A gonosz kritikus

Habszivacs Szemle

Habszivacs Szemle

Hajdú Péter a Partizánban

Műsorkritika

2022. december 08. - Csintalan Jozefin

Nem volt igazán kedvem megnézni, pláne, mikor láttam, majdnem két órás. Aránytévesztésnek tartottam, nézzem végig, amikor hónapok óta prolongálok egy Radnóti Sándor esztétika előadást szintén itt a Youtubon. Vannak prioritások.

Tulajdonképpen Puzsér Róbert miatt kezdtem bele, ugyan mit mond róla Hajdú, aztán úgy maradtam. Teljes tévedés, vagy ha nem is teljes, de aránytévesztés volt Gulyás Márton elánja, amivel szembesíteni akarta Hajdút, hogy a  bulvárszórakoztatás miatt mindenre képes. Úgy éreztem, Hajdú itt és most egy olyan felület, amibe saját aljas vagy megkérdőjelezhető szándékát mindenki belevetítheti, jó kis projekciós felületet lett. Puzsér elkezdte, Hajdú pedig kinőtte magát az ügyeletes bulvárrémmé, mi meg adózva Puzsér lényeglátó tehetsége előtt, besegítünk a démonizálásba. Én is. Arra volt jó ez a műsor, hogy ettől a késztetéstől megszabaduljak. Az világos, hogy tízmillió pszichiáter országa vagyunk, ahol kapásból pszichopatázzuk le a bulvármédia húzóembereit. Nézettséget, pénzt akart, de senkit nem lőtt le a stúdióban élő adás közben. A határok képlékenyek ha moralitásról van szó, és ezeket a határokat csak úgy lehet letapogatni, ha ide-oda tologatjuk őket. Hajdú tologat, annál is inkább, mert egész tevékenysége egy nagyobb egész része, a globális médiaiparé. Ezeket a műsorokat nem ő találja ki, azok már rég ki lettek találva a világ másik felén. Engedélyezte egy gyomorszondás kisfiú stúdióba cipelését? Nyilván machiavellista, nála a cél szentesíti az eszközt. Puzsér nem ugyanezt teszi a Gonzó szakácskönyvvel? Persze, ő senkit nem tárgyiasított magán kívül, amikor saját könyvében ő a gonzó. Nézzük a következmények felől, a szerencsétlen anyuka nyert egy milliót az adással. Aki volt már áram nélkül, az tudja, sok mindent megcsinálna azért, hogy amikor este hazamegy ne kelljen gyertyát gyújtani. Teljesen védhető álláspont Hajdú részéről az is, hogy az egykori hajléktalanból az RTL portása lett. Az egész földi létünk célja ez, hogy legyen valaki, aki általunk jobb helyzetbe kerül. Gyerekünk, a szomszéd, egy hajléktalan, vagy egy beteg kisfiú. Gulyás Márton most olyan volt, mintha egy kamaszt akarna lebeszélni, pénteken ne vegye nyakába a várost, ne igyon, ne teremtsen szerelmi és szexuális kapcsolatot senkivel. Vagy egy kisvárosi tanítónőt, hogy ne vegye fel a férje vezetéknevét, ne csatolja a sajátjához, vagy ne nézzen önmagára szexuális tárgyként, amikor tűsarkút húz. Senki sem tud egyénileg lebontani társadalmi struktúrákat és kulturális beidegződéseket. Nem Hajdú Péter a felelős a globális média szennyeséért. A nézőknek meg racionalitást kell betudni, ha tud országgyűlési képviselőt választani, tud a műsorok között is választani. 10/7

Meztelen jóga minden reggel

Soma Mamagésa – RTL reggeliben

Sok éve követem a munkásságát, és ha a szekunder szégyennek van gazdateste, akkor ő az. Soha életemben nem hallottam énekelni, de ez nyilván az én hibám, és az egyetlen dolog lehet, amihez valóban ért. Hosszú évek alatt talált magának egy piaci rést, egy párhuzamos univerzumot, ebben serénykedik, jön-megy, és elképesztő marhaságokat mond. Kétségtelenül felturbózta az életét, és azt akarja elhitetni, hogy másokét is fel fogja.  

Számon szoktam kérni, ha valaki csak az emberiség feléről ír, és kizárólag férfitapasztalatokra építi a munkálkodását. Ilyen a kortárs magyar írók, újságírók, képzőművészek, közéleti szereplők, a televíziós és filmes szakemberek többsége. Akkor is, ha nők. Férfitapasztalatokat univerzalizálnak, a nők meg használják csak a a két világ közötti féregjáratot. Lassan változik csak a trend. Somával ez a legnagyobb bajom, hogy ő is ezt teszi, csak inverz módon, ő a sajátos női tapasztalatokat akarja univerzalizálni. Mesterségesen két világra bontja képzelt univerzumát, ahol a női részt akarja feljebb emelni, jelentsen ez bármit. Direkt nem írtam energiát, ezt a szót használja a legtöbbször, középiskolai fizikaórán nem hallottam ennyit. Játszik a szavakkal, olyan kifejezésekkel, amit az atomfizikusok sem ismernek eléggé, nem baj, ő igen. Nem az újraidentifikálódás szóra gondolok, amit új, összegző könyve kapcsán emleget az RTL reggeli műsorában, hanem az energetikai-lenyomatokra és mintákra, amit úgy használ, mintha ezek léteznének. A piaci rés, amit kihasznál, az a tudomány megkérdőjelezése és relativizálása, ez az újfajta szkepticizmus, amely divatos lett, mindent lehet mondani, aminek nincs semmilyen fedezete. Van egy jelenség, már gyerekkoromban tapasztaltam, valamilyen oltári hülyeséget vagy hazugságot annyit mondogattam vagy ismételtem másoknak és magamnak, míg elhittem, szóval, értem én. Nem mondom, hogy rossz szándék vezérli, de a valódi nők valódi helyzetének igen rosszat tesz. A valóságos nők itt élnek a Föld nevű bolygón, és Soma állításaival ellentétben nem önmagukat bántják, hanem őket bántják. Kolompár Aranka a szegregátumból pont saját bűntudati lenyomataitól akart megszabadulni, amikor élettársa kiverte elől a fogait, és elvette a félretett pénzét, amin fogamzásgátlót akart venni. Pedig éppen újraidentifikáni akarta önmagát. Szóval, a nők nem magukat bántják, hanem azok a férfiak bántják őket, aki minden héten egy nőt – valahol ezen a kilencvenhárom ezer négyzetkilométeren – késsel vagy baltával kivégeznek, megvakítják, elássák, a Dunába dobják, feldarabolják, vagy húsdarálóval ledarálják. Milyen álomvilágban él ez az ember? Kolompár Aranka nem a Balaton-felvidékre megy böjtölni, hanem hajnalban feltúrja a kukákat kajáért, de a digitális böjtöt ő is tudja tartani, mivel nincs, és soha sem volt internet hozzáférése. A magunkhoz kapcsolódást olyan sokszor mondja, hogy lassan hungarikum lesz belőle, megint valami, aminek semmi értelme. A nőknek nem arra van szükségük, hogy félredobják az energetikai lenyomataikat, hanem arra, hogy kikapcsolják végre azt a szeretetmotort, ami miatt nem tudják megkülönböztetni a szeretetet a traumás kötődéstől, hogy egyenlő munkáért egyenlő bért kapjanak, hogy ne vegyék fel a férjük nevét, hogy tudják, a standard szépségideál azért létezik, mert a férfi tekintet és libidó mindennél fontosabb, és hogy a nőkre a házasság intézménye a legveszélyesebb. A #metoo jelenség vagy a szexuális erőszak hallatán felkacagna, anyáskodva elmondana egy anekdotát Edit Piafról, akinek a kezébe egy jótékonysági társasjáték alkalmával John Glandale színész a hímvesszőjét adta százdolláros helyett. Kivágta magát a helyzetből, mondván a legkisebb farok, amit valaha fogott, de aztán szeretők lettek. Ha jól emlékszem, ma is vannak nők, akik az ilyen frappáns megoldást tartják adekvát viselkedésnek, nem a nők elleni erőszak diskurzusba helyezését. Ha ránézek Somára, egyáltalán nem egy fegyelmezett ember benyomását kelti, aki ura a testének. Biztosan sokkal nehezebb, mint a szellemvilágot kordában tartani, az ugye nem látszik, bármit állíthatunk róla. Egy fitt test meg önmagáért beszél(ne). 

Soma elmerül az old age világában, a bensőségesség gettójában, ami saját lelke, jóérzése, feszültségcsökkentése, izgalma, agressziójának szublimálása, és okosságának kiélési terepe, de ami csak neki ad kielégülést, a többi nőnek nem. Ezt eltitkolni szerintem bűntudat-energetikai lenyomat.*

 

*A beszélgetés a fenti linken

9019640_5.jpg

Spirál

Filmkritika

Szerzői film és zsánerfilm közötti különbség a szépirodalom és lektűr közötti különbség, filmművészet és mozi különbsége. Filmművészeti alkotás is lehet jó mozi, de mennyire, ott van a Mulholland Drive (2001), David Lynch filmje például, amit egyszer kockáról kockára megnéztem, hogy megfejtsem, sikertelenül, mert a film az álom szürreális keretébe komponálta magát, és nem hagy túl nagy teret az elmesélhetőségnek.

Felméri Cecília (1978) Spirál című szerzői filmjéből nem lett filmművészet, de jó mozi sem. A cím – Spirál – ősi szimbólum, megterhelt motívum, kultúránként változó tartalommal, itt és most leginkább az idő, az évszakok ciklikusságába kapaszkodhatunk kiindulásként. Azonban van itt még valami a spirállal kapcsolatban, ami sokkal érdekesebb, mégpedig a férfiszerepek és férfiasságalakzatok minden időben változó, mégis lényegi állandósága. A Rousseau-i Vissza a természetbe imperativusát komolyan vevő, lényegében magányos, önálló, másoktól, de valójában a világtól elhatárolódó férfihősre összpontosít a film. Természetesen Rousseau egyáltalán nem a vadonban élelmet kereső vaddisznókkal és vízimadarakkal való együttélésre biztat, hanem a magántulajdon, az állam megjelenését megelőző, általa természeti állapotnak nevezett helyzetre utal, ami inkább egy államelméleti megközelítés és fogalom, ami viszont egy másik történet.

Jakab Bence (Bogdan Dumitrache) és Janka (Kiss Diána Magdolna) horgászokra épülő kisvállalkozással foglalkoznak egy vadregényes halastónál vagy folyami holtágnál, nem egészen világos. Kapcsolatuk ritualizálódott, nyilvánvaló a szerelem és az intimitás nullfoka, amiből a nőnek egy idő után elege lesz, de ebből a spirálból kijönni már nem tud. A nézőnek fogalma sincs mi köze ennek a két embernek egymáshoz azon kívül, hogy valaha mind a ketten biológia szakos tanárok voltak, és szeretik a csőben sült harcsát sok krumplipürével vagy törtkrumplival (ezt sem lehet eldönteni). Nem beszélnek soha semmiről, sem cinkosság, sem intellektuális egy húron pendülés nincs közöttük, ha volt is valaha, azt mi nézők már nem látjuk. Nagyon valószínű, hogy a világból való kivonulás hamis vágya egykor összekötötte őket, ami azonban nem lehet elég összetartó erő, mert felülírta a férfi dominancia és kontroll, a nőt tárgyiasító és leértékelő viselkedés. Nemsokára azonban jön az utánpótlás, a Jankához egy idő után kísértetiesen hasonlító Nóra (Borbély Alexandra) személyében, aki hamar felveszi a halastavi tempót, a kreatív öltözködést és a még kreatívabb hajviseletet.

Úgy tűnik, a vadonban és a nagyvárosban ugyanazok a dinamikák működnek, a nők készséggel veszik át a férfihobbit, élettempót, időtöltést, világhoz való viszonyulást, csak itt nem bőrszerkót és western csizmát húznak a Harley Davidsonhoz, hanem meleg sapkát és zoknit, este meg mintás pongyolát. Másodkézből élnek, akik azonban semmit sem érnek el, bármennyire is szeretnék a jutalmat fáradozásuk végén. Valamilyen értelemben Bence maga is mintamásoló lesz, de az ő mintája közeli és intim; saját apja. Ez a két valószínűtlen kapcsolat a férfivel (Janka, Nóra) nem a Sartre-i értelemben vett szükségszerű szerelem, hanem esetleges, nincs hosszan kiérlelt és felépített fundamentuma, amire lelkiismeret-furdalás nélkül építkezhetnének egy életen át.

Bence a főhős jön-megy, jeget vág, harcsát etet, leül egy sűrű nap után a vacsora asztalhoz, és akinek a segítsége nélkül még elhagyni is lehetetlen a hamis békét és nyugalmat árasztó vízpartot, a csodálatos környezetet, mely teljesen közömbös az emberélet iránt. De Bence nem segít, neki fontosabb dolga van. Itt a természet diktál, de utána mindjárt egy férfi. Nemcsak a férfiasság-alakzatok vannak bebetonozva, hanem a női szerepkör is totális, mindkettő nő (ha nem is egy időben), állandóan a konyhában serte-pertél, kiszolgál, persze egyre kevesebb elánnal, mert minden nő mindent tud, főleg azt, ha nem szeretik igazán. A valódi és szükségszerű szerelem nem praktikum, nem időtöltés, nem üzlet, nem illemtan, nem ötlet, nem jövőzés, nem elvárásokra épül, hanem maga a végzet.

Bence nagynénje Magda (Uhrik Dóra), rezonőr szerepben értelmezi a az eseményeket, és nemcsak Rousseau mond okosakat, de ő is. Nem lehet csak úgy kivonulni a világból, mondja, ezzel persze csak azt éri el, Bence bebizonyítja, dehogynem. Pedig tényleg nem lehet.

Felméri Cecília jól érezte, a Természet versus Társadalom disszonanciája kimeríthetetlenül gazdag téma, de nem tud még eleget sem erről, sem a nő – férfi dinamikáról, hogy a szálakat jól tudná mozgatni a történetben. Olyan ez a film, mint harcsa vacsora citrom és krumplipüré nélkül. Nem elég finom. A tavi vagy folyami házacska remek enteriőr lehetett volna, tele könyvekkel és más kultúrát jelölő tárgyakkal, de egyikkel sem kezdtek semmit a film alkotói, pedig mennyire elfért volna egy pár értelmiségi vagy legalább érdekes dialógus, ahol megismerjük Bence és Janka, majd később Nóra önreflexív gondolatait, valódi énjét. De ehhez jó dialógusokat kellett volna írni, ami valamiért a szerzői filmekben olyan, mint a szépirodalom előítélete a lektűrrel szemben, veszélyes profizmusnak hat. Nóra hiátusra épülő figurája annyira élettelen és érdektelen, hogy ebből még Tilda Swinton sem tudott volna kihozni semmit, nemhogy Borbély Alexandra, aki nagyon túlértékelt, holott színészi tehetsége eddig még nem támasztotta alá a felé áradó feltétlen elismerést. Kiss Diána Magdolna egy fokkal jobban hozta a kiábrándult és elvágyódó Jankát, de azt szavakká vagy tettekké formálni nem tudta. Bogdan Dumitrache mint Bence – egyáltalán nem illett rá a név – sokkal jobb volt, élő, hihető, archaikus, domináns, a férfiasság mintát a lényéből adta, őserő volt benne, amit nem lehet összeegyeztetni az alázattal és az intimitással, vagy legalábbis ő nem tudta. A legjobb alakítás Köleséri Sándor halkereskedő figurája volt, az egyetlen, akiről teljes szívvel lehet leírni a színészi karakter kifejezést.

Hogy van az, hogy van egy fiatal, tehetséges rendező, aki nem akar női alkotóként lényegi kérdésekről beszélni, nem akarja megbolygatni a status quót, nincs mondanivalója a mindent felfaló és beteg patriarchátusról, vagy csak látens módon sugalmaz, ha sugalmaz. Az eredmény, megint egy férfi egót erőteljesen központba állító film lett. 10/5

Vegánok és vegetáriánusok a filmet lelki tréninggel felvértezve nézzék. Halakat kínoznak benne.

A film Bechdel-tesztje negatív

Spirál, 2020 Felméri Cecília

 

 

El a kezekkel a Papámtól!

Egyperces filmkritikák

Nem tudtam, hogy ez a film tízéveseknek készült, csak amikor Valcz Gábor látványtervező meséli később, hogy a kislányán tesztelte a díszleteket, de akkor már késő volt, mert már láttam. A szereplőknek menet közben néztem utána a Google-ben, és zavarba jöttem. Bokor Barna játszotta az Ekúrtukban Hann Endrét, huha, a nemjóját. Gubás Gabi meg Dobrev Klárát? Ajjaj. Mit lehet ilyenkor csinálni?

Megmondom, szőnyeg alá söpörni, mert sajnos ez a film úgy jó, ahogy van. Miért? Mert többször felröhögtem, olyan vicces volt. Musicalbe oltott fantasy? Nem tudnám megmondani, azt viszont igen, hogy mindenki baromi jó volt benne, de tényleg. Annyira vártam egy félresiklott civil mondatot, egy bornírt jelenetet, ahol én égek a szereplők helyett. Mint egy előző Dobó Kata rendezésnél, csak már nem emlékszem a film címére. Rögtön az elején Nagypál Gábornak néztem utána, Fricit, a kertészt játssza remekül. Mondom, ki ez a jó pasi? Kicsit kiakadtam, hogy Zsurzs Kati (Margó) megint valami ténsasszonyt játszik, de film végi poénnál megértettem, mire kellett ez a karakter, úgyhogy minden rendben. Kerek történet, jó kis archetípusokkal, akikkel totálisan lehetett azonosulni, hacsak nem antiszociális személyiségzavarral küzdünk. Éles határok jó és rossz között, amit leginkább a jelmezekkel fejeztek ki, gondolom a gyerekek miatt. Érdekes, hogy a jó és a rossz története hiába egyidős az emberiséggel, hiába mesélik évezredek óta ugyanazt a sztorit, még nem vesztette el a varázsát. Pálmai Anna (Viola), akinek én a szinkronhangját nagyon szeretem, amióta a Csajok című sorozat hat évadát végignéztem, fergetegesen jó volt. Amit az esküvői jelenetben csinál a végén, az nagyon vicces és baromi nehéz eljátszani, úgy, hogy minden nüansz a helyén legyen. Sikerült neki. Bokor Barna (András) a papa szerepében tök jó, bár ezt a Hann Endre dolgot nehezen tudom kiverni a fejemből. Akárcsak Gubás Gabit (Kamilla), akiben nem lehet csalódni, annyira jó mindig, kivéve, ha egy kínos politikai filmszerepet kell elfogadnia, de lehet, nehéz döntés volt, hagyjuk is. Marczinka Bori (Dorka) játszotta a főszereplő kislányt, le a kalappal a casting director előtt, ha volt. Nem hibázott, és ez szinte hihetetlen. Eltalálta azt a kicsit édeskésen lédús, mégis fanyar fantasy-s hangot, ami ide kellett, kicsit morikálós, de pont jó. A legnagyobb meglepetés Csobot Adél (Eszter), amikor feltűnt a színen majdnem befogtam a szemem, mint a régen a cirkuszban a salto mortale alatt, úgy féltem. Pedig sikerült a produkció, hihető volt, pontosan az a karakter, akiről elhisszük, azonnal beleszeret egy özvegy, de még fiatal ügyvéd, akinek elege van mindenből, csak még nem tudja. És a végére hagyom azt, aki nagyon vicces volt. Elek Ferenc ("Milyen pónik?"). Jó volt a díszlet, a jelmez, a történet, és hát a rendezés is. Egyperces filmkritikáknál nincs ugyan Bechdel-teszt, de ez most pozitív lenne. 10/10

El a kezekkel a Papámtól! 2021, Dobó Kata

A szomorúság háromszöge – Ruben Östlund

Egyperces filmkritikák

A négyzettől lehidaltam, a Lavina is jó volt, az a film, amikor a Bajban ismerszik meg a másik kezdetű magyar közmondást filmesítik meg. A szomorúság háromszögében az a legérdekesebb, hogy nem jó. Arany Pálma ide,  Arany Pálma oda.

A négyzet még friss és pimasz volt, A szomorúság háromszöge viszont az önismétlés háromszöge lett, és túl sokat akart markolni. Pedig jól indul, Woody Allen filmekre hajazó párbeszéddel, már majdnem feldereng egy Manhattan kaliberű film a távolból. A modellsrác Carl (Harris Dickinson) például az Ulysess-t olvassa. Ez olyan csehovi dolog, ha az elején mutatják, kezdeni kell vele valamit. Nem kezdtek. Társadalmi drámának indul, majd a kalandfilm high adventure alműfajává válik, később túlélőfilmmé parodizálja önmagát. Rendben, Östlundnak magáról a filmes műfajokról is van mondanivalója, de túlzottan ironizál egy olyan korban, amikor ez nem divat. Van valaki a Galaxisban aki nem tudja még, a modern, patriarchális és kizsákmányoló kapitalizmus okozza minden bajunkat? Hogy az emberek és az állatok kihasználása, alávetése a legnagyobb társadalmi probléma? És, hogy ezek pont azok a dolgok, amiket a legjobban szeretünk, sőt rajongunk értük? Nem dobjuk vissza a kígyóuborkát a zöldségespultra, pedig ez a kényes fogyasztói magatartás eredménye, amely szereti az egyenes uborkát. Szóval, mindenki bűnrészes. A korlátozottan rendelkezésre álló erőforrások nem az egész emberiség jogos tulajdonát képezik, és ez így van jól, mert vannak, akik nem tudnának vigyázni rá. Legalábbis Garett Hardin amerikai ökológus szerint, aki kidolgozta a kemény szereteten alapuló mentőcsónak etikáját, ami ugye az Egy hajóban evezünk antitézise. De van elég hely abban a csónakban? Szóval, már a közepénél elfogyott a szufla. Divatipar,  gendersztereotípiák, előítéletesség, ageizmus kritika rettenetes és közvetlen didaxisa. Luxusidióták, az őket kiszolgáló racionálisnak látszó, de szintén idióták, aztán az alaphelyzet, amivel az egész emberiség története kezdődött. Csak azt nem értem, minek kellett ehhez Woody Harrelson, azon kívül, hogy húzónév? A megametaforák (hajó, sziget, szar) is lehetnek fárasztóak, ez az film legfőbb tanulsága, meg, hogy a kapitalizmusnak nincs alternatívája. Ezért szomorú az a háromszög. 10/6

A szomorúság háromszöge, 2022, Ruben Östlund

,

 

 

 

Végre van mit nézni! Indul a DK TV.

Műsorkritika

Vidéki művelődési házak és könyvtárak szoktak ilyet csinálni, meghívják a dolgozók felmenőit negyedíziglen, hogy feltöltsék a termet, mert csak magától nem menne oda senki. Legyen, aki tapsol. Szerencsére most nem önjelölt cukrászokat, költőket és népdal énekeseket kellett hallgatni, hanem Kuncze Gábort, Magyarország legviccesebb volt belügyminiszterét. 

A Heti Hetes hagyományát azért nem lehet továbbvinni, mert az eredeti sem volt jó. Attól, hogy valaki kiváló színész, énekes-műsorvezető, vízilabdázó, vagy színházrendező, még nincs humora, nem vicces, pláne nem olyan, amit legalább ötven percen át fenn lehet tartani, komoly színvonalesés nélkül. Humorosnak lenni nagyon nehéz. Most, hogy meghalt Csapó Gábor, láttam egy bevágást pont a Heti Hetesből, ahol Alföldi Robival dobálták egymásnak a labdát, és kínos volt, mert egyikük sem vicces. A humor az adagolás művészete, olyan komolyan kell venni, mint egy novella megírását. Két ember van a magyar közéletben, akik igazán viccesek. Nem csak viccesek, humorosak is, nem tudom, mi a különbség, de érzem, hogy van. Az egyik Puzsér Róbert, a másik, a már említett Kuncze Gábor, amiből nem következik, feltétlenül, hogy Puzsér Róbert lesz az új kormány belügyminisztere. Kuncze miatt volt egyáltalán nézhető a műsor, és bár megfogadtam, soha többet nem írom le a szekunder szégyen kifejezést, annyian használják, nem bírom megállni, ha Kálmán Olgáról van szó. Most akkor volt egy ember, aki azt mondta, az első adás legyen humoros, hogy sokan nézzék? Jó, de ha csak egy embernek van, akkor nehéz ügy. Szuhai Botond műsorvezetőként erőtlen, de legalább visszafogott, érezte, ez végső fokon politikai műsor, és tudta magáról, hogy neki sincs humora. Aki egyáltalán nem érezte, az Kálmán Olga, mint a világtalan, fehér bot nélkül megy a zebrán, hátha életben marad. Érthető, sok éven át vissza kellett fogni magát, most elengedte a gyeplőt. Gréczy Zsoltot odaültetni olyan, mint amikor leesik valaki a lóról, és azonnal visszarakják a nyeregbe, nehogy belemerevedjen a traumába. Nem az ufókra nincs magyarázat, hanem erre. Most komolyan. Attól még, hogy úgy csinál, mintha, mi sem történt volna, attól még megtörtént. Mit üzen a déká Gréczy Zsolttal a női választóknak? Olyan csávó képvisel téged, olyan gondolkozik helyetted, aki a választópolgárok felét, igen, téged csajszi, szexuális tárggyá fokoz, hatalmat gyakorol feletted, abuzál, és amikor minden kiderült, belehazudik a képedbe? Én, Csintalan Jozefin, a Harangvirág utca háromból tudhatom, milyen Gréczy Zsolt hímvesszője merev állapotban? Következmények nélküliségről beszélnek a nerrel kapcsolatban, de neki senki sem mondta,  Aranyapám, ennyi volt, te semmilyen európai értéket nem képviselsz. Hogy milyen az a szellemiség, amitől el kell búcsúzni, csak Kuncze Gábor tudta érzékeltetni, aki egy hétköznapi eseményből is sztorit tud faragni. Mit tudtunk meg, amit csak a dékától tudhatunk? Mi az a különleges filter, amin keresztül megmutatják nekünk a valóságot? Elloptak már mindent, nem gyünnek az eus pénzek, szegény tanárok, meg a mindig van lejjebb. Ez mind igaz, de ilyet a Béla bácsi is tud a közös udvarból. Az, hogy három és fél férfire (Vágó Istvánt is beleszámoltam) jutott egy nő, az sokkal többet mondott mindennél. 10/4

 

 

 

Mucha Dorka: Punch

Könyvkritika

 

Azt mondta Olga Tokarczuk a Nobel-díj átadáson, hogy a szubjektum diadala érkezett el, már csak az egyes szám első személy érvényes, mindenki azt mondja el, ami vele történt, és a regény helyett a 21. század uralkodó műfaja a (film)sorozat lett. Mucha Dorka kisregényét olvasva, mintha telibe találtak volna Tokarczuk szavai.

Fák jú, Tanár úr...

Itt van ez a nőnemű, névtelen narrátor, ez az implicit szerzői pozíció, aki egyes szám első személyben tegezi az olvasót, ezzel jelölve ki a helyét, szerencsére mellérendelő módon. A szerző nem tartja fontosnak, hogy megnevezze a narrátor-elbeszélőt, talán egynek tartja a sok milleniál fiatal nő közül, akivel történik pár dolog, ebben a kisregényben többségében nem jó dolgok, még sincs igazán személyes az egészben, bárkivel megtörténhet, ha fiatal és szép és nőnemű.

Generációs kisregény lehetne, ha nem lenne évezredek óta ugyanaz a leosztás, hatalmi pozícióban lévő férfiak kihasználják a rájuk bízott emberanyagot, szexuálisan közelednek mondjuk a tanítványaik felé, akik olyanok, mint a legújabb Woody Allen-filmben (A Rainy Day in New York, 2019.) Ashleigh, az újságírótanonc, aki majdnem elhiszi, ő a megoldás bármire, ami egy harmincon túli családos férfi életében probléma lehet. A könyv címe rájátszik a magyar puncs.hu oldal morális szempontból megkérdőjelezhető létezésére, ahol fiatal és csinos lányokat biztatnak, használják ki adottságaikat, és kooperáljanak idősebb, tehetős férfiakkal. Tulajdonképpen mi ennek a szalonkortárs üzenetnek a lényege? Az, hogy a világ maga prostitúció. Valami ilyesmiről szól Mucha Dorka Puncs című könyve.

Nem szólítjuk egymást a nevén. Ő csak Tanár úr, én csak a kedves, arc nélküli, névtelen diáklány. Akinek nincs neve, az nincs is.” (57.)

A kisregényben a névtelen diáklány és a Tanár úr fáziskéséssel ugyan, de kölcsönösen pofára ejtik egymást, miután mindketten kritikátlanul lépnek bele az aktusba, persze a lány van életkorilag, intellektuálisan és hatalmi szempontból alulpozicionálva, ráadásul ő érzelmileg is bevonódik. A személyest olyan dolog adja, ami televíziós sorozatokban vált divatossá, a főhőst valamilyen destruktív kényszer tartja fogva, bűntudatvagdosás (Amarilla), vagy mint a narrátor elbeszélőt a kényszeresen számolás. A poszttraumás stresszzavar és megküzdési stratégiája ismerős menő filmekből, és nem baj, ha átemelik a kortárs irodalomba, a kortárs művészet szereti a trendivé polírozott traumákat, és az elképzelést, miszerint a legközelebbi idegen, a saját egónk.

Újrakezdem a számolást, most lassabban megy. Négy és öt között bejelentem, hogy hazamegyek. Egyedül, ne kísérjen el. Már a Lehel téren vagyok, mikor hétnél járok, nem tudom, hogyan jutottam oda. Szabálytalanul vágok át a téren, de csak akkor veszem észre, amikor megállok a túloldalon, és visszanézek. Tizenegynél negyed hármat mutat az óra, én pedig egy kád forró vízben ülök, kezemben a telefonommal.” (31.)

Milyennek képzeljük el ezt a névtelen, milleniál nemzedékhez tartozó lányt? Olyan valakinek akiről Strickland-Pajtók Ágnes „Sometimes it’s the strangers that sustain you.” Zadie Smith Swing Time és Szécsi Noémi Egyformák vagytok című regényének összehasonlító vizsgálatában (TNTeF 98) a frenemy (a friend és az enemy szó összerántása) kifejezéssel ír le. A kisregény frenemyje a másik nővel szolidáris és rivalizáló egyszerre, indirekt módon agresszív, önmagától elidegenedett, önbizalom- és integritáshiányos. Hírből sem ismeri a sisterhood életérzést, ennek a lánynak minden nő kövér és alacsony, mindenki más dugni akar, mindenki nevetséges és közönséges, kivéve őt. Sodródó, bűntudattal terhelt, mégis közönyös, nincs különösebb küldetése a világban. Ő a posztmodern, kallódó emberlány, de sem társadalmilag, sem irodalmilag nem lett elég összetett a figura. Miután gyarmatosították a testét, nyitott az út a láthatatlan erőszak, az öngyarmatosítás és öntárgyiasítás felé, amivel valószínűleg egész életében küzdeni fog, de talán idővel felismerni majd saját áldozatiságát.

Szemben velem ül egy élénkvörösre festett, gondosan vasalt hajú lány. Fiatalabb nálam, de nem tudom eldönteni, hogy hány évvel. Hatalmas a melle, de komolyan. Hiába van rajta zárt ruha, nem segít szerencsétlenen. Viviennek hívják. A vén fasz mellette Gábor, egyfolytában fogdossa a combját, alig várja, hogy szobára menjenek. Kétszer annyi idős, mint Vivien. Sőt. Az orránál van egy bibircsók, anyajegy, vagy nem tudom, mi, de emiatt nagyon nehéz a szemébe nézni, miközben beszél. Idegesen vihog, harsányan rángatózva, sorban mondja a szar, hímsoviniszta vicceket.” (60.)

Ennek a névtelen diáklánynak van mentsége, túl fiatal ahhoz, hogy rálásson a struktúrára, amit a Tanár úr már régóta ismer. Milyennek képzeljük el a Tanár úr karakterét? Kontextus nélküli figura, benne ugyanúgy nincs semmi személyes, ahogyan a lányban sincs, egydimenziós puncsuraság, valódi tehetsége a hatalom és a téves jogosultságtudat, amivel a lány felett áll, de leginkább fekszik. Vágya valószínűleg saját ürességéből származik, nincs benne kölcsönösség, csak a bevételi oldalt ismeri, és alkalmatlan bármilyen érzelmi űr betöltésére. Arc nélküli szexuális ragadozó, aki még csak nem is beavató személyiség, nem mond semmi okosat a világról cserébe, hogy kihasználja egy fiatal lány testét. Még csak sekélyesnek mondható dialógusokat sem folytatnak semmiről ők ketten, persze, mert ehhez párbeszédeket kellett volna írni, amit Mucha még nem tud.

A kisregény narrátor-elbeszélőjének rigalánc lazaságú modalitása, az előtérbe tolt alsó középosztálybeli, fiatalos beszéd és gondolkodásmód, akárhányszor ismerős lehet a kortárs irodalomból, még sincs a regénynek jellegzetes, egyedi szerzői hangja, mindenki egyformán, azonos nyelvi regiszterben beszél. Nem lett egy Elizabeth Wurzel-féle önreflexiós kortárs próza, nem olyan, mint a Prozac ország, ahol a hősnőről oldalanként kétszer pattan le a társadalmi létezés nyomorúsága, az egyéni sors helye ebben a kusza mátrixvilágban, ahol nőként létezni még mindig mások közérzetjavító stressz-managementjét jelenti. Azért van egy kis társadalomkritika is,  benne, mintha Mucha tudná, hogy ez azért 2019-ben megkerülhetetlen.

Híresek vagyunk az önimádatról, és egyfolytában a jogainkról picsogunk. Mi vagyunk azok, akik már a részvételért is érmet kapnak, rágógumiból építünk Szabadság-szobrot. […] A mi generációnkról írnak mindenhol, de még senkinek sem jutott eszébe, hogy megkérdezze, mi van velünk.”(114.)

Ha jól számoltam, huszonegy nevesített szereplője van a könyvnek, persze nincs mindenki helyzetbe hozva, de egy kisregény nem bír el ennyit, pláne, ha valaki csak egyszer bukkan fel. Attól nem lesz élő egy figura, hogy van egy mondata, és nevet kap a szerzőtől. Hiába vannak leírva városnevek, légüres térben fulladoznak a szereplők valahol a pesti Balzac utca környékén, Gödön, vagy egy észak-magyarországi nyelvjárási területen. Mindenki agyonfrusztrált, traumatizált és boldogtalan, beleértve puncsuraságot is, akinek lelki, testi libidójához kell a tűsarok, a pirosra festett köröm, és az otthoninál fiatalabb mell és vagina.

Minden olyan direkt ebben a könyvben; a tükörmotívum sorozat, a pincérfiú helyzetbe hozásától az őszülő, és megunt feleségekig. A koktéllal és medencével ábrázolt szerzői leírás a parvenüségről pedig maga a parvenüség.

Mucha Dorka könyve inkább egy hosszabb elbeszélés, amelyből hiányzik a konfliktus, az elbeszélő gyenge narratív szálakkal dolgozik, cselekménybonyolítása egydimenziós. A történet nem ad feszültséget, holott a komplexitást pont ez adná, a paradoxonok, az irónia és a humor mellett. A fő karakterek kidolgozatlanok,  közhelyes, sematikus szerzői elképzelések gyűjteménye. Persze a szerző még fiatal, nincs még meg benne a teljes képesség, hogyan lehet a világot komplex módon, egyszerre érzelmi és intellektuális szemszögből láttatni. A könyvborító viszont nagyon szép lett. 10/6

(Mucha Dorka: Puncs. 21. Század Kiadó, Budapest, 2019)

A kritika eredeti megjelenése: ambroozia.hu

5354397_5.jpg

 

Rebecca

Filmkritika

A Ki vagyok én kérdésre még mindig a szerelem a legintenzívebb válasz

Vannak filmes alkotások, amelyek szinte követelik, hogy saját korunk felől tegyünk rájuk etikai észrevételeket. A Rebecca című film is ilyen. Mi értelme lenne az 1930-as évek közepén játszódó történetet kizárólag a maga kontextusában értelmezni?  Angliában harmincöt éve vége a viktoriánus kornak, a nők gardedam nélkül mozdulhatnak ki, a patikában lehet kapni fogamzásgátlót, és a harmincat betöltött nők részleges választójoggal rendelkeznek. Stanley Baldwin konzervatív párti politikus a miniszterelnök, a gazdaság lejtmenetben, viszont megszületett a brit világbirodalom. Nagyjából ebben az időben játszódik a Napok romjai című film Anthony Hopkins-szal és Emma Thompson-nal, és ugyancsak ekkor nyomoz a Belgiumból szalajtott Poirot is. A Dawnton Abbey és a Csengetett Mylord tíz évvel korábbi ugyan, de mi az a tíz év egy ekkora birodalom életében.

Az 1930-as évek közepe Nagy Britanniában még genderöntudat nélküli társadalmi közeg, noha a feminizmus első hulláma már régen beindult Mary Wollstonecraft-tal, aki már 1792-ben megírta a Nők jogainak védelmében című, mára klasszikusnak számító alapművét, Emmeline Punkhurst pedig 1903-ban már a nők választójogáért harcolt. Virginia Woolf nemsokára megírja a Három adomány című esszéjét (1938), ami ugyan a világháborúról szól, de közben aprólékosan elemzi a nők és a férfiak helyzetét a korabeli angol társadalomban. Ez hát a széles társadalmi háttere a Rebecca című filmnek, melyben egy fiatal árva találkozik egy férfivel, aki első felesége emlékétől nehezen tud megszabadulni, új felesége azonban megtalálja majd ennek a módját. A film A Manderley-ház asszonya című, 1938-ban megjelent Daphne du Maurier regény alapján készült, melynek több filmes változata is létezik, legismertebb Alfred Hitchcocké 1940-ből.

Ha igaz, hogy a szerelem nem érzelem, hanem motivációs állapot, ahol a szerelmes tulajdonképpen rászoruló, akkor a Rebecca című film ennek az elgondolásnak az illusztrációja. A történet flashback narratívára épülő, gótikusra hangolt, a thriller vonásaival rendelkező mozi, egy szerelem fejlődéstörténetéről, meg arról, milyen hatással vannak mások az életünkre, anélkül, hogy ennek tudatában lennénk.

Mrs. Van Hopper (Ann Dowd) társalkodónője (Lily James), egy travel addict fiatal lány, aki munkaadójával ellentétben tud viselkedni, noha időnként bolondos és szókimondó, jól áll neki, hiszen még fiatal. Mrs. Van Hopper viszont nem veszi észre mennyire kínos a viselkedése, ő maga a megtestesült bulvár, emberi sorsok legázolója, és elnyomó társadalmi viszonyok cinikus és lelkes kivitelezője.

Első nézésre fel sem tűnik, de a fiatal lánynak, aki a film főszereplő-narrátora, nincsen neve, pedig a filmben még a lónak is van, Filippának hívják. Szóval, ez a név nélküli lány a véletlenek összjátékának köszönhetően felkelti Manderley-ház (valahol Délnyugat-Anglia) előkelő, jóképű és özvegy urának, Maxim de Winternek (Armie Hammer) a figyelmét, noha kezdetben nem tudja, a lány társadalmilag alacsony státuszú, és Van Hopper asszonyságnál csak dolgozik, nem pedig a rokona. A név nélküli lány legnagyobb erénye, hogy semmi sem áll távolabb tőle, mint hogy áldozatnak mutassa magát, mindig ura a helyzetnek, bár ezt a tulajdonságát később alaposan próbára fogják tenni. Ennek ellenére a filmben kétszer is lebutuskázzák, a férfi pedig úgy tűnik, kedveli ezt a pimasz infantilizmust, talán a magára erőltetett racionális monotóniát akarja kompenzálni vagy megtörni ezzel. Nyilvánvalóan aszimmetrikus a kapcsolatuk, mi több, a mai kor felől nézve a férfi többször is randevú erőszakot követ el. A név nélküli lány annyira különbözik Maxim de Winter első feleségétől Rebeccától, a démonizált femme fatale-tól, hogy ez már önmagában primus motorként működik, és a gépezet be is indul, a genius loci (Monaco), és a közös kirándulások közel hozzák őket egymáshoz, a néző pedig fete galante (gáláns életképek) formájában kapja meg, amit megérdemel. Közelség igazi intimitás nélkül, így jellemezhető kapcsolatuk az elején, hogy aztán kicsivel később már egyik se legyen rá igaz, és csak a végén forduljon a kocka.

Van Hopperné szeszélye katalizátorként működik, és az ifjú társalkodónőből Maxim de Winterné lesz, egy igen rapid házasságkötés folytán, és beköltözik a híres Manderley-házba, Maxim de Winter gótikus otthonába, hogy előbújjon az a pasztelgót életérzés, amit a nyomasztó hangulat, az arisztokrata szereplők, a zord kastély, és az álmok már-már természetfeletti eseményként való prezentálása okoz.

És itt lép színre a film másik főszereplője Mrs. Danvers (Kristin Scott Thomas), Rebecca volt komornája, a fekete öves manipulátor, kinek tekintete önmagában traumatizáló, pedig semmi rosszat nem csinál, csak az éjszaka közepén kiskosztümben lép elő a semmiből. Sosem leselkedik, csak szemmel tart. Gatekeeper-ként (kapuőr) libidinális, szadista élvezettel glorifikálja Rebeccát, hogy abszurd versenyhelyzetet teremtsen a két nő között. A leggonoszabb ember az, aki másból gonoszt tud csinálni, és Mrs. Danvers pont ilyen karakter. Egy valamit kellett volna Maxim de Winternek megtenni a felesége halála után, azonnal útilaput kötni a komorna talpára, persze, akkor még senki nem ismert fel egy narcisztikus pszichopatát, ez még ma is nehezen megy. Az új asszony és a házvezetőnő közötti ordító disszonancia végigkíséri a filmet, erre van alapozva az a régimódi katarzis is, amit majd a film végén vagy érzünk, vagy nem.

Világos, hogy a film két kultúrtörténeti megfeleltetést hoz játékba, a Madonna-Kurva kettősét, és a démonizált, maszkulin szépség romantika korabeli teremtményét, a femme fatale egyik változatát, amely a valóságban csak a férfifantázia kivetüléseként létezett, a nőgyűlölet korhű kvintesszenciájaként. A mozivásznon egy pillanatra sem látható Rebecca a nőiséggel járó korabeli társadalmi korlátozást nem fogadja el, a promiszkuis és valószínűleg látens leszbikus nő, akinek meg is lesz a méltó büntetése, halálos betegséget kap, miközben gyilkossá teszi a férjét. A mesmerizmus hatása alatt álló férfinak azonban semmilyen felelőssége nincsen, legalábbis ezt akarja elhitetni velünk a történet. Maxim de Winter áldozati szerepben tetszeleg a film végéig, és még neki áll feljebb.

Az a fejlődési ív a legérdekesebb a filmben, ahogyan a nő és a férfi aszimmetrikus kapcsolata lassan átalakul valódi kapcsolattá. A nő kezdetben az otthont találni valakiben szerelemkoncepciójával dolgozik, és a ki vagyok én kérdésre keresi a választ a szerelem segítségével, majd bedurvul a dinamika, elszabadul, mint egy ágyúgolyó, és amikor kölcsönösen megmentik egymás életét, megszületik kettejük közt a cinkosság, amely még a romantikus szerelemnél is erősebb összetartó erő. Tudom, hogy a férje pártját fogja, mondja Mrs. Danvers a film végén, de vele sosem lesz boldog. Vajon igaza lett? Sosem fogjuk megtudni, pedig ennek a feldolgozásnak egyetlen értelme pont ez lett volna. 10/5

Rebecca 2020, Ben Wheatley, brit romantikus thriller

A film megtekinthető: videa.hu

 

 

Fresh

Egyperces filmkritikák

Csak két dolgot kellett volna másképp csinálni, és egészen kiváló bosszúfilm (revenge tale) lenne. Persze, így is izgalmas és érdekfeszítő. Lehet, ez a két szó egymás szinonimája?

Valamelyik nap olvastam a The Guardian-ben, hogy milyen fasziknál tegyük ki  – persze csak gondolatban – a kis piros zászlót, amikor randevúzunk, és mit ad Isten, a film elején pont ilyeneket csinál egy srác (Brett Dier), aki amúgy helyes lenne, beige rövidujjú pólóhoz hipszteres döglöttkék sálat húzott, csinoska volt, de nem is a szettel volt baj. Olyan figura, aki összesűrített pár dolgot, amit senkinek sem szabad tolerálni. Késett, és vizet kért a kajához. Ezt kizárólag resztoratív (helyreállító) szemlélettel lehet orvosolni, ez nem szabályszegés, ez helytelen viselkedés, az emberi kapcsolatok megsértése és aláásása. Valagbarúgás helyett kompetenciafejlesztésre van szüksége. Akit nem farkasok neveltek, az érti, miről van szó. A másik fószernek, Steve-nek (Sebastian Stan), a resztoratív igazságszolgáltatás már nagyon kevés, az ugye a félig-meddig normális csávóknak való, és ő nagyon nem az. A nők egy része, köztük a főszereplő csaj Noa (Daisy Edgar-Jones), annyira ki van éhezve az ingerekre, és mivel a mi kultúránkban a szerelem a legerősebb trigger, elővigyázatlanok lesznek, pedig a szerelem a világ legveszélyesebb dolga. Nem az egyik legveszélyesebb, hanem a legveszélyesebb. Ez a thriller napnál fényesebben prezentálja a filmekbe szublimált fikciós nőgyűlöletet, igen, akkor is, ha egy nő írta, és egy másik meg rendezte, és akkor ásták volna alá ezt a metafizikát, ha reflektáltak volna rá. Szóval, ez a kulturális nőgyűlölet van elrejtve minden párkapcsolat mélyén, és a nők egy része összetéveszti a szerelmet azzal az igazgyönggyel, amit a mélytengeri búvárok a Vörös-tenger aljáról hoznak fel. Persze, ez nemcsak ember- és nőjogi szempontból problémás, hanem az állatjogok miatt is, a kagylóból kifeszegetett igazgyöngy erőszak eredménye. Apropó állatjogok. Van ennek a filmnek egy járulékos, de pozitív tanulsága minden vegán számára, de hogy mi az, ahhoz meg kell nézni a filmet. Szóval a két dolog, amiért nem kap maximális pontot: befogadói szempontból rendkívüli módon hiányzott a keretes szerkezet, visszatérni oda, ahonnan indult, a rendes hétköznapok világába, de már felvértezve egy csomó tudással a Gonoszról. Így olyan lett, mint egy coitus interruptus, vagy egy levezetés nélküli szexus. A másik az a reflektálatlanság, amiről beszélek. Megint van egy rendező, aki úgy csinál meg egy hosszú filmet, hogy a női szereplők egyetlen témája a férfiak és a párkapcsolatok. Egy mondat elég lett volna művészetről, egy könyvről, sportról,  vagy az amerikai alkotmányról. 10/8

Fresh, 2022, Mimi Cave, Lauryn Kahn

 

A kapitány küldetése

Filmkritika

Életünk forgatókönyvét nem mi írjuk, az jóval inkább a véletlen műve, és aki azt mondja nincsenek véletlenek, az gondoljon arra, ha nem lenne véletlen, nem lenne rá szavunk. Ha Mrs. Van Hopper nem lett volna olyan alávalóan és szociálisan zavaró tényező a Rebecca című filmben, fiatal társalkodónőjéből sosem lesz De Vinterné a Manderley-házban. Ha Jefferson Kyle Kidd kapitány (Tom Hanks) nem éppen Wichita Fallsban jár, sosem találkozik Johanna Leonbergerrel (Helena Zengel), és neki is egész másképp alakul az élete.

Minden történet négy opcióval variál; nagy emberrel nagy dolgok, nagy emberrel kis dolgok, kis emberrel nagy dolgok, kis emberrel kis dolgok történnek, és mivel a másik ember mindig bizonyos szempontból örök fikció, a lehetőségek végtelen variációja áll rendelkezésre. A kapitány küldetésében egy kisemberrel történnek kis dolgok.

Paul Greengrass (1955) már dolgozott együtt Tom Hanks-szel a Phillips kapitány című filmben, 2013-ban. Mostani közös filmjük A kapitány küldetése 1870-ben játszódik abban a Texasban, amely 1836-ban függetlenedett Mexikótól, és a Konföderáció oldalán harcolt az amerikai polgárháborúban, amit az északi jenkik (unionisták) nyertek 1865-ben. Jefferson Kyle Kidd kapitány a harmadik texasi gyalogezredben szolgált, de a háború végén nem hazafelé vette az irányt, hanem igen eredeti foglalkozást találva magának, gyűjteményes felolvasásokat tart Texas különböző városaiban, ahol a The Times of Indiából, a Dallas Herald-ból, vagy a The Houston Telegraph-ból olvas fel híreket, afféle vadnyugati stand up comedyként. Egy ilyen útja során talál rá a tizenkét év körüli szőke Johannára/Kabócára, akit a bölényvadász kajova indiánok évekkel korábban raboltak el, és a kapitány önmagára rótt feladatként vissza akarja juttatni Castrovillbe, a kislány német származású telepes rokonaihoz. A történet idején 1870-ben a síksági indiánok - köztük a kajovák - már rezervátumokban élnek, mert a hosszú évek etnikai tisztogatásai és tömeggyilkosságai, és a bölények telepesek általi kiirtása az indiánok megélhetési forrásának a végét jelentette. Ahogy 1867-ben Richard Dodge ezredes mondta: Ölj meg annyi bölényt amennyit tudsz. Minden lelőtt bölény egy halott indián.

A film forgatókönyve Paulette Jiles (1943) texas-i író regénye alapján készült, motivációs háttéranyaga azonban ennél gazdagabb, olyan történetek tartoznak ide, mint Cynthia Ann Parker (1827) autbiografikus írása, vagy Philipp Meyer (1974) The Son című regénye, mely egy indiánok által elrabolt gyerekek későbbi életét meséli el, hogy milyen identitásbeli nehézségekkel kell megküzdeniük az eredeti környezetükbe való visszakerüléskor.

Bár A kapitány küldetése a western műfaj konvencióit ígéri, mégsem egészen az, vagy ha mégis, inkább tűnik intelligens westernnek, ahol a zsáner keretein belül a film lényegi értelme egy gyászfeldolgozás pszichológiai folyamata, ugyanis Kidd kapitány és a kislány ugyanazzal a problémával küzd; nincs feldolgozva az egykori trauma, és mindkettőnek szembe kell nézni a múlttal, hogy továbbléphessenek. A kislány ebben a tekintetben mintha bölcsebb lenne a kapitánynál. Ha a western zsáneréről van szó, azonnal felmerül (műfaji konvenciók miatt) a reprezentáció és nézőpont kérdése, hogy a filmi kolonializmus és rasszizmus megjelenik-e benne, azaz, hogyan ábrázolja a film e történelmi korszak (amerikai polgárháborút követő évek) aktorainak egymás közötti viszonyát, belelép-e a síksági indián és telepes sztereotipizálásba tartalmilag és képalkotásilag? Nem, nem lép bele. Greengrass elkerül minden csapdát, és ez semmit sem von el a western sajátos filmes kódjából. Nem gyengíti, hogy értelmezési kerete nem a telepes vs. indián vagy a jenki vs. déliek ellenirányú megképzése, mert nem a hagyományos western kulturális jelentését tematizálja egy újabb történettel, hanem dekonstruál egy jellegzetes vadnyugati szubjektumot Jefferson Kyle Kidd kapitány személyében.

Kidd kapitány és Johanna mindketten valamilyen módon különböznek a többiektől, és ezt a másságot Greengrass sem nem használja ki, sem nem bünteti, elkerüli mind a pozitív, mind a negatív imázs teremtés csapdáját, ami végső soron durva esszencializmushoz vezetne. Sikerült ennek a déliek oldalán harcolt, középkorú, fehér férfinek a karakterét úgy megalkotni, hogy nem domináns sem a feketékhez, sem az indiánokhoz való viszonya, a konfliktusok sem itt keletkeznek. Egyetlen konfliktusa a filmben önmagával és csak néhány saját fajtájabéli csirkefogóval van. A film paradox módon a western zsáner ellenében dolgozik, amennyiben narratíváját egy strukturális hiány szervezi; sem a feketék sem az indiánok nem jelennek meg hangsúlyosan, nem tárgyiasítja őket a kamera tekintete, nem lesznek az érzékelés szánni való, vagy passzív tárgyai, ugyanakkor nem is azonosulunk velük. Greengrass elkerüli az éppen folyó rabszolga felszabadítás kiélezett bemutatását is, és csak jelzés szintén van utalás a fehér telepes rasszizmusra, vagy a kajovák ellehetetlenítését célzó bölényirtásra is. Ugyanakkor a leigázottak nyelve megjelenik a filmben, Johanna/Kabóca kajova nyelven kommunikál, és ebben a helyzetben a kapitány által beszélt angol, és a kajova reprezentációs szintje azonos lesz.

A kamera működési elve, a vizuális jelenségértelem a tartalmi részekre játszik rá, erősen individualizálja mind a kapitány, mind pedig a kislány alakját. Noha a kamera inkább a kapitány tekintetével lát, és a kislány inkább csak elszenvedi mások tekintetét, az ő mimikája, és rezdülései is hangsúlyosak, mert a szerep verbálisan kevés lehetőséget nyújt. Egyszer lesz a kislány tekintete domináns, amikor hazatévednek a lány eredeti otthonába. A western jellegzetes madártávlati perspektívája az új-mexikói Santa Fé (forgatási helyszín) lenyűgöző félsivatagi exteriőrje, nem véletlenül Dariusz Wolski a film operatőre az 2021-es Oscar-díj jelölte

James Newton Howard polifon hangzású zenéjében nagyzenekari mű keveredik a tradicionális vadnyugati bendzsó stílussal. A 2021-es Oscar-díj egyik jelöltje lett ő is, a legjobb eredeti zene kategóriában.

Tom Hanks a történelmi traumákat elviselni kénytelen kisember figuráját kelti életre, természetesen remekül. A humánum minden történelmi korban jelen van, és Greengrass nagy érdeme, hogy nem akar róla több bőrt lehúzni annál, mint amennyit lehet, hagyja élni a figurát. A Johannát alakító Helena Zengelt a Kontroll nélkül (2019) című filmből ismerheti a közönség, ahol egy súlyosan magatartás zavaros kislányt formált meg elképesztő hitelességgel. Jelenlétét a filmben hitetlenkedve néztük, és a privát életéből vett filmkockákat nézve inkább hisszük, hogy nem az a valódi élete, hanem a filmbeli. A kapitány küldetésében erre az imázsra játszottak rá kissé következetlenül, a hisztérikus jelenetek néha logikátlanul csapnak át nyugalmi helyzetbe, és a néző nem érti, miért. Zengel arca azonban annyira kifejező a film során, hogy ezt a rendezői következetlenséget vagy átgondolatlanságot simán elnézzük neki. 10/7

A film Bechdel-tesztje negatív

A kapitány küldetése (News of The Word), Paul Greengrass, 2020

 

 

süti beállítások módosítása