A dán Niels Arden Oplev (1961) olyan filmet írt és rendezett, amiről nehéz megmondani, tulajdonképpen miről szól. Több kérdéskört sűrít össze, és bár a végére elfogyott a szufla, még így is jó lett. 

Ez a film éppúgy szól két lánytestvér kapcsolatáról, mint a fogyatékosokat érintő társadalmi előítéletekről (ableizmus) és az omnipotens nyárspolgárok értékrendjéről, ami ha nem is futóhomokra, de megrengethető hiedelemrendszerre építi önmagát. Inger (Sofie Gråbøl) skizofréniában szenvedő középkorú nő, akit húga Ellen (Lene Maria Cristensen) és annak férje Vagn (Anders W. Berthelsen), elvisznek magukkal egy párizsi autóbuszos kirándulásra. A társadalom épelméjű tagjait összeeresztik egy pszichiátriai betegséggel küzdő egyénnel, mintha privát érzékenyítő tréninget rendeztek volna ennek a vegyes társaságnak. Különösen Andreasnak (Søren Malling), a fizika-kémia szakos tanárnak esik nehezére Inger társasága, szemmel láthatóan nem érti, miért variálták be rokonai egy felhőtlennek ígérkező párizsi turista útra. Szerencsére, mi nézők értjük.

Sofie Gråbøl és Søren Malling 

Ezt a filmet tényleg le kellene vetíteni pár érzékenyítő tréningen, mert a legfifikásabb és legjobb szándékú szociális segítő sem tudna olyan innovatív megoldásokkal élni, mint Ellen és a férje, pedig nem nagyon tanulhatták sehol. Ezt hívják érzelmi intelligenciának. Ellen karaktere nagyon érdekes, érdekesebb, mint Ingeré. Az a bizonyos érzelmi intelligencia az oka, hogy a legnehezebb helyzetekben sem veszíti el a fejét, ami nem azt jelenti, hogy érzelmileg ne terhelné meg egy-egy szituáció, de úrrá tud lenni rajta, mégpedig úgy – és ez a nagy truváj –, hogy nem hibáztat másokat, vállalja a felelősséget, pedig Inger jócskán feladja a leckét neki és a többieknek. Hol röhögünk, hol sírunk.

Bár a legtöbb interakció Inger és a húga között zajlik, Andreas figurája legalább ennyire fontos. Ő testesíti meg az átlagos érzékenységű, ereje és öntudata teljében lévő nyárspolgárt, aki hozza az átlag macsót, annak fizikai attribútumai nélkül, hisz Andreas egy középkorú, pohos hasú, rosszul öltözött dán férfi, aki attól, hogy tanári képesítéssel rendelkezik, messze nem értelmiségi. Sofie Gråbøl Ingert játssza, Søren Malling a tanárt, mindketten a dán filmipar nagyágyúi. Mintha Dániában találták volna fel a sokat emlegetett eszköztelen színjátszást, és ők lennének a legnagyszerűbb gyakorlói. 

Sofie Gråbøl Inger-ként

Sofie Gråbøl nem véletlenül lépett nemzetközi színtérre, egyik szereplője például Lars von Trier A ház, amit Jack épített (2018) című filmnek, de ahonnan a sorozatokat kedvelő közönség legjobban ismerheti, azok a nyomozós szerepei. Védjegyévé vált a pókerarcú detektív, aki sosem mutat érzelmeket, mindig uralja a helyzetet, és halált megvető bátorsággal néz szembe a gonosszal. Aki látta a Forbrydelsen-ben (2007), az sosem fogja elfelejteni. Søren Malling-gal többször játszottak együtt detektíves sorozatokban, és most ennyire eltérő szerepkörben látni őket egyfelől nagyon vicces, másfelől szívszaggató. 

Søren Malling szintén az eszköztelen színjátszás nagyágyúja, ha engem kérdeznek a legjobb, vagy az egyik legjobb dán színész akkor is, ha honfitársát Mads Mikkelsent sokkal jobban sztárolják. Malling volt a főszereplője a The Investigation (2020) című sorozatnak, ahol a főnyomozót játszotta, úgy húsz kilóval könnyebben, és elképesztő színészi teljesítményt nyújtott, pedig a pókerarc neki is az egyik alapeszköze. Van abban valami megejtően vicces, ahogy az egyik legjobb dán színész áll egy lepukkant turistabusz előtt a filmben, zöld kardigánban, idétlen, középkorú muksók kedvenc hajviseletével, szövetnadrágban, szemüvegben, belül háborog, de próbálja magát visszafogni.

Niels Arden Oplev-nek még arra is volt ötlete, hogy tematizáljon egy filmes ősmasszívumot: minden filmben mindig, minden felnőtt hazudik a gyerekeknek. Ez nem dán sajátosság, ez világtrend. Hát ebben a filmben nem. A Søren Malling által játszott karakter a feleségével és a tizenhárom éves kisfiukkal Christian-nal (Luca Reichardt Ben Coker) utazik, aki életében talán most találkozik Inger személyében először olyan felnőttel, aki nem hazudik neki fontos dolgokról. Mi nézők pedig tudjuk, éppen azért, mert a nő betegséggel küzd. A film erénye egy különleges kritika, amiről érdemes lenne esszét kanyarítani – turista látványosságok nemi szempontú szegregációja –, hogyan viszonyul a két nem (és többi) a turista célpontokhoz. (Azért jó tudni, hogy a normandiai Arromanches-les-Bains-ban van a D-Day Múzeum). Párizst sem esztétizálják túl, annyiban jelenik meg, amennyire kell, nem érezzük a feszengést, a filmet a francia turisztikai minisztérium dotálta. És, hogy miért Rose a címe, holott senkit sem hívnak benne így? Meg kell nézni, hogy megtudjuk. 5/4

Josephine Hart 1991-ben írt egy regényt "Damage" címmel, amiből Louis Malle francia rendező készített filmet 1992-ben. Most "Obsession" (Rögeszme) címmel négy részes sorozat készült belőle a Netflixen.

Azt, hogy valamerre csak megy a világ, sokszor egy régi alkotás remixén látjuk a legjobban, amikor újragondolnak egy történetet, és a korszellemhez igazítják, és bár telve vagyunk nosztalgiával – a régi mindig sokkal jobb –, van abban valami jó, ahogy részesei leszünk a változásnak. Nem szoktuk nagyon figyelni, kinek a regényéből születik egy-egy film, hacsak a marketing nem szól közbe. A Harcosok klubjánál (1999) például tudjuk, Chuck Palahniuk könyve alapján készült, de a Kárhozat nem ilyen. Nő írta, igényes lektűr, szóval semmi figyelemre méltó, VS Naipaul Nobel-díjas regényíró az első mondatból felismeri a női írást, ő erről híres a Nobel-díja mellett. Nem tartozik az irodalomról való gondolkodás fősodrába egy ír származású bestsellerszerző – Josephine Hart (1942-2011) – munkássága, pedig ahogy fanyalogva kézbe vesszük, egyre inkább látjuk a regény erényeit.

Mondok egy példát, bár nem tartok fenn jövedelmező íróiskolát. Van egy írói nyelvezet, amikor nem jelenetet ír, hanem összegzi valamilyen odavágó tömör képpel. Gérard de Nerval Sylvie (1854) című regényében fedeztem fel egyszer régen, és most Hart-nál, ami nem azt jelenti, hogy azóta nem olvastam ilyet, csak azt, hogy valamiért jelölt eset lett. Egyik jelenetben – már túl vagyunk a tetőponton – a főszereplő felesége önveszélyes autóagressziót készül elkövetni, amikor a férj, mögé ugrik, megragadja a nőt. Hart nem úgy írja le a jelenetet, mint egy kamera, hanem azt mondja: "Egyenlőtlen küzdelem volt, hamar véget ért." Ebben minden benne van. 

Olvastam a regényt, láttam Louis Malle filmjét, és most megnéztem ezt a négy részes sorozatot is. Louis Malle filmje ikonikus, de nem képezi le a mai korszellemet, a multikulturális társadalmat, a nemi szerepek változását, azt a korszakot, amelyben ma élünk. A kilencvenes évek bizonyos tekintetben ugyanolyanok voltak, mint a hetvenes évek, a nagy ugrás kétezer után következett. Az Obsession nagyon mai, de van egy nagy hiátusa a filmhez képest. Anna Barton (Charlie Murphy) figurája – az ő személye generálja mások és saját végzetét – nem kapta meg azt a karizmát, ami az egész történetnek a lényege. Az 1992-es filmben Juliette Binoche-nak – Anna Barton – meg sem kellett szólalnia (Nagy-Kálózy Eszter fantasztikus szinkron hangján), éreztük sötét és fura hatalmát, vonzerejének áradását. Bele tudtuk magunkat képzelni Jeremy Irons által játszott karakterbe, aki mindennek ellen tudott állni, csak a kísértésnek nem.

Anna Barton (Charlie Murphy) és vőlegénye Jay Farrow (Rish Shah). Jelenet a filmből

Az Obsession történetének magja, hogy William Farrow (Richard Armitage) sebész megszállottja lesz fia barátnőjének, ezzel személyiségének, és vágyainak olyan oldalát ismeri fel, ami addig árnyékba húzódott. Egyre mélyebb örvény felé taszítják egymást, míg a tragikus vég ki nem bontakozik. A Végzetben Jeremy Irons sosem mosogatott, hogyisne, ő politikus, az arisztokrácia tagja, mosogasson csak a felesége vagy a bejárónő. Feleségének nem volt foglalkozása, illetve főfoglalkozású feleség és jótékonysági aktivista volt. Van ellenszenvesebb figurája a fehér angolszász felső-osztálynak?

Az Obsession-ban politikusból sebész lett, aki nagyon is mosogat, és felesége nemhogy nem fehér (közel keleti), de még menő ügyvéd is, igaz, ezt csak említés szintjén tudjuk. Más anomáliák is vannak a 1992-es feldolgozáshoz képest, például, hogy a megcsalt fiú mennyivel reflexívebb, mint a Végzetben Rupert Graves volt Martyn-ként, és mennyire nem tettek hangsúlyt az Obsession-ban egy inceszt anyafigurára, mégis, mindkét filmben a srác magasról tesz anyuci elvárásaira.

Az egyik sorozatmegosztó portálon felháborodott hozzászólások vannak, mondván mindkettő pszichopata, a nő is és a férfi is. Nem állhatna messzebb a valóságtól, noha a mosdatlan tömeg a pszichopata jelzővel már azt írja le, ha valami nem oké. Nem kell orvosi egyetemet végezni, és pszichiátriai szakvizsgát tenni, mielőtt értékelnénk a szereplők lelki alkatát, bár a leírhatatlanul hosszú Horvát Lili film kapcsán engem két pszichiáter is kioktatott a főszereplő pszichés állapotáról, miután írtam a filmről.

A férfi helyzete egyszerűbb, egyáltalán nem pszichopata, arról van szó, hogy egy még oly jó házasság is megkopik idővel, eltűnik belőle a szenvedély, ilyenkor az ember olyan lesz, mint egy olajjal megöntözött szalma, vagy eső jön rá, vagy tűz. Ez utóbbi a ritkább, hiszen a férfiak egy része negyven és ötven felett nincs olyan fizikai állapotban hogy egy vonzó fiatal nő (vagy férfi) vágyát felkelthetné. A filmbeli középkorú sebész viszont – Richard Armitage játsza – remekül néz ki.

Richard Armitage játsza a fia szerelmét elszerető apát

A nő a nehezebb eset, nem pszichopata, nagyon valószínű, hogy komplex poszttraumás stresszt él át, amely kamasz korától kíséri az életét, azóta másolja a beteges mintát, egykori áldozatként ő maga is áldozatokat szed (ismétlési kényszer). Megtanult túlélni, ahogy a filmben mondja magáról. Az Obsession-ban van azonban egy etikai kérdés, amit sem a könyv, sem a Louis Malle film nem tematizál.

Annának van egy barátnője Peggy (Pippa Bennett-Warner), aki mindent tud. Nagyon is van fogalma, milyen veszélyes és etikátlan dolgot művel Anna, nem is először történik. Barátságuk bizonyára erre a cinkos hallgatásra van alapozva, bár nem világos, ezzel a barátsággal ő maga mit nyer. Felvetődik a kérdés, miután a történet többi szereplőjét személyesen is megismeri, miért nem mondja el az igazat? 

A könyv, a film, és most ez a sorozat is tulajdonképpen azt járja körül, mennyi mindent hiszünk szerelemnek és szeretetnek, ami azzal köszönő viszonyban sincs. Hogy mi a valódi szeretet, azt csak a könyves változatban érjük tetten Martyn, a megcsalt fiú figurájában. Az Obsession erénye tehát a korszak egalitáriánus, innovatív megragadása, a női szereplők hangsúlyosabb volta, de Anna Barton figurája annyira kiábrándítóan kifejezéstelen belsőleg és külsőleg, hogy lehúzta a sorozatot, és az a fura, hogy még így is tök jó. 5/4

Következik: Baráti beszélgetések, 2022/4

Yvan Attal (1965) rendező komplex módon mutat be egy olyan társadalmi-kulturális közeget, amelyben a nemi erőszak határai elmosódnak, képlékenyek, szinte a dolgok megszokott rendjéhez tartoznak. 

Mindez a #metoo mozgalom előtt volt. Nem ismertük a szexuális zaklatás kifejezését, vagy ha igen, nem volt része a mainstream közbeszédnek, újságok címlapsztorijának, nem volt a szomszéddal folytatott beszélgetés témája. Ma már sorozatok és filmek készülnek a témáról, alaposan felforgatták a társadalmat, érzékenységet szültek, de még ma sem látjuk teljes terjedelmében a spektrumot, amelyen az egyes esetek elhelyezkednek. Mert ez bizony nagyon bonyolult dolog. Ebben az útvesztőben kalauzol bennünket, Carine Tuil 2019-es regénye (Les Choses humaines), amiből Yvan Attal francia filmrendező készített filmet. 

Tulajdonképpen egy hosszan felvezetett tárgyalótermi dráma, ahol az események előzményeiről és a szereplőkről is árnyalt képet kapunk. Mindenki habitusa, attitűdje nagy vonalakban meg van, el tudjuk helyezni őket emberileg, társadalmilag azon a spektrumon, amit életnek nevezünk. Párizs, napjaink. Van egy huszonkét éves fiatalember Alexandre Farel (Ben Attal), környezetmérnöknek tanul, és már ezzel elnyeri a szimpátiánkat, azonnal felruházzuk valamilyen felelősségvállalással, és a bizalmat csak fokozza, hogy szépen zongorázik. Pont olyan, mint minden felső-osztálybeli fiatalember, osztályprivilégiumai nem a dacot és a frusztrációt erősítik benne, amit a környezete szenvedne el, hanem öntudatos, jó fej srác. Apja Jean Farel (Pierre Arditi) épp a francia Becsületrendet venné át, tévés showman-ként betudjuk neki a sok kulturális értéket, amit egy életen át halmozott fel a média világában. Anyja, Claire (Charlotte Gainsburg) feminista esszéíró, kulturális csendőrként ügyel a társadalomban megjelenő anomáliák tettenérésén, és noha már nem él együtt fia apjával – látjuk és meg is értjük, miért nem –, tartják a kapcsolatot. Adam Wizman-nel (Mathieu Kassowitz) és annak lányával, Milával (Suzanne Jouannet) élnek egy barátságos értelmiségi lakásban. Ez az a társadalmi kontextus, amibe belerobban a nemi erőszak vádja, a film pedig elképesztő alapossággal szálazza szét az eseményeket.

 

A beszélgetés apropója az adó egy százalékénak elkérése volt, amihez Puzsér Róbert mélyfúró és csatornatisztító kisiparos érdemi munkája kellett, aki tisztességgel, a tőle elvárható színvonalon el is végezte. Voltak apróbb nehézségek, de a szivattyú tette a dolgát, felszínre hozott mindent, és egyik csontváz sem esett ki a szekrényből

Puzsér Róbert feszengett, de csak az első három és fél órában, amikor a Schiffer András affér került szóba, újra önmaga volt. Schiffer kicsit idegen testként ékelődött a műsor szövetébe – a dehidratáltság beszélt már belőlük –, talán Gulyás Márton LMP iránti lojalitása és pártszimpátiája adta az apropót, gondolom, Schiffer atyamesterként vett részt egykor Gulyás politikai szocializációjában. Vagy nem. Ki tudja? A nem túl attraktív térben semmi sem vonta el a figyelmünket a két retró fotelon kívül, és ha azt hittük, időnként óriási poénok és orkánszerű tapsvihar szakítja majd meg az értékes műsoridőt, tévedtünk, ez nem az a műsor volt. Puzsér kreatívan sértegette Gulyást, az a fajta felkérdezés volt, ahol a kérdezőről legalább annyit tudunk meg, mint a kérdezettről, és hát reveláció volt Puzsér Róbert beismerő vallomása is.

Baloldali érzelmű vagyok.

Állt meg az ember kezében a leveses kanál. Egy előrehozott Karácsony vagy egy hat hosszú hétvégés év nem okozott volna ekkora örömet. Hát kimondta végre, az ember szinte kényszert érzett, hogy megsimogassa a fejét, és ezentúl mindent elnézzen neki, kivéve, hogy tagadja a patriarchátus létezését és nem ért a feminizmushoz. Persze, azt mondaná, ezt mindig is tudni lehetett. Nem nagyon, de ha igen, nem ártott egy megerősítés. Rugózott egy kicsit a Partizán kifejezésen, pedig gyerekkorában egy csomó jugoszláv és szovjet filmet láthatott, és Borsod legeldugottabb zsákfalvaiban is tudják, történelem tanári képesítése van. Puzsér még Fellinitől is megkérdezné: "Miért 8 és fél, miért nem a duplája vagy a fele?" De hát ez volt a dolga, és igazából tetszik ám neki. Gulyás Márton okos, van szíve, lelke, transzparens személyisége, logikus, világos okfejtése, zseniális retorikai képessége. Puzsér is ilyen, csak kicsit zavarosabb, sötétebb árnyalatban, és sokkal több vakfolttal. Minél többet szerepel, annál többet látunk a vakfoltokból. A Gyurcsány interjút froclizó sejtéseit hallgatva az jut az ember eszébe, szeretett hősénél, Böjte Csabánál nincsen olyan sejtése – ha már sejtés és gyanú –, hogy Böjte minden szexuális visszaélésről tudott? Napnál világosabb, Puzsért és Gulyást (csak) egy fél világ választja el, például a woke* érzékenység negligálása Puzsér részéről. Aggódik, ha nem lehet lealázni kisebbségeket (szőke nős viccek) oda lesz a humor, de az eszébe sem jut, hogy egy egalitáriánus társadalom mit tud kitermelni magából, ha a szavak visszahatnak a gondolkodásra  és a viselkedésre, és, hogy a szűkítés (©Márton Joci) talán kreatívabb lesz, mint a szexizmus. Végső soron ő is ezt akarja, csak olyan kerülő úton akar eljutni, ami sokkal tovább tart. Persze, az evolúció is sokáig tartott. Nincs ezzel gond. Puzsér froclizza még a '68-as diák- és munkáslázadások örökségét is, meg a hippimozgalmat Gulyás Márton perspektívájából, oly hiába. Már Daniel Cohn-Bendit megmondta: ma egészen más világ van, mint '68-ban – ő már csak tudja –, a hippi mozgalom pedig kanmuri volt, semmi más, de ezt csak én mondom. 1968-ban Gulyás Mártonra még éppen tizennyolc évet kellett várni. Egy valamiben azonban igaza volt Puzsérnak. Annál a kérdezős adásnál, Gulyásnak meg kellett volna mondnia a piros sapkás fiúnak, hogy a transznők nem nők, és csak utána kellett volna szofisztikálni a kérdés tendenciózus felhangjaira vonatkozó tételeit, mert ez intellektuális gyávaságnak tűnt. A műsor apropóján belenéztem Puzsér Róbert Facebook oldalába, és meglepődtem, mennyire elbulvárosodott, horribile dictu: plakativ, humor nélküli szövegmonstrumok (Rogán-Gál Cecíliás) veszik át a hatalmat? Ha jövőre is ő akar az egy százalékban segíteni, ezeket a tartalmakat gondolja át. 10/10

* A woke kultúra vagy woke ideológia figyelemfelhívás a társadalmi igazságtalanságra, elsősorban a faji megkülönböztetésre. A kifejezést gyakran pejoratív értelemben használják a mozgalom támogatóinak kigúnyolására azok, akik ellenzik az egyenlőség eszméjét vagy eltúlzottnak érzik az ilyen irányú törekvéseket.

Ennek az életrajzi filmnek az a szikár és kegyetlen tény az alapja, hogy 2013 május közepén Erőss Zsolt hegymászó miközben a világ harmadik legmagasabb csúcsáról – Kancsendzönga – ereszkedett vissza, társával együtt eltűnt, holttestét egy év múlva fedezték fel egy hegyi rámpán. Feleségét Sterczer Hildát, és két kis gyerekét, Gerdát és Csomát hagyta maga után.

Csoma Sándor filmrendező 2019 májusában elolvasta a Hópárduc felesége című könyvet, amit Révész Szilvia írt Sterczer Hilda gyászfeldolgozásáról, és elhatározta, filmet készít belőle. Hegymászóként vonzotta a téma, ez érthető. A film a gyász feldolgozását Sterczer Hilda (Pál Emőke) és a gyerekek nézőpontjából ábrázolja, mégis valami egész másról (is) szól. Ez a film nem Erőss Zsolt (Trill Zsolt) hegymászó balesetének következményeiről szól elsősorban, hanem arról, milyen pusztítást végez egy olyan férfiasságalakzatokra épülő élet, mint amilyen Erőss Zsolté volt. Sok Erőss Zsolt van, mondhatni tele van velük a világ. Ez nem az a férfiasságalakzat, amelyről Kalmár György* ír könyvében, és a labirintus metaforával írja körül a rendszerváltás utáni magyar rendezői filmekben megjelenő orientáció vesztett, és bizonytalan struktúrákra épülő férfiasság megjelenési formáit. Csoma filmjében Erőss Zsolt karaktere nem labirintusban tévelygő, önmagát nem találó férfiasság megjelenési formája, hanem egészen más. Erőss Zsolt filmes alakmása nem korlátozó, fojtogató térben létezik, pont ellenkezőleg, a nyílt, szabad, az ember iránt teljességgel közömbös természet tereiben, a világ legmagasabb hegycsúcsain, konkrétan a Himalája nyolcezer méternél is magasabb csúcsain. Erőss Zsolt mindenekelőtt a toxikus férfiasság csapdájában szenvedő férfi, aki lassan, de biztosan megmérgez maga körül mindenkit. A mérgezés kifejezés metaforaként működik, ez a szó tűnik a legalkalmasabbnak leírni azt, mi folyik az események hátterében.

Vilmányi Benett nem hagyta magát kifaggatni. Ez nem beszélgetés volt, hanem színházi és filmes munkáinak promótálása vagy marketingje, a fene tudja. Biztos életkori sajátosság, még csak huszonkilenc éves. Húsz év múlva egy közlékenyebb és konformistább Vilmányi Benett-tet kapunk. Csak tudjuk  kivárni.

Nagy-Kálózy Eszternél éreztem ugyanezt, annyira elment a beszélgetés a munka felé, hogy nem jutott idő megmutatni az embert, aztán rájöttem, ez direkt volt így. Biztos vagyok benne, Vilmányi Benett megkérte D. Tóth Krisztát, ne kérdezgesse a magánéletéről. De akkor miért kellett beleülni az autóba? Nem az a beszélgetés célja, hogy árnyaltabban megismerjünk valakit? Milyen közegben él, mik azok a paraméterek, amelyek meghatározzák jelenlegi életét? Van egészséges határhúzás, anélkül mondjon valamit, hogy túlzottan feltárná a dolgokat. Nem mindenki lakik a Radnóti Miklós Színház tőszomszédságában, nem vagyunk bennfentesek, legtöbben a moziból és a televízióból ismerjük. Belekaptak egy csomó témába, ami érdekes lett volna, aztán "coitus interruptus" lett belőle. Meglebegtetett valamit, aztán úgy hagyott bennünket. Nem szép dolog. Végighallgattam majdnem egy órát és nem tudom, melyik politikai oldalon áll, pedig politikus alkat, ő mondta magáról. Most akkor elköszönt a szélsőjobbos arculattól vagy ott lappang még a mélyben? Ok, már antirasszista, de hogy jutott idáig? Nem ez lett volna az érdekes, ha már beszélgetnek?

Már látom, vannak emberek, akiknek nem szabadna elfogadni Gulyás Márton meghívását, ilyen volt Kajdi Csaba, és most Hevesi Kriszta is

Miért veszélyes nekik a Partizán POP? Mert Gulyás Márton olyant kérdez tőlük, amire egyrészt nem tudnak válaszolni, a kérdések premisszáit sem értik, másrészt lelepleződnek valamilyen értelemben. Ők nem tudják, csak azok, akik eleve értik Gulyás kérdéseiben lévő szofisztikált társadalmi tudást. Olyan nézőpontokat forszíroz, ami vendégei számára terra incognita, azt érzik, amit Ausztrália egyik felfedezője, egy Dampier nevű kalóz, amikor kiszállt és körülnézett Nyugat-Ausztráliában. "Nincs itt semmi látnivaló", mondta és továbbállt. Hevesi Kriszta sem tudja, miről beszélnek neki.

Eddig háromszor filmesítették meg, a második verzió (1974) a középgenerációnak ismerős lehet, Venczel Vera, Oszter Sándor és Nagy Attila játszották a főszerepet, Nagy Attila alakította Ó Pétert, a léha apát. Szegények már nem élnek.

Érdekes szituációba helyezte Gárdonyi a történetet, olyan szerelmes regényt írt, ahol a szerelem a házasságkötés után jön létre, a mi kultúrköreinkben ritka jelenség, Indiában, vagy a zsidó kultúrában biztosan sokkal gyakoribb. Először a Pesti Hírlapban jelent meg folytatásokban, kötetben csak 1924-ben, de ezt Gárdonyi már nem érte meg, 1922-ben meghalt. A film kicsit más, mint a regény, ott a fiatalok Münchenbe költöznek a házasságkötés után, a filmes verzióban maradnak a fenekükön, Magyarországon.

Na most attól, hogy a történet a század elején játszódik teljesen aktuális kérdésekkel foglalkozik, azt is mondhatom, időtlen dolgok ezek, ha eltekintünk a kosztümöktől és a korabeli díszletektől, amelyek persze egy színes képeslap retorikájával bírnak, élvezet nézni őket. „Miféle alak házasodik hirdetés útján?” kérdezi az elején Ó Ida (Mentes Júlia). Hát igen, a zárdában nem az életre nevelték, máskülönben árnyaltabban látná a világot. De erre ott van az apja (Hevér Gábor) aki elég rugalmas, ha arról van szó, hogy megszabaduljon egyetlen lányától, nem kell egy hívatlan szupervízor a nap huszonnégy órájában. Meg lehet érteni.

A zseniális Hevér Gábor játsza Ó Ida apját

Gárdonyi tollát talán nem a női emancipációs törekvések vezették, de talán nem is volt érzéketlen a téma iránt, mindenesetre 2023-ban egy kosztümös filmet nézni különleges élmény és időutazás, nem kell mindig Jane Austen hozzá, amikor itt van nekünk egy magyar író, aki legalább olyan érzékletesen mutatja be a korabeli dzsentri vagy polgár erkölcsöt és életformát. Nem szeretnék a múlt század húszas éveiben nő lenni, az biztos. Ahhoz, hogy független lehessek, először férjhez kellene mennem, majd elválni, ami elég abszurdnak tűnik. Ritka adomány volt, ami ma természetesnek tűnik, egy nő maga határozhatja meg, hogyan szeretne élni. (Nevetek.)

Goda Krisztina filmje nagyon feszes, egyetlen felesleges gesztus, mondat és jelenet sincs benne, szépen halad a végkifejlet felé. Figyelt a szerzőpáros (Goda Krisztina, Divinyi Réka) arra is, hogy a két főszereplő fej fej mellett haladjon, egyenrangúak az utolsó pillanatig.Ida morális érzékkel, zongoratudással és szabadságvággyal rendelkezik, férje, Balogh Csaba (Rohonyi Barnabás) festő azonban kénytelen a móré (hozomány) miatt nősülni. Szóbeli szerződést kötnek Idával: a világ felé házasok, a négy fal között azonban idegenként tekintenek egymásra. A Zöld kártya című film (1990) hasonló dinamikára épült annak idején, Gérard Depardieu és Andie McDowell is előbb házasodtak össze, és csak utána szerettek egymásba. Ott nem a móré, hanem a munkavállalási és tartózkodási engedély volt a tét. Mentes Júlia arca annyira ismerős volt, pedig sosem láttam még, aztán rájöttem, pont úgy néz ki, mint Megan Boone a The Blacklist című sorozatban, ahol Pálmai Anna szinkronizálja, és egy FBI ügynököt játszik. Teljesen elhittem Mentes Júliának, ő Ó Ida. Remekül adta, sem alá, sem fölé nem játszott, tökéletes illúzió volt.

Gárdonyi nem ismerhette a „gamine” karakter filmes kategóriáját, fiatal, kissé csibész, játékos és öntudatos nőt jelent, akik az élet nehézségeit iróniával és egy kis nemtörődömséggel vagy beletörődéssel oldják fel. Nem kerítenek nagyobb feneket a dolgoknak a kelleténél, mégis azt teszik, ami nekik jó.

A gamine archetípusa Audrey Hepburn volt a Római vakációban (1953), de ilyen Jean Seberg a Kifulladásigban (1960), ahol úgy játszott Jean-Paul Belmondó-val, mint macska az egérrel. Vagy ott van Shirley MacLaine a filmjeivel. Sötétebb tónusú gamine figura Gulietta Masina az Országútonban (1954), de itt vannak a kortárs gamine-ok: Rooney Mara, Audrey Tautou és a többiek.

Ha spirituális keretek közé akarom szorítani Gárdonyi és Goda művét, azt mondom – a feliratokat, mint paratextusokat olvasva –, hogy jungiánus megközelítést preferál, amikor például ezt írják ki a gyöngyvászonra: „Minden, ami jó a világon, valami rosszból születik.” Fény és árnyék nem létezhet egymás nélkül, és a fájdalomból mindig valami új születik. Mi ez, ha nem a spiritualitás vagy inkább a dialektika pajzsként szolgáló pozitív attitűdje? Persze, lehet „spirituális bypassként” is értelmezni, lehasítom magamról a kellemetlen problémákat ahelyett, hogy megoldanám őket. Egy biztos, Ó Ida teljes harci győzelemmel jön ki a szituációból, abban a világban, ahol nemcsak a szabad akarat nem létezik, de a női szabadságvágy is korlátozott, mert a kor egyik erkölcsi ideálja a kettős mérce természetessége: más normák vonatkoztak nőkre és férfiakra.

Goda Krisztina és Mentes Júlia 

Gárdonyi vagy Goda – ki tudja, melyikük – elrejtett egy mai erkölcsi kritikát is – figyeljük csak meg, mit magyaráz Balogh Csaba festő feleségének a modellekről. Goda Krisztina hiába nem akart kikacsintani a mise-en-scene világából, mégis sikerült. A filmtörténet tele van önmagát mások szemével néző nő látványával, mise en abyme típusú tükrözés ez, ebben a filmben is megjelenik, és szerintem nem kellett volna. A másik hiba sokkal jelentéktelenebb, de ez is visszatérő eleme a filmeknek – legyen szó akár Woody Allen filmjeiről is – és talán csak a néző túlzott igénye a mimézisre. Minden filmben, minden bőrönd mindig üres, pedig a jelenet szerint éppen cipelik. Most komolyan.

A film legjobb jelenete, amikor a hirdetésre jelentkező kérők teljes spektrumát látjuk, Elek Ferencnek hiába van egy mondata, elviszi a show-t, ugyanígy Molnár Gusztáv, akit többször néztem vissza azért az öt másodpercért. 5/4

Ki ez a csávó? Gulyás Márton, Rónai Egon, Kadarkai Endre műsorában is ő a vendég? Mi van? Puzsér Róbert benne látja munkásságának egyik folytatóját? Miért olyan tragikomikus ez? Mert értéktévesztés és értékvesztés egyszerre.

Kajdi Csaba (48) lepődött meg szerintem a legjobban, hova futott ki az élete. Láthatóan nem gyötri imposztor-szindróma, ami engem állandóan, amikor egy szépirodalmi alkotásról írok. Mikor lepleznek le? Hisz nem értek ahhoz, amit csinálok, pedig pénzt is kapok érte. Állandó, szégyenteljes tépelődés. Kajdi szekere fut, influenszer, nincs ezzel semmi baj, én is írok blogot, csak engem senki sem olvas, és biztosan irigy vagyok.

Kadarkai Endre Szavakon túl, és Gulyás Márton Partizán POP című műsorát néztem meg miatta, és pár percet más rövid videókból is. Kadarkai műsorában még nem érte el az ingerküszöbömet, majdnem érdektelen, de nem antipatikus csávó, nincs mit írni róla. De utána megnéztem a Partizán POP-ban is, valahogy nem hittem el, hogy ez csak ennyi. Oké, de hol van a hozzáadott érték, kérdeztem. Ha csak egyet látok, akár mikroszkopikus méretűt, nem írok róla egy sort sem. Fineszes, adaptív, reziliens, és szerintem a Partizán POP után megérezte, most érte el a zenitet, amire Kadarkai utalt a műsorában, innen nincs tovább, és csak remélheti, mások nem vették észre. Élete egyik legrosszabb döntése volt, hogy elfogadta a meghívást.

Minden uralkodó, zsarnok vagy influenszer egyszer a kardjába dől, nem kell egyetlen orgyilkos sem hozzá. Na jó, Julius Caesar-nak meg Dantonnak igen, ha már ekkora történelmi nevekkel dobálózok. Ahogy Jobbágyi professzortól tanultuk polgári jogból, jogalap nélküli gazdagodás az övé – a bankom százezer forint helyett egy millát utalt –, egy idő után mindenki rájön a tévedésre, és vissza kell adnom a manit. A lassú hanyatlás megállíthatatlan, mint a párkapcsolatoknál, minél többet tudunk valakiről, annál kiábrándítóbb. Eredettörténetét arisztokratikus homályba burkolja, a francia kapcsolat jótékony dicsfénye lengi át –, de mint Gulyás műsorából kiderült – Franciaországba emigrált rokonokat jelent, közel sem francia ősöket. Egy magyar dzsentri attól, hogy Párizsban lakik, nem lesz francia. A sokat emlegetett Rózsadomb és az entellektüelek lám, nem adtak elég muníciót, az edukációs értékek valahogy nem mentek át.

Persze, nem kell senkinek egyetemet végezni a sikerhez, García Márquez is csak két évig járt jogra Bogotában. Nem is az egyetem hiányzik ebből a történetből, hanem valami más. Olyan perspektíva, hogy a világot úgy lássa, mint aki kinyit egy ajtót, beömlik a fény, és mindent különös megvilágításba helyez. Nem az a tartalom, ha elmond egy verset – arra ott van Bezerédi Zoltán és Dunai Tamás. Arra lenne szüksége, hogy ismerje a társadalom legfontosabb kérdéseit, művelt legyen, a többi a személyes varázs dolga, intelligencia, szövetségek, kapcsolatok, csábítások. Ezek kellenek egy influenszernek. 

Puzsér Róbertnek megosztó a személyisége, de műveltsége, reflexív attitűdje, humora, és retorikai képessége vitathatatlan. Nála csak hozzáadott érték van, akkor is, ha azt az értéket nem mindenki osztja. Napnál világosabb, Kajdi nem sok mindent tud azon a buborékon kívül, amelyben él. Fogalma nincs a társadalmi valóságról, szexizmusról, a cigányok, a nők, az alávetettek helyzetéről, a társadalmi felelősségvállalásról, szolidaritásról, a dialektikus másságról, semmiről, amitől valaki igazán érdekes. A melegsége ne legyen billog, ugyanakkor a cigányok bőrszínű fémjelzése nem érdekli, mert nem hoz hasznot, és nem érinti a köreit.

Nem érti, mire akar kilyukadni Gulyás. Ilyen tartalomgyártó Kajdi Csaba. Kizárólag saját privilégiumai foglalkoztatják, privilégium olvasottsági rése elérte az iráni rial dollárhoz viszonyított napi árfolyam szintjét. A kizsákmányoló kapitalista divatipar közepes branddel rendelkező szekértolója, kislányok és kisfiúk (ja, ők valamiért nem) tárgyiasított, szexualizált testének eladásából él, és mint a prostitúciós iparágban lányoknak hívja őket. Hol van itt a jogalap a megmondóember státuszához? Azonban az ő tehetsége is áll valamiben. Kényes kritikai felvetésekre, ahol nincs elegendő érve és tudása, leteszi a fegyvert, nem áll ellen. Nagyszerű stratéga, csak örökölt valamit horthysta katonatiszt őseitől. Ettől érzi mindenki őszintének.

Gulyás Márton műsorában is ez volt a stratégiája, bár Gulyás volt annyira provokatív, hogy időnként mégis beleesett a csapdába: magyarázkodott és álértetlenkedett. Gulyás Mártonnal csak egy valamiben nem értettem egyet, Kajdi Csaba több százezer követővel rendelkező tartalomgyártó kisiparosnak jelentős befolyása van a magyar közéletre. Nem hiszem. Ha igen, nagyobb a baj, mint gondoltam. Krisztusnak is voltak követői, mégsem lett jó vége. 5/3

∗

Minden osztályban van pár szülő, akik kicsit közelebb akarnak kerülni a tanítónénihez. Elvállalják az SZMK tisztséget, elmennek a Bátonyterenyei osztálykirándulásra kísérőnek, tudják mikor van Aranka névnap, előtte beszedik a pénzt, reggel a tanáriban átadják a csokrot. Aranka néni örül, mert azt hiszi szeretik. Pedig nem. Idősödő rockzenészek vannak így a pápalátogatással, remek alkalom felfrissíteni a nép emlékezetét, ők is élnek, nemcsak az X-faktor győztesek.

A Magyar fohász 2023 zenei videójának már nem volt ideje mozgóképes anyagot csinálni – mindjárt itt a pápa – állókép fogadja a nézőt, valaki tartja a markát. Tökéletesen leképezi a dal mondanivalóját. A kezdő dallam magyaros zenei motívum a 21. század elejéről, Krausz-Tóth Gabriella népdalgyűjtő járta végig az országot, míg autentikus anyagot nem talált: minden adatközlő, sőt a gramofon is ő maga volt. Várjuk, mikor ugrik ki bokorból, és meglepődünk, hogy csak Varga Miklós, Keresztes Ildikó és Vastag Csaba énekel, ez utóbbit onnan lehet tudni, hogy kiírták a nevét.

A dallamvezetés és a szöveg meleg, biztonságos érzéssel halad a könnyebb ellenállás felé, és le meri írni a "Te vagy a kikötő a sorsunk tengerén" sort. Azt gondolta, senki se fogja végig hallgatni, ha már elért a "Tavasz vagy a tél után" (vagy délután) részhez? Persze, a fohász zenei stílusa kötött, nincs túl nagy mozgástere, már Canterbury Szent Anzelm idején ellőtték az összes poént. De nem gondolt arra, hogy a libernyák kutyák kiássák a sírját? Ezek a kozmopolita  ízlésű, az ELTE-n és a CEU-n végzett genderuracsok és arszlánok, akik direkt örülnek Kis-Magyarországnak? Vagy azt hitte, az ő dalszövegét fogják elemezni a 2023-as magyar nyelv- és irodalom érettségin, és az "Add vissza elhullott szárnyaink" sort geopolitikailag fogják összevetni az "Adjátok vissza a hegyeimet" sorral egy összehasonlító elemzésben?

Ezek a diákok tanultak történelmet, és a "Jöhet száz veszély, te nem hagysz minket sohasem el, árván" sorról tudják, hogy nettó marhaság. Ki a versszöveg alanya, ki az, akihez fohászkodnak, ha már irodalom érettségi? Nyilván Isten, aztán egy félmondatban a szentatya. De Isten számtalanszor hagyott bennünket cserben, Batu kán nem miatta, hanem Dzsingisz kán miatt ment el (újabb kutatások ellent mondanak ennek), miközben letarolta Borsodot, ami még ma sem tért magához. Évszázadokig hagyta a magyarokat a Habsburgok alatt senyvedni, engedte győzni a labancokat, hagyta a török katonáknak megerőszakolni asszonyainkat, és itt felejtette őket százötven évig. Leverte a márciusi ifjak forradalmát, hagyta a ruszkikat győzni a szabadságharcban, engedte elhurcolni zsidó és cigány honfitársainkat a Harmadik Birodalom lágereibe, hagyta Radnótit és Szerb Antalt – mint egy kutyát – meghalni, hagyta a szovjet katonáknak Polcz Alaine-t és a többi nőt megerőszakolni. Rákosi Mátyással meg Kádár Jánossal se volt különösebb baja, meg a bevonuló tankokkal sem '56-ban. Ha így hárít el száz veszélyt, akkor köszi.

Lehet, kilencvenkilenccel elboldogult volna, a száz már neki is sok volt. Szóval, ez a zenei fohász azt kéri, Isten gyógyítsa be azokat a sebeket, amiket ő okozott. Olyan hülye vagyok, mindig elfelejtem a szabad akaratot, most komolyan, felírom filctollal a tenyerembe. Ez a resztorativ, helyreállító szemlélet amúgy egész jó, hasonlít Hamvas Béla egyik írására: valaki egyik nap kisiklat egy vonatot, másnap magára vállal egy gyilkosságot. Mi ez, ha nem a helyreállító igazságszolgáltatás? Persze, ilyen szavakat egy lírai dalba nem lehet beleírni. Igaz azt sem kellene, hogy "őszinte imánk". Milyen egy nem őszinte ima? Imádkozom felebarátom házasságáért, közben alig várom, hogy elváljanak? 

Ezek hiába énekelnek a pápának úgysem érti, hacsak nem a kivetítőre odaírják a fordítást, amit úgysem olvas el, én sem olvasnám el, ha pápa lennék, de egy nő sosem lehet pápa. Nem ezzel kéne inkább foglalkozni? Szóval, itt van három éhes krokodil, kaptak egy adag csirkefarhátat a műanyag vödörből. Egy darabig ellesznek vele. 5 /0

∗