Kicsit olyan, mint A viskó (2017), filmre adaptált irodalmi parabola, ami közvetett formában próbál morális kérdésekre rávilágítani, de míg A viskó keresztény propagandafilm volt, addig a Kopogás a Jelenések Könyvéből való Armageddont tematizálja, a mondanivalója mégsem ez.

Pennsylvania kies erdejében egy szeretetteljes család nyaral (Jonathan Groff, Ben Aldridge, Kristen Cui), de négy idegen (Dave Bautista, Rupert Grint, Abby Quinn Jackman, Nikki Amuka-Bird) megjelenésével a béke megborul, az idegenek olyan választás elé állítják őket, amivel leginkább szociálpszichológiai tankönyvekben, vagy morálfilozófiával foglalkozó szakirodalomban találkozunk. Hétköznapi halandók sosem kerülnek ilyen helyzetbe, ezért is kellett filmet csinálni belőle.

"...amikor minden zajra érzékeny fülemnek oly nyilvánvaló zaj támadt a fejem fölött, hogy egy köntörfalazó korban talán sanda célzásokkal kellett volna megközelíteni, ma azonban bátran kimondhatom, hogy odafönn basztak, mint a megvadult állat." Amikor sok éve ehhez a részhez értem, tudtam, az én regényem lesz egy életre. 

Egy réges-régi olvasmányélmény újragondolása történik, és mivel a regény sokrétű, csak néhány dologra térek ki, azokra, amelyek a legjobban érdekeltek, és olyan leszek, mint egy könyvkiadó kéretlen érzékenységi ellenőre, csak én olyan dolgokat kérek számon, amin már nem lehet változtatni. William Styron 2006 november elsején halt meg tüdőgyulladásban. 

A regény premisszája a következő: egy fiatal író könyvekből szüretelt bölcsességek után megismerkedik a valósággal is. A könyv háromszög alapú szerkezete meg az egyik legjobb narratív stratégia. A történet 1947 májusától október végéig tart, és ebben már benne van Girnyó főszereplő-narrátor előélete is, meg egy visszatekintő narráció a történeten belül. Girnyó a könyv elején a manhattani Greenwich Village-ben lakik egy  igénytelen szállóban, majd Brooklyn-ba költözik, ahol megismerkedik Sophie-val és Nathan-nel. Innen kezdődik az őrület, szó szerint és átvitt értelemben is. Sophie lengyel katolikus, antiszemita, aki megjárta Auschwitz-ot. Az Amerikai Egyesült Államokba 1946-ban kerül, itt ismerkedik meg a zsidó Nathan-nel, akiről a könyv kétharmadáig azt hisszük, biokémikus a Pfizer-nél. Girnyó, a délen nevelkedett fiatal íróaspiráns ugyanabban a házban bérel szobát, amiben Sophie és Nathan, és hamarosan egy különös ménage a troi közepén találja magát. Titokban beleszeret Sophie-ba, de megkedveli Nathan-t is. 

Sophie Girnyónak meséli el auschwitzi megpróbáltatásait, előéletét, családi körülményeit, a második világháborús Lengyelország helyzetét, és csak a legvégén beszél a címadó választásról. Girnyó számára hamar világos lesz Sophie és Nathan kapcsolatának sötét oldala, de lojalitáscsapdába kerül, nem tudja megvédeni Sophie-t, már csak azért sem, mert ő maga is folyamatosan újra traumatizálja, amikor mesélteti, bár gyóntatópapként tekint önmagára. Majdnem azt írom, Sophie-t tulajdonképpen nem is Nathan, hanem Girnyó öli meg, hiszen Sophie többször elmondja, éppen az emlékezés teszi tönkre, újra és újra szembesül a legkínzóbb kérdéssel – szenvedésének velejével –, vajon kisfia, Jan él-e, ha igen, helyesen döntött-e, amikor nem keresgélte a háború után. Ez a legfontosabb választás Sophie életében. 

                                           William Styron (1925-2006)                                             

Styron több évig írta a regényt a hetvenes években. Milyen lehetett írógéppel, pláne ceruzával írni, ahogy a regény főszereplő-narrátora Girnyó teszi? (Értem, miért ír ma mindenki). Hosszú évekig ez volt a vigaszkönyvem. A másik vigaszkönyvem szerzőjének a nevét nem írom le, mert nem hiszek abban, hogy szerzőt a magánéletétől el lehet választani. Senki nem megy kövér terapeutához, ha a kényszeres evés a problémája, vagy senki nem kér tanácsot egy láncdohányos orvostól. Ha egy író magánemberként égbekiáltó gazemberségeket csinál (és kiderül), akkor nincs az a szoros olvasás, ami le ne rántaná a műveiről is a leplet. 

A regényben Sophie-nak igen sokszor kell választania, de ezek nem igazi választások, mert ahhoz szabadság kell, és Sophie életéből ez a szabadság hiányzik. A legdrámaibbnak kislánya (Eva) és kisfia (Jan) közti választás tűnik, mégsem igazi választás. Szemben a regény végén történővel, amikor Girnyót otthagyja egy washingtoni szállodában, és visszatér Nathan-höz. Ez a nagyregény több témát érint, csak ami hirtelen eszembe jut: a zene ereje, az amerikai Dél problematikája, összehasonlítása a lengyel nacionalista büszkeséggel, a rabszolgaság és a náci rendszer különbsége, szexnyomor, Isten eltűnése a holokauszt után, agnoszticizmus, az irodalmi élet szereplői, droghasználat, verbális erőszak, partnerbántalmazás, elmebetegség, az "amerikai álom", a zsidó öntudat, és egy bonyolult szerelem. 

William Styron Sophie választ, Árkádia, 1985

Nathan elmebetegségének (paranoid skizofrénia) és droghasználatának (Benzedrin, amfetamin, Nembutal) leválasztatlansága a partnerbántalmazásról a korszellemnek köszönhető. Először fel sem tűnik. Akkoriban nem voltak erre szavak, és amire nincsenek szavak, az nincs is. Nathan nemcsak elmebeteg és drogos, hanem bántalmazó férfi is. Girnyó azért nem tudja ezt, mert Styron sem tudja. Nem konceptualizálta, hiszen a hetvenes években ez nem volt sem a tudományos, sem a közbeszéd része.

Nathan bántalmazó viselkedésének nem a drogok és a skizofrénia az oka, hanem torz jogosultságtudata, birtoklási vágya, kontroll paneljei, férfi privilégiumainak végtelen sora. Végső soron a patriarchális társadalom. Girnyót csak verbálisan bántalmazza, erőszakos karaktere azonban idejekorán megmutatkozik, bár Girnyó nem érti a helyzetet. Egyszer sem hívja a rendőrséget, sőt, amikor egyik lakótársuk kihívná, lebeszéli róla, így semmilyen következménye nem lesz Nathan brutális viselkedésének (többször megrugdossa Sophie-t, akinek egyszer eltörik a bordája is). Girnyó és Sophie sem beszélnek a valódi okokról, mert egyikük sem tudja néven nevezni. Házmesteropera, írja Styron velősen. 

Az, hogy Nathan viselkedésének valóban a hatalomhoz van elsősorban köze, és csak utána a drogokhoz és az elmebetegséghez, azt egy szélsőséges eset mutatja a legjobban. Amikor kirándulni mennek Connecticut-ba (Sophie retrospektív narrációja), útközben megerőszakolja, és levizeli. Girnyó elbeszélőként nem nagyon tesz különbséget bántalmazó és áldozat között, úgy írja le kettőjük kapcsolatát, mintha Folie à deux (kettős téboly) lenne, azt sugallva, a nő is tehet róla, pedig Sophie egyértelműen áldozat, akit Auschwitz-ban kevesebbet bántották, mint Brooklyn-ban. 

  Jelenet a filmből

A nemek közötti viszony érdekelt a legjobban, az, hogyan ábrázolja a nőket a regény? Teljes mértékben szexuális tárgyként. Ma incel nőgyűlöletnek mondanánk Girnyó habitusát. Sophie elbeszélése is leginkább azért érdekli, mert közel akar kerülni hozzá. Sophie testrészei: haja, lába, feneke, melle állandóan a vágy tárgyaként jelenik meg. Girnyó a regényben – az érintőlegesen megjelenő nőalakok ábrázolásában is – kizárólag a male gaze (férfi tekintet) nézőpontjából ír. Irodalmi célja talán egy huszonkét éves, nemileg kiéhezett fiatalember hiteles ábrázolása. Szomszédok, kollégák, ismerősök – akármilyen kontextusban emlegetett nők – kizárólag szexualizált, instrumentalizált, tárgyiasított formában jelennek meg. Nem ússzák meg azok a nők sem, akikkel Girnyó nagy nemi éhségében találkozik, és nem járnak jobban gyermek- és kamaszkori szerelmei sem.

Lilian Grossman-ról, az egyik lakóról, annyit tudunk meg, hogy "Grossman, az egy tehén". Sophie "lengyel portéka". Sophie munkatársnője "vénkisasszony forma". Minden nőnek, akiről a regényben szó van, csak a külseje bír jelentéssel, abból a szempontból érdekesek, hogy mennyiben elégítik ki a narrátor szépérzékét. Hogy milyen ember, az ebben a fénytörésben mutatkozik meg, míg a férfiak ábrázolása bonyolult, szubtilis, átható, mély kontextusba ágyazott, még Girnyó segédszerkesztő korából való perifériás szereplője is – Farrell – többszörösen árnyalt figura. (Farrell, csakúgy, mint Girnyó, a McGraw Hill New York-i könyvkiadó szerkesztője, ő felügyeli azt a Habszivacs Szemlét, amiről ez a blog a nevét kapta.)

A regényben csak férfiak mondanak okos, figyelemreméltó, szellemes és vicces dolgokat. Sophie mondanivalója csak azért érdekes, azért figyelnek rá, mert beleszerettek. Girnyó a legalávalóbb módon Greenwich Village-beli szomszédjáról és Mary Alice Grimball-ról beszél. Egykori szomszédja gyakori maszturbációs fantáziájának tárgya, elég a nőnek a kiskertben lehajolni, hogy a segédszerkesztőnek felálljon a farka. Mary Alice-t pedig áldozathibáztató módon oktatja ki, és a korabeli szexnyomort pofátlanul varrja a nyakába, mintha a szexualitás kizárólag férfi vágyat jelentene, amit a nőknek kell kielégíteni. Leslie Lapidus is megkapja a magáét, szűz cafat,  jellemzi velősen Girnyó, amikor nem tudja megdugni.

Értjük, a patriarchális tudattalan működik, és egy nemi nyomorban élő fiatalemberről van szó – nem is ez a baj –, hanem a reflektálatlanság. A narrátor alteregója – maga Styron – nem értékeli át a már idősödő író tudatával a dolgokat, ez azt jelenti, maga Styron fogalmatlan saját szexista elbeszélő technikájával kapcsolatban, pedig többször kiszól a regényből egy jövőbeli pozícióból, amikor reflektál a történésekre. Az egyetlen nő, akit nem szexualizálnak és nem tárgyiasítanak, az Girnyó (Styron) anyja, nyilván nem véletlenül. A narráció az önkielégítések gyakori ábrázolását sem szégyelli, de gondoljunk bele, ha egy nő írna ennyire leplezetlen módon, vajon hogy tűrné az olvasói közvélemény? Girnyó maga is a szexuális zaklatás vádja alá esik a kortárs megítélés terhe alatt, a regény vége felé ugyanis Sophie alkoholmámorban alszik, miközben Girnyó a melleit markolássza. 

William Styron 

Nemcsak a nőkről beszél ásatag módon a regény, de az afro-amerikaiakról és a homoszexuálisokról is. Teljesen érthető, hogy az Amerikai Egyesült Államokban a negyvenes évek kontextusában a nőkről, a feketékről és a homoszexuálisokról – amennyiben korfestő akart lenni – az akkori korszellemnek megfelelően kellett beszélni. Ez az időszak nem a politikailag korrekt, emancipatorikus beszéd ideje volt, Rosa Parks reagálására azon a bizonyos buszon még éppen nyolc évet kellett várni (nem adta át a helyét fekete nőként). Megint a reflexió hiányzik. Mert így azt hiheti az (újra)olvasó 2023-ban, hogy William Styron író számára a feketék négerek, a homoszexuálisok pedig buzeránsok, akiktől irtózik.

Girnyó írónak készül, reflektálatlan beszéde és a nőkhöz való patológiás viszonya tematizálódhatna éppen Styron által, hiszen nem pincérről van szó, akinek nincs, nem lehet autentikus élete, legalábbis Jean-Paul Sartre szerint. A mérhetetlenül gazdag zsidó Leslie Lapidusék fekete szobalányát minden további nélkül szobacicusnak nevezi, holott a neve Minni. Nem túlzás szóba hozni, hogy talán nem véletlenül támadták be Styront annak idején a Nat Turner vallomásai (1967) című munkájáért, ahol egy rabszolgalázadás történetét meséli el. Talán nem túlzás azt hinni, ez a délről származó író úgy hordta magában a déliség lényegi vonásait, hogy nem is tudott róla.

Olyan mint a magyar lázadó hazafiság: maszkulin, agnosztikus módon vallásos, atyai zsarnoksággal teli, rangok imádatával terhes, a nők leigázásán nyugszik, ahol az élet az adomázás és a mértéktelen ivás helye. Azonban van valami, ami túlmutat ezeken az aljasságokon, és ez a regény stiláris-nyelvi megformáltsága, az a folyékony és rugalmas nyelven írt artisztikus szöveg, ami elvonatkoztathatatlan Bartos Tibor fordításától.

A regényből Alan J. Pakula készített filmet (1982), Meryl Streep, Kevin Kline és Peter MacNicol főszereplésével. Elérkezett az idő egy Netflix sorozatra, ahol nem sikkad el a regény nagy része. Olyan sokrétegű szöveg, hogy nehéz egyetlen motívumot kiválasztani, mégis, ha valaki megkérdezné, miről szól, azt mondanám, arról, hogy a szerelem hiába eredendően ostoba és pusztító érzés, mely sorra szedi az áldozatait, nem lehet legyőzni.

∗ 

Maïwenn rendezte a "Mon Roi" (2015) című filmet, "Az én szerelmem"-nek fordították annak idején, és egészen rendkívüli volt. Azt ábrázolja, milyen egy narcisztikus férfivel való kapcsolat. Három fázisa van, mindegyik patológiás, csak az áldozat nem tudja. Mire felocsúdik késő, nyakig bevonódott érzelmileg, és nem bír egykönnyen szabadulni. Vincent Cassel és Emmanuelle Bercot a két főszereplője, ez utóbbi a Cannes-i filmfesztiválon elnyerte a legjobb színésznőnek járó elismerést. Ez a Maïwenn film azonban csak kérdéseket tesz fel.  

Maïwenn (1976) női rendező, és ennek jelentősége van filmelméleti szempontból, ugyanis női alkotóként azt várjuk tőle, hogy bontsa le a maszkulin, domináns filmnyelvet. A Mon Roi-ban sikerült, női nézőpontot helyezett előtérbe, azonban a Jeanne du Barry-ról szóló történetben nem látunk ilyet. Francia alkotóként érthető, ha visszanyúl a XVIII. századi francia történelemhez – mai nézőpontból pervertált értékekhez – és csiklandozta a fantáziáját XV. Lajos francia király egyik hivatalos szeretőjének személye, csak nem világos, mit akart vele mondani. Mi volt az a felhajtóerő, ami mozgatta? A társadalmi egyenlőtlenségek a Nagy Francia Forradalmat megelőző években? A nők helyzete? Emancipálni akarta Jeanne du Barry-t? Be akarta mutatni azt az intragenerációs mobilitást, melyet Jeanne végső fokon a személyiségének köszönhetett? Talán mindegyik, de a végtermék mégis elég lapos lett.

Vagy az volt a felhajtóereje, hogy Johnny Depp játszotta XV. Lajost? Nem nagyon dobott rajta. Persze, neki ez volt a nagy visszatérése, miután Hollywood-ból kiebrudálták egy időre. Ha van analógia a filmben, akkor az éppen Johnny Depp-é, ő is időnként kegyvesztett lesz, majd ismét keblére öleli a közvélemény, ahogyan Jeanne du Barry-val is tette. A filmet leginkább történeti-szociológiai perspektíva felől érdemes megközelíteni, ha van bármilyen mondanivalója, akkor az az, hogy minden szakadatlanul változik. Senkinek a pozíciója, társadalmi helyzete és az élete nem garantált, főleg, ha nőnek született, és felesleges a biztonságot keresni, mert nem létezik. A narráció sosem tesz jót egy filmnek, itt is egyetlen célja volt, hogy lerövidítsen folyamatokat, áthidaljon bizonyos időszakokat és levonja helyettünk a tanulságot.

Jelenet a filmből. Kép forrása: Google

Nem vagyok megszólítva befogadóként, amikor pont azokat a részeket faragják le baltával, ahol egy szubjektum, egy individuum fejlődéstörténetét láthatnánk. Ezt nem helyettesítheti a narráció. Jeanne du Barry, alias Jeanne Bécu, hogyan lett az, aki? Hogyan lett belőle olyan ember, aki "senkit sem gyűlöl és senkit sem szeret"?

XV. Lajost sem szerette, hiszen a valódi szeretet még a XVIII. században is csak egyenrangú felek között működhetett, és egy hivatalos kurtizán nem volt egyenrangú a királlyal, hiába próbálkozott lebontani a bornírt etikett néhány szabályát. Ő maga is csak akkor volt képes szeretetre, ha nála kiszolgáltatottabb emberbe botlott, de az is inkább róla szólt, mintsem a gyámolítottakról. A film szemlélődő pesszimizmusa megengedi, hogy észrevegyük az "impozáns" környezetet – Versailles-t – Maïwenn vizuális retorikája totálplánban mutatja a francia legfelsőbb arisztokrácia élőhelyét, de ez az esztétikai reprezentáció nem éppen hódolat a patriarchális, nőgyűlölő és kizsákmányoló rendszer előtt? A kameraállások a nyelvet képezik le, politikai szerszám, nemcsak vizuális segédeszköz. A rendezés nem akart erről újat mondani? A király és a kurtizánok közötti viszonyrendszert nem akarta újragondolni, ez világos, pedig az esztétikai kifejezéseknek politikai dimenziója van, de ezek a totálplánok milyen politikai dimenziót közvetítenek? Hol van felszabadítva a kamera tekintete a maszkulin és hódoló nézőpont alól? Ha Maïwenn élt az időjárási jelenségek szimbolizmusával – mihelyt Jeanne du Barry helyzete rosszra fordul, azonnal szakadni kezd az eső vagy tél van –, akkor ezekre is lehetett volna érzékeny az alkotó. Klasszikus elbeszélői film lett, legyengített női nézőponttal. A női voyeurizmushoz – amit női alkotóként támogatnia kellett volna – nem elég a csalafinta tükör, ahonnan Jeanne du Barry nézegethette a szeretőjét alvás vagy ébredés közben saját lakosztályából.

Maïwenn alakította Jeanne du Barry-t, természetesen jól áll neki a szerep. Nem a külseje miatt nyerte meg a királyt, inkább a kisugárzása miatt, kicsit szemtelen, kicsit pimasz perszóna benyomását keltette, és talán az etikettől elhülyült udvaroncok után ez érdekes lehetett XV. Lajosnak. Johnny Depp nagyszerű színész, meg sem kottyant neki a francia uralkodó szerepe, bár túl nagy mozgástér nem jutott neki, a királyi szerep mögötti embert nem nagyon láttuk, de ez nem az ő hibája, a francia királyok nem voltak magánemberek, ezt nem is kell számon kérni. Depp néhány grimasza és sokat sejtető pillantása valamit felmutatott ugyan, de alapvetően maradt a szerepszerűség kliséje. Szóval, Maïwenn ahelyett, hogy újragondolt volna egy régi történetet, hozta a bevett kliséket, a hangsúly az előkelő és libertinista (szabados) modus vivendin volt, Jeanne du Barry-t csak itt-ott sikerült ábrázolni. 5/3

Fura együttállások vannak mostanában. William Styron "Sophie választ" című regényét olvasom sokadszorra. Nem a naiv befogadóként, hanem a gyanakvó olvasóéval. Mire figyelek? Arra a korszellemre, amelyben Styron a könyvét írta, a könyv idejére, ahogy a történet megelevenedik, és a mai korszellemre. Hogyan ír a nőkről, a homoszexuálisokról vagy a feketékről? Hogyan jeleníti meg egy paranoid skizofrén lelkivilágát, és hogyan nem tesz különbséget bántalmazás és mentális betegség között.  

De hol van a szinkronitás? Karikó Katalin Nobel-díjáról olvastam a hírekben, aztán kezembe vettem ismét a Styron könyvet, és éppen arról van benne szó, hogy Nathan Landau a Pfizer Gyógyszergyár biokémikusa (mi tudjuk, hogy portás) micsoda felfedezéseket tett a munkatársaival, és befigyel az 1947-es orvosi-biokémiai Nobel-díj, épp mint Karikónak és munkatársának most. De van más is. Régóta érdekel William Styron az írás amerikai nagymestere, megérdemelt volna egy Nobel-díjat, de valamiért az amerikaiak kapják legkevesebbszer. Styron egyik jó barátja, Philip Roth sem kapta meg, most meg már késő. Styron 81 évesen halt meg, sírja Martha's Vineyard (sziget, MA) Tisbury városának West Chop részében található, közel az Atlanti-óceánhoz. Szürke kő, név, születési (1925), halálozási dátum (2006), alatta felirat, de nem sikerült kisilabizálnom, mi van ráírva. Egyszerűen nő ki a földből, körülötte elszórt sárga mezei virágok – anyám gaznak mondaná –, kajla, elhajló hosszú fűszálak, és lenyírt fű. Anyám botrányosnak nevezné, összecsapná a tenyerét és azt mondaná: "Úristen, hogy néz ki." Szóval, mielőtt anyám újabb temető-túrájára indultunk, éppen azelőtt láttam William Styron sírját, feleségével, Rose Styron-nal készült interjú részeként mutatták, és egyszerűségében is nagyszerű volt. Nem úgy, mint a magyar sírok. Nem olvastam még esztétikai értékelést az átlag keresztény magyar temetőkről, de szívesen. Micsoda különbség van egy észak-amerikai felső-osztályhoz tartozó értelmiségi és egy magyar középosztályos vagy alatta lévő nyárspolgári ízlés között. Az előbbi egyszerűségre törekszik, az utóbbi fertelmes kivagyiságra. A nyárspolgár nyilvános képéhez tartozik nemcsak családtagjainak öltözködése és viselkedése, de a halottainak sírja is. Őróla mond valamit, nem a halottról. Nemcsak az arcunk és az életrajzunk mesél rólunk, a sírjaink is. Nyilvánossá tenni a gyászt, a rossz ízlés archetipikus hangja, a szüntelenül toporzékoló disszonanciáé. Megtestesülése a gaz nélküli, simára polírozott műmárvány sírokban, férfi néven élő nők neve a kereszten, a többnyire zajtalan élet zajossá tevésében van. Művirág és műanyag mécsestartó. Csupa praktikum, persze, mert ha nem műanyagból lenne, ellopnák.

Alison Friend Artist

Van, aki már nem képes kimenni a sírhoz, alkalmat adva másoknak, hogy megszólják. Miről ismerni fel az ilyen sírokat? Évekig ugyanazok a félbevágott hipós flakonok vannak elrozsdásodott dróttal a sírhoz rögzítve, a víz már régen elpárolgott, pedig a művirág soha nem volt szomjas. Ha van a kelet-európaiságban valami esszenciális, az a temető esztétikumban is keresendő. Közép-Európában a tízliteres mosószeres flakonok diszkréten a sír hátsó feléhez van állítva, remek locsolókanna kánikulában. Elképzelni nem tudom, hogy a Montmartre-i temetőben ilyen létezne, hogy Heinrich Heine sírja mellett egy kiürült Persil legyen. A sír az ember meghosszabbítása, főleg a nőké. Arról sem olvastam tanulmányt, vajon még mindig a nők szociális feladatai közé tartozik a sírok rendben tartása? A férfiak nemhogy a rokonaik, de saját feleségük születésnapját sem tartják evidenciába, és a bolond nők nem vonják le a tanulságot. Apám például soha életében nem ment ki a temetőbe, ezt rajta senki számon nem kérte. Szóval, William Styron egyszerű sírja járt a fejemben, a kis virágok, a harsanó zsenge fű, az élet. Ezt kellett nekem kikapálni tegnap délelőtt anyámmal a temetőben. Nemcsak kapáltunk, mérget is önt a kigyomlált földbe, a bogarak megint ezer felé szaladtak, de anyámat nem zavarja, hogy élőlények lakóhelyét veszi el, hogy az élet szenved megint csorbát, ő ettől boldog. Végtelen szomorúság és levertség vett erőt rajtam. Megint az élet lett megcsúfolva. A személyesen már régen túl vagyok, tudom, ez egy társadalmi réteg értékvilága. Ők attól boldogok, hogy kontrollálnak mindent, a szabadon növő borostyánt, a növő fűszálakat, és végül a halált.

A nyár legmelegebb napján jött a hír, felvettek a Színművészeti Akadémiára, mesélte Jozefin Semmi Oszkárnak egy csendes este a gangon. Anyu felszaladt a kertből, néhány féregrágta paradicsomot a kötény zsebéből beledobott a kerti kukába, és megölelt. Meg azt mondta, hogy nagyvárosi lány lesz belőlem, nevetett Jozefin. Mindig ezt akartam, talán a színház iránti vágyam is ebből fakadt. Szürke szemmel lestem az életet, és majdnem mindent a könyvekből tanultam. Legmélyebb érzésem néhány növényhez és állathoz fűzött, mégis tudtam, hogy el kell hagynom az otthonomat, hogy szárnyalhassak. A konvencionális és kicsinyes élet csapdába ejtett, de hát ez minden vidék közös öröksége, nézett fel Jozefin. A civilizáció érzésére, galériákra, színházakra, lehetőségekre, a korlátok és béklyók ellenszerére vágytam. A nagyvárosban van minden, ami igazán számít.

Felviszünk a nagyvárosba, mondta Gábor bácsi, amikor először jöttek értem Manyi nénivel. Jozefin halkan sóhajtott egyet. Felmenni valahová sokkal, de sokkal jobb, mint lemenni. Mélyen elraktároztam az érzést, mint Anyu a paradicsomleveket a spájzban. A Napvölgyi úton töltöttem a nyarakat, Gábor bácsival és Manyi nénivel, és majdnem minden nap lesétáltunk a Kolontár téri piacra. Ott lakik a Szilágyi Miklós. Manyi néni egy magas ház felé mutatott. Rekedt hangon beszélt, barna foltos kezein vörösre festette a körmeit, és mindig volt benne egy szál cigaretta. Néha megengedték, hogy elvillamosozzak a Margit hídig és vissza, de egyetlen híres emberrel sem találkoztam soha. Semmi Oszkár rágyújtott egy Gauloises-ra.  Jozefin nem kért belőle, leszokóban volt.

Szóval, ősszel költöztem fel a városba Gábor bácsiékhoz. Már a felvételi izzasztóműhelyében éreztem, hogy a helyemen vagyok. Hogyan tudtam azonosulni a férfi írók mondanivalójával? Nem, tudom, erre akkor még nem gondoltam. Egy nap a következőt mondta az osztályfőnököm. Képzelje el, maga Virginia Woolf, a kabátzsebe tele kövekkel, és most megy vízbe ölni magát. Amikor a végén kiértékeltek, úgy éreztem, sosem voltam ennyire boldog.

Jess Allen (1966) Even dream about you, 2023

Az egyensúlyt, amivel majd egy éve tartottam kordában a napjaimat, egy estébe hajló júliusi délután borította fel. Városi életemnek súlyos tehertétele volt a metró és a földalatti tömegének összezártsága, csúcsforgalmi lökdösődése. Irtóztam az idegen bőröktől, tapintásoktól, de nem tehettem semmit, új életemnek ez is része lett. Ezen a kora estén a szokásosnál még zsúfoltabb kocsiba szálltam, a fülledt párával telt szerelvényben mindenki összepréselődött és sodródott a tömeggel. Egy középiskolás focicsapat röhögve, ordítva gyűrte be magát, a könyökükkel csináltak helyet maguknak. A feltűrt ujjú, alig ruhájú pestiek főttek saját levükben. Két férfi közé szorultam, és a gyomrom összeszorult. A kocsi zötykölődve megállt, a fényei kialudtak. A nyögések, a szentségelések, a garázda nyerítések és a szakadatlan üvöltés az elviselhetetlenségig fokozódott, és a legsötétebb zugba sajtolva tudtam, semmit sem tehetek a kéz ellen, amely felkúszva a melleimhez ért, majd finoman, a hátamon siklott egyre lejjebb. A középső ujj sietősen dolgozott, ásott, kutakodott, majd megfogta a kezem, és a fémcipzárhoz húzta. Végtelennek tűnt a sötétség, pedig néhány másodperc volt csak. Mikor újra kigyulladtak a fények, a nekilóduló szerelvényben a tömeg hőkölve csapódott ide-oda, majd megindult kifelé. Nem a vakrémület lett úrrá rajtam, hanem a kínos döbbenet. Ha fényes nappal hátulról ütnek fejbe, azt jobban elviseltem volna. Semmi Oszkár csak nézett maga elé, nem kérdezett semmit. Rágyújtott még egy Gauloises-ra. 

Szóval, véget ért a vizsgaidőszak, és a születésnapomra készültek. Anyu már három napja fenn volt a városban. Gábor bácsi alkotmányjogot tanított, tökéletes jó modora mindig észrevétlen maradt. Nagyon kedves volt. Foglaljatok helyet, mit szeretnél inni Jozefin? Esetleg pezsgőt? Frissen sült rántott hús, rizibizi gőzölgött a terített asztalon és egy tál fejes saláta. Boldog születésnapot, mondta mindenki, meg, hogy igyunk az elmúlt nehéz évre. Gábor bácsi magasba emelte a poharat, aztán olyasmiket mondott, hogy amíg az ember fiatal, nyüzsgésre vágyik, és amit egy városról mondunk, azt mindig magunkról mondjuk. Emlékszem, Manyi néni erre azt mondta, hogy ez elég klinikus összegzés, nevetett Jozefin. Annak idején, amikor feljöttem, mindenki egyformának tűnt. Ezt Gábor bácsi mondta, szegény már régen meghalt. Meg, hogy szeretünk hasonlítani másokra, ezt is ő mondta. Emlékszem, Anyu azt mondta erre, hogy vidéken élni inkább kiváltság. Szegény, már ő sem él. Hol a helyünk a sakktáblán, ez a lényeg. Egy bugris mindenhol bugris, egy király mindenhol király, mondta Gábor bácsi, akiben az alkohol már tette a dolgát.

Emlékszem, mindenki nevetett, csak én nem. Manyi néni akkorát sikított, hogy Anyám kezéből kiesett a pezsgőspohár. Egy hatalmas meztelencsiga volt, a salátalevelek között lapult dermedten. Óvatosan megfogtam az izmos kis testét, és kivittem a kertbe. Már biztonságban volt. Aztán amikor visszaültem az asztalhoz, tettem egy kis rizibizit a tányéromra és fenékig ürítettem a pezsgőspoharat. Majd megmondtam nekik, hogy hazaköltözöm. Jozefin Oszkárra nézett. Nem a város tehet róla. Nem vagyok ebben olyan biztos Jozefin. Jozefin felkapta a fejét. Semmi Oszkár most mondta ki először a nevét.

 ∗ 

Eddig csak hülyéskedtem a Xanax-blokáddal. Nem szoktam bevenni belőle, csak vészhelyzetben. És most az van..

Ez az önkéntes sóbányászat olyan, mint az ifjú W. Styron segédszerkesztői munkája egykor egy New York-i könyvkiadó vállalatnál: neki a szemét jutott, míg a főszerkesztők Thomas Wolfe-val foglalkoztak. Amíg a hazai gender tudomány művelői, és a Bécsig zavart tanszék work shopok-on és az MTA faburkolatú szobájában isszák a frissítő zöld teát, addig én Indiába megyek sóért. Mezítláb. Nem kért rá senki, de így érzem magam egy ilyen műsor után. Szabó Péter egy Kun Szilvi nevű nővel beszélget, és már nincs szemüvege, látom. Elkövette azt a hibát, amit Rogán Antal és Csernus Imre: azt hiszi szemüveg nélkül szebb, pedig nem. A szemüveg öltöztet, az arcoknak is van életrajza, és néhányról jobb minél kevesebbet tudni, bár nem pont Szabóra gondolok. Én ennek az embernek őszintén elhiszem, hogy a lelki fejlődés útján szeret járni, élethosszig tartó folyamat, szó se róla, és meg akarja osztani a megszerzett tudását másokkal. Teljesen rendben van, csak nem jó helyen keresgél. Elveszett a sok fűvel benőtt csapás között. Az út, ami vinné valamerre, nehezen járható, és ő a könnyebb ellenállás felé halad, nem úgy, mint Kadarkai Endre. Spiritualitás, ezoterika, egyénileg kidolgozott életfilozófiák, melyek nagyszerűek, csak éppen a megalkotójukon kívül nem szólnak senkihez, mert ami mindenkihez szól, az a tudomány, és borzalmasan kiábrándító, mert sok év tanulás kell hozzá. Persze, nem kell mindenhez tudományos háttér, de amiről most beszélnek, igényelné ám. Aki a társadalomtudomány felől edukált ebben a témában, az nem hisz a fülének a sok csacsiságot hallgatva. Az "új nő" kifejezés ismerős – nem apu szeretője – hanem Somita hasonló nevű ágas-bogas ezoterikus témája. Már címében is megfoghatatlan, nem tisztáznak fogalmakat, például mit jelent ebben a kontextusban a "tabusítás", amiről Szabó állandóan beszél? Nem konceptualizálnak, ezért egy-egy kifejezés bármit jelenthet. A beszélgetés fő csapása, amivel még egyet is lehet érteni, hogy a nők eddig áldozatok voltak. Most is azok, bár ők rendre múlt időben beszélnek erről, ki tudja miért. Szóval, Kun Szilvi szerint az Integrált Nőig kell eljutni, ez a végállomás, de a Harcos Amazon állomáson le kell szállni és körülnézni. Az Integrált Nő esszenciális (lényegi) fogalom Kun szerint, és azt az esszenciát emlegeti, amelyet a feminista filozófia elutasít, a nőknek, a nőiségnek ugyanis nincs lényegi tulajdonsága, csak olyan van, amit a társadalom hozzájuk rendel. Mivel társadalmunk mindig patriarchális volt – ma is az –, ezeket az  "esszenciákat" a patriarchátus rendeli a nőkhöz nemi szerepek formájában. Tehát a "nőiesség" egy társadalmi konstrukció, amiben semmi "természetes" nincs, abból, hogy valaki véletlenül női ivarszervekkel születik, egy egalitárius társadalomban semmi sem következne. Kun Szilvi a Jung-i terminológia megszállottjaként olyan fogalmakkal operál, amit a gender tudomány és a feminista filozófia elvet: karakterológia, szimbólumok, anima vs. animus, a jin-jang tudománytalan, spirituális szókészlete, ami egyáltalán nem a nők helyzetét segíti, éppen ellenkezőleg, azon fárad, hogy a status quo fennmaradjon, csak szebb papírba csomagolva. A lóláb is kibújik hamarost, amíg eljutunk az Integrált Nőig, addig bizony mentor és terapeuta kell, ő segít az "átfájt" dühöt leépíteni. Gondolom, nem kevés összegért, hogy mennyi lehet a tarifa, ki lehet következtetni Kun Szilvi Peruba vezető harminc napos útjából a buja és "nőies" őserdőbe. Az egész fantazmagória a komplementer (egymást kiegészítő) nemi szerepekre van felhúzva, meg a bináris oppozíciókra (ellentétekre), ezek az elképzelések uralják az euroatlanti kultúra magazinokat olvasó nőjének elméjét. A legelképesztőbb ebben a beszélgetésben az, ami hiányzik belőle. Egyetlen szóval nem említik a patriarchátus intézményrendszerét, a felvetett problematikából csak a társadalom van kivonva, az a környezet, amelyben a szóban forgó nők és férfiak élnek és mozognak. Férfiakról és nőkről, beszélnek, holott a nők áldozatiságának nem a "bántó" férfiak az okozói (nincs egységes férfi-fogalom), hanem egy elavult társadalmi berendezkedés, a patriarchátus. Viszont minden a nők hibája, minden, de minden az ő felelősségük. Van egy pont a beszélgetésben, amely vérlázítóan gyalázatos, ez mond el mindent arról, miért nem szabad a tudományosság gyeplőjét elengedni, és egyéni fantazmagóriákat, az agytekervényekből előbújó iszamós hínárt ráengedni a hallgatókra. Kun Szilvi a beszélgetés végén nyílt áldozathibáztatásba fog, amit Szabó Péter modoros aléltsága és tudatlansága fel sem ismer: "Ha kurvának öltözködik, az a férfit becsapja, és meg vannak sértődve azon, hogy őket csak szexuális eszköznek nézi a férfi, de közben úgy néz ki, és úgy viselkedik, hogy ennek (a férfinak) minden joga meglesz." Mire lesz joga, kedves Kun Szilvi? Tessen már erre válaszolni. ∗∗∗∗∗

Akasztják a hóhért, Váradi Júlia beszélget Kadarkai Endrével a Klubrádió Dobszerda című műsorában. Igen, van, hogy a kérdező is érdekes lesz egy idő után, mint Kepes Adrás, Baló György, Szilágyi János, Vitray Tamás, Friderikusz Sándor vagy egykor Mester Ákos. Váradi felveti, Kadarkai más, mint a többiek, de nem a nagyokra gondol, hanem a mostani törpinger szélhámosokra, a bulvármédia hullámain kalézoló széllovasokra, a tekintély nélküli lúdtalpas moderátorokra, akik vidámsága elszomorító, bár mondatról mondatra csikarnák ki nevetést és a jókedvet a hallgatókból.

Az igazi kérdező az ember szívét tépi ki a helyéből, olyan, mint egy Pulitzer-díjas regény dialógusait olvasni, elmerülsz egy másik világba, ahol minden mondat, kérdés előrébb viszi a történetet, egészen a végkifejletig. Íve van, eszkalálódik, kisül belőle valami. Többet tudunk meg a világról, mint előtte. Eddig egyszer rágtam csak be Kadarkaira, amikor Papp Gergővel beszélgetett a Nemek igenje című műsorban, és vendége szexista dumájára nem reflektált, nem szólt közbe. Kadarkainak van mit tanulnia a gendertudományról, kitekintés sem ártana a nemi szerepekről és a feminista filozófiáról, hiszen a létezés "metafizikájának" legelső oppozíciójához tartozik a nő és férfi kulturálisan konstruált ellentéte, minden más ellentét ebből származik. Azért ez csak jól jöhet mint új nézőpont egy beszélgetésben, nem? Nagyon helyes, hogy nem beszél a magánéletéről, a politikai preferenciáiról, de nem azért, amit mond, a kutya máshol van elásva, ezek csak jó okok (racionalizál), de nem a valódi okok. Egyfelől szemérmességből, ezt készséggel elhiszem, de nem szerencsés a Benedek Tibor példa. Azt tapasztaltam, hogy akik nagyon takargatják politikai preferenciáikat, azoknak erre jó oka van. Nem értik a politikai polarizáltságot, nincs elég műveltségük hozzá, a közhelyek korlátait nem tudnák átlépni, és érthetően, nem akarnak csalódást okozni. Vagy saját meggyőződésükről tudják, hogy vállalhatatlan, ezért nem akarnak turnézni vele. Kadarkainál nem az a helyzet, hogy nincs műveltsége, hanem részben a már említett szemérmesség, részben az a vágy, hogy mindkét oldal vitorlájából kifogja a szelet és támadhatatlan legyen. Aki annyit olvas a takaró alatt zseblámpával mint ő, annak ismernie kell a feminista filozófia által kidolgozott tételt, miszerint: "Minden politikai". Ezt megkerülni nem lehet, az egész életet átszövi, nincs az emberi életnek olyan aspektusa – a legszemélyesebb dolgok sem –, amely nem lenne politikai. Nincs "állásfoglalás nélküliség", ez nem létezik, ez abszurditás, egy értelmiségi karakter főleg nem lehet politikailag semleges "castrato." A szoros pártpolitika talán tényleg nem érdekli. Egy közéleti ember annál érdekesebb, minél kevesebbet tudunk róla. Én is pontosan így csinálnám. Kit érdekel egy nyitott könyv? Váradi azt kérdezi, miért nincsenek a szakmában ma olyan formátumok, mint annak idején? Szerintem csak részben igaz, amit Kadarkai mond (szenvedély és rengeteg munka). A médiapiacnak hihetetlenül széles lett a spektruma, az internet által kinyílt világban nagyobb a versenyhelyzet és a merítés. Olyan, mint a somlói borvidék híres kínálata, ha minden héten rendeznek egy bugris fesztivált a hegy lábánál olcsó lőrékkel, senki sem fog felgyalogolni a hegyre. Szilágyi János pimasz és bátor éjszakai beszélgetős műsorai vitathatatlanul érdekesek még ma is, annak ellenére, hogy Szilágyi régi motoros, akitől mi sem áll távolabb, mint a posztmodern, gendertudatos, reprezentáció elvű wok kultúra értékrendje, ami teljesen ismeretlen volt az ő fénykorában. Sokat ígérőnek tűnik Kadarkai tervezett új műsora a "Lélekben", én is nagy "címkéző" vagyok, bár volt, hogy tizenöt év kellett egy címke felállításához, ma már olyan vagyok, mint a kutyák, remek karakterfelismerő képességem van, egyik szomszédomról ránézésre megállapítottam, idült alkoholista és bántalmazó. Igazam is lett. Szóval, Kadarkai profin kiépítette a brand-jét, ennek szerves része a magánélet védelme és a politikamentesség. Érhető ebben a bulvárszemetes országban, hogy valaki a komolyság felé akar elmenni. A kortárs irodalomban is van törekvés az újkomolyságra (new sincerely), annyira, de annyira elég már a galuskás beszédből, a lúdtalpas iróniából és a vicceskedésből. 10/10

Hát persze, mi más lenne? Csak az tudja meg, hogy előtte van még valami, aki végighallgatja a negyvennyolc percet. 

Magyarországon két Paulo Coelho él, az egyik Várkonyi Andrea, a másik Müller Péter, ha meglátom az utóbbit, rögtön az örökbefogadott fia jut eszembe, aki nemrég elfogadott a NER-től valamit, nyilván csalódás. Nem pontos a kifejezés, mert sosem voltam vele olyan nexusban, hogy csalódhassak, nem ismerem a munkásságát, amit meg ismerek belőle, az nem érint meg. Inkább azon morfondírozok, amikor ennek a tizenkét éves kisfiúnak az anyukája férjhez ment Müller Péterhez, miért kapta a gyerek is az író nevét, amikor már volt neki: Kovalcze Végh Péter Iván. Nem tudom, az 1952. évi IV. törvény (Csjt.)** hogyan szabályozta a dolgot, de az én gyerekem biztos nem kapott volna új nevet – pláne, hogy tizenkét éve volt már neki –, mert nem tudnám, nem okoz-e identitásválságot szegénynek. Azt gondolták, ha a Péter azért marad, abból nagy baj nem lehet? Anyukája is Müller Péterné lett, úgyhogy nyugodjunk le, nincs itt semmi látnivaló.

A kút agyonterhelt metafora és szimbólum, egyszerre félelmetes és reménykeltő, attól függ, hol van. A Száhel övezetben biztosan örömforrás, sorban állni a kút alján lévő vízért, haza vinni, és remélni, nem párolog el, mire hazaérünk. A nagyszüleim kertjében naponta százszor elmondták, ne menjek a kúthoz, ne hajoljak a peremére, ezért jó mélyen hajoltam bele, hogy lássam a bádogvödröt.

Az van, hogy a beszélgetést hallgatva nem lettem okosabb, nem tudtam meg többet a világról, biztosan azért, mert nincs affinitásom a spiritualitáshoz, engem a véres valóság érdekel, de szerettem volna tudni, miért tartják ennyien bölcs embernek. Miről szól ez a beszélgetés? Kesze-kuszaságokról, hol Jézus lovag hol Buddha, hol Isten került szóba, az ő hatalmas játékuk, de én arra gondoltam, mindez leginkább Müller Péter hatalmas játéka önmagának és a közönségének. A jó öreg szinkretizmus remek megoldás, ha olyan entitásokat kell egy tető alá hozni, akikről csak a mosdatlan tömeg gondolja, hogy különállóak. Aki olyan magasságokban jár, mint Laár András vagy Müller Péter, azok már tudják, mindez egység, kétség nélkül. A keresztény egyház meg csak néz, ők sosem terelik egybe ezeket a meglett férfiakat, ők válogatnak, mint Mariska néni a szakmári búcsúban, ez ez, az meg az. A nyúl ürege viszont olyan mély, hogy minden belefér.

Az a szép és felemelő ezekben a dolgokban, hogy nem lehet bizonyítani semmit, ezért minden marhaságot összehordhatnak róla. Jézus Szent Szíve például a Bács-Kiskun Megyei értéktárban van egy ideje, de hogy melyik polcon, nem tudom. Hogy mondhatja valaki, hogy "Ott lakik Isten a lelkünk mélyén?" Ez Müller Péter nagy titka, sosem tudjuk meg. Arra hajlítja a gondolatait, amerre a beszélgetőpartnere, flexibilis, így érthető az iránta való rajongás, mindig azt mondja, amit az emberek hallani szeretnének.

"Egy gyerek hoz magával egy rejtett személyiséget és sorsfeladatot." Édes Istenem. gondoljunk a szegregátumban élő cigánygyerekekre. További bornírtságok szabadságról, szabad akaratról, és a véletlenről. Ha a kiszemeltem azt mondaná: "Nincsenek véletlenek", belehánynék a koktélos poharamba. Müller Péter egy hiú, patriarchális megmondóember, akinek a Doktor Herz (1988) című musicaljét egy kortárs Broadway színházból úgy vágnák ki, mint macskát szarni, mert a nőt a férjhez menés, a férfit meg a Nobel-díj kontextusában értelmezi. Nem is az a baj, hogy nem gondolkozunk egyformán – ez viszi előre a világot –, hanem az a mérhetetlen magabiztosság, a kétely nélküliség, amitől megittasulva ontja a bulvárfilozófiai és spirituális közhelyeket, és zsebeli be érte a suskát. 5/1

**Családjogi törvény

Meg kellett néznem, kik alkották ezt a csodát. Kábé nyolc staff writer, akik a legjobb egyetemeken tanulták a drámaírást, fiatal, középkorú, fehér, fekete nők és férfiak. Húsz évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. Ma azonban valóság.

Korunk hőse a detektív.

Könyvkritikát a végével kezdeni legalább olyan fura, mint egy detektívtörténetet azzal, ki a gyilkos. Hász Róbert Fábián Marcell és a táncoló halál című detektívregénye színvonalas, olvasmányos szöveg, noha nem rágjuk le a körmünket izgalmunkban, nehéz letenni, könnyű felvenni, és annyi minden van benne még a nyomozáson kívül, hogy majdnem mindegy, ki a gyilkos. A könyv (egyelőre) egy kétrészes sorozat második kötete, amit Fábián Marcell karaktere köt össze, és szorosan kapcsolódik az előző könyv elbeszélői világához, narratív és figuratív stratégiájához (Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja. Kortárs Kiadó, Budapest, 2017)

Hász Róbert Márai Sándor- és József Attila-díjas, Térey-ösztöndíjas író, 2011 óta az országos hírű szegedi Tiszatáj irodalmi folyóirat főszerkesztője. Még 1991-ben, a délszláv háború miatt hagyta el a Vajdaságot, jelenleg Szentmihályon él (Szeged). Első kötetét (A szalmakutyák szigete, 1995) még az újvidéki Symposion Egyesület adta ki, második kötete a Diogenész kertje már Magyarországon jelent meg 1997-ben, és a Tiszatáj könyvek nyitódarabja volt. Későbbi regényeinek többségét az a Kortárs Kiadó gondozza, mely elsődleges feladatának a rejtett művelődési értékek ápolását és újra kiadását tekinti. Hász több történelmi regényt is írt, A künde című munkája, mely i.u. a 10. században játszódik, két kiadást is megélt (2006, 2013).

A Fábián Marcell és a táncoló halál minőségi szórakoztató irodalom, vagy ahogy az angolszász terminológiában használják, middlebrow regény. Ez a műfaj köztes helyet foglal el a szépirodalom (szövegirodalom) és a lektűr (zsánerirodalom) között. Mi a lektűr? ..."azt a művet nevezzük lektűrnek, amely pusztán a készen kapott műfaji konvktívregényenciók alkalmazásában érdekelt, [...] nincs további poétikai tétje” (Bárány Tibor) Tehát a narrációval, a nyelvvel és a művészi igazsággal nem kísérletezik. A middlebrownak hídfunkciója van e két kategória között, melyek megkülönböztetése semmiféle értékkülönbségeket nem implikál.

Ontológiai, szociológiai, vagy művészeti szempontból magaskultúra és tömegkultúra között nem lehet érvényesen megalapozni a két entitás közötti értékítéleteket, nincs végső érv, csak empirikus, ember által megkonstruált szabályrendszer. Kizárólag az egyes műveket lehet értékelni ilyen-olyan szempont szerint. Kontinentális irodalmi gondolkodással nehéz megérteni, az angoloknak könnyebb, ott van nekik Dickens, aki maga is minőségi szórakoztató irodalmat írt, majd jutott az irodalmi kánon magas fokára. A francia Alexandre Dumas szintén történetközpontú lektűrökkel ért igen magas irodalmi rangra.

Magyarországon a közelmúlt és a mai kortárs middlebrow irodalom példái: Szerb Antal, Szabó Magda, Rejtő Jenő, Rácz Zsuzsa, Vass Virág és még sokan mások. A middlebrow mindkét kategória értékeit magáévá teszi (szépirodalom vs. lektűrirodalom), amikor nyelvileg igényes, olvasmányos műveket ad közönsége kezébe. Ugyanakkor a middlebrow regényekből hiányzik a szépirodalomra jellemző autonómia, és a nyelvi kísérletezés. Az igényesen szórakoztató szerzőnek legnehezebb a dolga, cserébe nagyobb szabadsága is van. A hazai irodalomtudomány időnként előveszi a szépirodalom vs. lektűr témáját, lásd Bárány Tibor Holmiban megjelent Szépirodalom vs lektűr. Egy rossz fogalmi megkülönböztetésről című esszéjét, vagy Bényei Tamás A krimi elolvashatatlansága című írását. Ez utóbbi szerző nem arról ír, hogy a krimi zsánere olvashatatlan lenne, hanem azt állítja: „A populáris irodalom körébe tartozó szövegek, tehát a nálunk elterjedt professzionális irodalomtudományos értelmezésmódok számára olvashatatlanok.” Nem olvasói reflexióról ír – ők vígan olvassák a lektűrt –, hanem a mai magyar irodalomkritika negatív attitűdjéről. 

A minőségi szórakoztató irodalom olyan, mint egy szerény, de szabályosan viselkedő hajadon, betartja azokat a magatartásszabályokat, amellyel egy életre magához köti partnerét (olvasóját). Nem mindent fölülmúló szenvedély, de nem is okoz csalódást. Nem ültet fel egy érzelmi hullámvasútra, hogy majd a nyakunkat törjük. A szépirodalom ezzel szemben egy vonzó, veszélyes, szabálytalan csábító, aki újabb és újabb igényekkel áll elő, megvan a maga szabályrendszere: az a szabály, hogy nincs szabály.

A mai irodalomtudomány felfogása szerint a különböző kategóriákat spektrumként kell elképzelni – akárcsak a diverz emberi viselkedést –, ahol a művek egy széles skálán elhelyezhető lehetőségként vannak jelen. A lektűrszerzők (benne a detektívregény-írók) pedig bizakodhatnak, a mai irodalomkritika nem teljesen vak erre a műfajra. A posztmodernben változott meg a helyzet, a bűnügyi irodalomnak nemcsak a kritikai, de a befogadói pozíciója is megerősödött, a hermeneutikus kód (rejtély) uralkodó pozícióvá vált – gondoljunk a filmsorozatok detektívtörténeteire –, és amely sorozatokkal szemben Olga Tokarczuk Nobel-díjas írónak például nagyon ambivalens érzései vannak.

A televíziós sorozatok valóban infúziós állványként éltetik a zsánerirodalom műveit, melyek az olvasói és nézői élmény emancipációs ethoszát is szolgálják, amennyiben szorongásait, vágyait, traumáit segítenek feldolgozni. Egy világrend összeomlása, hanyatlása, dezillúziója olyan keret, amely már a múlt század elején is megvolt. A traumák – akár egyéni, akár társadalmi –, lényegében nem változnak, ezért volt szerencsés Hász könyvében ezeknek a kulturális tartalmaknak a feldolgozását az 1900-as évek elejére tenni.

A Fábián Marcell és a táncoló halál műfaji kódja tehát kultúrtörténeti vagy társadalmi detektívregény, ahol nemcsak a detektív személye, hanem a társadalmi miliő is fontos. A regény történelmi környezete a boldog békeidők korszaka (a 19‒20. század fordulójától az első világháborúig), az Osztrák-Magyar Monarchia részét képező Bácska, és az éppen magyar kormányzóság alatt lévő Fiume és Abbázia.

Belső narratív világa, mikrotörténelme a bácskai régiótól az Újvilágig terjed, e régió különböző anyanyelvű karaktereihez. Regionális kisrealista regényként is olvasható, olyan valós történelmi személyek szerepelnek benne, mint Gozsdu Elek, vagy egy fikciós jelenet erejéig Jókai Mór. A regény egy korabeli hőstípust mutat be, a mindenkori hős irodalmi toposzának alakmását, a modern és etikus, század eleji hivatalos nyomozó figuráját, Fábián Marcellt, aki társadalmi és magánéleti szinten is a környezetéhez képest morális többlettel rendelkezik.

Vannak történetek, amiket az írónak meg kell írnia, máskülönben a lelkiismerete nem hagyja nyugodni haláláig. Érzi az ember, ha ilyen történetre akad. Tudja, fiam, kicsit olyan ez, mint az ön elhivatottsága, amellyel az igazság felderítéséra törekszik. Valami hajtja, valami megnevezhetetlen belső erő, amelynek nem képes ellenállni. Így vannak ezzel az írók is. Régen dalnokok adták tovább a hősök legendáit, manapság az írók dolga megírni azokat. - Nem hiszem, hogy én hős lennék. – Teljesen mindegy, hogy maga mit hisz! (21.)

Zomborban vagyunk, kicsit olyan, mint Kosztolányi Pacsirtá-jában Sárszeg (a vajdasági Szabadka irodalmi mása), a modernizálódás útján elindult, de alapvetően provinciális kisváros. Itt él a jogvégzett detektív, feleségével Ódry Amáliával, és éppen felgyógyulóban van, amikor roppant különös halálesetek történnek.

Táncolt, vagy valami ahhoz hasonlót művelt, egyik lábáról a másikra ugrált, közben forgott maga körül, hujjogatott, olykor tapsolt. Fejét hol az égnek emelte, hol lehajtotta, akárha legényest járt volna, csak éppen mégsem. Aki táncol, az boldog. Annak lényéből öröm és elégedettség sugárzik. De Csavojác arcán szenvedés tükröződött. Erős, bikanyakú ember volt, széles vállakkal, combnyi karokkal. Marcell látta már őt a vállán egy félsertéssel közlekedni az üzlete előtt, mikor árut szállított, meg se kottyant neki, még a levegőt sem vette szaporábban. De Csavojác Iván most a végkimerültség határán járhatott. (97.)

Miből tevődik össze a Hász regény olvasmányossága? Alapvetően abból, hogy életrejtélyek felől közelít. Hangulati elemekből, korabeli helyszínekből, atmoszférateremtésből, a szereplők világképéből, néhány „oroszos” önvallomástól, amit a regényben leginkább Dombóváry Eleonóra a Zomborba költözött, a pályát elhagyni kényszerülő színésznő képvisel, aki nevében viseli Bovarynét.

Mert Isten se nem jó, se nem rossz. Ha létezik egy hely valahol a végtelen világmindenségben, ahol Isten szeretete uralkodik, az biztos, hogy nem itt van. Itt a földön magunkra vagyunk hagyva, de mégsem vagyunk teljesen egyedül: lelkünkben hordozzuk az isteni szikrát. Különböző adottságokkal és hiányosságokkal érkezünk erre a világra, de ez mindannyiunkban közös. Akinek sikerül ezt az isteni szikrát meglelnie magában, az képes lesz irányítani a maga sorsát. Ura lesz életének. (154.)

Hász regénye történetközpontú, de a karakterre is fókuszál, ami elsősorban a szépirodalomra jellemző. Fábián Marcell Flaubert-i impassibilitével szemléli a dolgokat, megnyilatkozása mindig fegyelmezett és tárgyilagos. Minden detektív figurának van egy előképe, nem lepődnék meg, ha Fábián Marcell figurájára nemcsak Murdoch nyomozó, de Kondor Vilmos regényeiből ismert Gordon Zsigmond is hatott volna. (A Murdoch nyomozó rejtélyei kanadai televíziós sorozat, melyet 2008-ban mutattak be. A sorozat alapjául Maureen Jennings Detective Murdoch-regényeinek szereplői szolgáltak.) Hász szövegének – akárcsak Kondorénak – van önmagát meghaladó tétje, amennyiben horizontot nyit a század eleji békeidők korántsem békés világára, ahol a karakterek többsége valamilyen egzisztenciális válságtól szenved, ami alól Fábián Marcell sem kivétel.

A könyv belső történetében Hász nemcsak a kissé ironikus hősértelmezést, de a bántalmazás időtlen – még nem definiált – témáját is fókuszba állítja. Nem nagyon mélyen és részletgazdagon, de intelligensen. A Hász-narratíva úgy tesz igazságot, hogy reprezentálja, láthatóvá teszi a század eleji tanulatlan, áldozattá váló fiatal lányok társadalmi csoportját. A kisváros reprezentatív és kevésbé reprezentatív figurái nyomakodnak, filozofálnak, félrelépnek, morgolódnak, csábítanak, bántalmaznak, ölnek, tehát élnek. A szerzőn keresztül megszólaló elbeszélői hang letisztult, de nem alulstilizált, az egyes szám harmadik személyű narráció az időtlen esztétikum nyelvén szólal meg, szereplői nyelvi egyénítése a régió nyelveinek szelíd ütközése által történik.

Hász szereplői (többnyire) életszerű figurák; ugyan melyik detektívregényben szerepel egy század eleji vegetáriánus, aki a teozófia híve, ráadásul nő? Az életszerűségre ráerősít a szereplők otthonélmény nélküli élete, a beilleszkedés és az idegenség állandó jelenléte, vagy az aszimmetrikus nemi szerepek, egy olyan korban, amikor a szexuális zaklatásnak még neve sem volt.

Aztán egy alkalommal, amikor ott ültünk a feleségemmel a cukrászdában, megpillantottam azt a fiatal lányt, ahogy a kávéfőző pult mögött álldogált, éppen senkit nem kellett kiszolgálnia, elmerengett valahova a távolba, valahova a kirakat ablakán túlra. Annyira valóságos volt, nem képzelet szülte fikció: élt, lélegzett, szép volt, és üde, nagy, álmodozó szemekkel. És ott, helyben, támadt egy ötletem. Kiderítettem a nevét, a lakhelyét, beosztásomból adódóan ez nem jelentett akadályt, és attól kezdve neki címeztem a leveleket. Névtelenül, persze. Megírtam, mennyire magával ragadott a varázsa, és megkértem, engedje meg, hogy a leveleim révén titokban hódoljak a szépségének. (55.)

Hász történelmi regényei után ez a detektívtörténet talán szerzői invenció az újregionalizmus diskurzusba helyezésére, mint legitimációs eljárásra, ahol a régió iránti lojalitás teret kaphat, hiszen egy könyv nem csak tükör, ajtó is. A kritika elején szó volt róla, a mű nem hibátlan. Az antré – a regény felütése – kissé körülményes és lassú, azonnal overdózist kapunk később nem szereplő, de teljes névvel ellátott, kevéssé jelentős szereplőkből.

Az elkövető lelki portréja nincs eléggé kidolgozva, ez még akkor is igaz, ha indítéka lelkileg hiteles diszpozíción nyugszik. Túlzottan sok név szerepel a regényben – majdnem nyolcvan –, ami aránytalannak tűnik a könyv oldalszámához képest (329). A nevek fele passzív szereplő, csak említve vannak, ami elnehezíti az olvasó figyelmét, de talán a térségre jellemző interkulturális lenyomat erősítése volt a cél. Amire ma égető szüksége van a lektűrnek, benne a bűnügyi irodalom kódexének, az egy fair művészeti diskurzus és újraértés, hiszen az univerzumot történetek alkotják, nem atomok. 5/4

Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál. Kortárs Kiadó, Budapest, 2019