Óriási megkönnyebbülés egy kritikus számára, hogy Somát nem érdekli, mit mondanak róla vagy a tanításairól. Steiner Kristóf, akit nem szoktam kímélni, most annyira aranyos és természetes, hogy képtelen vagyok kritizálni, főleg azért, mert értéket teremt. Azt érzem, letisztulási folyamatban van, letépte modoros maszkját és maga mellé helyezte az ágyra.

Szóval, összehozták a Brody House (Budapest, Bródy Sándor u. 10.) marketingjét egy finom csokoládéval és a képzőművészettel, ami engem nem zavar, akkor sem, ha már a műsor legelején tesznek róla, hogy a márkanevek és a termékek jól láthatóak legyenek. Főleg most érint érzékenyen, hogy olvastam Rachel Cusk legújabb regényét a Parádét, amiben az egyik narrátor azt mondja, "A kapitalizmust annyiban érdekli a szeretet, amennyiben áruvá tehető." A kijelentés igazságát nem csorbítja, hogy maga a regény nem tetszett, ami teljesen irreleváns szempont, érvelni is kell a vélemény mellett, meg is tettem, nemsokára megjelenik, hogy én is lenyomjak egy kis marketinget. 

Szóval, most egy olyan vendéget hívott, aki mindig is tekintélyfigura volt a számára, ifjúkori ideálja, és ki értené meg jobban, mint én, aki annak idején szintén oda volt Somáért. Kristóf és köztem az a különbség sok más mellett, hogy én idővel nem tudtam azonosulni ezzel a spirituális megszállottsággal, és lejöttem róla, pedig mond ő sok érdekes dolgot, ami még mindig tetszik, vagy egyetértek vele, de amit a legjobban kedvelek benne, az a humora. A humor nem jellemzője nemének, pusztán társadalmi okok miatt, a nőknek nem volt olyan cimboraközössége, ahol kialakulhatott volna, a patriarchátus tett róla, ma azonban javulni látszik a dolog, elnézve a sok vicces női stand-up komikust sorozatokban, filmekben, na nem itthon, ami alól Pottyondy Edina nyilván jelentős kivétel. 

A gonosz kritikus sajnos nem tud mit kezdeni az olyan kifejezésekkel, mint a "föld szíve", amikor Mexikóról van szó, ahova mindketten visszajárnak. Ez annyira de annyira áttételesen és kulturálisan kódolt, hogy meghaladja a befogadóképességét. Vagy csak egyszerűen annyit jelent, hogy "Baromian jól éreztük magunkat"? De akkor az a bizonyos szív nem a Pilisben van? Vagy az csak Magyarország szíve? Nagyon nem egyszerű.

A kritikus azzal sem tud mit kezdeni, hogy a Hold meg a nők hogyan hatnak egymásra, és ha őt kérdezik, sehogy, pedig tudja, a menstruációs ciklussal összefügg a dolog, mint az apály és a dagály, de nem gondolja, hogy ennek a mi társadalmunkban valódi jelentősége lenne, hacsak nem a menstruációs szegénység az. Soma a nőkhöz lényeget rendel (méh), a társadalmi valóság, a társadalmi nemi szerepek nem érdeklik, "genderakármi", mondja, felhőtlen, kétely nélküli bizonyossággal.

A kritikus azt sem gondolja, hogy a guadeloupei Szent Szűz látogatásakor érzett transznak bármi köze lenne a keresztény valláshoz, inkább tűnik Stendhal-szindrómának, vagy annak a jelenségnek, amikor valaki elmegy Jeruzsálembe, és azt hiszi, ő Jézus Krisztus. Arra azért kíváncsi lennék, ez utóbbi pszichológiai jelenségnek van-e női megtapasztalása. Amikor a Portobello Beach-en gyalogoltam le a tengerhez Edinburgh-ban, hasonlót éreztem a kertekből kihajló cserjék és fás szárú virágokat szagolgatva, majdnem spirituális élménynek írná le, de ami majdnem az, az nem az.

Soma tele van szinkretista kutyulmányokkal, előző életek (tehát hisz a reinkarnációban), vagy ez bonyolultabb? Persze, teljesen mindegy, a kritikus mit gondol ezekről, és az is tökmindegy, hogy ennek az eredője nagyon is világi jellegű, élete felénél Somának el kellett döntenie, merre haladjon az egzisztenciája és olyan sikerágazatba fogott, aminek semmi köze sem a nőkhöz, sem az univerzumhoz, holdfázisokhoz, csillagokhoz, egyedül a megélhetéshez, amiért megdolgozik, szó se róla. Gondolom, én. De értékteremtés-e ez? 

Kristóf és Soma között egyetlen rizikófaktoros kérdés volt, amiben viszont Somával értettem egyet, és ilyenkor örülök egyedül, hogy nem én vagyok J.K. Rowling, akit a transzközösség kancelezi, mert kritizálja a  törekvésüket a teljes elfogadásra. Ami viszont a nőgyűlölő patriarchátus ármánykodásait keni el, a transzkritika szerint. Nehéz ösvényt vágni mások valósága és a mi valóságunk között. Kristóf transz-támogató, Soma pedig behúzta a kéziféket egy unalmas mimikrivel, de érthető, ez nem egy konfrontációs műsor. Egyébként kutatja valaki a beszélgetős műsorok evolúciós együtthatóját? (Nincs ilyen, most találtam ki.) Mikor szaporodtak el ennyire? 

Nagyon tetszenek a műsor alatti képzőművészeti kitekintések és alkotások, szerintem telitalálat, mindegyik remek volt eddig, az emberanyag és az alkotások is. Tetszik a felvezetés: világvégéből apokalipszis helyett menedékházat csinálni, de a beszélgetés végén, most először figyeltem meg, Kristóf stílusa átmegy egy katolikus pap modorába, ezt nem kellene, olyan lesz tőle a vége, mint egy mise, és attól az isten mentsen meg mindenkit. 5/5

"Inkább ne mondj semmit", mondja Péterfy-Novák az átlagnézőnek, az utca emberének, az akárkiknek a műsor egy pontján, amikor arról van szó, néhány, vagy sok ember nem mer szembesülni mások traumájával. Mások valóságáról van szó, amit Péterfy-Nováknak úgy tűnik, nehéz elfogadni. De miért ne mondhatna, érezhetne bárki, bármit, hiszen ő is pont ezt teszi.

Amikor elhangzik a szent tehén kifejezés a műsor egy másik pontján, a kritikus úgy érzi, felhatalmazást nyert arra, hogy Péterfy-Novák saját magára tett önironikus megjegyzése hátán felkapaszkodjon a magasba, és bátor legyen mint a török Mehemed a Móricz Zsigmond versben.

Csak a legvégén vettem észre, hogy életének egy fontos szakasza teljesen kimaradt a beszélgetésből, Péterfy Gergellyel való házassága és az olaszországi életük. Teljes egészében az egykori tragikus-traumatikus élmények domináltak, amit mindenki ismer, csak ez már nagyon régen volt, és a gonosz kritikusnak úgy tűnhet, azóta Péterfy-Novák Évával nem történt semmi, amit elmondhatna. Na jó, ma már nem nézi a WC csészéket pisilés előtt. Semmiképpen nem akarom ennek a jelentőségét lebecsülni, magam is hosszú évek óta küzdök különböző kényszerekkel, aminek határozottan jót tett az egeres történet elmondása és feldolgozása.

De óriási lett a hiányérzet. Ez most ennyi volt? Aki nem olvasta a nem is tudom, milyen műfajú, de biztos, hogy a traumairodalom remekét, az Egyasszonyt (itt van a hátam mögött a polcon), az is tudja, miről van szó. Olyan trauma, amivel együtt kell élni, amíg Péterfy-Novák él, és tulajdonképpen ennek a traumának az irodalmi és színpadi feldolgozása csinált belőle szent tehenet, mert aki ezt átélte, megírta, és nézők ezreihez jutott el, azt egy jóérzésű ember nem támadhatja be soha, semmikor.

Azután a gondolat után, hogy a felvétel előtt nyilvánvalóan megbeszélték Kadarkaival, hogy a férjet és az olasz témát hanyagolják, talán Péterfy Gergely kérte Évukától még otthon, ki tudja, engem csalódás fogott el. Péterfy kortárs magyar író, biztosan lett volna olyan, amit el lehet mesélni, hiszen a lelki fejlődés lépcsőfokain már együtt araszolnak, Évuka maga mögött hagyta a bántalmazó kapcsolatot vagy kapcsolatokat, és biztosan van egy csomó közös élettapasztalatuk is az Umbria tartományba szervezett íróiskola kapcsán, de üres kézzel maradtunk. 

Több dologra azonban még így is felfigyeltem. Valahogy úgy tűnt, egy kicsit mentegeti az apját, amikor annak alkoholizmusáról és bántalmazásairól beszélt. Nem helyezi valódi kontextusba, holott pontosan tudja, miről van szó. Mennyire más megvilágításba tette ugyanezt a témát ugyanebben a műsorban Görög Zita, aki úgy tudta elmondani a régi dolgokat, hogy őszintének tűnt, a téma komolysága és súlya, amelyben a férfibántalmazás leledzik, nem volt elkenve az egyik legfontosabb társadalmi probléma az euroatlanti kultúrkörben. Mindig az az érzésem Kadarkai bármennyire is kompetens, egyszerűen nem ért ehhez a témához, ráférne egy alapos edukáció arról, mi a patriarchátus* és hogyan működik.

A horrorisztikus gyermekkori események elmesélése végén, mintegy záróakkordként Péterfy-Novák kedélyes félmosollyal megjegyzi, anyukája, Novák Gyuláné lakásán még mindig a Novák Gyula név szerepel. Még csak nem is né, hanem a régóta halott férfi, apa neve szerepel. Mintha a halotthoz való ragaszkodás, a bántalmazó férfi felmagasztalása, a nevéhez való hűség érték lenne, mintha már rég elfelejtették volna a kikészített konyhakést, amikor be volt baszva. Hát igen, mégiscsak az apjáról van szó. Csakhogy a többi bántalmazó is mások apukája, nagypapája, szomszédja, csak velük nem vagyunk ilyen szentimentálisak. A férfinéven élés, a kissé szégyellős és bátortalan mentegetés ugyanaz a dolog, amitől Péterfy-Novák Éva szenvedett gyerekkorától kezdve, és egy írónak illik összerakni a puzzle-t, illik látni a nagyobb kontextust.

A Habszivacs Szemle kritikusa sajnos a nevek megszállottja, ezért forszírozza ennyire, hogy Péterfy-Novák Éva maga is egy férfi nevén él. Kadarkai óvatos duhaj, nem kérdez túlzottan rizikós dolgokat és óhatatlanul felmerül a kritikus nézőben, hogy akkor mivégre az egész? Péterfy-Novák Éva – biztos vagyok benne –, nem azért vette fel a férje nevét, mert az híres író, és ennek a hírnévnek vagy névnek a farvizén akart sikeres lenni. (Péterfy Bori színész és énekes neve is egyben). Én biztosan megkérdeztem volna, miért döntött így, amire valószínűleg azt válaszolná, hogy az összetartozásukat akarta kifejezni. De milyen szimbolikus összetartozás az, ahol csak az egyik fél vált identitást? Nem látja az összefüggést a rabszolganevek, a patriarchátus és a bántalmazások között? Nem tudja, hogy ezek mind egy tőről fakadnak, akkor is, ha látszólag nincs közük egymáshoz? Péterfy Gergely nem lett Novák-Péterfy Gergely. Miért? Ha nekem is lesz műsorom és elfogadja a meghívást, megkérdezem tőle. 

Szóval, mivégre ez az egész? Kadarkai túl sok, már a fene tudja, milyen blikkfangos és ötletes műsorcímei vannak, mind ő vezeti, ilyen-olyan tematika mentén, de a dialektika nem működik, a mennyiség nem csap át minőségbe. Elgondolkodtam azon is, miért fogadják el a meghívását az emberek? Ezt is meg fogom kérdezni egyszer valahol, valakitől. 5/3

* Nemrég jelent meg róla egy új könyv magyarul: Dávid-Barrett Tamás: A patriarchátus természetrajza (Open Books). Nem olvastam még.

by Joséphine Miévre

Connie megint hazajött Saint Mandé-ból és belecsöppent valamibe,

ami mindig érdekelte, de nem találta a formát, amivel lefogja a témát,

mint annak idején a nagymamája a csirkét, mielőtt elvágta a nyakát.

Connie mindig azt hitte, ha valaki alapvető hozzáállásban

azonos nézeteket vall, onnan minden, de minden oké.

Connie-nak középkorúvá kellett érnie,

hogy megértse, ez tarthatatlan, árnyaltabb dolog,

mint ahogyan ő azt képzelte.

Van két nyilvános nő, az egyik író-celebinfluenszer,

a másik blogger, de van különbség közöttük, csak nem akkora,

mint azt egyikük képzeli. Soha az életben nem találkoztak egymással.

Connie-nak ez a legdöbbenetesebb az egészben.

Connie mélyen belegondolt, ez mit jelent.

"Soha nem találkoztak." Ez a legfontosabb adat a rendszerben.

Elég régen Connie-nak tetszett a nő blogja,

azt érezte, nemcsak ő olyan, amilyen, hanem mások is vannak, többen,

nem kell magányosan leélnie az életét, ha nem is egy háztartásban él

a blog írójával. De porszem került a csavarok közé,

és Connie-t csalódás fogta el.  

Többször elolvasta az egyik blogbejegyzést, ami nagyon is érinti

Connie értékvilágát, mert Connie erőszakmentes táplálkozást folytat,

és a blogbejegyzés olyasmit írt, hogy csak jóemberkedés meg morális

jópontgyűjtés. Connie többet nem olvasta.

De amikor most hazajött Saint Mandé-ból, valaki felhívta a figyelmét

a kamaszkorúvá érett online zaklatás anatómiájára, és Connie-ban

felébredtek a régi emlékek a blogíró kapcsán.

Újra nyitotta az aktát, amelyben feltárult a pokol. 

A régi blogíró a másik nő egyik regényéről írt, noha ez

csak egy momentum a folie á deux-ből.

Nem tetszett neki, és Connie, aki nem olvasta a könyvet,

érezte a zsigereiben, intuícióval, affektív módon, hogy helyesek

a meglátásai. Connie tudta, hogy jól értékel, és még egyszer,

hogy el ne felejtsük, Connie nem olvasta a könyvet.

Pedig milyen régóta készül rá, hogy írjon róla. 

Megelőzték.

Az író-celebinfluenszer időnként felkelti Connie érdeklődését,

de nem a könyveivel, a közösségi életével, az értékrendjével,

a szerelmi életével, a betegségével, hanem azzal, hogy mennyire,

de mennyire nem tud semmit a reprezentáció titkos szabályaiból.

Kizsákmányoló, öncélú erkölcsi cserekereskedelmet folytat, 

ami Connie-nak nem tetszik, ez fontos kiigazítás.

Ez a szerzőnő másképp tudja a dolgokat.

Nincsen Semmi Baj.

Csak Connie számára ez, hogy is mondjam.

Nemcsak az olajfák alatt nincs béke.

Többen védelmükbe vették a szerzőnőt, kiálltak mellette, eldöntve,

kit kell sajnálni: a betegséggel rendelkező szerzőnőt.

Connie direkt nem mond harcot és küzdelmet, nem fogja

militáns kontextusba helyezni a dolgokat,

mert ennek semmi köze a küzdelemhez.

A blogírót már régen elkapta a gépszíj,

sokan vádolják pszichiátriai betegséggel, 

de Connie szerint csak olyan, mint a Szürke Cica, akit két éve etet.

Soha nem hagyta magát megérinteni, nemhogy megsimogatni.

Elvadult a sok bántás miatt, és Connie furcsán tapasztalja, hogy

időnként haragszik rá. Hajlékony, finom harag, de harag.

Connie beleásott a nyilvános halomba, és amit látott,

nem tetszett neki. Connie-nak szempontjai vannak,

úgy tartja őket maga előtt, mint a Szürke Cica a beteg lábát,

pajzs lett belőle. Connie azt kérdezi, egy nyilvánosan

feminista nő miért visel rabszolganevet?

Jaj, biztosan van rá ezeregy magyarázat,

vagy csak egy, de az megdönthetetlen. 

Connie azt gondolja a blogíróról, hogy olyan,

mint azok a nők, akik átveszik a Férfi gondolatvilágát,

vallását, szabadidős programjait, értékvilágát, és amikor meghal,

akkor járatják csúcsra. Connie szerint ez a világszemlélet

most az antropozófia, ami Connie-t egy kicsit sem érdekli,

mert Connie sem nem humanista, sem nem vallásos,

és nem érdekli a spiritualizmus.

Ha Connie téved, akkor ugyanabba a tévedésbe esett, mint sok éve,

és csak az apokalipszis után kap a fejéhez, de most megértett valamit.

Az életében először jött rá magától valamire. Hogy amit a blogíró

egykor írt, az nem a Connie-fajtákról szólt, pedig Connie

azonnal megsértődött, ostobasággal, a téma nem ismerésével

vádolta a blogírót, persze, csak a saját fejében.

Nem szól róla senkinek. 

Connie nem szeretne egyik ember helyében sem lenni,

mégsem boldog kívülálló. A boldogságról nincs is mit mondani.

Annak idején (2002-2003) nem láttam, asszem akkor már nem volt tévém, és nem azért, hogy fanyalogjak, hanem, mert meguntam, hogy állandóan kapcsolgatom és függő vagyok. Egyszerűbb volt kitenni a ház elé, másnap a szemben lévő kollégium diákjai elvitték. 

Előbb láttam a húsz évvel későbbi folytatását, az And Just Like That (2021) című immár három évados sorozat első két szériáját, mint az alapszettet. (Kritikám a linkre kattintva.) Most teszik fel a harmadik évad részeit arra a portálra, ahol nézni szoktam. Azt mindig tudtam, hogy van Carrie Bradshaw (Sarah Jessica Parker) meg Mr. Big (Chris Noth) meg a többi csaj, de a részleteket nem. A húsz évvel későbbi első epizódban Carrie és Mr. Big már házasok, ez keltette fel az érdeklődésemet: hogyan történt, hogy jutottak el idáig? Mr. Big igazából nem is szerette Carrie-t, erre emlékeztem, de most, hogy ledaráltam az eredeti hat évadot, mindent megtudtam, amit akartam.

A húsz évvel ezelőtti korszellem jelentős részét sikerrel közvetítette a sorozat akkor is, ha ma már mosolygok néhány dolgon, például, hogy Mr. Big tollat ragad, amikor Carrie elmagyarázza neki, hogy jut el egy New York közeli (New Jersey?) erdőbe, ahol Carrie Aiden Shaw-val (John Corbett) tölti a hétvégét. Nem volt GPS, meg mobiltelefon. Vagy amikor Carrie lesajnálóan mond valamit egy műbőr kanapéról (S06/E03). Ma már ez nem lenne benne, fogadjunk, a bőr már valakié, nem arra való, hogy cipőt és kanapét csináljanak belőle. Vagy amikor Mihail Barisnyikov (Alexandr Petrovszky) karaktere agyonüt egy egeret Carrie konyhapultján (S06/E06). Remélem, nem igazi egér volt. (Már ebből látszott, milyen a pasas valódi énje.)

Charlotte, Carrie, Miranda és Samantha, egy kép a 2008-as filmváltozatból.

Szemmel láthatón mindent fel akartak ölelni abból, ami társadalmilag és kulturálisan fontos volt négy fiatal nő szűrőjén keresztül. Nagyon dinamikusnak is kellett lenniük, hiszen az epizódok fél óránál alig többek. A sorozat alkotói művészi tömörítést alkalmazták, hogy befogadható legyen annak is, aki hét másodpercnél többet nem tud figyelni semmire. Nagyon szabad szájú és néhol zavarba ejtő sorozat, vagy csak én lettem prűdebb, kérdezhetném Carrie Bradshaw stílusában. A sorozat bátorítani, edukálni akar, jogosultságtudatot akar elültetni a nőkben, azt a jogosultságtudatot, ami a másik oldalon éppen, hogy túlteng. Ott van például a vibrátor téma, vagy a saját vágyak magunkhoz ölelése akkor is, ha azzal lemondunk valamiről, amit mások, vagy a társadalom elvár. A menyasszony-gén nélkül született Carrie, nem megy férjhez, pedig szereti Aiden-t. Csak nem annyira. Csak nem eléggé.

Van egy csomó releváns téma, ami akkoriban még nem érte el a társadalom többségének és az alkotóknak az ingerküszöbét, csak egyet mondok, hiányzik a vegán etika, a béranyaság, a környezetvédelem vagy a bántalmazás témája (négy lett) és sok más, amit a folytatás, az And Just Like That forszíroz majd, ha forszíroz.

 Mr. Big és a bigéje, Carrie Bradshaw

Carrie Bradshaw tehát egy New York-i magazin heti rovatába ír, főleg a szingli lét kérdéseit boncolgatja, azaz egy évben ötvenkét költői kérdést tesz fel az olvasóknak és önmagának. Sok a kérdés, kevés a válasz, de mindenki megválaszolhatja saját élettapasztalatai alapján. A kérdések feltevésében és a gondolatok árnyalásában nagy segítsége három barátnője: Samantha Jones (Kim Cattral), Charlotte York (Kristin Davis) és Miranda Hobbes (Cynthia Nixon), akikkel hetente összeülnek egy villásreggelire, de amúgy is rengeteg közös programjuk van.

Carrie karakterébe talán nem fért bele annak ábrázolása, honnan szedi a tudományát és érzékenységét a baráti beszélgetéseken kívül, mert sem filmeket nem néz, sem könyveket nem olvas (bár a szobája tele van velük), egyetlen beszélgetés sincs a csajok között, ami intellektuális témáról szólna, akár érintőlegesen: egy könyvélmény, egy szellemi kaland említése. Persze, a sorozat a szexről szól, majdnem elfelejtettem.

Semmi baj sincs azzal, hogy a csajok radarja leginkább a szerelemet és a párkapcsolatokat pásztázza, az élet nagy slusszpoénja a szerelem, mindenki szeretne legalább egy valaki szemében különlegesnek látszani. A siralomvölgy-elmélet legnagyobb antitézise a szerelem, nem csoda, ha minden e körül, meg a szex körül forog, mert ez meg a másik antitézis, kárpótlás a halálért. Az idős emberekkel mi lesz ebben az univerzumban? Nekik más elfoglaltságot kell keresni? Van valami, ami ennél érdekesebb? Kevés dolog, maradjunk ennyiben. A négy csaj az apokalipszis négy lovasa, az utolsó idők, a poszt-posztmodern kor felső-középosztályos lovasai, akik végítéletet mondanak a társadalomról, amelyben élnek. Jelképeznek valamit, ami túlmutat a konkrét helyzetükön és New Yorkon is.

Carrie és Aiden Shaw (John Corbett)

Ha én írtam volna az egyes epizódok forgatókönyvét, az egyik csaj, talán Miranda, a szabályos viselkedést művelte volna, antitézisként a többiek halálmegvető szabálytalanságainak ellensúlyozására. Jó lett volna látni Miranda egyenlegét a többiekével szemben. Mondok egy példát. Szerdánál később nem fogadunk el meghívást a hétvégére. Nem arról a spontaneitásról van szó, ami egy működő párkapcsolatban is fontos: éjjel háromkor felhívnak, menjünk már ki a mólóra megnézni az East River-t, hogy zajlik a jég (menne a fene.) A kapcsolatok ismerkedési fázisáról beszélek, amikor még minden képlékeny, csak tapogatóznak a felek. A szabályos viselkedéssel ki lehet szűrni az alkalmatlan alanyokat, ma Red Flag a neve, nem kell az időt és az energiát pazarolni a semmire. Merthogy a csajok nagyon szabálytalanul viselkednek. Nekem az volt a csúcs, amikor Samantha elkíséri Carrie-t egy kaliforniai felolvasásra (Carrie könyve San Franciscóban is megjelent), és a vonaton leszólítanak egy legénybúcsút tartó férfitársaságot, mert Samantha kamatyolni akar.

Apropó Kim Cattral (Samantha). Nem tudom, azért nem vett részt színészként a folytatásban, mert elege lett, hogy ráosztották azt a szexuálisan felszabadult és túlfűtött figurát, aki mindig mindenhol dugni akar, mindenről az jut eszébe, és még egy mellrákot is belevariáltak neki, vagy tényleg ennyire utálta Sarah Jessica Parker-t (Carrie)? Vagy fontosabb dolga akadt?

Samantha és Carrie

Nyilvánvalóan szélsőséges figura, ilyen az életben nincs. Megjön a futár, és azonnal leszopja? Sok nőrajongója van, és értem őket: őszintének érzik, tetszik nekik, hogy amit egy férfinek szabad, azt szabad egy nőnek is. Sajnos nem így van, a patriarchátus szabályait megszegni nőként mindig kockázatos, de az alkotók legalább megmutatnak egy majdnem valid figurát, vagy annak egy verzióját, aki teljes tudatossággal utasítja el a szerelmet és a párkapcsolatokat. Tulajdonképpen az én Miranda változatom, csak az ellenkező oldalról, Samantha a szabályos viselkedés antitézise.  

Carrie a sorozat végéig azon vekeng, miért nem haladnak arra Mr. Big-gel, amerre ő szeretné. Mi a baj? Miért nem érzi Mr. Big azt, amit ő? A sorozatban egyik barátnője sem tudja a választ, pedig nagyon egyszerű. Tetszett volna szabályosan viselkedni. Tetszett volna kivárni a dolgokat. Tetszett volna nem lefeküdni vele az első randevún, nem hívogatni hajnali háromkor, csak mert nem tudunk aludni, nem azonnal ugrani, ha hívják, és a többi és a többi, ezeket mindenki tudja, de senki sem tudja gyakorolni. Az ego ereje hatalmas.

A valóságban Carrie bizonyára nem alázná magát ennyiszer, de hát ez egy sorozat, a nézőknek kell a táplálék és az érzelmi  borzongás. Carrie sajátos szokása egyébként, hogy bárkit felhív hajnali háromkor is, ha úgy hozza a kedve, és úgy hozza, de senki nem küldte még el a bánatos fenébe az egész hat évadon keresztül.

A csajok és a város

Mr. Big, alias John James Preston elnevezése névmágia és patológiás jelenség. Egy másik ember narcisztikus indíttatású funkcionális (le)redukálása önös szempontok alapján. Csak azt látja belőle, ami hivatott funkciója, ebben az esetben ő a Nagy Ő. De Carrie Alexandr Petrovszky-t (Mihail Barisnyikov) is (le)redukálja, ő az "Oroszom" Carrie szótárában, egy lenézett ország megtestesítője. Igen, a néven nevezés intim gesztus, nem mindenkinek megy. Hányan nem szólítják nevén az anyósukat? A megoldás a már unokával rendelkező anyós "Mama" elnevezése lesz, ami egy életre kipipálja a problémát. Mit jelent ez? Nem kell Sigmund Freud-nak lenni, hogy tudjuk.

A sorozatban számtalanszor elhangzik, hogy Manhattan-en kívül nem érdemes élni, a város olyan, mint egy szerető, izgalmas, érdekes és mindig vigaszt nyújt, mert a lehetőségek tárháza. Tényleg lehet egy várost így szeretni? Bizony, azóta tudom, mióta elolvastam Albert Camus regényét, az Idegent (L'Étranger), 1942. Szerintem a főszereplő-elbeszélő Mersault senkit nem szeretett, csak a várost, amelyben élt. De van egy másik szerethető vonása is a gigapolisznak: több lehetséges férfipartnert jelent, talán ezért imádják a csajok is.

Carrie Bradshaw narrálja a sorozatot Spilák Klára magyar hangján, ami remek választás volt, nagyon illik Sarah Jessica Parker-hez, és az eredeti hangjához is hasonlít. De ez a narrátor rendre összetéveszti a magányt az egyedülléttel. Persze, lehet valaki egyszerre magányos és egyedül, kétségkívül. A magány a lelki fejlődés szintjét jelenti, van-e valaki azon a szinten akkor és ott, ahol mi tartunk éppen. Az egyedüllét meg egzisztenciális nyomkövetés inkább. Ha éjjel rosszul leszünk, nem veszi észre senki, és simán meghalunk. (Erre van kitalálva a házasság intézménye.) Carrie csak egyedül van. 

Carrie és Alexandr Petrovszky

Carrie Bradshaw állandóan kérdéseket tesz fel, amitől megjön az ember kedve pár saját kérdéshez is. A nőkkel mindent meg lehet tenni? Hallott már valaki olyanról, hogy egy férfi áttér leendő felesége vallására? Egy manhattani felvilágosult nő miért vesz fel rabszolganevet, amikor férjhez megy? Miért nem hozzák Charlotte York barátnői ezt szóba? Miért természetes, hogy egyszer MacDougal, majd Goldenblatt lesz? Miért nem vezetnek autót a csajok a sorozatban? Miért viselnek a nők szex után férfi inget? Mi ennek a jelentése? (Álságos kérdés, tudom a választ, csak annyira provokatív, hogy nem merem leírni.)

Egészen nagyszerű, sőt, lebilincselő a sorozat tisztelgése az Ilyenek voltunk (1972) című film előtt. Mozgóképes intertextualitás amikor egyrészt szóba hozzák Barbra Streisand-ot, mint Katie-t egy közös kajálásnál, majd jóval később, az eredeti filmre rájátszva, Carrie Bradshaw olyan frizurát és ruhát visel, olyan gesztusokat tesz, mint annak idején Barbra Streisand (Katie) a film végi kultikus jelenetben, amikor utoljára látja Hubbel Gardiner-t (Robert Redford), talán még a helyszín is ugyanaz, nem vagyok tősgyökeres New York-i, nem állítom biztosan.  A másik remekség a sorozat bevezető, felvezető zenéje Douglas J. Cuomo és Tom Findlay alkotása. Szinkronosan láttam, de csak kicsit akadtam ki, mert remek magyar hangok voltak, egytől egyig. Nagy kedvencem Steve Brady (David Eigenberg), Miranda férjének a hangja, Harmath Imre.

Láttam egy kérdést, azt firtatta, feminista sorozat-e a Szex és New York? Valami attól feminista: könyv, szöveg, film, akármi, ha női szempontból tartalmaz társadalomkritikát. Azt mondom egyrészt igen, másrészt nem. Igen, mert tematizálja a patriarchátus gyakorlatát, ahol az idősebb férfiak minden további nélkül randiznak jóval fiatalabb nőkkel, fordítva skandalum és médiahír. Enid Frick (Candice Bergen), a Vogue sorozatbeli szerkesztője nagyon finoman mondja el Carrie-nek, hogy Alexandr Petrovsky inkább hozzá illene, hiszen Carrie és közte majdnem húsz év a korkülönbség. Ugyanakkor Samantha gátjait éppen egy húszon évvel fiatalabb férfi szerelme töri végül át, akivel valódi párkapcsolata és jövője lesz. És megint csak igen, mert a nőkhöz rendelt gondoskodási faktort, például a főzést és a konyhai sertepertélést demonstratív módon ássa alá. Carrie olyan a konyhában, mint egy született feleség a könyvtárban.

Másrészt meg nem, mert a sorozat emberszemlélete túlzottan individualista, és Carrie Bradshaw mindig belül marad az egyéni válaszadásokon, nem tágítja a látómezőt, nem kritizálja a modern kapitalista patriarchátust, annál inkább a termékeinek a megszállottja, főleg, amikor kihagyja a Hermès Birkin táska (kritika linkre kattintva) társadalomkritikus értékelését. És megint csak nem, mert nem tematizál társadalmi egyenlőtlenségeket, partner bántalmazást, és mintha légüres térben mozogna, nem állítja, hogy minden politikai, semmi sem személyes. Pedig az. 5/4

A Szex és New York inspiratív, arra készteti a befogadót, hogy saját életét is átgondolja. 

1. Ha nekem még egyszer azt mondja valaki, hogy a házasság csak egy papír, azt leöntöm egy vödör jeges vízzel, vagy veszek neki egy one-way ticket-et Észak-Koreába, a turista szezon végén. 

2. Soha többet nem aggódom a kilógó melltartópántok miatt.

3. Soha nem fogadok el vacsora meghívást étterembe, igaz soha senki nem is hívott még.

4. A  szerelem olyan, mint a lesből támadó ruhaszárítókötél, búvópatak, levakarhatatlan szörny, aki mindig akkor ébred fel, amikor aludnia kéne.

5. Ha Carrie Bradshaw-nak abból lett könyve, hogy összegyűjtötték a lamentálásait, akkor nekem is lehet. Annyi kritikát és blogbejegyzést írtam már, hogy három Háború és béke kitelne belőle. Igaz egyik sem érdekel senkit, és ez kicsit nagy különbség.

 ∗

„Mindaddig meg sem fordult a fejében, hogy az irodalom a legjobb játék, amit az emberek kicsúfolására valaha is feltaláltak, amint azt Alvaro az egyik átmulatott éjszakáján kifejtette. Némi időbe telt, amíg Aureliano rájött, hogy ez az önkényes megállapítás épp a katalán tudós példáján alapszik, akinek a tudás mit sem ért, ha a segítségével nem lehetett a csicseriborsó elkészítésének valamiféle újabb módját kieszelni.” Ezek a regény¹ végi mondatok sokat elmondanak García Márquez írói gondolkodásáról: tragédia és komédia együtt, egy helyen, egy időben, egymást feltételezve léteznek írói világában.

A Száz év magány 1968-ban jelent meg Argentínában, 1970-ben fordították angolra, magyarul a Magvető jelentette meg 1971-ben Székács Vera fordításában. A megfilmesítésnek mindig ellenálló García Márquez a gondolattól is rosszul volt, hogy Hollywood csináljon filmet a regényből angolul beszélő szereplőkkel. Már sosem fogja megtudni, hogy két fia, Gonzalo García Barcha és Rodrigo García 2018-ban eladta a megfilmesítés jogát az amerikai Netflixnek. Miért a Netflix? Mert a Narcos² című sorozat és a Roma³ című Alfonso Cuaron-film bebizonyította a latin-amerikai tartalmak globális vonzerejét, és a sorozat formátum nagyobb teret enged a kibontakozásnak, pláne, ha egy több, mint száz évet felölelő történetről van szó.

Velük kezdődik minden. José Arcadio Buendia és Ursula Iguaran még fiatalok

Az ambiciózus projektet várakozás és szkepticizmus övezte, vajon sikerül-e a Buendíák összetett családi portréját megalkotni egy két évados, tizenhat epizódosra tervezett sorozattal, és noha még csak az első évad ment le – a premier 2024. december 11-én volt – és nem tudni, mikor jön a második, előreszaladva – ahogy García Márquez narrátora teszi –, ha olyan lesz, mint az első évad, akkor le a kalappal, mert a sorozat szerintem méltó García Márquez magnum opusához.

A két ügyvezető producer Rodrigo García, aki maga is filmrendező, és Gonzalo García Barcha, García Márquez fiai. Az első nyolc epizódot több, mint hat éven át készítették elő és forgatták le különböző kolumbiai településeken Tolima (Alvarado, Ibague település), La Guajira, Cundinamarca és Cesar megyékben, kizárólag spanyol nyelven, száz százalékban kolumbiai színészekkel. Már az időfaktor is mutatja, mennyire hűek akartak maradni a regény szelleméhez, költőiségéhez és egyetemességéhez, a korabeli tárgyi kultúrához, öltözködéshez és zenéhez, amikor például a karibi régió hagyományos népzenei műfaját, a vallenatot használták a megrendítően szép hangzásvilághoz.

A fa köré építették fel a Buendía család otthonát

A papírmaséból felépített épületek, a díszletek, tárgyak és öltözetek korhűek, népi, gyarmati és republikánus építészeti elemek keverednek benne, a növényeket kamionok szállították, hogy a miliő is hiteles legyen. A hatalmas gesztenyefa köré, amihez szegény José Arcadiót (Diego Vásquez) kikötötték, egy puszta kellős közepén találták, e köré húzták fel a Buendía család otthonát.

Már a sorozat első pillanatai megadják az alaphangulatot és a perspektívát, a regény végével kezdődik, az enyészettel. Hosszú percekig szerettem volna elmélyedni a látványvilágban, mert ennek az enyészetnek az esztétikája lenyűgöző. És itt tapasztaltam meg a sorozat egyetlen gyengeségét, hogy nincs idő elmélyülni a részletek gazdagságában. A romlás mélyére nézve is érzékeljük a hajdani szépséget, egy letűnt világ ragyogását. Itt nincsenek műanyag nyílászárók, merőkanalak és nyakláncok, csak a divatipar előtti csodás öltözékek és enteriőrök. A sorozat első pillanataiban egy szobát mutatnak, az ablakon régi csipkefüggöny, a megkopott baldachinos ágyban egy felpuffadt és letakart hulla, mellette üres babakocsi, amit ellepnek a vöröshangyák, de csak az tudja, mi történt, aki olvasta a regényt, vagy megnézi majd a sorozat második évadát.

A berendezés hű akart maradni a korabeli tárgykultúrához

Laura Mora társrendező, aki a sorozat első három epizódját rendezte, azt mondta, a legnagyobb kihívás az irodalmi nyelv audiovizuális lefordítása, és a mágikus realizmusnak, mint a világ költői értelmezésének a megjelenítése volt. A sorozat – a regényhez hűen – a posztkoloniális Kolumbia történelmét, a szerelem, a hatalom és a rugalmasság témáit tárja fel a társadalmi és politikai zűrzavar közepette. Azt ábrázolja, hogyan tapasztalják meg ezek a karakterek az ártatlanság elvesztését a politika és a szervezett vallás megjelenésével, az ezernapos háborúval, a polgári konfliktusokkal, az ország fájdalmas történelmével, amikor Macondo enged az államhatalomnak, és annak az erőszaknak, amit majd a United Fruit Company banántársaság követ el rajta.

Macondói vegyesbolt

A Száz év magány megírása előtt García Márquez mély alkotói válságot élt át, megírt négy regényt, és nem tudta, hogyan tovább. Ekkor jött ki Juan Rulfo Pedro Páramo című regénye (1955), amely 1961-ben megnyitotta az utat García Márquez írói újjászületéséhez, akkora hatással volt rá. Rulfo könyve a mexikói kultúra gyökereit, és a túlvilággal kapcsolatos hiedelmeit tárja fel, a kritikusok ezt a regényt tartják a mágikus realizmus előfutárának, amit García Márquez saját elmondása szerint betéve tudott, és talán ez a történet is a mágikus realizmus része.

A Száz év magány olyan családi saga, amely a latin-amerikai irodalmat feltette a nemzetközi térképre és García Márquez 1982-es irodalmi Nobel-díjának is jelentős hátterét adta. Kolumbiában minden diák fejből tudja a regény kezdő mondatát: „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, amikor az apja elvitte jégnézőbe.” Ha a regény kezdőmondatát elhisszük, óriásit tévedünk: Aureliano Buendía ezredes nem a kivégzőosztag előtt hal meg, ennél sokkal prózaibb körülmények között távozik majd az élők sorából.

Azon dolgozik, hogy a ruhák viseltesnek tűnjenek

Mi az a jégnézés, ami ekkora hatással volt a gyermek Aureliano Buendíára (Jeronimo Baron)? A jég az első kívülállók megjelenése Macondóban. Amikor az ember olvassa, képet kap egy dologról, de amikor látja is, az magával ragadja, mert olyan igényes díszletezéssel dolgozik a sorozat, hogy mi is ugyanúgy ámulunk, mint Aureliano, pedig láttunk már jeget, ha máshol nem, a mélyhűtő oldalán. A dzsungel pokoli melegében nézik a jeget a vándorcigány Melchiades sátrában, amiért persze fizetni kell. Mit jelent a jég? A modernitás jele és vallásos élmény. Macondóban olyan dolgokra csodálkoznak rá, amelyeket máshol már ismernek: dagerrotípia gépre, jégre, mágnesre, melyekről José Arcadio (Aureliano apja) azt hiszi, ezek a tárgyak lesznek a kulcsok Macondo felvirágoztatásához. Amikor Melchiades felnyitja a jégtömböt rejtő ládát, annak a jelentősége a Szent sír, a Frigyláda vagy az egyiptomi fáraók sírjának felnyitásához mérhető élménnyé válik, és José Arcadio Buendía megszállott idealizmusa azonnal Don Quijote-i üzemmódba kapcsol.

Macondói kalapok

A mágikus realizmus kifejezést Franz Roh német művészeti kritikus találta ki a korabeli német expresszionista festők álomlogikát és szürrealista elemeket tartalmazó műveinek leírására 1925-ben, és csak lassan töltődött fel azzal a tartalommal, ahogyan ma ismerjük. Azért mágikus realizmus és nem misztikus, mert a misztikum a világ mögött rejtőzik, a mágia jobban köthető a józanabb témákhoz. A mágikus realizmust tehát képzőművészek alkották meg, de az irodalom emberei írták a művészet vastag szövetébe.

Miért a latin-amerikai irodalomhoz kapcsolódik elsősorban? Franz Roh 1927-es esszéje a mágikus realizmusról a Revista de Occidente (Nyugati Szemle) ma is működő spanyol folyóiratban jelent meg, európai szerzők elolvasták, majd az 1930-as években ezeknek a szerzőknek egy része Latin-Amerikába emigrált, és átadta a mágikus realizmusról való tudását a latin-amerikai szerzőknek. A dél-amerikai indiánok mitikus hagyományai pedig kedvező feltételeket nyújtottak a mágikus realizmus kibontakozásához: Jorge Luis Borgesnek, Isabel Allendének, Miguel Ángel Asturiasnak és Gabriel García Márqueznek.

Hamarosan megtalálják azt a helyet, ahol várost alapítanak

A mágikus realizmus műfaj, alkotói módszer, írói gondolkodásmód az olvasók manipulálására. Szabadsággal ajándékozza meg a szerzőt, hogy olyan fantasztikus események történhessenek, amelyekre senki sem kérdez rá a mű keretein belül. Senki sem mondja, hogy „De hiszen ez lehetetlen.” Amin nem kellene meglepődni, azon meglepődnek, amin meg kellene, azon nem lepődnek meg. Mindjárt a mű és a sorozat elején José Arcadio Buendía alapító pátriárka (Marco Gonzales) megöli Prudencio Aguilart (Helber Sepúlveda Escobar), mert beszól neki egy kakasviadalon. Prudencio átszúrt, véres nyakkal jelenik meg a Buendía portán, és később is fel-felbukkan a ház körül. Simán tudomásul veszik, hogy a halott ott járkál közöttük, és időnként megszomjazik. A repülő gyékényen, a sárga virágesőn, Nicanor atya földtől való tizenkét centiméteres felemelkedésén sem nagyon lepődnek meg, vagy azon, hogy a megőrült és fához kötözött José Arcadio Buendía (Diego Vásquez) már csak latinul szólal meg. A mágikus realizmus alkímia: az idegenség és az ismerősség olyan elegyét állítja elő, amely irodalmi varázslattá válik.

Macondo papírmaséból

A drámasorozat alkotói vizuálisan komolyan vették a mágikus realizmus földhözragadtságát, kötelekkel rögzítve emelték fel az atyát alakító színészt, a sárga virágeső is valódi virágszirmokból és műanyag virágból állt. Egyetlen csoda van beékelve a sok mágikus realista dolog közé, a szép Remedios mennybemenetele, de ezt a regényből tudjuk csak, a sorozat második részében lesz látható. „Amaranta valami rejtélyes remegést érzett alsószoknyáinak csipkéiben, és megpróbált belekapaszkodni a lepedőbe, hogy el ne essen: a szép Remedios abban a pillanatban kezdett a levegőbe emelkedni.” Emlékszik valaki Federico Fellini 1963-ban készített 8 és fél című filmjére? Ott Marcello Mastroianni emelkedett a magasba, de az mágikus realizmus volt, nem csoda, és hamarosan vissza is tért a valóságba.

Kép a forgatási helyszínről

A fantasztikus elemek tehát a szokásos valóságon belül léteznek, a realisztikus események, karakterek és leírások mindig túlsúlyban maradnak, így megfelelnek a realista próza konvencióinak. A mágikus realista leírásoknak legtöbb köze az álmokhoz van, ahol sok minden megtörténik, ami a valóságban nem. Valóságból fakadó szürrealizmus, mondja Salman Rushdie brit szerző, akinek a műveit szintén le lehet írni a mágikus realizmus fogalmi készletével.

Hogyan vált elismert irodalmi fogalommá a mágikus realizmus? Közvetlenül a Száz év magány megjelenése után (1968) a kritikusok kifejezést kerestek arra az irodalmi mozgalomra, ami a szemük előtt bontakozott ki: a nyugati racionalista elme egy szóbelibb, populárisabb kultúrával ütközik, megkérdőjelezi a racionalitás és a tudomány státuszát, de vígan használja a nyugati regényformát, de míg Míg Jorge Luis Borges elvont irodalmi eszmevilágot tár olvasói elé, addig García Márquez hozzáférhetőbb, népszerűbb nyelven, a hétköznapi ember szemszögéből mesél. Nem fordul a nyugati metafizika felé, az istenek által üresen hagyott teret szekuláris kontextusba helyezi, egyének és közösségek saját kulturális hagyományaik felől értelmezik a világot, ahol a katolicizmus az afrokaribiak és az őslakosok halálról, testről és lélekről alkotott hiedelmeivel keveredik.

A  Buendía család és Macondo lakosai

A műfaj megabestsellere ma Isabel Allende (1942) chilei író, újságíró Kísértetház című regénye (1982), Haruki Murakami The Wind-up Bird Cronicle (1994), Toni Morrison Beloved (1987), Salman Rushdie Midnight's Children (1981), Italo Calvino Invisibles Cities (1972) című művei, a teljesség igénye nélkül. A nagyközönség számára ismerős lehet még a Pi élete (Life of Pi) Yann Martel azonos című, Man Booker-díjas (2002) regénye és az abból készült film.

A Száz év magány olyan családi saga – egyben Latin-Amerika genezise –, mely újra elmondja az emberi történelmet. A regény és a sorozat narrátora (Jesus Reyes) egy halott ember szelleme, mindentudó elbeszélő, történész és haruspex. García Márquez megrajzolt egy nagyjából száz éves idővonalat, feltette rá a Buendía család több generációját attól fogva, hogy Ursula Iguana és José Arcadio Buendía összeköti az életét valamikor a 19. század közepén, és megalapítják az őserdőben a háromszáz lelket számláló Macondót. Gyerekeik, unokáik, dédunokáik lesznek, akik a felmenőikben meglévő erősségek és gyengeségek keverékei, és semmi más nem történik velük, csak az élet. A sorozatban már az elején, a regényben csak a vége felé világos, hogy Ursula Iguaran, a Lót-komplexusos árnyékasszony/matriarcha és José Arcadio Buendía a kellemesen kattant ifjú patriarcha első unokatestvérek, a narrátor ezért emlegeti annyit a malacfarkú utódokat, mint mélyen elfojtott félelmet.

A regény legnagyobb témája a címben megjelölt magány, a valóság szorításának evolúciós és intellektuális tapasztalata. García Márquez kétféle magányról beszélt az újságíróknak: a hatalom és a hírnév magányáról, ez utóbbit személyesen is megtapasztalta. De amíg a személyes magány senkinek sem árt, csak annak, aki elszenvedi, addig a hatalom magánya egy egész nemzetnek árthat. Amikor Aureliano Buendía – Ursula Igauaranon kívül a mű főszereplője – háborúzni kezd a liberálisok oldalán, egy darabig azonosulni tudunk vele, de amikor belefeledkezik az esztelen öldöklésbe, és a hatalom magánya kínozza, elveszíti a szimpátiánkat.

Ettől a tragikus életszemlélettől szenved minden szereplő, de pont ez a tragikus szemlélet és a történetmesélés életereje közötti feszültség adja a regény erejét. „Halálra születtünk”, mondja a sorozat negyedik epizódjában José Arcadio Buendía, Macondo alapítója, már megőrülve, a hatalmas gesztenyefához kötözve. Mondhat ennél többet valaki a magányról? A sorozat mélyen megindító, katartikus jelenete volt a negyedik epizódban.

Pilar Ternera

A Száz év magány a férfiasságkultúra regénye, ahol a magány speciális formája a nőké, akik abban hasonlítanak a köztük járó szellemekhez, hogy nincs önálló életük, de megőrjítik a férfiakat a szépségükkel és/vagy a közönyükkel. Ők ezzel a hatalommal rendelkeznek. Hogyan élnek a 19. századi latin-amerikai nők a dzsungel közepén? Praktikusan, a dolgok gyakorlati oldalára koncentrálnak, stabilak, kitartóak, a puszta akarat megtestesülései, nem háborognak a nemi szerepek miatt, és aki másképp gondolja, azt a szél felrepíti a levegőbe. A körülöttük lévő macsók viszont belemerülnek az extravaganciába, a léhaságba és az erőszakba. Az elnyomatásban ugyan jelentős változás állt be, de a latin-amerikai nők legfőbb problémája ma is a nemi alapú erőszakon alapuló nőgyilkosság.

Szép Remediost fogyatékosnak titulálják, holott nem az értelmi képességeivel van baj, hanem azzal, hogy elutasítja a patriarchátus nőiségre/nőiességre vonatkozó szabályrendszerét. Ő lesz az őrült nő a padláson kolumbiai megfelelője, akit valamilyen módon el kell távolítani, mint annak idején Charlotte Brontë regényében (Jane Eyre, 1847) Mr. Rochester felségét, aki a padláson bolyongva élte le az élete nagy részét. Az ítélkezés és megértés közt hánykolódó Ursula Iguaranról (Susana Morales/Marleyda Soto) sosem tudjuk, mit gondol a körülötte lévő világról, sosincs ideje gondolkodni, és csak akkor kezd tisztán látni, amikor megvakul.

De még a nők helyzeténél is van rosszabb és magányosabb, a Banántársaság barakkjaiban sínylődő munkásoké, és ahogy szép Remedios mennybemenetele katolikus implikáció, úgy a barakkok náci haláltáborok. Az állatok helyzete szintén tragikus, rendszeresen és szadista módon kínozzák őket: megvakítják, feldarabolják, vagy éppen szexuális erőszakot követnek el rajtuk. Állandóan jelenlévő betolakodók, akiket ki kell irtani, vissza kell tőlük hódítani azt a helyet, amely eredetileg az övék, hangyák, bogarak, akik nem tartják tiszteletben a civilizációt.

García Márquez mindig tartogat valamit az olvasóknak. A narratív struktúra erős benyomással vezeti be a hősöket, előre-hátra ugrál az időben, előbb ismerünk meg egy-egy szereplőt vagy szituációt, és csak később tudjuk meg az előzményeket. Sokan utánozták a stílusát – lehet itt-ott olvasni erről –, és ha valaki író akar lenni, ne invesztáljon drága íróiskolába, figyelje ezeknek a szavaknak és mondatoknak az esztétikai jegyeit:

„[…] elhomályosította későbbi vétkét, amely lemetszette a család terebélyéről.” A levegő „elhal” és „szétmorzsolódik”, „megrántani a felkelés rózsás drótjait.” ”Épp a hal farkát redőzte, amikor olyan erővel sütött ki a nap, hogy a fényesség suhogott, mint egy vitorlás.” „Az aggkor csatamezőjének nyomorult legyőzöttje.” „A dicsőség pompás trágyadombján rohadva vénségükben.”

„[…] maga az élet tanított meg rá, hogy az írás egyik leghasznosabb titka az, hogy az ember tanulja meg olvasni a valóság hieroglifáit, és ne kopogjon be sehova, és ne kérdezzen semmit.”, írja az Azért élek, hogy elmeséljem az életemet című önéletrajzi fikcióban.⁴

Melchiades mindenre megtanítja José Arcadio Buendíát

A regény tele van szimbólumokkal, kulturális kódokkal, az olvasó radarja pedig készenlétben áll, hogy felismerje a különböző implikációkat, észrevegye, mikor rezonál az szöveg egy önmagán túlmutató nagyobb szövegre. José Arcadio Buendía (Marco Gonzales) alapító pátriárka a vándorcigány Melchiades-szel (Moreno Borja) megalkotott laboratóriuma az emberi tudásvágy és haladás szimbóluma. José Arcadio Buendía legfőbb törekvése, hogy felfedezze az óceánt, dagerrotípiát készítsen Istenről, és főleg, hogy aranyat csináljon. Az őserdő maga, ahol az egész történet megelevenedik, a psziché metaforája.

Amikor a regény második felében négy évig, tizenegy hónapig, és két napig esik az eső, azon túl, hogy nyilvánvalóan mágikusan realista, bibliai utalás Noé és az özönvíz kulturális emlékére. Az eső a legmélyebb, legősibb emlékünk, lényünk alapvető szintjén szól hozzánk, de a víz, mióta felkúsztunk a földre, megpróbál visszaszerezni, visszarángatni minket. Az árvizek mindent tönkretesznek, amit alkottunk, a vízbefulladás pedig az egyik legnagyobb félelmünk. Amikor Melchiades vízbe fullad, az nemcsak a víz visszahúzó ereje, több annál, a keresztség asszociáció is, a megfeneklett spanyol bárkáról és az aranyhal készítéséről nem is beszélve.

José Arcadio második fia Aureliano Buendía, a későbbi ezredes

Az eső demokratikus elem, olyan, mint a halál, igazakra és hamisakra egyaránt esik. Vadonatúj kezdet, mindig elválaszt valamit, a karaktereken lévő foltot megtisztítja, megújulást és reményt ébreszt. Az első évadban még nincs benne, de Második Aureliano Buendíával is ez történik majd.

A visszahúzó erők ellenére az ember szárnyalni szeretne, lázad a természet törvényei ellen. Nem tud repülni, földhöz van kötve, és nem tud belenyugodni, hogy csak a fantáziája szárnyalhat. Amikor a szép Remedios felszáll az égbe, az menekülés, szelleme felszabadulása, és egy különös hazatérés, olyan, mint Szűz Mária mennybemenetele. Lehetne folytatni az implikációkat, soruk majdnem végtelen. A rezonancia-teszt nemcsak a Buendía és a Karamazov testvérek között mutat hasonlóságot, de kimutatja a homéroszi eposzok hatását is a család védelméről, a méltóság igényéről, hűségről, hitről, és a nagy hazatérésről.

José Arcadio Buendiát ki kell kötözni a gesztenyefához 

Utolsósorban említem egy akaratlan nyomozás végeredményét, bár bizonyíthatatlan és sebezhető állítás, de egy régi probléma megoldását jelentheti. Honnan ered az ananász és a sonka szentségtörő házassága a pizzákon? A gringóktól. A macondói United Fruit Company banántárság rendezvényein szolgálták fel. „Meme megtanult profi módon úszni, azonkívül teniszezett, és virginiai sonkát evett ananászkarikákkal.”

A regényben megjelenő életvilág ciklikus: Macondo jólét és hanyatlás közt őrlődik, nem tudnak fejlődni, ezért nem lehet lineárisan mesélni róluk. Már a regény és a sorozat eleje megelőlegezi ezt a körforgást, José Arcadio Buendía és a többiek körbe-körbe forognak az őserdei mocsárban, mindig ugyanott lyukadnak ki, mielőtt José Arcadio Buendía megálmodja Macondo helyét. Később Aureliano Buendía ezredes (Claudio Cataño Porras) bolyong majd ugyanígy a mocsárban, amikor erősítésért megy. Végső soron azért nem fejlődnek, mert hiányoznak a demokratikus vívmányok és intézmények. Az ország polarizált, konzervatívok harcolnak a liberálisokkal, a két ellentábor között átfedések vannak, és az ideológiai választóvonalak belefulladnak a véres és önmagáért való háborúkba.

Az örök visszatérésbe, az ismétlődő időbe való beleveszés jele a névmágia: aki a regény elején nem készít családfát, az nem fog kiigazodni a sok Aureliano, José Arcadio, Arcadio, Aureliano José és Remedios között, de akkor sem, ha csinál ilyet. Minden Buendíát majdnem ugyanúgy hívnak, de Remediosból is legalább három van.

A hanyatlás nem azért következik be, mert múlik az idő, és a szereplők megöregednek, hanem azért, mert soha nem néznek szembe a problémáikkal. Az emberi faj legősibb és leghatásosabb túlélési stratégiája, hogy beszélünk egymással, tapasztalatokat és megoldási javaslatokat cserélünk. A Száz év magányban senki nem csinál ilyet, meg is lesz az eredménye.

Amaranta Buendía (Loren Sofia) hanyatlása például abból a közegből nő ki, amelyben felnőtt. Mindig olyan gyerekeket bíznak rá, akik sosem nem tudják meg, kitől származnak, Amaranta pedig érzelmileg és szexuálisan rájuk fixálódik, amit senki sem vesz észre. Aureliano Buendía banális fellángolását és szexuális izgalmát egy kilenc éves kislány iránt (Remedios Moscote/Cristal Aparicio) becsatornázták a házasság intézményébe anélkül, hogy bárki pedofíliának nevezné. A geofágiát gyakorló Rebeca Buendía (Akima) ma gyászterápiába, Aureliano Buendia poszttraumás stresszzavarral pszichiáterhez járhatna, a szép Remedios feminista filozófiával foglalkozhatna, a sokadik és késői José Arcadio pedig egy szivárványos közösség aktív tagjaként élhetné tabuktól mentes életét.

Amaranta Buendía

A Száz év magány kísérteties mű, a hantológia (kísértettan) keresztbe kasul szövi át: hemzseg a szellemektől. A kísértetek jelentések hálózatát hozzák létre, kérdés, milyen kontextusba helyezzük őket, ha élünk az értelmezés szabadságával. A kísértet mintázat, a hanyatlás, a zsákutcás megoldások szimbóluma. A szellemeknek, kísérteteknek nincs önmagában való léte, csak egy viszony a már és a még nem létezőhöz. A már nem létező felé virtuálisan még kifejti a hatást: amikor a halott Prudencio Aguilar átszúrt torokkal sétál, az Ursula és José Arcadio élő lelkiismerete. Vagy a regény titokzatos narrátora Melchiades, aki végig a családi krónikát írja, annak ellenére, hogy régen vízbe fulladt. A még nem létezőhöz való viszony virtuálisan már kifejtette a hatását, a jövőbeni malacfarkú gyerek születésétől való félelem reflektívvé teszi őket, leginkább Ursula Iguaránt, aki már nem él, amikor bekövetkezik az, amitől egész életében félt.

A szellemek anélkül hatnak, hogy léteznének. Affektusok, asszociációk készletét jelenti, a jövő kudarcával való szembesülés García Márquez-i változata. A jövőt kísértetjárásként tapasztalják meg a szereplők: Pilar Ternera (Viña Machado), aki genetikailag a Buendía család felét adja, kártyavetéssel, és jövendőmondással foglalkozik, és nem tudjuk azt mondani, hogy ez kizárólag mágia, mert a jövő valamilyen módon tényleg megjósolható, minden szereplő történelmileg, szociológiailag és genetikailag determinált helyzetben van. Ahogy a mag meghatározza a fát, a jövőt is lehet látni, ha valaki olvasni tud a jelekből.

Gabriel García Márquez (1927-2014)

A magány Dél-Amerikára is vonatkozik. García Márquez az egyik ötvenes években írt novellájában azt írja, hogy az európaiak Dél-Amerikát bajuszos/gitáros/revolveres embernek képzelik el, és a Száz év magánnyal ezeket a tragikus sztereotípiákat akarta eltörölni, mert gátolják Dél-Amerika megértését, és hogy a szuperhatalmak és más kívülállók évszázadok óta harcolnak Kolumbiáért, de oly módon, hogy annak semmi köze a problémáikhoz. „Valójában egyedül vagyunk”, mondta García Márquez, és aki elolvassa regényt és/vagy megnézi a sorozatot, az tudja, hogy miről beszélt.

∗

A sorozat egyik forgatókönyvírója Mads Tafdrup, amiből az értő közönség levonhat egy következtetést, mégpedig azt, hogy nem sablonos és kiszámítható sorozatot fog látni, hanem valami mélyen megérintőt. Kis hibái persze vannak, de ettől még érdekesebb. Mads "A látogatás" (2022) című filmben is közreműködött, és aki látta, sosem fogja elfelejteni, annyira megrázó. (Kritikám a linkre kattintva elérhető.)

Mik azok a kis hibák? Egy nagyon kevés didaxis (tanítás, oktatás), valamint a kórus icipici túltolása, ami annyira direkt módon akarta a drámaiságot aláhúzni, hogy zavaró volt. Állandóan le kellett halkítanom, hogy a macskám fel ne ébredjen, nem akartam, hogy az legyen, ami a Szex és New York elején, elviselhetetlenül hangos, ő pedig inkább kikéreckedik a hidegbe. Didaxis alatt azt értem, hogy a főszereplő kollégái olyat mondanak, amit itthon csak szakirodalomban van leírva, nem a közbeszéd része, de hát Dánia azért egy kissé más kategória. 

A nemi szerepek a szupergazdagoknál is ugyanolyanok 

Nem tudom, de én még senkitől nem hallottam olyan mondatot egy délutáni kávézás vagy beszélgetés közben két korty között, hogy az au pair-szerződések a modern gyarmatosítás eszközei, nem kulturális csereprogram, pedig teljesen egyetértek az állítással. Az au pair-ség testi-lelki kizsákmányolás akkor is, ha valaki nem a Fülöp-szigetekről megy Dániába. Meg hát itt van a jóindulatú rasszizmus, ami pont olyan, mint a jóindulatú szexizmus. Ha azt mondod egy filippínó nőre, hogy olyan, mint egy kisfiú, meg azt, hogy édes és aranyos, az bizony rasszizmus akkor is, ha pozitív jelzővel látjuk el. 

Látszólag mindenki jól jár. Biztosan vannak olyan családok, ahol emberszámba veszik a kizsákmányoltat, nem az alagsorban rendeznek be neki egy sufnit, hanem szimbolikusan is a maguk szintjén. Biztosan vannak olyan családok, akik felkészülnek a befogadott nő kulturális mezejéből, bele tudják tenni egy nagyobb történelmi-társadalmi kontextusba azt, akinek a főztjét eszik minden nap, vagy aki kitakarítja utánuk az összeszart vécét, és akihez a gyerekük jobban kötődik, mint hozzájuk. És biztosan vannak olyan családok, ahol a férfiak nem prédának tekintik ezeket a nőket. Olyan leszek, mint Carrie Bradshaw a Szex és New Yorkból: "Vajon vannak fiúk is, vagy minden au pair nőnemű?" "És, ha vannak, rájuk vajon más szabályok vonatkoznak?" 

Cecilie és Angel

Cecilie (Marie Bach Hansen) tehetős saját jogán is, de tulajdonképpen azt az életet éli, amit bármely más átlagos családos nő az euroatlanti kultúrkörben, csak ők a férjével Mike-kal (Simon Sears) ki tudják szervezni a háztartási és gyereknevelési feladatokat, mert van egy au pair-jük a Fülöp-szigetekről, akit Angel-nek hívnak (Excel Busano).

Hiába a kétkeresős-nulla mosogatós modellre épülő értelmiségi pár (Cecilie este olvas az ágyban), az érzelmi házimunka kizárólag Cecilie feladata, észrevétlennek, természetesnek, magától értetődőnek tűnnek: születésnapok, gyerekfelügyelet, családtagok, rokonok lelkének ápolása. "A nők természetüknél fogva empatikusabbak." Sajnos nem így van, ez csak a kizsákmányolás kifinomult formája, és nincs az a befogadó, akiben felmerülne ez a nézőpont (hacsak nem feminista filozófus, mint én). Angel-nek és Cecilie-nek van egy közös tulajdonsága, mindketten kizsákmányolt nők, csak Cecilie-n nem látszik, és neki nagyobb a mozgástere. Nem arról van szó, hogy az érzelmi és a fizikai házimunka ne hordozna a konkrét feladaton túl mutató értéket, hogy soha ne jelentene örömöt valaminek a megszervezése, vagy hogy a gondoskodás, mely megalapozza a család összetartozását ne lehetne örömforrás. A nők pontosan ezért nem tartják a még a jól látható egyenlőtlenséget sem igazságtalannak. Pedig az. 

Ruby, az eltűnt au pair

Egy nap eltűnik a szomszéd házaspár au pair-je Ruby, és innentől mindenki gyanús lesz, aki él és mozog, Persze ez a sorozat is él a befogadók manipulálásával, finoman terelve a gyanút erre-arra.  A kép, ami kirajzolódik a két családról nemcsak azt erősíti meg, hogy ezek az emberek a javaik ellenére igencsak unalmas életet élnek, a verkli nem sokban különbözik a depriváltabb társadalmi rétegétől. Munka, haza, altató, másnap elölről kezdődik minden. Ezek nem beszélgetnek semmiről, ami túlmutatna a napi rutinon és a családi dinamikán – csak én vagyok olyan hülye, aki azt várja egy értelmiségi házaspártól, hogy egy kiállításmegnyitóról hazafelé arról beszélgessenek, amit láttak –, ehelyett stabil játszmáik, bejáratott, unalmas szerepeik vannak, főleg a Katerina (Danica Curcic) és Rasmus (Lars Ranthe) házaspárnak. Nincs alkalom a lelki fejlődésre, a gondolkodásra, mert a szerepeik felzabálnak mindent.

Gazdasági elit, kultúrafogyasztás nélkül, hiába van absztrakt expresszionista kép Cecilie-ék nappalijában, csak dekoráció. Cecilie olyan, mint egy női mesefigura, akinek valaki kiadta a "Muszáj aludnod" metaforikus parancsát, és azóta csendes szendergésben éli az életét. Fogalma sincs mi van a felszín alatt, mik a valódi dinamikák a közvetlen környezetében. A legközelebbi családtagjai valójában ismeretlenek számára, különösen kamaszodó kisfia Viggo. Végtelenül udvarias és finom, ami azért átsegíti néhány dolgon, és képes a lelki fejlődésre. Úgy robban a befogadó arcába, hogy már az elején megutáljuk, ehhez képest ő az egyetlen, aki a történet kapcsán fejlődik. 

Összetartó és támogató közösség

Van ez a fura kettősség a tech- és gazdasági elittel kapcsolatban. Egyfelől ők viszik a hátukon a világot, kritikai szemlélettel tekintenek a valóságra, lábon nem vesznek meg semmit, ők a változás vagy éppen a stabilitás letéteményesei, ugyanakkor a patriarchális modern kapitalizmus hatalommal felkent képviselői is, ami nincs mindig beszélőviszonyban a moralitással és a szolidaritással. Nőgyűlölettel, toxikus maszkulinitással annál inkább. 

Régen láttam ennyire minimalista sorozatot, ahol úgy világos minden, hogy a részleteket nem bontja ki. Ettől nagyon feszült és izgalmas minden perce. Az atmoszféra teremtés egészen kiváló, a már megkritizált kórusművek ellenére vagy éppen ezért, ki tudja. A minden értelemben lenyűgöző épített és természeti környezet érdekes módon mégis ugyanazokat a típusokat hozza játékba, mint egy lepukkant nápolyi sikátor, csak ott kevesebb a levegőben kóválygó drón. Viggo (Lukas Zuperka) és Oscar (Frode Bilde Ronshøld) a házaspárok gyerekei semmiben nem különböznek a Pál utcai fiúktól.

A férfiak igyekeznek mindent elsimítani. Rasmus és Mike

Személy szerint vártam volna egy leckét a resztoratív szemléletről (helyreállító igazságszolgáltatás), ha már a sorozatban iskolai csoportdinamika és konfliktus van, annyira benne volt a lehetőség, de akkor meg ezt ítéltem volna didaktikusnak, ki tudja? Mindenki remekséges, egészen elképesztően minimalista stílusú színészi munka van minden alakításban. Meg persze arról is lehetne még írni, hogyan változik az időjárás a történet előrehaladásával, de ez már elemzés lenne röpke kritika helyett. 5/5  

NETFLIX sorozat, premier 2025.05.15.

∗

Rögtön az elején: tisztelem Steiner Kristófot, Hajdú Pétert meg elfogadom, olyan műsorvezetők is vannak, mint ő. A műsor alatt többször elmondja, attól színes a világ, hogy nem gondolkozunk a dolgokról egyformán. Így van, az viszont más kérdés, hogy emiatt egyeseket joghátrány ér, amit el kell tűrni, mint nekem Hajdú Pétert.

Mindjárt egy baki a legelején, a csatornahang egyelőre helyett egyenlőrét mond. Senki nem vette még észre? 

Nem baj, hogy Hajdú Péter elmondja valós aggályait, hogy nem tetszik neki a Pride felvonulásként, és nem tartaná helyesnek, ha az iskolai edukáció része lenne a nemi identitásra vagy a szexuális orientációra vonatkozó téma, mert ezt otthon kell megbeszélni a szülőkkel. Szerintem nem gondolta végig, mit jelent ez valójában. Menjünk már egy kicsit bele a gondolatba mélyebben, és hallgassuk meg Kristófot, rögtön derengeni fog ennek a kijelentésnek a tarthatatlansága. Hajdú azt képzeli, minden szülő a felső-középosztályos, privilegizált társadalmi osztályhoz tartozik? Javaslom a számtani és a mértani sorozatokat is beszéljék meg otthon, hátha világosabb lesz a kép. Vagy a logaritmust, esetleg a kétismeretlenes egyenleteket. (Amikor a műsor játékához érünk, azt mondja, a játék tétje legyen jelképes összeg, harmincezer forint. Ma Magyarországon huszonkétezer ötszáz a havi szociális segély.)

Azon kívül, hogy Hajdú transzvesztitát mond, amitől világossá válik, nem edukált a témában, nem tudja, hogy a transzvesztita olyan szó, amit kultúrember már nem használ – helyette a cross-dressing ajánlott –, ráadásul a transz emberekre gondol, akiknek az identitása nem egyezik a születési nemével, vagy ahogy a transz kiáltványban írják, a születésekor kijelölt nemével. De a nemi identitást is keveri a szexuális orientációval, az előbbi a nőnek vagy férfinek érzem-e magam kérdése, a másik, hogy melyik nemhez vonzódom (totál leegyszerűsítve a dolgokat).

Hajdú nem érti az árnyalatokat, de most Steiner elmagyarázta neki, mégis azt gondolom, most sem értette meg, nem azért, mert buta, hanem azért, mert nem akarja megérteni. Ilyen messze nem menne, ha nem muszáj, és nem muszáj. Láttuk, mit művelt Varga Judit exigazságügy miniszterrel készült beszélgetés alkalmával.

Semmi gond, ha Hajdú kritizálja a Pride-ot, az emberek egy részének a szócsöve, nincs ezzel baj, és ha Steiner vállalja a vele való beszélgetést, ez is benne van. Minden egyes ilyen beszélgetéssel azonban közelebb kerülünk valamihez, és én azt gyanítom, Steinernek ez akkor is remek platform a kiálláshoz, ha olyan beszélgetőpartnere van, aki nem osztja a nézeteit bizonyos dolgokban.

Az más kérdés, hogy Steiner szövege körül is vannak félreértések és következetlenségek, de ez a befogadó problémája lesz. A műsor vége felé azt mondja Steiner: "A meleg férfi az meleg férfi, nem pedig lány." De akkor miért hivatkozik önmagára feleségként, illetve a narratívájának miért konstans eleme a "A férjem, Nimi" kifejezés? A feleség és a férj szó azért implikálja a férfit és a nőt, nem? Ráadásul annak a patriarchális társadalomnak a szókészlete, ami a heteronormativitás élharcosa. A "Nálatok ki a fiú és ki a lány kérdése" ironikus felhangot kapott, de mivel Steiner maga keretezi a feleség és a férj szóval a témát, számomra tök jogosnak tűnik a kérdés, hiszen itt nemi szerepekről van szó, ahol mindketten férfiak. A válasz talán az egyenlőség óhajtásában rejlik, joga van magát azzal a szókészlettel leírni, amivel a többség, ha már az adót ő is fizeti, akár a többség.

Hajdú nyilván nem alkalmas bizonyos kérdések feltevésére, például, hogy egy homoszexuális párkapcsolatban hogyan működik az a dolog, ami a heterók házasságát vagy együttélését felemészti, azaz, hogyan működik a feladatmegosztás. Vannak-e olyan aspektusok, mint ott? Ki végzi a repetitív, unalmas háztartási feladatokat? Ki pucolja ki a WC-ét? Ki mossa a ruhákat? Ki végzi a nagyobb presztízzsel bíró feladatokat, mondjuk egy villanykörte kicserélését a ház sarkán, az eresz alatt. Ki nyírja a füvet? (Remélem senki.)  Hajdú azt sem kérdezi meg, ami engem nagyon érdekelne, Nimrod Dagan Steiner párja, hogyan lett vegán? Steiner vegánságának van-e köze előző párjához Matan Attiashoz? Ő inspirálta-e? Tudjuk, a legtöbb vegán Izrael Államban él, nem véletlenül. 

Hajdú mond egy csomó közhelyet, amit szerintem soha, de soha nem gondolt végig, és ez nagyon kellemetlen. Például az a kijelentése, hogy a "szerelem szabad, mindenki azt szeret, akit akar, és, hogy senkinek semmi köze hozzá". Jaj. Nem ennek az esszének a témája, legyen elég, hogy a szerelem egyáltalán nem szabad, nem magánügy, hanem velejéig társadalmi kérdés, ha nem így lenne, Steiner Kristóf meghívása is okafogyott lenne, magánéletének a része lenne. Idővel mindenkinek köze lesz egy szerelemhez, gyerekeknek, szülőknek, barátoknak, munkatársaknak, szomszédoknak, a széles világnak, és főleg a társadalmi normáknak, mert  minden társadalmi, minden politikai.

Párhuzam a vegánsággal: "mindenkinek a magánügye, hogy mit eszik", szokták mondani a témáról semmit sem tudó outsiderek. Ugyanolyan hamis állítás, mint, hogy a szerelem magánügy. Amíg élőlények a vágóhídon vagy a hátsó kiskertben az életükért küzdenek, de legyilkolják őket, addig nem magánügy. Nemcsak azért vagyunk felelősek, amit teszünk, hanem azért is, amit eszünk.

Steiner Kristófnak, aki évek óta foglalkozik meleg jogokkal kommunikációs szinten, még senki nem jelezte, hogy törvénykezést mond törvényhozás helyett? Nem egyszeri nyelvbotlás, hanem reflektálatlan, rendszeresen visszatérő hiba a műsorban. A törvénykezés bírói gyakorlatot jelent, holott ő a törvényhozásra gondol (gondolom én). Meg azt is mondja, hogy a kereszténység legfontosabb tanítása a szeretet, de sajnos nem így van, a legfontosabb tanítása vagy állítása – fene tudja, melyik a helyes – a feltámadás. 

Ha már a hibáit firtatom (csak szerintem azok), még felfigyeltem valamire, nemcsak ebben a műsorban. Steiner mindent a kommunikáció felől közelít meg, Hamasz vs. Izrael Állam közötti konfliktusnak is ez a lényege szerinte, de olyan érzésem van, hogy akinek kalapácsa van, az mindent szögnek néz. Hiába a kommunikációs edukáció, nem tudta kezelni a Hajdú-féle üzemmódot, egy figyelmetlen, érdektelen és blazírt hapsit, aki állandóan félbeszakította (moderált nyilván), tesz-vesz várost játszik, aki félfüllel figyeli csak a vendégét. Persze, ez egy valós helyzetet leképező műsor, és a valóságban tényleg nem ülünk a valagunkon, ha vendégünk jön, nem terápiában vagyunk Sigmund Freud kanapéján. Steiner ezen felül mindent túlbonyolítva mond el, úgy beszél, ahogy TGM írt, holott az üzenet jobban átjön, ha egyszerűbb formát adunk neki, bonyolult elágazások nélkül. 

De hát ez ő, a szerepek mögött. Apropó szerepek, hajlok rá, csak ezek maradtak nekünk a civilizációs fejlődés eredményeként. Ha ellent akarok mondani magamnak, azt mondom, mégis meghaladja a szerepeket, ahogy a macskákkal bánnak, hogy nem mennek arrébb egy faluval miattuk. Ez már valami, ami a szerepek túl az egyetemességhez kapcsolódik. Na meg a vegánság persze. Mert ez egyetemes viszonyulás a világhoz, saját termés akkor is, ha a vegánságot mások találták ki a múlt század közepén. A döntés a lényeg.

Olvasva Steiner önmagáról alkotott narratíváját itt-ott internetes felületeken, olyan terápiának érzem, amiről mindenki tudhat. Szerintem nem helyes, de a portálok kapva kapnak az alkalmon. Mert bár minden politikai, azért van az életnek olyan megkímélt területe, amit óvhatunk, és ez az intimitás, amit szerintem Steiner kiárusít. Azt is másként látom, hogy a homoszexualitás genetikai vagy születési adottság lenne, szerintem tanult viselkedés, mint minden, ami az emberi kultúra része. A szexualitás ugyanúgy kulturális konstrukció, mint minden más, választott orientáció, legfeljebb nem érjük tetten a folyamatot vagy a pillanatot, amikor és ahogyan megszületett. A genetikai magyarázat talán azért kap ekkora teret, mert akkor nem tehet róla senki, ami a társadalmi elnyomás és kirekesztés elleni védekezés.

Egyetlen ellenérzésem az "Imádom a nőket" mondat volt, bennem azonnal ellenérzést keltett nőként, mert óhatatlanul is ez a feminista szlogen jutott eszembe: kétféle férfitól kell tartani, akik gyűlölik a nőket, és azoktól, akik imádják őket. Hogy miért, az nem ennek az esszének a tárgya. Steiner Kristófnak jár csak pont. 5/4

Nagyon vártam ezt a filmet, és amikor végre lecsaptam rá és megnéztem, majdnem nem volt kedvem írni róla, mert félek – még egy saját blogban is – leírni, valójában mit gondolok. Talán nekem is terápiába kellene mennem, hogy egyensúlyt találjak, mennyit tárjak fel a provokatív gondolataimból, hiszen borítékolható, hogy fejcsóválást, ellenérzést vált ki másokból.

Norvég film, a rendezőnek ez a tizenkettedik filmje, szerintem nem sokan hallottak még róla, pedig Lilja Ingolfsdottir (1976) 1998 óta van jelen a filmes szcénában. Nemcsak az irodalomnak, a filmművészetnek is élő kapcsolata van a társadalmi valósággal, a művészet az egyén személyes reflexiójából fakad ugyan, de nem választható el sem a társadalomtól, sem a társadalmi szerepvállalástól. Lilja Ingolfsdottir a mozgókép segítségével beszél valamiről, ami mindenkit érint, akit nem farkasok neveltek.

Maria szeduktív üzemmódba kapcsol

Van egy Maria (Helga Guren) nevű fiatal-középkorú nő, elvált, van két gyereke és egy enyhén problémás kapcsolattartása a volt férjével, akit hálaistennek, nem variálnak bele túlzottan, annál is inkább, mert egy típusról van szó, sőt, egy filmes karaktervándorlásról, az egész filmben minden szereplő egy típus, akárki lehetne, annyira egyetemes a dolog. Egyetemes alatt az euroatlanti kultúrát értem, ami nyilvánvalóan csak egy szelete a világnak, de azt hisszük, mi vagyunk a világ közepe, az ember is azt hiszi magáról, és a nyugati világ is azt hiszi, pedig óriási tévedés. Olyan kultúra formál bennünket, amely jelentőségteljes történet szereplőinek láttat minket, holott az egyén fölött van valami fontosabb: a társadalom felhajtó ereje. 

Szóval, Maria egy nap meglátja azt a férfit Sigmud-ot (Oddgeir Thune), akire mindig is várt, legalábbis így érzi. Nem kell pszichologizálni, milyen folyamat eredménye, nem is témája a filmnek, ez van, első látásra belezúgás, van ilyen, és a viselkedését egy gonosz kritikus nyugodtan leírhatja a szabálytalan jelzővel, de még nincs jelentősége. Vágyat kelteni ott, ahol nincs, kétségtelenül művészet, de nem rendelkezik mindenki ezzel a tehetséggel. 

Még minden oké

Innentől már kiszolgáltatott a helyzete, ő akar valamit jobban, aminek csak később mutatkoznak meg a következményei. Nincs idő a kibontakozásra, nincs idő, hogy belezúgjanak, hogy a vágy titokzatos tárgya legyen, hogy küzdjenek majd érte, és főleg, hogy kiderüljön, a férfi mit akar. (Ha nem tudja, mit akar, akkor nem akar semmit.) Persze, ha a nimbusza lejjebb áll majd, belemegy bármilyen kompromisszumba, csak legyen idő kivárni. A patriarchátus szabályai így működnek, ha egy nő idejekorán felfedi a vágyait, pórul jár. Amikor azt mondja: "Szeretlek", a férfi nem mondja, hogy "Én is szeretlek", és egy sehova nem vezető út lesz, mint a Sex and the City-ben Mr. Big és Carrie Bradshaw kapcsolata. De még ez sem témája a filmnek, ez a film ugyanis nem a szerelemről szól, hanem valami másról. 

Maria szerelmes lesz, Sigmund nem, bármennyit hancúroznak is, bármennyire is összeházasodnak, és bármennyi gyerekük is születik. Persze, a félművelt közvélemény felsikít: ma már bárki kezdeményezhet. Jajdehogyis. Amíg a társadalmi berendezkedés patriarchális, addig ez a szabályrendszer működik.

Maria társas támogatást kap

Ha halálosan szerelmesek lennének Maria-ba, akkor is úgy alakulna a dolog, ahogy alakul, megint csak a patriarchátus miatt. Mert a párkapcsolatok olyanok, mint a folyók, előbb-utóbb belefutnak egy náluk nagyobb dologba, ebben a filmben az egyenlőtlen nemi szerepekbe, ahol a nők sokkal, de sokkal több háztartási és gyereknevelési munkát végeznek, mint a férfiak. Tök mindegy, hogyan alakult így, ha már ott van a család, adottság lesz, amit menedzselni kell. Csakhogy Sigmund addig érzi komfortosnak a dolgokat, amíg nincs felelőssége, amíg nem kell unalmas, repetitív háztartási munkát végeznie a gyerekei és a háztartás körül. Az a férfitípus, aki besegít a dolgokban, nem részt vesz benne. Ez a tarthatatlan, ezért mennek tönkre a dolgok két ember között egy monogám párkapcsolatban (most hagyjuk a verbális és fizikai bántalmazást, az alkoholt és az egyéb szenvedélybetegségeket.)

A megbecsültség hiányába rokkannak bele a nők, nem abba, hogy senki sem szerelmes beléjük. És magukban keresik a hibát, ha szerethetőek és értékesek lennének, a férfi megosztaná velük az alantas feladatokat is. Sajnos, nem így van, akkor sem veszik ki a részüket, ha szeretnek, a hiba nem itt van, hanem a társadalmi feladatmegosztásban és a szeretet fogalomban. 

Egy nőnek mindenkivel konfliktusa lesz, ha a valódi igényeit kifejezi

Maria egy nő a sok közül, nem egy anarchista gondolkodó, nem különösebben tudatos, és reflektív, aki monológja alkalmával (a terapeutájával folytatott kvázi narráció) mondja, hogy Sigmund az előző házasságából született gyerekeit mennyire szerette. Dehogy szerette. Jó stratégia, hogy továbbra is zavartalanul szexelhessen valakivel, és egy lestrapált, fáradt, konfliktusokkal terhelt nőnek könnyebb ezt hinni, bedől a látszatnak, de a forma tartalom nélkül marad.

Sigmund (és a férfiak) a saját gyereküket sem szeretik, nemhogy két olyat, akit egy másik férfi csinált. Hogy mennyire így van, később fogjuk látni, amikor a sajátjaira így reagál: "Király!" "Megtarthatod a gyerekeidet." Kölcsönös és öntudatlan megtévesztés működik, amikor vágyvezérelten gondolkodunk, de nem tehetünk mást, el kell hinnünk, hogy az van, amit szeretnénk, másképp kihalna az emberiség, nem merjük felismerni a másik valódi arcát és a hozzánk való viszonyát, mert azzal az örök magányt és gyermektelenséget kockáztatjuk. 

A film vizuális formanyelve az emlékezés metszőollóját használja, amikor Maria vizualizációját látjuk, mit kellett volna mondani, ha őszinte, és mit kellett volna Sigmund-nak mondania, ha társként tekint a feleségére. Az Egy zuhanás anatómiája (2023) című film ugyanerről szól, ha engem kérdeznek, és nem véletlen, hogy ezeket a filmeket nőművészek alkották.

Párterápia

Egy nap Sigmund egy konfliktus kiéleződésére úgy reagál, hogy ki akar lépni a kapcsolatból, legalábbis meglebegteti ennek a lehetőségét, amivel Maria-ban bizonytalanságérzetet kelt. És innentől látjuk, milyen Sigmund valójában. Ráfeküdt, mint szörfdeszkára egy másik ember iránta való szenvedélyére, ami sokáig elfedte, hogy ő valójában nem érintett érzelmileg. De amíg nem kell vasalnia, hagyják az ámokfutását, teret kap a nyilvános szférában és a munkahelyi kiteljesedésben, addig önfeledten lovagolhat a hullámokon. Maria pedig pontosan tudja, hogy az igazi igényeivel nem állhat elő, vagy nagyon veszélyes, mert akkor Sigmund elhagyja őt, és akkor azzal az emberrel kell együtt élnie, akit szívből utál. Saját magával. Aki szereti magát, nincs mindenáron szüksége arra, hogy valaki más szeresse.

"Az erős nő vagy" értsd: mindent kibírsz mítosza konstans narratíva az olyan embereknél, akik nem merik felvállalni a konfliktusokat, mert tudják, hogy borulna a status quo, hogy a partner elmenekülne, mert ez amolyan érzelmi ökonómia, nem éri meg invesztálni valakibe, akit nem tartunk elég rentábilisnek. A filmben ki más közvetítené ezt a transzgenerációs mizériát, mint Maria anyja (Elisabeth Sand), és szinte borítékolható az azonnali konfliktus. A film bemutat Maria kapcsolathálójából pár nőt, akik érzelmileg támogatják, ezekből a jelenetekből sejtjük legjobban a karakterét, nem a Sigmund-dal való kapcsolatából. Ám a harag útja – ahogy lenni szokott – nem a valódi okot adó személyre irányul, hanem jóval előbb más nők felé fordul, ahol következmények nélkül maradhat.

Maria meglátogatja az anyját

Ha igaz, hogy az egészséges elme záloga a valósághoz való ragaszkodás, akkor a film zárójelenete a legjobb illusztráció lehetne ehhez a tételmondathoz. Maria első kézből kapja egy érzéketlen, szeretettelen férfi mondatait az arcába, aki még most is saját szükségleteit tartja a legfontosabbnak, hogy neki mi lett volna faszántos. Maria-ról, az egyenlőtlen munkamegosztásról és cserbenhagyásról szó sem esik. Ez a saját magadban keresd a hibát beállítódás tényleg a neoliberális korszak mainstream pszichológiai megközelítése, mely érintetlenül hagyja a társadalmi kérdéseket, holott éppen ez a lényeg. És Maria prímán hozza ezt a félreértést és rossz terápiás megközelítést. Ő kér elnézést a kritikáért. Köpni, nyelni nem tudunk a döbbenettől. "Ijesztő számomra elfogadni a szeretetet, amit tőled kapok", mondja Maria, mi meg nézünk. Milyen szeretetről beszél? Meg, hogy egész életében attól félt, hogy elhagyják. Teljesen jogosan. Mert mi történik? Épp most hagyják el. 

A végjáték

Maria akár szimpatikus, akár nem, akár vonzó a viselkedése bizonyos helyzetekben, akár nem, itt és most áldozat. Erről szól a film. És ameddig a neoliberális kapitalista patriarchátus marad a domináns társadalmi-kulturális berendezkedés, ahol az ember (értsd férfi) a legfontosabb entitás, az ő antropocentrikus szeretet és béke fogalma dominál, (ami teljesen kirekeszti a nem-humán létezőket például), addig a dolgok nem fognak változni. Játszmák, manipulációk alakítják a kapcsolatokat – addig tart a kapcsolat, amíg a játszma is tart –, nem a lelki fejlődés lépcsőfokai, és a cselekvő szeretet, amit minden élőlényre kiterjesztünk. Ha a rendező munkatársa lettem volna, lebeszélem arról a jelenetről, ahol Maria leokézza magát a tükörnek meg nekünk egy kolostori hangzású zene alatt, elég drámai potenciál van benne zene nélkül is. 5/5

A Kádár-korban azt mondták volna, hogy rétegfilm, nevében a jelentése, kevesen tudnak rácsatlakozni a témára és a vizuális látásmódra, más szóval megosztó. Nekem is ambivalens érzéseim lettek, nem a filmtől, inkább William S. Burroughs (1914-1997) életétől, és visszaemlékeztem, a Meztelen ebéd című filmet annak idején nem bírtam végignézni. A forgatókönyv a Queer című regényéből készült, régóta feszítette a rendezőt, és nagyon jó filmet csinált belőle. 

Burroughs 1951-53 között írta a Queer-t, de csak 1985-ben publikálták, sejteni lehet, mi tartott eddig. A film mintanézőt kíván, olyan befogadót, aki személyes és konszolidált életén túl tud látni, megért olyan élettapasztalatot és gondolatokat, amelyek oly távol esnek saját életétől, mint Észak-Korea attól, hogy jóléti állam legyen.  

Drew Starkey és Daniel Craig

William Lee alias William Burroughs Mexikó városban töltött éveit látjuk az 1950-es évekből, idemenekül, az Amerikai Egyesült Államokban ugyanis lecsukták volna droghasználatért. A valóságban ment vele a második felesége is (Joan Vollmer), a filmben azonban szürreális képek utalnak csak a jelenlétére. Valamelyik ajánlóban olvastam az üresség kifejezést, amivel valaki azt az állapotot írja le, ami szerinte William Lee-t – Burroughs filmes alteregóját – jellemzi, de egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy a kocsmáról kocsmára járás és/vagy a promiszkuis élet ab ovo üres, vagy az üresség következménye lenne. Szerintem nincs összefüggés, ez csak amolyan jól hangzó szlogen. A belső üresség bárhol, bármikor, bárkiben felütheti a fejét, nem kell hozzá kitömött zsebű, alkoholbeteg drogfüggőnek lenni, aki Mexikóban múlatja az időt. Ahogy William Lee (Daniel Craig) megzavarja a polgári élet rendjét, ugyanígy kavarja fel az irodalmi nyelv struktúráját is, bár a film nem tematizálja Lee irodalmi tevékenységét, inkább arról hallunk kocsmai eszmefuttatást, hogyan látja a meleg kisebbség helyzetét érintettként. Irodalmár szájából jövő, verbálisan roppant erős mondatok.

 Jelenet a filmből

Lee állandóan fehér szettben van: fehér SZTK-keretes szemüveg, fehér zakó, ing és nadrág, és persze az olyan kispolgár, mint én, rögtön arra gondol, hogy ez a fehér gúnya kábé egy napig bírná kosz és egyéb foltoktól mentesen, persze meglehet, ugyanabból az öltözetből egy tucat lapul a ruhás szekrényben, csak nem látjuk. De hát valaki csak mosott rá, egy író nem mossa a saját ruháját, ezt Nietzsche óta tudjuk.

Szóval, működik a toxikus maszkulinitás és önpusztító élet, feszegetve vannak a határok minden értelemben. Daniel Craig olyan veszettül jó, hogy nem hiszek a szememnek. Arca minden rezdülésében mély fájdalom, okosság és a szenvedés életrezdülése árad, a szeme olyan vakítóan kék, hogy a befogadó beleremeg. Ez a színész játszotta a macsóság másik oldalába beleragadt James Bond-ot? Na, ne. Egyszerűen meleg arca van, és rejtély, mitől, ez nem stigma, hogy látszódjon, mint a bőrszín. Mikrogesztusok, kulturális finomkódolás, ki tudja, mitől, de működik. 

 Jelenet a filmből

Járja a kocsmákat, felszed néhány alkalmi csávót, de látjuk, mihez vonzódik igazán. A normálishoz, ami irodalmi és kulturális közhely. A gázos csávókat mindig a normalitás vonzza, talán nagyobb kihívás a tönkretétele, talán ez az igazi élvezet a számukra. William Lee írói retorikával beszél a melegek megváltatlan helyzetéről, és valami olyasmi a lényege, hogy egyek vagyunk pedig ebben a nagy katyvaszban, mint a világ az isteni teremtés előtt – amikor még nincs semmi szétválasztva, de ezt csak én teszem hozzá. 

Az lenne a logikus vagy életszerű egy gondolkodó elmétől, vagy ne is gondolkodjon, csak érezzen, hogy a világ többi elnyomott és leigázott élőlényeivel szolidarítani kéne, hiszen ugyanaz a helyzetük, egy domináns többség kirekeszti, elnyomja, megbélyegzi őket. Ehhez képest, az én kritikai érzékem úgy kivilágosodott, mintha már egy ayahuasca szertartáson lennék, és közeledne az első trip, vagy mi. Nyekeng a melegek stigmatizációja miatt, ugyanakkor félholtra röhögi magát, amikor elmesél egy gyalázatos történetet egy élve megégetett disznóról. Tényleg ráfér egy hallucináció, hátha érzékenyítő tréning lesz a nem-humán létezők felé. Persze, még nem tudhatta, miért él a világon a legtöbb vegán Izrael Államban. Hát ezért.

 Jason Schwartzman mint Joe Guidry

Eugene Allerton (Drew Starkey) a normalitás maszkját hordja, végtelenül unalmas csávó, aki remek vetítővászon az író számára, aki tele van gondolatokkal és érzelmekkel. A fiatal srác sótlan közönye olyan felület, amelyről bármi visszapattan, ami nálánál érdekesebb, mert nem hülye ő, csak végtelenül önző, ezért unalmas. Azért szeret bele Lee, mert azt hiszi, tud neki adni valamit, ugyanakkor a fiatal férfi közönye kihívás és próbatétel, egy ugyanolyan szenvedélybeteget mint saját maga, nem tudna elviselni. 

Gondoljunk bele, egy amerikai író az ötvenes években a poros mexikói utcákon mászkál, jön-megy, beül ide-oda, iszik, van egy csomó lóvéja, bárki leülhet mellé, és nem azért, hogy később bekerüljön a világirodalomba, hanem, hogy beszélgessen vele, aki sokkal többet tud nála, hiszen író. Szinte hihetetlen, hogy milyen langyos módon él a helyi közönség az alkalommal, akik közt azért gringók is vannak, nem lehetnek nyelvi nehézségek. 

Lesley Manville Dr. Cotter szerepében

Guadagnino egy misztikus elme ragyogásáról és hétköznapi nyomoráról készített filmet, ahol a szépséges retorika keveredik az alantas egyéjszakás kalandokkal, és lehet, hogy az alantas nem is megfelelő kifejezés. Jó esetben a magánügye lenne, de itt egy íróról van szó, akinek a lenyomata ott marad mindenhol, ezek nem hétköznapi nyűglődések, hanem irodalom lesz belőle. Egy gyerekkora óta másik világban élő férfi küldetéstörténete, aki saját tudatalatti tartalmait akarta feltárni, egy Dél-Amerikában őshonos hallucinogén droggal, amit ma ayahuasca néven ismerünk. Innen véget is ér a narratív struktúra, innen pszichedelikus zene és ezerszázalékos vizuális effektusok vannak, amelyekben a szürreális és mágikus elemek dominálnak, Guadagnino azoknak is megmutat valamit ebből a világból, akiknek gőze sincs a tudatmódosító hatásokról, pláne nem egy hallucinációs trip-ről. A küldetéstörténetek hiába irodalmi toposzok, a valóságra is érvényesek, ha valaki valamit meg akar tenni, az megteszi. Bármi áron.

Luca Guadagnino és a két főszereplő a Velencei Filmfesztiválon 2024-ben

A Dr. Cotter-t játszó Lesley Manville jó értelemben vett meglepetés volt, remek színész(nő), egy csomó sorozatban  szerepel, legutoljára a Disclaimer-ben láttam megtört feleségként, aki elveszítette egy szem fiát. Itt és most egy olyan orvost játszik, aki az őserdő mélyén a növényvilágot kutatja, és segít William Lee-nek és Eugene Allerton-nak. A jelmeztervező és/vagy a sminkesek kicsit túllőttek a célon, egy elhanyagolt külsejű nőt kellett ugyan megmutatni, de inkább lett a Homok asszonya-féle őrült, vagy Mrs. Rochester a Jane Eyre című regényből, aki egész életében a padláson bolyongott. Daniel Craig mellett a legjobb szereplő Jason Schwartzman (Joe Guidry), agymenés volt, hogy mennyire jól csinálta meg a karaktert. 5/5

∗

Ha filmrendező lennék, engem is csak a végső kérdések érdekelnének, és olyan vizuális megoldásokkal élnék, mint Fellini, Antonioni és Sorrentino, mert az életről nem lehet olyan körülmények közt beszélni, mintha egy kávéházban ülnénk, és kimondanánk néhány ellenőrzött igazságot az életről, amit másoktól hallottunk. 

Parthenope Di Sangro-t (Celeste Dalla Porta), a fiatal nőt lenyűgözik a kész válaszok, de hát mindannyian így vagyunk vele, senki sem saját fejéből bányássza ki a gondolatokat. Az életünk – mindenki élete – arról szól, hogy milyen egyéni módon variáljuk a már meglévő tudást. A legszerencsésebbek azonban mindig hozzátesznek valamit a dolgokhoz, valamit kitalálnak, ami más fénytörésben mutatja a már ismerőst. Ettől izgalmas a világ. Vannak emberek, akiket sem a kész válaszok, sem a fénytörés nem érdekel, nem akarnak túllátni azon, ami a szemük előtt van, mert valami másnak a foglyai. 

Parthenope eredetileg egy szirén, akiről a város a nevét kapta az ókorban. Celeste Dalla Porta

Parthenope felnövekedéstörténetét látjuk, egy elme fejlődéstörténetét, a megismerő én munkáját, egy nőt, aki mindent akar az élettől. Látszik, hogy Paolo Sorrentino nem ahhoz a rendező generációhoz tartozik, akik számára az ember egyenlő a férfival, mintha a világról való tudás, és a megismerés férfi attribútum lenne, kizárólag a férfiak elméje szolgálna mintázatul, az élet pedig a férfiak játszótere, ahol a nők csak visszadobják a partvonalon túlra szaladt labdákat. Sorrentino filmje úgy folytatja a nagyok vizuális tartalmait, hogy megtanulta egyénileg értelmezni az elődök, Fellini, Antonioni és a többiek munkáit. Megtartja a filmeposz formát, de új nézőponttal tölti fel: egy női elme ragyogását mutatja be, úgy, hogy a cselekmény a főszereplő fejében történik, nem akciódús jelenetekbe

A valóságban amikor beszélgetünk, passzívak vagyunk, kavarjuk a forró kávét vagy belehelyezünk a szánkba egy süteménydarabot, de a filmekben nem lehet így mutatni. A filmek performatív aktusok, a szereplők miközben beszélnek, éppen valami fennköltet vagy kevésbé fennköltet is tesznek, pózolnak ellenfényben, megmutatják a kamerának a szépségüket, amikor a Nápolyi-öböl felett állnak egy gangon, vagy vizes hajjal jönnek ki a tengerből parafrazeálva Vénusz születését, és direkt teljesen oda nem illő konverzációt folytatnak valamiről, ami egyáltalán nem illik a helyzethez, de ettől szerzői film a film.

Inceszt testvéri viszony

Tele van vizuális szimbólumokkal, ami a rendező tudatalattijában fészkel, de kidobna az interjúról, ha erről kérdeznéd, mert ezek nem tudatosak, mondaná. De hát ő is volt középiskolás és egyetemista, aki tanult valamit,  látta az elődök filmjeit, sok értékelést hallott róluk, és velünk ellentétben ő csinált valamit, amiről később kritikát  lehet írni, bemutatva, hogy a filmben mondjuk mit jelent, hogy Parthenope-t 1950-ben az anyukája a vízben szülte. Vagy Devoto Marotta (Silvio Orlando) professzor fia, akiről – ha nekem kell megfejteni a lényét – azt mondanám, mindannyian a természet részei vagyunk, és mivel leginkább vízből állunk, ne tekintsünk már magunkra valami magasabb rendű entitásként, legjobb esetben is nullszaldóra jövünk ki a sok jóval meg rosszal. 

Silvio Orlando mint Marotta professzor

A film egésze Fellini-parafrázis, minden szereplő egy-egy archetipikus karakter, társadalmi szerepéből kilépni képtelen ember, aki részleges aspektusból ugyan, de az életről való tudás teljes birtokában van. A maguk szemszögéből mindenben igazuk van, de az általuk reprezentált tudás, megfeneklik, ha nagyobb kontextusba teszik. Megszenvedtek ezért a tudásért, de a szenvedés  legyőzte, közönyössé vagy gonosszá tette őket. 

Parthenope Di Sangro az ember négy alapvető küzdelmén megy keresztül: a természettel, a többi emberrel, önmagával és Istennel való küzdelemben. A természet maga Nápoly, a fenséges és purutya város, melytől elvárják, hogy mások szemével tekintsen önmagára, mintha élő organizmus lenne, melynek személyes felelőssége van, de ez csak részben igaz. Egy Sophia Loren alterego Greta Cool (Luisa Ranieri), jól ki is osztja várost, mely nem lehet önmaga. "Milyen hülye ötlet", mondhatnánk Parthenope-val, mindenesetre egy fiatalember Roberto Criscuolo (Marlon Joubert) Vergiliusként vezeti végig a városon, amelyet a rendező kicsit démonizál. Teheti, ő is ott nőtt fel, tudja miről beszél. Egyszer megnéznék egy reggeli démonizálást, de hát az alkotók a démonihoz mindig az estét és az éjszakát használják. 

Stefania Sandrelli mint az idősebb Parthenope Di Sangro, a trentói Egyetem antropológia professzora

A többi ember a családtagjait, ifjúkori szerelmét és főleg a bátyját Raimondo-t (Daniele Rienzo) jelenti, és Parthenope azt éli át, amit a Végzet (1992) című filmben Anna Barton (Juliette Binoche), egy inceszt történet kiváltó oka lesz, bár nem éli át azt a komplex poszttraumás stresszzavart, amit Anna. Önmagával való viszonya rendben van, tudja, hogy nem vele van a baj, nem dől be a nőkre nehezedő állandó bűntudatnak, és a többi veszélynek sem, ami a nőkre, különösen a konform szépségideált beteljesítő nőkre vár. Legyenek színésznők, a vágy ki tudja, hány dimenziós alakmásai, ez a hányingerkeltően sztereotipikus életperspektíva. Nem száll el a valóságtól sem, mint Marcello Mastroianni a 8 és fél című Fellini filmben 1963-ban.

Istennel való kapcsolatának több dimenziója van, a nyakában fityegő kereszt jelzi a kulturális hagyományokat, mely azonban üres, mint a szakajtó, díszes akcidencia lesz belőle. Amikor egy antropológiai folyóiratba tanulmányt kell írnia Szent Januarius csodájáról (cseppfolyóssá válik a vére), azt a kettősséget, amit Janus eredetileg hordozott (előre és hátra tekint az időben) személyesen is megtapasztalja egy morálisan gyenge pápa aspiráns püspökben Cardinal Tesorone (Peppe Lanzetta), aki azonban saját életszemléletét lepárolta már régen, és tud olyat mondani, amit Parthenope még nem hallott. Az én olvasatomban az egyházszervezet korrupt zsarnoksága jelenik meg a püspök alakjában. Az irodalomban és a vallásban van egy közös vonás, mindkettő olyanról beszél, amit nem lehet kimondani. Istent még senki sem látta, az irodalom is állandóan azt az igazságot keresi, amit nem lehet kimondani.

A Parthenopé mágikus realista és ironikus alkotás, minden idézőjelbe van téve, minden díszletszerű – nézzük meg a szereplők nevét –, de hát ez egy szerzői film, a nagy olasz filmrendező elődöket akarja idézőjelbe tenni, nem az életet. Őket figurázza ki úgy, hogy közben tiszteleg is előttük. 

 Celeste Dalla Porta és Gary Oldman, mint Parthenope és John Cheever író

Amikor meglátjuk Parthenope antropológiaprofesszorának a fiát és Parthenope reagálását, tudjuk, bár egyetlen tanársegédi órájára sem mentünk be, hogy érett, és jó ember, akitől tanulni lehet. Bár az elején ő is megkapja azokat az értékeléseket, amelyeket a rá vágyakozó frusztrált férfiak mondanak, és amit előbb-utóbb minden nő megkap: "Egy senki vagy", vagy ezek variánsait. Fura mód egyetlen férfi viszonyul hozzá normálisan, John Cheever (Gary Oldman) amerikai nőgyűlölő, alkoholista író, aki nem akar rámászni, de talán csak azért nem, mert már öreg és biszexuális.

Paolo Sorrentino hódolata és iróniája nem lehetne teljes, ha nem ábrázolná Fellini módra a nők közötti kapcsolatot, de ő hozzáteszi azt is, amitől Sorrentino film lesz, és nem Federico Fellini film. Nők lényegi beszélgetést folytatnak egymással, persze a mester és padaván viszony keretein belül, művészies modorban, aminek kinyerhető esszenciája van: Parthenope több lesz a beszélgetések után, mint előtte. Történhet nagyobb dolog két nő között?

Paolo Sorrentino (1970) rendező

Celeste Dalla Porta remek választás volt Parthenope szerepére, feljövőben az egy új európai ikon, de aki egészen fantasztikus volt, az Silvio Orlando Marotta professzorként. Stefania Sandrelli-t nagyon régen láttam filmben, még gyerekkoromban, itt az idősebb Parthenope-t alakítja természetesen nagyszerűen. Azon kívül, hogy a film beteljesíti a Bechdel-tesztet, még valamire rátapint a maga eszközeivel. Teljes értékűnek ábrázol egy autonóm női életutat, amelybe sem a férjhez menés, sem a gyerekvállalás nem fért bele. 5/5

∗