző novellája nem kifejezetten női tapasztalatról szól, Burns Katalin (1976) mozis közegben játszódó novellájának (Mozi) mondanivalója a kortárs korporét közeg ellenszenvesen hierarchikus struktúrája, Gerzsenyi Gabriella (1977) narrátora nosztalgikusan tekint vissza a hetvenes, nyolcvanas évek kárpátaljai konzumfogyasztásának paneljeire (Amikor kicsi voltam). Benkő Imola Orsolya (1979) ugyanezt teszi, csak egy romániai magyar narrátor visszaemlékezésével, nála azonban megjelenik valami, ami a férfi szerzők által írt novellák jelentős részében is ott van; a korlátozó és bántalmazó apa időtlen figurája (Mackósajt). Lőrincz P. Gabriella (1982) szövegében is van egy rendreutasító apafigura, aki elől az egyetlen menekülési útvonal az élettelen kőszoborrá válás abszurd folyamata (Szobor).

Miért gond, ha negyvenegy novellából csak nyolcat írt nő? Toldi Éva szerkesztő reflektálatlansága fura, egyfelől női alkotóként, másfelől egyetemi tanárként, irodalompolitikusként, szerkesztőként. „Nem is értelmezhető, hogy ez sok vagy kevés”, mondja az idézett beszélgetésben. De, értelmezhető, és kevés. A tavalyi válogatás jobban megfelelt ennek a szempontnak, ott a szerzők majdnem fele nő volt. Kortárs irodalomelméleti kérdés a csak a szöveg minősége számít paradigma hamissága, hiszen az esztétikai minőség éppen hogy férfiízlés diktálta konstrukció volt mindig is, férfiszerzők szövegeit kanonizáló és normalizáló folyamat. 2024-ben az irodalom egészen más, mint száz éve, amikor női szerző talán helyet sem kapott volna egy válogatáskötetben. Ez nem világnézet vagy politikai széljárás kérdése, hanem alapvetés. Vagy ahogy Krusovszky Dénes – jelen antológia egyik szerzője mondta – az irodalmi minőség eszmecseréjéből a női nézőpont kirekesztetett. (https://magyarnarancs.hu/pislogo_szobrok/krasznahorkai-laszlo-es-a-nem-letezo-noi-szerzok-112363. Mit üzen a 33:8 arány? Azt, hogy a férfi szerzők jobb novellákat tudnak írni? Biztosan nem. Ha őszintén segíteni akarjuk az olvasást, akkor ennek a szempontnak helyet kell adni.

A novellák többsége önéletrajzi elemeken, férfiasságalakzatokon és férfiszocializáción nyugvó szöveg, melyekben az idősebb generációhoz tartozó szerzők elmerülnek a nosztalgiából rakott bölcseleti novellákban. Mintha a múltban araszolnának egy vicinálison, és tengerré szélesítenék az elbeszélés sodrát akkor is, ha csak egy csermely. A belső monológgal dolgozó nosztalgia-narratíváknak nem csak ereje van, de veszélye is, a közelmúltat a jelen piacán eladni nehéz, főleg, ha nem tudják nyelvileg, formailag és tartalmilag megújítani.

Az antológiát olvasó tehát többnyire kudarcos férfitapasztalatok időutazója lesz, ahol a szerzők a személyes és társadalmi traumákat összekapcsolják, ám oly régimódian, hogy egy régészt is érdekelné. Ebben a világban Bözsikék vannak, az első szexuális tapasztalat férfivá avató szertartása, ahol az olvasó a kettős mércék világába kerül. Ilyen novella például Majoros Sándor (1956) Hogyan lettem pilóta? vagy Kontra Ferenc (1958) Lidércek a téli éjszakában című novellája, ahol az olvasó elcsodálkozik, a "dallamtapadás" és a "macsó" kifejezést már akkor is használták? Oberczián Géza (1961) Brassó című hosszú narratívája ismert irodalmi toposzra épül, egy író meglátogatja gyermekkora helyszínét, és az író-olvasó találkozón friss referenciát kap a valóságról. Az olvasó pedig eltöpreng, ez lenne a kortárs magyar kispróza élvonala, ők a legfontosabb szerzők? Száraz Miklós György (1958) Még hintázom kicsit az ágon című szövege önelemző esszénovellája, intellektuális történetmesélése azonban meggyőzően jeleníti meg az öndefiníció és az érési folyamat konfliktusát.

Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, átgondolta a dolgot. Te senkit nem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen. (33.)

A másik érintkezési pont a novellákban a diszfunkcionális apafigurák jelenléte. Szinte minden novellában közvetlen vagy közvetett formában felbukkannak. Nem véletlenül. A magyar társadalom egyik legnagyobb problémája a szerető és gondoskodó apák valóságos és szimbolikus hiánya. Vagy nincs jelen, vagy ha jelen van, teljes mértékben alkalmatlan: nem a világot segít értelmezi, hanem maga a zűrzavar, elhanyagoló, bántalmazó, és kegyetlen entitás.

Az antológia egyik legjobb írása Grecsó Krisztián (1976) Apám üzent című novellája, ahol a kudarcos tapasztalatot ugyan az apafigura generálja, ám a felelősség a jelenben mégis a narrátoré, aki saját narcizmusát kéri számon, és vetíti egy televíziós műsor pszichiáterébe. Szöllősi Mátyás (1984) elbeszélője mintha egy bolti eladótól kérne orvosi-mentálhigiénés diagnózist, amikor nem ismeri fel a bántalmazás nemileg meghatározott jegyeit az apafigurán, és tájékozatlanul nyit rá a valóságra, amikor kizárólag az egyéni jellemfejlődés kisiklásának tudja be apja viselt dolgait. Bódi Péter (1991) klasszikus novellája gyermeki nézőpontból ábrázol egy hétköznapi módon defektes apát, és ez a novella vezet át egy másik kortárs tematikához, a humán és nem-humán élőlények közötti kizsákmányoló kapcsolathoz.

Két csiga, egy apa meg a fia állnak az autópálya szélén, mire a fiú megkérdezi az apját: apa, hogy lehet átjutni az út túloldalára? Erre az apa azt mondja: ó, sehogy fiam. Oda születni kell! Hangosan nevet a saját viccén, majd hirtelen rálép a csigára. Éles reccsenést hallok. (316.)

A nem-humán entitásokhoz köthető narratívák az emberről mondanak a legtöbbet: eltaposott csigák, szarvassal való traumatikus találkozás, megnyúzásra váró ezüst rókák, lelőtt egyiptomi kóbor kutyák, és egy áram ütötte galamb. Margetin István (1979) novellája is (Sovány malac) a két téma metszéspontjában áll, amikor egy kegyetlen hagyomány – disznóvágás – kapcsán beszél egy autoriter apáról, aki megtiltja a más élőlények iránti szolidaritást, valamint arról, hogy az evés mindig a szülőkre való érzelmi reagálás.

Vannak abszurd, szatirikus, és parabola novellák, melyek egy része kamaszos fisztulahangon megszólaló csukaszürke, lapos, félsütetű szöveg. A novellának – bár elbúcsúztunk a hagyományos definíciótól – azért releváns dolgot kell mondania a világról, valamit, ami magával ragadja az olvasót. Cserna-Szabó András (1974) abszurdba hajló novellája a Mátrix-filozófia eredettörténetére vagy a ősi kínai filozófiára reflektálva azt az ismert tételt ironizálja, mely szerint „Az élet álom”. A Kátya és a bográcslánc, avagy üresedés a húsiparban szövege azonban nem a gyémánthegyű trágárság novellája lett, hanem egy nyelvileg közepes, tartalmilag mesterkélt szöveg.

Az asszony ezután leakasztott egy húskampót, és annak hegyével kezdte szurkálni-karmolászni férjét. Kibuggyant a vér a bőr alól. A hentes pénisze már olyan kemény volt, mintha megfagyott volna. Ekkor Kátya hasra fordította emberét, és egy csülökcsontot erőltetett ánuszába. A főhentes visított a fájdalomtól (senki nem hallhatta, a mészárszék a városka szélén épült) de vesszője már az acélnál is keményebben ágaskodott. (175.)

Szántó T. Gábor (1966) a Színház című novellájához nem talált jó befejezést, torzóként lebeg, pedig jól indul, egy kisfiút vezetnek be a polite society (udvarias társaság) világába, sikertelenül. Szélesi Sándor (1969) A képzeletbeli barát című írásában hiába van alternatív valóság és nézőpontváltás, szövege a csillagközi térben maradt, nem gravitál a föld felé, talán a szerzővel való analitikus beszélgetés után jöhetne csak le a földre. Novák Valentin (1969) realista szövegében (Dr. Rotács, a fogadatlan kertész) tűnik fel az a kortárs toposz, ami az írók legnagyobb rémálma, az értelmetlen és hiábavaló élet szimbóluma, az árufeltöltői munka. Kétségtelen, az érzelmi-egzisztenciális entrópia utolsó állomása, a hajléktalanságot nem számítva.

Lackfi János (1971) jól előadott írása (Halálozási rubrikák) a hatalom működéséről releváns, átérezhető és nagyon szomorú kép. Szalay Zoltán (1985) kafkai ihletésű disztópiája túlírt, Vass Norbert (1985) Altató-ja légüres térben lebeg, de egy horhón majdcsak megtalálja a lefelé vezető utat, miközben az olvasó azon töprenghet, mit akart mondani a költő Fürst Walter (kártya)figurájával, hacsak azt nem, hogy a világ mindig is régimódi férfivircsaft volt, ahol a nőket és a gyerekeket legjobb negligálni valamilyen kíméletes módon. Vass igen remek szövegeket ír a Könyves Magazinnak, amitől az ember automatikusan azt képzeli, a novella írásban is penge.

A funkcionális olvasónak az az érzése, hogy a nyomtatott szó csapdájába szorult szerzők a novellaíró hagyomány farkába kapaszkodva írnak ugyan, de kibelezik a novellaformát, ezért az elragadtatás váltóárama nem mindig ráz meg bennünket, kevés a friss, magával ragadó szöveg. Nem minden novella mesél gondos irodalmi kidolgozottsággal, precizitással, igényes figyelemmel a nyelvre és formára. Nem érezni a nyelvi erőt, az eredetiséget (ha van ilyen), a hang, a ritmus, a hanglejtések harmóniáját és szépségét. Nem érezni a novellák mögött rejlő mesélőkedvet, a késztetést, ami a jó novella előfeltétele. Mert végül is ki uralja a szavakat? Az, aki olvassa.

Megfontolásra érdemes, nem lenne-e jobb, ha a szerzőket betűrendbe sorolnák, az enyhén stigmatizáló életkori besorolás helyett? A könyv tipográfia szép, nagyszerűen lapozható, olvasható, remek a betűtípus, látszik, hogy nem csak az esztétikára, de a funkcionalitásra is gondolt Árkossy István és Zách Eszter. ∗∗∗∗∗

A kritika eredeti megjelenése: ambroozia.hu 2024/3

Következik: Kemény Lili: Nem 

Mára világos lett, mi a legjobb a sorozatokban. Jók a kamaradarabok is, egy helyszínen játszódnak, és inkább az emberi viselkedésre, lelki, pszichés történésekre fókuszálnak. De azért amikor a világot járja a kamera, az a legizgalmasabb, mert fix sztereotípiák dőlhetnek meg, például, hogy a menekülttáborok – már ha a Közel-Keletről van szó – csak sivatagos területen lehetnek. Hát nem.

Nem láttam A szolgálólány meséjét, de ez is pszichológia, egyszerűen nem tudok megnézni valamit, ami sok embernek tetszik. Nincs kedvem hozzá. Nincs benne következetesség, mert azt sem tudom megnézni, ami sok embernek nem tetszik. Érdekes dolog ez, talán a WMN írt a jelenségről nemrég. Egyszerűen semmi nem érdekel, ha áradoznak róla. Persze, a kettős mérce működik, amikor én írok mondjuk a Ripley című sorozatról, ami szerintem zseniális, nem fogadom el saját preferenciámat, és kiakadok, amikor az emberek egyszerűen nem értik a szépség természetét, és csak hatvanegy ember olvasta el, mit írtam róla. Remélem, többen nézték meg.

Azért írom A szolgálólány meséjét, mert annak is Elisabeth Moss a főszereplője, meg ennek A lepel című sorozatnak is. Ez a nő valami elképesztő. Mindig tud valami újat mutatni. Először A négyzet (2017) című Robert Östlund filmben figyeltem fel rá, nem semmi a karaktere, és ahogy játssza a kulturális újságírót – a kurátort faggatja, majd ágyba is bújik vele –, valami fenomenális. Lehet, hogy volt már, de én még nem láttam olyan filmet, ami a "stealthing"-et tematizálta volna, amikor egy nő manipulatív és/vagy erőszakos formában szexuális erőszakot követ el egy férfivel szemben. Ebben a filmben a teli óvszert akarja megkaparintani, de nem adják neki szerencsére. Elisabeth Moss zseniális színész, minden érdekel, amiben ő játszik (A szolgálólány meséjét kivéve). Azt is tudom, hogy a kritikusoknak nem tetszik se a sorozat, sem Moss játéka, pedig Moss most is elképesztő. Olyan helyeken mosolyog például, ami elsőre inadekvátnak tűnik, de ahogy haladnak az epizódok szépen lassan rájövünk, az a mosoly teljesen rendben volt. Nem a női szocializációra visszavezethető mosolyok ezek, hanem egy ravasz rókáé.

 Imogen Salter és a terrorista Adilah El Idrissi

Napjaink feszült politikai légköre, azok a dolgok, amikről nem olvasni az interneten, nem szerepelnek a hírekben, titkos nemzetbiztonsági ügyek, nem a mosdatlan tömegre tartoznak. A francia és az amerikai nemzetbiztonság dolgozik együtt, vagy egymás ellen, néha nem lehet tudni. A fókuszban egy Imogen Salter (Elisabeth Moss) nevű MI6 ügynök áll. Most jön jól a Slow Horses sorozat, amiből tudjuk, ez a brit titkosszolgálat egyik részlege. Egy fura sisterhood (nők közötti szolidaritás) történettel lesz dolgunk. Mindezen túl, a fókusz Imogen Salter MI6 ügynök múltján van, hogyan lett belőle az, aki. Társadalomkritika közepes átlagon hozva: mindkét nő sorsát manipulatív és erőszakos férfiak determinálják. Imogen Salter most a francia titkos szolgálatnak dolgozik, az ISIS egyik női vezetőjét kell elkapnia és átadni a Párizsban tartózkodó CIA vezetőnek (Josh Charles). Ez a sorozat annyiban hoz újat a többi közel-keleti terroristás sorozathoz képest – amiben természetesen a Fauda verhetetlen –, hogy egy fiatal nőről van szó, Adilah El Idrissi-ről, akit Yumna Marwan, egy libanoni-palesztin színész játszik, és akiről nehezen tudjuk elképzelni azokat a szörnyűségeket, amivel vádolják. A sorozat arról szól, hogyan kerül közel egymáshoz ez a két teljesen eltérő közegből jött nő. Tulajdonképpen két felébredés történet fut párhuzamosan, nem csak az iszlám társadalom nyomja el a nőket, a fehér, nyugati kultúra is. Közös tulajdonságuk a férfidominancia, de az ISIS-szes nőnek azért tényleg fényévekkel nehezebb dolga van, akkor is, ha végső fokon senkinek sincs szabad akarata. És nem nagy vigasz, hogy a férfiaknak sincs. A fanyalgó kritika talán pont ezért fanyalog, két nő szolidaritása nem tetszik nekik, nem érdekes, ismeretlen terep. Aki nem veszi észre ezt a rejtett társadalomkritikát, annak ott van Párizs, London és a viszonylag sok verekedés, na meg az állandóan Párizst fikázó Knox Overstreet a Holt Költők Társaságából, igaz, most a CIA-nak dolgozik. Persze, a kritikusoknak abban igaza van, hogy van pár felelőtlen jelenet. Aki még nem látta, de meg szeretné nézni, innentől ne olvassa, mert SPOILER ALERT következik.

1. A Père-Lachaise temetős jelenetről van szó. A gonosz orosz terrorista Jim Morrison sírjára tesz le egy infót, de ott proaktívkodik egy rajongónak álcázott kis csaj (kezdő titkos ügynök). Szerintem nem kellett volna brutálisan fejbe lőni, olyan l'art pour l'art  jelenet volt.

2. Sisterhood ide, sisterhood oda, egyszerűen nem hiszem el, hogy Elisabeth Moss Adilah El Idrissi szír nő iránt tényleg szolidaritást érez, pedig pont ezt próbálja a sorozat elhitetni, hogy van a létezésnek olyan síkja, ahol ez  megtörténhet. Képtelen vagyok elhinni, hogy ez a szír nő azzal érvel, hogy Elisabeth Moss fehér nőként beszél, ezért fogalma sincs, mi van azokkal, akik nem fehér angolszász protestánsnak születtek. Mintha Adilah figurája két öngyilkos merénylet közt a feminista/wok kultúra alapvetéseit tanulmányozná. Hát persze.

3. James Purefoy mindig negatív karaktereket játszik, vártam, hogy megjelenjen, az utolsó epizódban, és ez  meg is történt. Annyira gonosz pofája van, olyan róka képe, hogy minden gazságot elhiszünk róla. Aki látta a The Following-ben, ahol Kevin Bacon-nal játszik, az tudja, miről beszélek. Itt Elisabeth Moss tanítómesterét, gyámját játssza, aki mindenre kitanította a lányt, és persze, hogy  továbbment, és minden határt átlépett. Most azt a világ állapota felett busongó figurát játssza – már-már archetipikus figura – aki szerint a világ megérett a pusztulásra. Minden patriarchális megmondóember ilyen, félnek a társadalmi változásoktól, ezeket negatívan értékelik. Fenyegetést jelent nekik a nők öntudatra ébredése, a társadalmi igazságosság eszméje, egyáltalán minden, ami demokratikusan és az egyenlőség elvén működik. Honnan olyan ismerős ez a beállítódás? 

4. A legvégén kiderül, Elisabeth Moss apja, a magas beosztású diplomata és kettős ügynök koránt sem halt meg, él és virul, csak a lánya hitte, hogy hosszú évek óta halott. Na most, hogyan tudja meg? Levelekből, amit ez a kettős ügynök és a gonosz mentor írogat(ott) egymásnak. Elől hagyott (!) fehér borítékok, kalligrafikus dőlt betűk, név és cím, mint egy George Eliot regényben. Az internet korában, amikor e-mail-en meg telefonon intézzük az ügyeket, akkor két rettenetesen fifikás ügynök leveleket vált egymással, de hát Elisabeth Moss enélkül sohasem jött volna rá a dolgokra.

Szóval a tanulság az, hogy nem állunk ám annyira messze az iszlám terroristáktól, csak jobban púderoljuk magunkat. De azért az a pici különbség szerencsére még ott van. Majdnem elfelejtettem, van benne egy kurva jó mondat, tökéletesen írja le a világ tényleges állapotát, és persze hogy Shakespeare írta a Vihar című darabjában. "A pokol üres. Minden ördög itt van." ∗∗∗∗∗

The Veil, 2024 S01/E06

Tetszett, pedig majdnem biztos voltam benne, hogy nem fog. Miért? Például a címe miatt. Emlékszem, nem olyan régen – még csak készült – filmes oldalakon került róla szó, és amikor a címét firtattam, valaki egy nevető szmájlit tett a hozzászólásom alá. Azóta is ezen gondolkodom.

Belegondolva rokonaim évek óta tartó költözködési rutinjába – Brighton and Hove-val kezdték, Birmingham-mel folytatták, most Edinburgh-ban élnek – ha így folytatják, nemsokára az Északi-sarkon fognak sátrat verni, csak oda én már nem megyek, főleg, mióta láttam a True Detectiv negyedik évadát, amit Izlandon forgatták, de az Északi-sarkon játszódik. 

Anyám unokája egyik estébe hajló délután türelmesen elmagyarázta, hol kell leszállnom a buszról, amivel hazaérek a Portland Street-re, csak azt nem kalkulálta bele, ha nincs leszálló, a busz nem áll meg, pont úgy, mint itthon. Egy darabig ismerős volt minden, nahát, erre szoktam gyalogolni, csak az ellenkező irányba. Nem lehet gond. De lett. Mire észrevettem, hogy baj van, megnyomtam a csengőt, tök feleslegesen, mert az Ocean Terminal végállomás következett. Mi lesz velem? Menekülttáborba kerülök, nem is kell megvárnom a sátortáborral az Északi-sarkot. Eszembe jutott, hogy nem csak francia, de magyar nagykövetség is van, de jó, az anyanyelvemen magyarázhatom majd el, milyen kilátástalan helyzetbe kerültem. Még jó, hogy a nevemet meg tudom mondani, meg hogy kik a szüleim, és hol lakom. Átgyalogoltam az Ocean Drive-ra és felhívtam anyám unokáját. Mire felvette a telefont már úgy sírtam, hogy alig értette, mi történt. "Mindjárt ott vagyok, ne menj sehova", mondta. Fél utcányira voltunk a szálláshelyemtől, ha kicsit balra nézek, láttam volna a Portland Street elejét. "Miért nem használtad a térképet?", kérdezte. "Pánikba estem."

Szerettem volna valamilyen kapcsolatot az emberekkel, és meglepően sokan rám is mosolyogtak, biztosan összetévesztenek valakivel, más magyarázata nem lehet. Már majdnem J. K. Rowling-nak képzeltem magam, aki állítólag a Cramond Village városrészben él. De csak kutyákkal kerültem beszélőviszonyba, többnyire a Leith Links parkban. Észrevettem, hogy mindenki legalább két kutyával van. Két buldog, két boxer, két chivava. A legtöbbnek előre köszöntem, elkerülve a gazdájuk tekintetét, nehogy udvariaskodniuk kelljen. Egy foxterrier kézen állva produkálta magát, ezt sem lehetett szó nélkül hagyni. Hatalmas park – régen golfpálya volt –, most gyerek- és kutyaparadicsom, a hatéves fiatalember is ide jár játszani. Messziről láttam egy nőt, csíptetős bottal szedegette a szemetet. Milyen jól öltözött közmunkás, gondoltam. De a többiek is, azt a mindenit. Anyám unokája elmagyarázta, nem közmunkások, hanem a közeli iskola szülői munkaközössége, akik rendszeresen összeszedik a parkban a szemetet.

ÉSZAKRÓL HEGY, DÉLRŐL TÓ, NYUGATRÓL UTAK, KELETRŐL FOLYÓ, 2003

Három kívánságom volt, turkálók, könyvesboltok, kiülős kávéházak, és az óváros. Felszálltunk a 16-os buszra, a Leith Walk-nál szálltunk le. Éppen ilyen helyet kerestem, vintage boltok egymás hegyén-hátán, azt sem tudtam, melyikbe menjek. Vigyáztam a költekezéssel, úgy szerettem volna vásárolni, hogy baromi sok mindent vegyek, de a pénzem megmaradjon. A Salvation Army Trading Company turkálójába nem akartam bemenni, minden vallásos szervezetet utálok, de amikor bekukkantottam a kirakaton, láttam, könyvek is vannak. Dobtam egy hátast, Tompa Andrea Omerta című nagyregénye £ 1.50. Április 2-án vitte be valaki. Nem szégyelli magát? Nem fért el a könyvespolcon? Anyám unokája megkérdezte ki az a Tompa Andrea, én pedig elmondtam, hogy kortárs magyar író, és színikritikus, akinek egyik regényét sem olvastam, de hát most, hogy ez az incidens megtörtént, nyilván el fogom. Alkalom adódott kritikai kitekintésre, amelyben elmagyaráztam, szerintem miért fejlődik a kortárs irodalom az autofikció irányába – miért írnak a szerzők saját magukról –, nem mintha Tompa ebben a műfajban alkotna, és, hogy a nemi- és szexuális normák megváltozása miatt kezd lejárni a maszkulin írásművek ideje.

Egy kincsem már van, könyveltem el, pedig várt rám egy másik is. A város legszebb könyvesboltjába mentünk, a Topping & Company Booksellers-be, Blenheim Place 2. Megkérdeztem az eladót magyar szerzőtől van-e valami. Sorry, de két nap alatt bármit beszereznek. No, thank you. Ilyenkor nő nagyra bennem a magyar öntudat, ami otthon soha, kivéve amikor hazafelé megérkeztünk a Liszt Ferenc repülőtérre, és annyira örültem, hogy anyám rögtön javasolta, legközelebb szavazzak nyugodtan a Mi Hazánkra. Szóval, nincsenek magyar szerzők. Emeletes, gyönyörű könyvesboltban barangoltunk, faragott lábú régi asztalokon hűvös halomban a könyvek, egyik szebb, mint a másik, nagyjából £ 11-15, már azok, amik engem érdekeltek. A Prophet Song-ot Paul Lynch-től de megvettem volna! Nézelődtünk jobbra-balra, rengeteg színes könyv a polcokon is, semmilyen betűrendben, hát persze, nem könyvtárban vagyunk. Elmenőben varázsos dolog történt. Anyám unokája, akiről sok jót lehet elmondani, de, hogy otthon lenne a kortárs magyar irodalomban, azt éppen nem. Megtorpant. Mondom, mi van? Leemel két könyvet a polcról. László Krasznahorkai: A Mountain to the North, a Lake to the South, Paths to the West, a River to the East.* Transleted by Ottilie Muzlet, £ 15. Beszarás, mondtuk egyszerre. A másik könyv az Aprómunka egy palotáért, de az angol címét meg nem mondom. 

Lefelé a Calton Hill-ről

Ennek örömére felmásztunk a Calton Hill-re. Egy domb a város szívében, távolban a tenger, kis szigetek, rálátás a városra, a messzi Skót Felföldre, amit ők Highland-nek hívnak. Edinburgh nem a derékfájósok városa. Az óvárosban mindig felfelé kell menni azon a kurva sok lépcsőn, meg kaptatón. Majdnem belehaltam, de felmásztam. Jaj, az a középkori hangulat. Jaj, azok a szűk folyosók és zegzugok. Majdnem lefotóztam egy kvaterkáló skót dudás kompániát. "Nem merted, mi?", kérdezte anyám unokája. "Olyan illetéktelennek éreztem", mondtam. Messziről néztük a várat, huszonötezer a belépőjegy, majd legközelebb. Grassmarket 42, Made in Italy, egy olasz pizzéria az óváros szívében, ide ülünk le. Drága kávé (Medium Black Coffee), £ 7.26, ezer lépcső, hömpölygő turisták, macskakávézó, de még, vagy már nincs nyitva. Milyen társadalmi réteg lakhat itt? Ilyen lakást csak a nagymamától lehet örökölni. Később megtaláltuk a Victoria Street-en a híres Harry Potter boltot, ami  hidegen hagy, mióta Puzsér Róbert azt mondta, hiányzik belőle a társadalmi mobilitás. Mármint a könyvből. A Skót Nemzeti Könyvtárba viszont bementünk. A St James Quarter-nél baromi magasan van egy Henry Dundas** szobor, lamentáltunk egy kicsit alatta, meg az Oregonban ledöntött Thomas Jefferson szoborról is, hogy milyen jó ötlet kritikai megállítótáblát tenni mellé, ami tiszteletben tartja az elnyomott kisebbségek szempontjait is. Dundas az atlanti rabszolgakereskedelem ellentmondásos figurája volt, el akarta törölni a rabszolgaságot, de azért voltak, akik nálánál is jobban akarták. A St James plaza tetején még a Calton Hill-nél is szebb volt a kilátás, négy emelet magasságból csodáltuk a várost. Kontrollmánia ide, kontrollmánia oda, rászóltam anyám unokájára, ne menjen olyan közel a korláthoz, mert meghűl az ereimben a vér. Amikor a St. Mary's katolikus katedrális mellett buszoztunk el, anyám unokájának eszébe jutott, hogy hűha, megígérte anyámnak, elviszi misére, és vehet a barátnőinek kegytárgyakat ajándékba. Vettek is másnap mindegyiknek, kétszer annyiba került, mint a repülőjegye. Hazafelé belefutottunk egy palesztinbarát tüntetésbe. "Nehogy mondj valamit", mondta anyám unokája és megfogta a karomat, mintha éppen oda akarnék futni.

 Harry Potter boltocska a Victoria Street-en

Búcsúzás rokonoktól, a fiatalembertől – aki még nem nézett fel a tablet-ből, mióta megkapta –, Alaskától, a félig bengáli macskától, aki a gardróbszekrénybe bújt előlünk, és a meztelen csigától, akinek még nincs neve. Edinburgh nemzetközi repülőterén nagyon figyeltek, el ne vesszek, nehogy a nyakukon maradjak. Amikor beültünk egy étterembe, odajött az egyik felszolgáló, és megkérdezte, magyarok vagyunk-e. A "gyere" szó tűnt fel neki, elkapta a nosztalgia a magyar barátai iránt, magyarázta. Anyám és az unokája azonban egy hírességgel voltak elfoglalva, előttünk csekkolt be, de én nem ismertem. Nahát. Éreztem a lesújtó pillantásukat. Maximum Slavoj Žižek-től*** hidalnék le, vagy Juliette Binoche-tól, akivel a barátnőm egyszer Párizsig repült, amikor pár éve itt volt a miskolci filmfesztiválon. Az Északi-tenger felett elgondolkodtam a skótokról szóló sablonos sztereotípiákról, amiket végül is nem sikerült kicsomagolni. Hiszen inkább leszakadt a derekam minden nap, csak ne kelljen két fontot kiadni buszra. Csodálatos volt Budapest fényeit felülről látni, és hazaérkezni. Halálfélelem egyszer kapott el, anyám Dunaharasztinál kidobta a taccsot – állítólag a stressztől, mert a reptérről hazafelé eltévedtünk –, és az unokatesóm megállt az autópálya szélén. Mondtam anyámnak, nyugodtan hányjon abba a sálba, amit Párizsból kaptam, de már nem kellett neki, és ahogy mondani szokták, végül szerencsésen hazaérkeztünk.  

* Régóta tervezem, írok valamit a magyar könyvcímekről. Utálom egy csomónak a címét. A Krasznahorkai mű címe mindennek ellentmond, ami tetszik, mégis az egyik legjobb, amit valaha olvastam

** Henry Dundas (1742-1811), Skócia egyik legbefolyásosabb politikusa volt

*** Slavoj Žižek (1949) szlovén filozófus, szociológus, pszichoanalitikus, egyetemi tanár, kultúrakritikus és író, a 21. század egyik legnagyobb hatású gondolkodója. 

VÉGE

Az edinburgh-i vár, Old Town-ban

A Calton Hill tetején

A híres Grassmarket az Óvárosban

Vége

Kezd kirajzolódni számomra Friderikusz Sándor portréalkotói mibenléte. Van pár hívószava, erre feszíti fel a kérdezés gyöngyvásznát. Olyat kérdez, ami mindannyiunkat érdekel, csak nem tudnánk szabatosan megfogalmazni. Nem hagy egérutat, mégsem kellemetlenkedik, nem lép át semmilyen határt. Ha én beszélgettem volna Azahriah-val, már a felénél feláll, vagy el sem jön. 

De most, hogy az átlagosnál kicsit jobban figyeltem Friderikuszra, észrevettem olyat is, amit Krasznahorkai Lászlóval készült beszélgetésnél még nem. Azért mondom őt, mert az volt az első beszélgetés, amit egy az egyben végighallgattam. Annyira lenyűgözött a jelenség, az író maga, a hírverés, az írói sikerei, na meg a két lánya, aki közül az egyik feminista, hogy a holdudvarhatás lépett életbe, mindennel felgyönyörűztem, amivel csak tudtam. Micsoda kék szemek, hogy szexualizáljam és tárgyiasítsam is egy kicsit. Meg persze imádom az epikureus iskolához köthető ataraxiás férfiakat (és nőket is). Ahogy egyik ismerősöm szokta mondani, az idős embereknek nem áll jól a lelkesedés. Nem mintha Krasznahorkait beletenném az idős férfi kategóriájába. Isten ments. Szóval, azt vettem észre az Azahriah beszélgetésben, hogy Friderikusz Sándor kérdez valamit, de mielőtt válaszolnának, tetszetős, világos, mindenki számára érthető gondolatokkal megelőlegezi a választ – mi több, alternatívát is ad –, azaz elmondja azt, amire beszélgetőpartnerének már csak rá kell bólintania, kiválasztani az alternatíva közül valamelyik állítást, vagy ellent kell mondania. Valahol érthető, egyrészt lényegesen lerövidíti az amúgy talán hosszabb és üresjáratokkal terhelt beszélgetést, másrészt Friderikusz Sándor már nagyon sok mindent tud az életről, az emberekről, és ez a preventív kérdezés az ő sajátos stílusjegye, mint meghívott vendégeinél a foglalkozásuk, vagy a művészeti ág, amelyben jeleskednek. 

Azahriah jó benyomást tett rám, nem éreztem modorosnak. Egy fejlődőképes srác, aki nem vesztette el menet közben a spontaneitás és az autonómia képességét. Már óvodás korában reflektív volt, válaszokat keresett – hallottuk. Ha magamra gondolok – mert minden ilyen beszélgetés attól jó, hogy az ember magára is csűrhet –, milyen voltam én óvodás koromban? Ez akkor is jogos, ha nem tartozom Azahriah-val azonos generációhoz. Arra jutottam, hogy tizenhat évesen is egy okos magyar vizsla színvonalán álltam. Ha volt is gondolatom, szavakká formálni semmiképp sem tudtam, csak akolmeleg érzéseim voltak. Jó valami, vagy rossz. A miérteket nem kerestem. És akkor itt van ez a srác. Igaza van Alan Moore (1953) képregényírónak –, aki írókhoz beszél, de a zenére is érvényes –, hogy az alkotóknak elsősorban emberileg kell fejlődniük, és ki kell alakítaniuk egy csak rájuk jellemző világlátást, egy nézőpontot, ahonnan a világra tekintenek. Erkölcsi, politikai platformmal kell rendelkezniük, de meg kell érteniük mások ötleteit is, az eltérő szocializáció ellenére is. Továbbá, hogy az írás, a zene képes a tudatot és a világot megváltoztatni. Tök világos, Azahriah ha zenészként fejlődni akar, emberként is fejlődnie kell. Milyen jó, hogy pont ezt teszi. És itt van az elágazás. Friderikusznak van egy hívószava, a siker, erre akarta az egész beszélgetést felhúzni, ez érdekli Azahriah-ból. Erre lyukadt ki minden kérdésével, ezzel a siker-narratívával akarta mederben tartani a beszélgetést, Azahriah viszont a fent vázolt fejlődéstörténetet szerette volna elmesélni, és ne érje szó a ház elejét, Friderikusz engedte neki.

Zeneileg nem tudom Azahriah teljesítményét értékelni, csak megközelítéseim lehetnek, a mihezképest Azahriah által is favorizált nézőpontból. Nincs még olyan kortárs kánon, amelyben experimentális zenéjét elhelyezhetnénk. Szerzői alapállása kettős, egyfelől stílusgyakorlatok, melyekkel megtanult utánozni, hogy később eredeti lehessen, másrészt olyan dolgokat akar csinálni, ami még nem volt. Mint annak idején Charles Baudelaire (1821), aki az álszent olvasókat akarta sokkolni A romlás virágai című versciklusával. A művészet mindig állít valamit – igen, nem, talán –, de úgy tűnik, Azahriah zenéje a blöff esztétikájára épül, a mintha minőségére, a látszat megvetésére. Engem meggyőz a forrásmerítés pluralizmusa, az elementáris újrahasznosítás, a visszanyúlás gesztusa akkor is, ha néha a szentimentális esztétika hangján szólal meg. 

Friderikusz Sándor azt mondja, a sikernek nem szabad idő előtt jönnie, de vigyázzunk az ismerős dolgokkal. A túlzott és merev beállítódásunk miatt nem tudnak majd meglepni bennünket. Biztos vagyok benne, számtalan empirikus bizonyítékkal tudná alátámasztani az állítását, de attól még nem lesz igaz. Mit jelent az a kifejezés, hogy idő előtt? Mit kell megvárni? A nagymama halálát, a diplomaosztót, vagy egy földrengést? A siker nem kérdezi, mikor jöhet, csak jön. A sikert nem lehet démonizálni, bezárni egy merev viselkedési mintába, van kiszabott ideje, morális temetkezési hely, akinek előbb jön, az végül belehal. Nem vagyunk egyformák, és a későn jött siker sokkal, de sokkal rosszabb, kár, hogy nem tudjuk erről megkérdezni Stieg Larsson-t (1954-2004), akinek A tetovált lány című könyve (2005) ma a világ legtöbbet olvasott regénye, csak éppen egyik kiadó sem fogadta el, míg Larsson élt, és úgy halt meg, hogy már sosem fogja megtudni, milyen a siker. Akárcsak Annie Ernaux édesapja, ő sem tudott örülni lánya későn jött sikerének, az irodalmi Nobel-díjnak. Van Gogh-ról ne is beszéljünk. Azt is mondja Friderikusz, hogy a mennyiség teszi tönkre a világot. Ezek szerint ő sem tudja kivonni magát a tönkretételből, műsora egy, a sok-sok beszélgetős podcast közül, de azt mondom, várjuk ki, a dialektika törvényei működnek, a mennyiség egy idő után átcsap minőségbe. 5/5

Edinburgh-ban két botanikus kert van, az egyik a királyi, a másik az, amiben én voltam anyám unokájával. Mindig a legegyszerűbb szavakat kell használni, ezért írom, hogy a botanikus kert csodálatos. Minden botanikuskert az, és aki egyet látott, látta az összeset, ebben hasonlítanak a katolikus templomokra. Kis domb, felmászik az ember, látja a királyi várat, alatta a város sziluettjét. Páratlan panoráma, tele japán turistával. Nem mentem fel, még tartott a hiszti. Lemaradni a látványról, ahova még a tolókocsikat is feltolták, úgy az igazi. Tizenhárom éves koromban kezdődött, amikor Budapesten nyaraltam. Nagyon szerettem volna megnézni egy filmet az Uránia moziban, de a duzzogás fontosabb volt. Vendéglátóim magukban keresték a hibát – ez volt a legnagyobb örömöm –, de amikor kezdtek belenyugodni a döntésembe, elértem a tetőpontot. Most is ez történt, csak emberemre akadtam, hozzám sem szóltak. Kezdtem belefáradni, hogy nem mondhatom el, milyen finom a Cafe Andaluz-ban a kávé, hogy ennyi pakisztáni és indiai embert még nem láttam egy helyen, és hogy a George Street-en a francia nagykövetség épülete előtt érthetetlen okból megmagyarázhatatlan honvágy fogott el. A jezsámen bokor alatti padon egy kövér mókus, aki semmit sem tudott a hisztiről, tájékozatlanul odaugrott a lábamhoz. Muszáj volt beszélnem vele, de legalább kiadtam a hiszti utolsó martalékát is, igaz, minden távcsöves japán és nem japán turista minket nézett. 

Anyámmal már két napja nem beszéltünk, a programjaink sem fedték egymást, ő vadkacsákat nézett valahol, pedig ugyanolyanok, mint itthon. Azzal lehet kizökkenteni, ha nem kell csinálnia semmit. Délelőttönként a nappaliban ült – a háziak dolgoztak, kisgyerek iskolában –, és a magyar TV2-t nézte. Otthon ilyenkorra már kigyomlálta és meglocsolta a virágoskertet, elment boltba, és feltette az ebédet. Fura volt neki a semmittevés. Nem engedték főzni. Nehéz volt elfogadnia, hogy mosogatni sem. Összevárják a csetrest, aztán beleteszik a mosogatógépbe. Ebbe is bele kellett nyugodnia. 

Anyák napi csokor, a tulipán anyámé

Nem könnyű vegánként külföldön, míg ki nem ismered a bolti választékot, és főleg a pénzérméket, mert ezek nem írják ki számokkal az aprópénzre, hogy mennyi, vagy nem mindegyikre. Vendéglátóim azonban délutánonként vegán vacsorával vártak, a salátát én csináltam, jégsaláta, vegán cheddar sajt felkockázva, szezámolajjal, borecettel. Mivel közeli rokonaim, nyugodt szívvel nyitogattam a hűtőt, minden volt benne orosz kiskatonán kívül. Alkohol problémával küzdőknél van egy sóvárgás nevű jelenség, amiről Nagy Zsolt beszélt egy tévéműsorban, onnan tudom. A vegánságnál is van ilyen. Nagyon ritkán, de van. Saját mentorom vagyok, nekem nincs kihez fordulnom, de szerencsére hamar véget ér, elég egy másodpercig belegondolni az állatok szenvedésébe, és akkor nincs az a nem-vegán étel, ami után sóvárognék. Március utolsó napjaiban mi már elköszöntünk a húsvéti ünnepektől, a görögök azonban május ötödikén tartották – ez volt a sóvárgás napja – ugyanis ezek a görög rokonok tradicionális ételekkel vártak, szegények azt hitték, vegetáriánus vagyok, nem mintha körülöttem forgott volna a világ. Próbáltam nem ránézni a hatalmas tál tzatzikire, a frissen sült spanakopitára. No milk, no egg, no cheese, no yogurt, no honey, sorry, tinkjú. Egy szót tudok görögül, "kalimera," de elfelejtettem, mit jelent. Ja, azt, hogy "szia."

Anyámnak fura volt, hogy nem ő a főszereplő egy családi lakomán, hozzá van szokva a ceremóniamester pozícióhoz, és a csörgősipkához, de most kihúzták a lába alól a talajt. Cserébe a tányér szélére túrta a csirkemell darabokat. "Nem szeretem", mondta. "Mióta?" kérdeztem magamban. A nap végén anyám unokája megmutatta a ház meztelen csigáját (Arion rufus), aki kezdi családtaggá kinőni magát, két hete egy karfiolban találták. Talán neve is van, csak még nem kérdeztem rá. Lám, a vér nem válik vízzé. Csak nehogy azt mondja, hogy ő is szereti az állatokat, gondoltam, mert kénytelen leszek azt válaszolni, hogy "Megenni." Nem mondta, de azt csak megkérdezte, hogy "Mi a baj a tojással?" Mintha Brian May-től kérdeznék, hogy kell lefogni a húrokat. Azon kívül, hogy a tojásból kikelt kiscsibéket élve darálják le, semmi.

Valaki hat éves lett

Másnap születésnap, valaki hat éves lesz, pont azon a napon, amikor Sigmund Freud született, csak százhatvankét évvel később. A fiatalembernek három kívánsága volt, a drónra és a tabletre emlékszem. "Egyiket sem kap," ezt a szülei mondták pár nappal előtte. Természetesen mindent megkapott. Semmi kivetni valót nem találok ebben, mert régóta van egy elméletem arról, hogy a szülők valódi indítéka, amit generációról generációra örökítenek tovább, az, hogy a gyerekeket el kell zárni a tudástól, ameddig csak lehet, ezt a privilégiumot nem adják ki a kezükből, hova lenne a szülői tekintély máskülönben? Zsigeri, intuitív szinten érzem, hogy a nagy gyermekpszichológusok, akik elméletet gyártanak a mesevilágról és a képzeletről, amit ezek a kütyük szerintük gátolnak, az egyszerűen nem igaz. A fiatalember "cake" helyett többször tortát mondott, lám, mégis csak tud magyarul. Pláne, mikor megkérdeztem, merre van, és azt mondta, a "szobában." Ezek szerint már három magyar szót tud, a "túró rudi" a harmadik. Én a Friesland Campina Hungária marketingigazgatója helyében kihasználnám ezt a jelenséget.   

A kontroll- és irányításmániáról azért én is tudok egyet s mást, én szeretem kontroll alatt tartani a nyilvános képemet, és kibaszottul utálom, amikor kattogtatják a mobilt. Na ja, nem vagyok a Z generáció tagja. A családi összejöveteleken nem nyújtanak be írásos kérvényt, vagy engedélyt fotóhoz vagy videóhoz, vagy legalábbis nem hallottam még ilyenről, pedig kellene. "Kórházi minőségű morfiumra lesz szükségem", gondoltam, amikor visszanéztük őket. Megfigyeltem, mindenki ugyanolyan, mint az életben, kivéve engem, akit egy idétlen földönkívüliekről szóló film castingján simán beválogatnának, csak el kellene mennem. Mint egy Pieter Bruegel festményen a pék felesége, a parasztlakodalomban a kocsmárosné, vagy egy Matrjoska baba és egy orosz anarchista titkos szerelmének a gyümölcse. A tükörfunkcióról van szó, konfliktus van látvány, valóság és önkép között, pedig a ruhák, az öltözködés, a kinézet hieroglifa, az élet elmélyítésének művészi gyakorlata.

A friss születésnapos fiatalember szerdánként úszóedzésre jár, most anyám is elkísérte, soha vissza nem térő alkalom. Igaz, a fiatalember azt mondta – szerencsére angolul –, ha anyám is megy, végig a víz alatt marad. Így lett, az edző aznap többször is rászólt. Ilyenek a gyerekek. Anyám a szombati dzsúdóedzésre is elment, ekkor már nem volt semmi gond, ám valamire ráérzett, de nem saját viselkedésére reflektált, hanem rám. Több nap csúszással tudtam meg, miért nem köszön napok óta. Ilyet csak ő tud kitalálni, persze, a költői tehetsége már a temetői túrákon megmutatkozott, és ha más körülmények között szocializálódik, Nemzetközi Booker-díjas író lehetett volna, akinek Krasznahorkai László vagy Nádas Péter csak jelenthetne. Szóval, hallotta, hogy azt mondtam a fiatalembernek, ne szeresse őt, panaszkodott anyám. Nem nekem, mert akkor megkérdeztem volna, "Milyen nyelven?" "Ha magyarul, azt a kisgyerek nem érti, ha angolul, azt meg te nem érted." Már mindenki el volt fáradva.

Sokáig nem tudtam, hogy néz ki Apollinaire ötsorosában a letépett hangaszál, amelyikről tudjuk, hogy az ősz halott. A Portland Street kis kertjeiről ez a hangaszál jutott eszembe. Nemcsak a kertekben, a játszótereken, a kis utcák titkos kertjeiben is rengeteg a hanga. Kékek leginkább. Hazafelé sétálva a Bernard Street-en filozofikus hangulatba kerültem, mi emberek, jelentéktelenek vagyunk, ha egy tágas perspektíva felől tekintünk magunkra. Semmi, de semmi jelentőségünk nincs egyenként, személyesen, a sok vallásos és metafizikai mű is mind felesleges, de amíg idáig eljutunk, egy könyvtárat kell kiolvasni. Bementem a Sainsbury's Supermarket kisboltjába egy vigaszcsokiért, és mit találtam? Vegán Kit-Kat-et. Két font két penny volt a két darab, gondoltam megnézek egy filmet, elmajszolom a csokit, olvasok egy kicsit, és elteszem magam holnapra. Sajnos Frontin nélkül nem sikerült. 

 Anyám itt töltött közel két hetet

Személyiségi jogok tiszteletben tartása miatt nem teszek fel képeket. Hogy a botanikus kertről és magamról miért nem, az a fenti szövegből kiderült. 

Folytatás következik...

Edinburgh az elhagyott félpár zoknik városa, mindennap láttam egyet, utcákon, lépcsőházakban, parkokban. Mióta olvastam Jón Kalman Stefánsson könyvében*, és hallottam a Challengers című filmben, mire használják a férfiak, messziről szemlélt műtárgyként tekintek rájuk. Bár a Portland Street macskaköves járdáján elhagyott, halvány rózsaszín babazoknira ez biztosan nem vonatkozik.  

Szállásom a Portland Street-en, egy dohos szagú, ám csupa IKEA bútorral és tárggyal felszerelt lakásban volt, ahol azonnal összetört alattam az egyik IKEA szék. Eszembe jutott, egy ismerősöméknél áttanult éjszaka, valamikor a kétezres évek közepén. Olyan korán kezdődött az egyik vizsgám, hogy már előző nap Budapestre kellett utaznom, hogy reggel a kezdésre ott lehessek. Szállásadóim konyhájában egy falra szerelt IKEA asztalon tanultam, hasítani lehetett az éjszakai csöndet, pedig a Podmaniczky utcában voltunk. Éjjel háromkor volt egy mikrokrízisem, majd átmegy rajtam gondoltam, és lehajtottam a fejem a zöld színű kötelmi jogra. Biztosan elaludtam, mert a nyál ráfolyt az érvénytelen szerződések szakaszra, de nem erre ébredtem fel, hanem a reccsenésre, ahogy kiszakad a falból az asztal, és a tányérok összetörnek. Jószívű emberek befogadnak, enni, inni adnak, amit azzal hálálok meg, hogy a nemrég vásárolt IKEA asztalt csavarostól, vakolatostól kiszakítom a falból. Ezek az emberek reggel munkába mennek, gondoltam riadtan, és szarabbul éreztem magam, mintha én lőttem volna le Robert Fico szlovák miniszterelnököt. Hamarosan megjelent a házigazda, mezítláb, hunyorogva pizsamában, kócos hajjal. "Semmi baj." "Délután megcsinálom." Ilyen hálás életemben nem voltam, Andersen gyufaárus kislánya érezhetett volna ilyet, ha mielőtt megfagy, behívják egy meleg szobába. 

Commercial Street raktár- és lakóépületei

A szállásom és a családom lakása között egy hosszú és forgalmas út (Commercial Street) vezetett, ezt minden alkalommal gyalog tettem meg, és mindennap megnéztem az Aldival szemben épülő új skót parlamentet, persze csak messziről. Mehettem volna busszal, a lakásuk előtt tett volna le, de sajnáltam a pénzt. Bankkártyával és pénzzel lehet fizetni, két font egy single jegy, ha bankkártyával fizetek, csak egyszer húzza le, a többi út aznap ingyenes azon a járaton. Apropó Aldi. Ha azt mondom, minden, vagy majdnem minden olcsóbb, mint itthon, az demagógia? Huszonnyolc penny egy zacskó durum spagetti, emberek. Családom a kikötői Leith városnegyedben él, friss, párás tengeri levegővel és rengeteg sirállyal. Ami itthon a galamb, az Edinburgh-ban a sirály. Egész nap rikácsolnak, de fenséges élmény annak, aki a Nagy-Alföldön él. Sétám mindennap egy kis hídon, a Leith River-en át vitt, történelmi épületek, obeliszkek és színes boltocskák, kávézók előtt mentem el. Megjegyeztem néhány színpárosítást, haragosan zöld borítású kávézó bordó függönnyel, utcára néző bokszokkal. Csak az tartott vissza, hogy háromezer HUF egy kávé. Egyik ilyen sétámon láttam az egyetlen skót szoknyás férfit. Koreai volt. Legszívesebben streetfashion videókat csináltam volna néhány szettről, például az előttem gyalogló nőről, földig érő egyenes szabású fekete kabát, földig érő fodros, fehér szoknyával. Én is akarok ilyet. Főleg, hogy garbóban úgy fáztam, mint a vadászkutyák. Anyám vett is magának másnap egy bélelt kabátot. Ő már nem fázott.

Egy háromszög alapú narratívában besűrűsödik a dinamika, így lehet igazán átérezni a felek közötti puskaporos levegőt, azonban számos háromszög történetben lehet, a szerkezet lesz a legdrámaibb elem, nem a karakterek. Így van ez a Challengers című filmben is, és a rendező ezt a hiányosságot a tenisszel próbálta elütni.

A film kiválasztásának szempontja egyértelműen Josh O'Connor volt, ő játszotta a The Durrells, (2016) című sorozatban Lawrence Durrell-t, akinek a regényeinél művészibbet még nem olvastam, de vele kapcsolatban van a legnagyobb kognitív disszonanciám is – ami a magánéletét illeti –, de nem írom meg miért, mert nem akarom  felhúzni magam. Zendaya is érdekelt – ugyan, hogy fogják szexualizálni és látványosságot csinálni belőle, de kicsit bonyolultabb lett a képlet, talán mert Zendaya a film egyik producere. Ki tudja?

A családunk jó ideje nemzetközi, nemcsak a kultúra bölcsőjét ringató, vagy inkább megszülő Görögországgal, a vadregényes Albániával, de most már Skóciával is. Anyámmal felkerekedtünk, hogy megünnepeljünk egy születésnapot, és hogy személyesen győződjünk meg, vagy éppen cáfoljuk a skótokról szóló sztereotípiákat. Tényleg sajnálnának egy szál gyufát is az olimpiai láng meggyújtásához?

A hosszas előkészület anyámnak lelki eredetű ráhangolódás, nálam inkább gyakorlati probléma volt. Anyámnak a virágoskertje okozott gondot, mi lesz vele, míg odaleszünk? Nekem, aki a szomszédaival kemény, de a macskájával lágyszívű, a macskám, akiről azt hittem, ha nem én adok neki enni, éhen hal, pedig a macskám még Kim Dzsonguntól is elfogadná a pástétomot, mint később kiderült. Azt hittem, ha hosszú idő után újra lát majd, kiugrik a bőréből, ehhez képest éppen aludt, álmosan és unottan rám nézett amikor hazaértem, részéről ennyi volt. Persze, nem dőlök be a látszatnak, tudom, hogy hiányoztam neki. 

Unokatestvérem vitt bennünket a reptérre, indulás előtt megkérdeztem, van-e jogosítványa, amire azt mondta, hogy nem jogosítvánnyal megy az autó, hanem benzinnel, és akkor tudtam, ez egy kiterjesztő értelmű mondat volt, és megnyugodtam. Életemben először voltam reptéren. Én ennél nagyobb káoszt még nem láttam. Persze olyan káosz, amibe van rendszer. Anyám unokája navigált bennünket, profi módon. Húsz évre lenne szükségem, hogy magamtól eligazodjak, és eszembe jutott az az ember, aki nagyjából ennyi éve él közigazgatási-politikai-jogi okokból egy repülőtéren. Húsz év alatt a bejáratot és a kijáratot ugyan megtalálnám, de hogy a kettő között mit kellene csinálni, arra még pár évem elmenne. És egyáltalán, a repülés totálisan középosztályos dolog, hogy a társadalmi kitekintés is meglegyen. 

Már hetekkel az utazás előtt elhatároztam, nem fogok olyanokat mondani, hogy "Félek a repüléstől", meg, hogy "Nem mehetnénk inkább vonattal?" Nekem senki ne mondja, hogy "Ne gyerekeskedj", meg, hogy "Naponta milliók repülnek." Amikor a repülés alternatívái szóba kerülnek, mindig rájövök, egyszerűen nincs megoldás. Oké, elbuszozok Calais-ig, de ott fel kell szállni a kompra, az meg víz, semmivel nem jobb, mint a levegő, sőt. A La Manche alatt a legrosszabb, rosszabb, mint a repülés. És lássuk be, másfél nap helyett két és fél óra az út.

Anyám kezét végig fogta az unokája, én meg a hátuk mögött araszoltam, nehogy lemaradjak. Vittem egy ötven faktoros naptejet, gondoltam, Skóciában is tavasz van, pedig nem, csak arra volt jó, hogy fülön csípjenek az ellenőrzésnél. Egyszer tévedtem csak el a reptéren, pedig nyíl egyenes út vezetett a toalettig, és mégis. Megijedtem, nem volt nálam telefon, végigvettem az összes variációt, milyen gondot okozok az eltűnésemmel. Arra nem gondoltam, hogy örülnének neki. Még jó, hogy az elején kiszúrtam egy jellegzetes díszletet (Miska betyár), így végül visszataláltam. Anyám unokája tízpercenként kérdezte, meg van-e az útlevelem, ez azt jelenti, ismeri a gyengeségeimet, soha, semmit nem találok. Az útlevél képem olyan, mintha az örmény maffiának dolgoznék, mióta megvan, arra gondolok, mikor lett abból a helyes csajból ez a rém? De hát én szoktam mondani, a valóságtól nem kell félni. Na, ja. Ha nem rólam van szó.

Mivel sokat olvasok, ismerem a katarzist, amikor a fém lépcsőkön lementünk a géphez ezt éreztem. "Már nincs visszaút", "De még éppen visszafordulhatnék", gondoltam. Izgalmas, félelmetes és katartikus volt. Szakdolgozatot írhatnék a fegyveres gépeltérítések 20. századi történetéről, valamint a legnagyobb légi katasztrófákból, követem a világ legnagyobb reptereinek fel és leszálló gépeit, a Pápua Új-Guinea-i légitársaság gépeit álmomból felébresztve is felismerném, A JFK reptéren se tévednék el. Csak itthon. Nem hogy nem féltem, de befelé ujjongtam a gyorsulásnál, főleg, amikor másodpercek alatt váltak miniatűrré a házak, a fák és az  autók. Nem akartam túl lelkes lenni, nehogy alsó-középosztálybeli vidéki bunkónak tűnjek, akiről tíz méterről is látszik, hogy először repül, pedig ez volt a helyzet. A felszállásnál anyám, aki előttem ült, hátranyúlt a kezemért, én pedig arra gondoltam, ekkora intimitás nem volt köztünk, mióta ismerjük egymást.

Baromi gyorsan telt el a két és fél óra, ablaknál ültem, nem ült mellettem senki, néztem a sűrű felhőket, és sajnáltam, hogy a városokból és a kanyargó folyókból éppen hogy látok valamit, ott, ahol a felhő ritkább. Elképzeltem merre mehet a gép, Ausztria, Németország, Belgium, mert szeretem magam földrajztudósnak beállítani, amiből annyi igaz, hogy írtam egy sikeres egyetemi földrajz felvételit valamikor a csiszolt kőkorszakban. Pedig az is lehet, hogy Dél-Afrika felől mentünk. Nem akkora hülyeség, néhány gép elképesztően más útvonalon megy, mint ahogy egy földi halandó elképzelné, például Bombaytől New York-ig egyáltalán nem arra megy a repülő, ahogy gondolnánk.

Lenéztem Arthur király és a kerekasztal lovagjainak városára. "Az első repülésemet túléltem", gondoltam. Száz évig hittem, hogy félek a repüléstől. Ez volt az egyik legrégebbi hiedelmem magamról. Az első dolog, amikor pontban este nyolckor kiszálltunk a gépből, a Yettel üzenete volt: "Üdvözöljük az Egyesült Királyságban." Hideg volt és szeles, a levegőt harapni lehetett, tényleg, a levegő is más, mint itthon. Olyan volt, mint egy párhuzamos univerzum, minden hasonlít az itthoni dolgokra, mégis más. Négyezer forintos villamosjeggyel mentünk a skót főváros szívébe, anyám kilométereken keresztül mesélte, hogy dugult el a füle a leszállásnál, de hallottam már ennél érdekesebb történetet is. A villamoson a kalauzok nagyon kedvesen egy piros tollal szignózták a jegyemet, minden oké. Igen, kivéve a jegy árát. A skót fővárosban egy villamos jár, de az félkörös ívben megy végig a városon. Az utazótáskáknak, bőröndöknek külön helye van, városi legenda, hogy senki sem nyúlna hozzá, ha ott felejtenéd, esetleg akkor, ha hazaviszik neked. Persze a kamera miatt van minden. A Foot of the Walk-nál szálltunk le, anyámnak még mindig el volt dugulva a füle, és kurva hideg volt. Ahhoz képest, hogy hetekig azon gondolkodtam esténként lefekvés után, hogy milyen ruhákat vigyek magammal, egyetlen dolog elég lett volna, egy vastag télikabát. Első sztereotípia kipipálva, Skóciában tényleg hideg van.

 Miska betyár, aki miatt visszataláltam 

Folytatás következik...

A szenvedély íze gyönyörűen fényképezett, de modoros alkotás. Értem, hogy a rendező Anh Hung Tran (1961) elit francia filmiskolába járt, meg filozófia szakon végzett az egyetemen, és hogy az anyukája remek szakács volt, de akkor is.

A rendező 1974 óta él Franciaországban, anyukája legfőbb tevékenysége a főzés volt – még Vietnamban –, de ebből nem következik, hogy ha a francia kultúrtörténetre adaptálja ezt a tiszteletet, abból jó film lesz. Rém didaktikus például. Felszínes, és néhol unalmas. Ettől olyan hamis Eugénie Chatagne figurája is – szerintem. És Eugénie nem feminista karakter, ahogy mások látják, a feminista és az öntudatos nem csereszabatos kifejezések, az egyik nagyobb halmaz a másiknál. Minden feminista öntudatos, de nem minden öntudatos feminista. Igaz, a 18. században volt egy feminista, Condorcet márkija (1743-1794), a Francia Nemzetgyűlés tagja. Szóval, szerintem a rendező egyszerűen olyan témához nyúlt, ami kifogott rajta. Marcel Rouff (1877) svájci történész és gasztronómiai író regényéből – Dodin-Bouffant élete és szenvedélye (1924) – született a film, Lawrence Durrell írta hozzá az előszót, és ha valakit okolni kell a modoros történetért, az igazából Marcel Rouff.  

Jelenet a filmből

Dodin Bouffant (Benoît Magimel) uraságnak a gasztronómia iránti szenvedélye (gourmet), és a szakácsnője Eugénie Chatagne (Juliette Binoche) iránti szeretete – vagy inkább tisztelete – szervezi az életét. Azért szereti Eugénie-t, mert közös érdeklődésük van: a francia konyhaművészet, és nem azért, mert szerelmes belé. Tök jó fej, nem hozott kompromisszumot, nem áldozta fel magát a szokások oltárán, nem nősült meg. Eugénie sem akar férjhez menni.

De hát a tizennyolcadik században azért nehezen hihető, hogy ez a szakácsnő, aki tényleg szereti a nálánál sokkal rangosabb és vagyonosabb férfit, és még közös szenvedélyük is van, húsz év alatt egyszer sem fogadja el annak házassági ajánlatát. Merő modorosság. Persze, mindig vannak különcködők, és hát ezek szerint ő is epikureus alkat, ami erősebb a szenvedélynél is. Anh Hung Tran-nak tetszett egy élethosszig tartó, középkorú emberek közötti szeretet ábrázolása, és tökre igaza van, de jócskán lenyeste a karaktereket.

Nem a kitartással, az egy emberre való fixáltsággal van a baj – van ilyen, aki olvasta Gabriel García Márquez Szerelem a kolera idején című regényét (1985), az tudja, bár annak a regénynek is vannak gyengélkedő részei –, hanem az egysíkú ábrázolással. Sehol egy erőszakos magatartás, sehol egy gőgös osztálytudat megnyilvánulás, vagy egy csipetnyi férfi jogosultságtudat birtoklási vággyal megfűszerezve? Többszörösen didaktikus film, kajálás közben például a férfitársaság francia gasztronómiai érdekességekkel szórakoztatja egymást és minket, kultúrtörténeti adomázás egy kis férfivircsafttal. A kor normái szerint Eugénie-nek itt tényleg nem juthat hely, neki a konyhában a helye, amivel tökre elégedett. Ha feminista lenne, helyet követelne ebben az asztalregényben.

A gourmet-ság férfiprivilégium

"Flambírozni nagyon jó", mondja Dodin úr más bölcsességek társaságában, és a film javára válik, ahogy a "Kanállal egye, egész más élmény" mondat is. A kevesek által tudott gasztronómiai titkok élvezetesek, és asszociatívak, eszembe jutott például az olvasás-élmények különbsége – ragasztott és fűzött könyvek különbsége –, ami ugyan nem gasztronómiai, hanem könyvkötészeti kérdés, mégis ide passzol.

"Ínyencek csak felnőttként lehetünk", mondja Dodin úr, és tudom, mire gondol. Életem legnagyobb gasztronómiai élménye a napköziben elfogyasztott szalámis zsömle volt, semmi sem tudta még felülmúlni. A táplálék végső soron szakrális tett, a test és a vér magunkhoz vétele. Ez a felfogás érezhető a filmből, és az is világos, hogy az Eat Art – étel, mint műalkotás – a kultúra része, és mindig ember- és társadalomkritika is egyben, vagy hatalmi pozíció, ahonnan a világot értékeljük, gondoljunk a The Bear (2022) sorozatra, vagy a L'ecsó című rajzfilmre (2007). Nem pont erről szólnak? Dehogynem, csak volt bennük katarzis. 

Pauline (Bonnie Chagneau-Ravoire), a tizenegy éves szomszéd kislány háromszög alapú narratívát eredményezett, karakterének szerepe kettős, egyfelől megismerjük Eugénie előéletét, amikor a kislány érdeklődik iránta, másfelől a közös gyermek víziója is, akinek a maguk módján egyengetik az útját, és láthatjuk, milyen remek szülők lettek volna.

Nincs közöttük kémia

Azt mondja a vietnami származású rendező, hogy a konyha templom. Én azt mondom, a konyha kivégzőhely, állattemető és feldíszített koncentrációs tábor, az állati szenvedések helye, ahol élőlényeket gyilkolnak. Szenvedély helyett valódi szenvedés. Oké, a 18. században nem voltak vegán aktivisták és vegán természetfilozófusok, de ma valid szempont az élő rákok forró vízbe dobásának, szárnyas lábak megpörkölésének, valamit a kis sármányok kegyetlen meggyilkolásának a kritikája. A rombuszhalról nem is beszélve.

Nem mondom, hogy egy filmes alkotásnak mindenféle társadalmi szempontot figyelembe kell venni, a művészet nem politikailag korrekt kategória, de ha nincs reflektálva egy új szempont – legalább a kritika által – az hiba. Nincs autonóm művészet, és erről lehet vitatkozni, az állatok szenvedéséről nem annyira.

Jelenet a filmből

Juliette Binoche nem volt különösebben esztétizálva – szerencsére –, cserébe az öltöztetőt sem kell nominálni az Oscar-díjra, az első pillanatban kiszúrható parókája zavaró volt, csak úgy, mint Benoît Magimel-é, csak az övé nem volt elcsúszva. Nyilván két francia színészóriás remek játékát látjuk, de nem láttunk vonzalmat a felek között, amit – mint megtudtuk – a rendező kért, tehát neki címezzék a reklamálást, ne a színészeknek. Egyszer kritizáltam Györgyi Anna végtelenül modoros szinkronhangját, amit most nem tudok, ugyanis tökéletesen mentes volt tőle, szinte együtt lélegzett Juliette Binoche karakterével. Élmény volt, és ha lenne a szinkronhangoknak Oscar-díja, megkaphatná. Viczián Ottót még a Szívtipró gimi-ben (1994) jegyeztem meg, mindenhol felismerem a hangját, kivéve most. Talán az elmúlt évtizedek, a színház látogatások hiánya miatt van, pedig ő is nagyszerű volt. 5/3

A film Bechdel-tesztje pozitív