Nem tudtam, hogy ez a film tízéveseknek készült, csak amikor Valcz Gábor látványtervező meséli később, hogy a kislányán tesztelte a díszleteket, de akkor már késő volt, mert már láttam. A szereplőknek menet közben néztem utána a Google-ben, és zavarba jöttem. Bokor Barna játszotta az Ekúrtukban Hann Endrét, huha, a nemjóját. Gubás Gabi meg Dobrev Klárát? Ajjaj. Mit lehet ilyenkor csinálni?

Megmondom, szőnyeg alá söpörni, mert sajnos ez a film úgy jó, ahogy van. Miért? Mert többször felröhögtem, olyan vicces volt. Musicalbe oltott fantasy? Nem tudnám megmondani, azt viszont igen, hogy mindenki jó volt benne, de tényleg. Annyira vártam egy félresiklott civil mondatot, egy bornírt jelenetet, ahol én égek a szereplők helyett, mint egy előző Dobó Kata rendezésnél, csak már nem emlékszem a film címére. Rögtön az elején Nagypál Gábornak néztem utána, Fricit, a kertészt játssza remekül. Mondom, ki ez a jó pasi? Kicsit kiakadtam, hogy Zsurzs Kati (Margó) megint valami ténsasszonyt játszik, de film végi poénnál megértettem, mire kellett ez a karakter, úgyhogy minden rendben. Kerek történet, jó kis archetípusokkal, akikkel totálisan lehetett azonosulni, hacsak nem antiszociális személyiségzavarral küzdünk. Éles határok jó és rossz között, amit leginkább a jelmezekkel fejeztek ki, gondolom a gyerekek miatt. Érdekes, hogy a jó és a rossz története hiába egyidős az emberiséggel, hiába mesélik évezredek óta ugyanazt a sztorit, még nem vesztette el a varázsát. Pálmai Anna (Viola), akinek én a szinkronhangját nagyon szeretem, amióta a Csajok című sorozat hat évadát végignéztem, fergetegesen jó volt. Amit az esküvői jelenetben csinál a végén, az nagyon vicces és baromi nehéz eljátszani, úgy, hogy minden nüansz a helyén legyen. Sikerült neki. Bokor Barna (András) a papa szerepében tök jó, bár ezt a Hann Endre dolgot nehezen tudom kiverni a fejemből. Akárcsak Gubás Gabit (Kamilla), akiben nem lehet csalódni, annyira jó mindig, kivéve, ha egy kínos politikai filmszerepet kell elfogadnia, de lehet, nehéz döntés volt, hagyjuk is. Marczinka Bori (Dorka) játszotta a főszereplő kislányt, le a kalappal a casting director előtt, ha volt. Nem hibázott, és ez szinte hihetetlen. Eltalálta azt a kicsit édeskésen lédús, mégis fanyar fantasy-s hangot, ami ide kellett, kicsit morikálós, de pont jó. A legnagyobb meglepetés Csobot Adél (Eszter), amikor feltűnt a színen majdnem befogtam a szemem, mint a régen a cirkuszban a salto mortale alatt, úgy féltem. Pedig sikerült a produkció, hihető volt, pontosan az a karakter, akiről elhisszük, azonnal beleszeret egy özvegy, de még fiatal ügyvéd, akinek elege van mindenből, csak még nem tudja. És a végére hagyom azt, aki nagyon vicces volt. Elek Ferenc ("Milyen pónik?"). Jó volt a díszlet, a jelmez, a történet, és hát a rendezés is. Egyperces filmkritikáknál nincs ugyan Bechdel-teszt, de ez most pozitív lenne. 10/10

El a kezekkel a Papámtól! 2021, Dobó Kata

Misztikus thriller, amely elsősorban a beleélésre alapoz, arra az érzésre, mit tennénk mi, hasonló helyzetben. Persze mindig mást és jobbat, mint a főszereplő, és amire megértjük, hogy a fotelből könnyebb dumálni, a filmnek is vége van.

Nekem például az első gondolatom az a pár szőnyeg volt a földön, egymásra dobáltam volna őket, hogy elérjem az ablakrácsot a magasban. Valahogy felmásztam volna, mint egy hegyre, de határozottan jó ötlet volt a srác (Mason Thames) próbálkozása is, szó se róla, mert lehet, hogy felmásztam volna, de a rácsot nem tudtam volna kiszedni. A hetvenes években vagyunk, ez a legfontosabb. Valahogy úgy tűnik, idekoncentrálódik az összes sorozatgyilkos gyerekrabló tevékenysége,  mert egy különös időszak volt, nem volt internet, nem tudtunk annyit a világról, mint most, amikor már hazakísérő telefon is van. De ahhoz képest, hogy egy kisvárosban (Észak-Amerika) szedi az áldozatokat a Portyázó (Ethan Hawke), különösebben nem fél senki, nem kísérgetik a gyerekeket, nem mondják nekik, hogy figyeljetek, vigyázzatok magatokra és egymásra, ne álljatok szóba idegenekkel. Sem a tanárok, sem a szülők. Ma nem így lenne, az utcai kamerák, okos telefon applikációk miatt, és egyáltalán, a korszellem, ami egészen más. A gyerekeket összefogdosó sorozatgyilkosok ideje végérvényesen lejárt, de ha ma meglátunk egy bohócot, nem a mulatság jut először az eszünkbe, hanem egy szadista kéjgyilkos, és nem tudom, az észak-amerikai cirkuszszövetség perli-e Hollywoodot hitelrontásért. Azt, hogy a gonzó életforma kifejezetten a férfiaké, ez a film is bizonyítja, nemcsak Puzsér Róbert frissen megjelent szakácskönyve. Bár nem minden gonzó sorozatgyilkos, sokkal nagyobb rá az esély. Gonzóság és sorozatgyilkosság a hetvenes évek igazi jellemzője, és mennyire jól tette Puzsér Róbert, hogy szakácskönyvnek látszó tárggyá szublimálta, és újra divatba hozta. Már majdnem elfelejtettük. A port.hu oldalon megy a hőzöngés a gyilkos indítékairól, hogy mért nem lett bemutatva. Elmondom, mert ez a legtrendibb az egészben, ezzel a hiánnyal búcsúzzunk el akkor egy régi ethosztól, amikor a gyilkos nagymamájának nehéz sora is magyarázatként szolgált. Ma az áldozatokra koncentrálunk.10/7

Fekete telefon (The Black Phone), 2021

Rendezte: Scott Derrikson Írta: Joe Hill (Stephen King fia) 

Mindig úgy gondolok Skandináviára, mint az emberi civilizáció netovábbjára, amit még a királyság intézménye sem tud felülírni. Természet dögivel, itt még egy lakótelep is más. Emberi jogok, humanitás, itt  biztosan jó lehet nőnek is lenni, gyereknek meg pláne. És mégis..

Észrevettem, hogy lakberendezési folyóiratokban vagy online felületeken bemutatott  svéd vagy norvég lakásoktól akkor is idegenkedem, ha gyönyörű az enteriőr, ugyanakkor semmi ilyet nem érzek egy dán szobabelső láttán. Mi a fen ez? Ok, nem lehet minden és mindenki a Central Park West-en, meg az Upper East Side-on. Ráadásul teljesen belehabarodtam Karl Ove Knausgård munkásságába, mindegy miről van szó irodalmilag, mindig nála lukadok ki. Mindenről ő jut az eszembe. Ő is norvég. Ma már Londonban él, így szerencsére nem kell felülírnom az iránta való elfogultságomat. 

Amikor régen egy menekülttáborban dolgoztam, volt egy "palesztin" család, akik Norvégiába kaptak menedékjogot, gondolom hatalmas kulturális sokk lehetett szegényeknek, rá se merek gondolni, mi lehet velük. Egyikükre gondoltam, amikor a főszereplő kisfiút megláttam. Kábé tizenhat lehetett akkoriban, és miután elhurcolkodtak a világ legélhetőbb országába, rendszeresen küldött SMS-eket, szarokle, írta heti rendszerességgel.  Nagy nehezen jöttem rá, szeretlek akart lenni minden romantikus felhang nélkül, és asszem azt reagálta le, hogyan bántam velük, míg itt éltek.

Jelenet a filmből

Szóval, kies norvég táj, hatalmas erdő közepén egy lakótelep, élhető kulturális térnek látszik antropológiailag, közösségi helyekkel, melyek láthatóan a család minden tagját egyenlő félnek tekinti, nem kocsmákkal és talponállókkal szegélyezett bódévárosnak tűnik. Arra akarok kilyukadni, hogy már eleve megijesztett ez a barátságos hely, nem is kellett a gyerekeket látnom hozzá. Mindenkit szőkének érzékeltem, pedig a két szőke kislány mellett egy vitiligós*  fekete is van, és a főszereplő srác láthatóan arab származású.

Na, ők a gyerekek, akik ártatlannak tűnnek. Valami nagyon egyedit akartak csinálni, valami nagyon sejtelmeset, de kellett volna egy szupervízor-koordinátor menet közben, aki több helyen közbeszól. "Oké, nagyon tetszik, hogy direkt nem akartok politikailag korrektnek tűnik, és egy arab kisfiúra osszátok a gonoszt." "Tök eredeti". Vagy "Szuper, hogy van benne egy bőrhibával született afrikai származású, meg egy autista kislány is az esélyegyenlőség, a multikulturalitás és a diverzifikáció miatt.

Rendező a gyerekszereplőkkel

Tök jófej szülők, megérzik a kérdések mögötti félelmeket, arra reagálnak, nem a primer felvetésre. Az más kérdés, hogy csak a norvég szülők ilyenek, a fekete anya szemmel láthatóan nem jóléti államban szocializálódott, ő nem is olyan türelmes a kislányával. Meglesz az eredménye. A srác anyjáról ne is beszéljünk, ő jár a lehető legrosszabbul.

Amire a film ötlete épül, az végtelenül egyszerű, a csodálatos norvég környezet kiegészítő rémség mindehhez, és hogy a gyönyörűen fényképezett tájból hogyan lehet ennyire elidegenítő exteriőrt csinálni, azt csak  az operatőr tudná megmondani. A gyerekszereplőknek nem kellett sok szöveget megtanulni, ezért is lett egyikük autista, gondolom, és ez teljesen rendben van, de a macska abuzálása is elég magától értetődő volt, mihelyt megláttuk, tudtuk, nem ő lesz a világhálón ünnepelt legidősebb macska huszonnyolc gyertyával a csokitortán.

Nem tudom, azon kívül, hogy a gyerekekkel igenis a lehető legjobban kell bánni, mi volt a mondanivalója? Nekem nem tűnt sem izgalmasnak, sem ijesztőnek a rémvilág és a valóság képeinek keveredése, a srác különös képessége sem lepett meg, pedig tudom, a hétköznapi valóság közelebb áll a rémségekhez, mint gondoljuk. 5/3

*Pigmenthiányos bőr

Eskil Vogt: De uskyldege, (The Innocents), 2021

 A film megnézhető: videa.hu

Jozefin fáradtan ébredt, éjszaka egy nagyra ásott háborús gödörbe lőtték több társával együtt, valahol Kelet-Afrikában. Rutinos rémálom-alvóként azonban mindig tudta, hogy álmodik, ezért pont mielőtt tarkón lőtték volna, felébredt. Pár percig még újrajátszotta az álmot, egészen a gödör széléig kísérte magát, látta a halomba fekvő hullákat egymás hegyén hátán, aztán nyújtózkodott egyet a meleg takaró alatt, nyögdécselt párat, majd kipattant az ágyból.

Igen sok dolog várta aznap. Fogmosás közben azon gondolkodott, miért pont ezt álmodta. Aztán hirtelen rájött, előző este egy első kötetes szerző kisregényét olvasta, ahol a felkelő csapatok vezére emberszabású majom volt, a nevére nem emlékezett, annyira bonyolultan hangzott. Gerilla Gorillák volt a címe, arról szólt, hogy a dzsungel vadállatai átvették a hatalmat az ember felett. Érdekesnek találta, hogy a hullák, amelyek halomba feküdtek a gödör alján, mind fehérek voltak, de erre csak most jött rá, akkor természetesnek tűnt. Jozefin lenyugodott, de elhatározta, ha hazaér a kiállításról, egy kicsit tájékozódni fog Afrika ügyben. Ami igazán érdekelte, az Semmi Oszkár volt, akivel délután közös programja lesz. Nem randevú, Jozefin ilyesmiről nem álmodott. A lassú lépések híve volt, a legapróbb eseménynek is örült, ami Semmi Oszkárral kapcsolatos. Arra gondolt, majd alakulnak a dolgok, mint púpos gyerek a prés alatt. Manyik Karolina kiállítására mennek, feltörekvő, ifjú művész, ahogy mondani szokták. Nagyon fegyelmezettnek kell lennie, egy lépés keletre vagy nyugatra, és a kép teljesen megváltozhat.

Jozefin olyan ember volt, aki tanult olvasmányélményeiből, és mindig meglepődött, amikor művelt és olvasott emberek bődületes hülyeségeket csináltak. Ő viszont minden fontos tanulságot felírt egy füzetbe, vele bizonyos dolgok egyszerűen nem történhetnek meg.

Judy Chicago Red Flag, 1971

Egyszer régen elolvasta egy angol szerző regényét, amit a korabeli kritika nem igen tudott hova tenni, állandóan a remekmű és a giccs szavakat emlegették, de Jozefin, bár még igen fiatal volt, érezte, páratlan alkotás. A regényben egy kibontakozó szerelmi kapcsolat végére az tett pontot, hogy a nő nyilvánosan megérintette a férfi tarkóját. Ez a tűrhetetlen és igazolhatatlan gesztus örökre bevéste magát Jozefin elméjébe. Csak jóval később gondolt arra, miért mindig a férfiak érzéseivel azonosul, de túl késő volt, nem tudott már átállni. A városka kiállítóterme ünnepi fénybe borult, közepesen jól öltözött nők, és kevésbé jól öltözött férfiak csevegtek egymással, amikor Semmi Oszkár meglátta Jozefint. Már mindenhol kerestem, mondta. Semmi Oszkár két pohár borral egyensúlyozott Jozefin felé. A képek hatalmasak voltak, a mennyezettől a földig értek, a fakeretre húzott vásznakon mindenféle színű maszatos festékcsíkok, lecseppent foltok és kerge vonalak tekeregtek. A piros szín vitte a prímet. Két kép tiszta fehérre és feketére volt festve. Semmi Oszkár odament  az egyikhez, nem mondott semmit, de Jozefin tudta, mire gondol. Néha a semmi a legtöbb, amit mondhatunk, szólalt meg Jozefin. De nem mindegy, mikor mondjuk. Manyik Karolina még fiatal, ezért festette fehérre. Belekortyolt a pohárba, és megállt a fekete kép előtt. Istent ábrázolja. Nem különíti el a dolgokat, ezt csak az ember teszi, Isten kívül áll ezen. Ezért fekete. Miért ilyen nagyok? – kérdezte Semmi Oszkár. Azért, hogy elnyelje azt, aki nézi. Ha előtte állunk, semmi sem tereli el a figyelmünket, mondta Jozefin.

Ilyen képet én is tudnék festeni. Mintha egy gyerek csinálta volna, hallotta háta mögött az alpolgármester hangját, aki széles mosollyal beszélt, kezében egy pohár borral. Ne higgye, mondta Jozefin. Maga tornatanár volt, nem festő, szerintem a színeket sem ismeri, kivéve a feketét, amire a haját festi. És egy gyerek sem festhette, hiszen fel sem érné. Tudja, ez a kép kényelmetlen helyzetbe akarja hozni az embereket. Túl kényelmesen élnek. Az alpolgármester erőltetett hahotázásba kezdett, a nagy viháncolás közben a pohár hogy hogy nem, Semmi Oszkár nyakába borult. Jozefin majdnem előkapott a zsebéből egy papír zsebkendőt, és már majdnem törölgetni kezdte Semmi Oszkár tarkóját, és már majdnem úgy tett, ahogy minden nő tenne. Este az ágyban arra gondolt, azok a nagy piros foltok a képeken pont olyanok voltak, mint tizenhat éves korában a menstruációja, amikor lecsöppent a konyhakőre, a semmiről meg az jutott eszébe, hogy megint többet mondott a kelleténél, pedig annyiszor elhatározta, hogy csendben fog maradni. Csak olyan nehéz. 

∗

A napjainkban Londonban élő Linda Boström Knausgård svéd íróról nem lehet írni anélkül, hogy ne említenénk exférjét, a reality irodalom fenegyerekét, a norvég regényírót, Karl Ove Knausgårdot. Karl Ove hat részes autofikciós regénye a Harcom, melyben Linda Boströmről is sok szó esik, zajos irodalmi siker lett, és Linda Boströmnek sok időbe telt, mire feldolgozta, hogy élete az irodalmi nyilvánosság része lett.

Ha a düh bennreked

A volt házastársak, Linda és Karl Ove közös irodalmi eredője, hogy mindketten saját életüket használják nyersanyagként műveikben. Linda Boström Knausgård Isten hozott Amerikában című könyve élete második regénye, sötét tónusú autofikciós traumairodalom, egy tizenegy éves kislány pszichológiai drámája, aki Linda Boström Knausgård is lehetne, bár a neve a regényben nem Linda, hanem Ellen. Ezt a százharmincöt oldalt könnyű olvasni, nem igényel különösebb erőfeszítést a befogadása. Persze, a letehetetlenség korántsem szépirodalmi teljesítmény, de a saját trauma irodalmi feldolgozása sem lesz mindig művészi produktum. 

Ha úgy vesszük, már Dante Isteni színjátéka is autofikciós mű volt, a műfaj kiterjesztett hagyománya Dante, Rousseau, Molière, Proust, Kafka, Gombrowicz művein át a hetvenes évek közepéig nyújtózkodik, mire eléri a kortárs irodalmat, és autofikcióként detektálják az irodalomkritikában. Elég zavarba ejtő módon van jelen; magánmitológiára épített önéletírás, mely szépirodalmi szöveggé avanzsálja magát erős individualitással, mely elsősorban a szerző önsajnálatára/öngyűlöletére építkezik, melyen végül nem tud túllépni, vagy valós eseményekből és tényekből épít fikciót? Mind a kettő; az autofikció az önéletrajz és a fikció határmezsgyéjén mozgó irodalmi szöveg. Kortárs tendencia a határokon egyensúlyozó, azt néha átlépő, nők által írt herstory is, mely női szemszögből ábrázolja a történéseket, gondoljunk például a finn-észt származású Sofi Oksanen sikerkönyveire, vagy itt van most Linda Boström Knausgård Isten hozott Amerikában című műve. A műfaj egyszerre rejtőzködő és vallomásos jellegű, alkalmas a családi traumák megjelenítésére, a traumatikus tapasztalatok megfogalmazására, ahogy Z. Varga Zoltán írja (Z. Varga Zoltán: Autofikció és önéletírás-kutatások Franciaországban. Filológiai Közlöny, 2020/2., 5‒25.) Sipos Balázs így ír az autofikció műfajáról: [a]z autofikció a művészet refamiliarizálását, az azonnali ráismerést célozza; a hétköznapit ábrázolva önmagát értelmezi. Szerkezete mellérendelő: az egyes művek tetszőleges ideig folytathatók; törlik az élet és a művészet közti határvonalat. Ezek a defetisizált művek nem műtárgyak, hanem szemléletes életpéldák. (A férfiként létezés szégyene [Karl Ove Knausgård: Halál – Harcom I.] Magyar Narancs, 2016/43.)

Ismert irodalmi toposz az önsorsrontó művész maszkulin figurája, aki nem tud beleilleszkedni a polgári-értelmiségi létezésbe, életét szétcincálja az alkohol, a promiszkuitás vagy épp az elmeháborodás, amit majd a befogadói stratégia a mű referenciális olvasataként fog értékelni. Aztán vannak olyan alkotók – női szerzők –,  akik nem belülről rombolják magukat, a traumákat mások okozzák, mondjuk valamelyik családtagjuk. Linda Boström Knausgård élete is pont ilyen. Női létezése nem önsorsrontó, az apja és az anyja traumatizálták gyerekkorában, noha messze nem azonos módon.

A szüleim együtt éltek fent északon, anya titkárnő volt a vasműveknél, apa meg mérnök. Apának ott volt a halászat és a foci, szerette a munkáját, erre jött anya, és mindent elrontott. Ennyi az élet? – kérdezgette. Ezzel érje be? Vonatra ült, átszelte az országot, jelentkezett az ország legjobb színiiskolájába, és bejutott. […] A fővárosba költöztek, és anya elkezdte az új életét. Apa lezárta az övét, és ment vele. Ekkor kezdődött a hanyatlása. (42.)

Milyen élete lehet egy olyan kislánynak – ő a könyv narrátor-elbeszélője –, akinek három legközelebbi tárgya egy füzet, egy csontozókés meg egy maci, és aki azt hiszi, azért hagyott fel a beszéddel, mert megindult a növésben, és nem azért, mert csendesnek kellett lennie. Képzeljük el ezt a stockholmi, középosztálybeli családot, apával (Stig), anyával, (később már csak anyával), a kislánnyal és a fiútestvérrel. Milyen idilli lehetne, ha közben az apa nem válna bipolárissá, alkoholfüggővé és bántalmazóvá, aki szépen lassan kicsinálja a családját. A kislánynak annyira tekintettel kell lenni erre a felnőtt férfire, hogy inkább megnémul, narcisztikus anyja, aki maga is járulékos áldozat, nem a megoldás, hanem a probléma része marad, amikor nem keres segítséget, annyira önmagával van elfoglalva. Senki sem keresi a megoldást, sem a családsegítők, sem a pszichológus, nincs egyetlen felnőtt sem, aki segítene.

Láttam magam előtt, ahogy az orvos és a szociális munkás majd belép a hatalmas lakásunkba, és keresi a hibákat. Anya majd mutatja a tökéletes rendben tartott, hatalmas, szép lakást, nincs velünk semmi baj, mutatja majd, és ők kénytelenek lesznek beismerni. Mindenki látja majd, hogy egy fényes család vagyunk. (120.)

Az apa cselekedeteinek sosincs következménye, és könnyű lenne csak a mentális betegséggel magyarázni a figurát, de nem lenne teljes a kép, mert a mélyben ott lapul a toxikus maszkulinitás mintázata, a bántalmazó erőszakos férfi, ami túlnő a személyesen, a családon, de erről egy gyermek mit sem tudhat, ő áldozatként éli át az eseményeket. A szöveg tisztán gyermeki nézőpontból ábrázolja, mi minden rejtőzhet még a család polgári eszménye mögött a boldogságon kívül.

Apa fenn volt a házikóban, és a hálókat rakta rendbe. Kirázta őket ott, ahol összegubancolódtak, és kiakasztotta őket két karóra. Befoltozta az új lyukakat. A halakat már kicsontozta, de a belsőségek még ott rohadtak a napon. Leginkább így szerettem gondolni apámra, a csónaknál halászás közben. Annak ura volt. Minden mást káoszba fullasztott. Ijesztően. (59.)

Linda Boström Knausgård prózájában a manifeszt tartalom mögött van egy látens, rejtőzködő szövegréteg is a szubtext szintjén, itt ugyanis szimbolikus apagyilkosság történik, ami az eddig elnémított női hangra adott irodalmi válasz Knausgårdtól, ahol az írói perszóna egy kislánymaszk mögé bújva veszi kezébe a kulturális apagyilkosság előjogát. Az apát nem egy másik férfi öli meg, ahogy az a kulturális hagyományokban szokás, hanem szimbolikusan és áttételesen, egy furcsa manicheus hiedelemrendszerbe ágyazva a saját lánya. Ellen voyeur gyermeki látásmódja a világot két részre osztja, a Fény és a Sötétség birodalmára, a jóra és a rosszra. Erre a manicheus (duális) világra redukálja a szerző a 11 éves kislány képzeletét, érzékeinek zavart integritását, valóságérzékelésének komplexitását, mert ugye az önbeszélgetés narrációs szövegtechnikájában az elbeszélő totális mutizmusban szenved, a kommunikációból kivonja a nyelvet, azaz nem beszél senkivel.

Apa halála győzelem volt számomra, ez volt az első együttműködésünk. Hogy hittem-e Istenben? Igen, hittem. Teljes erőből hittem Istenben. Más nem is létezett. (63.)

Ha a kritika elég merész, és a szöveg mélyén rejlő olvasatra tesz kísérletet, akkor az elbeszélő kislány némaságát szerzői intenciónak kell tekinteni, melynek (az autofikció ellenére) Linda Boström Knausgård életrajzában nincsen nyoma (apától örökölt bipoláris zavar viszont igen). Mit lehet tenni, hogyan reagálhat egy alkoholista és bipoláris személyiségzavarban szenvedő apafigurára, ahol az anyára nem lehet számítani, mert soha nem hívja a rendőrséget, még akkor sem, amikor az elvált férje az ereszcsatornán mászik fel a lakásba, vagy egész éjjel sakkban tartja a kislányát. Valamilyen homályos szolidaritásra hivatkozik, holott ha racionálisan cselekszik, négy boldogtalan ember helyett csak egy maradna.

Miért rendezett el mindent anyám? Miért nem hagyta csak, hogy apám elsüllyedjen a vízben, mint egy kő? Miért nyúlt mindig a hóna alá? Mert ő apa, mondta anyám ilyenkor. Mert egykor szerettem. Mert az ember nem hagyja csak úgy magára a másikat. (75.)

Ellen némasága apja halálára adott patológiás válasz, gyászreakció és bűntudat, hiszen a kislány kívánta, hogy ez megtörténjen. Textuális szinten a szubjektum mindig egy viszonyrendszerben artikulálódik, itt a passzív gyermeki megfigyelés és leírás mögött sejlik fel a diszfunkcionális család működési módja, egy abuzív környezet, ahol az apa bántalmazó viselkedése a válás idején jelentkező erőszakos, pszichotikus és paranoid reakciók sorát vonultatja fel. Nem csak az apagyilkosság kulturális konstrukciója, de az apa archetípusa is dekonstruálódik, az eredetileg óvó-védő, világot megmutató apáé, aki idővel kapcsolati terrorista lesz; mert birtoklási vágy és torz jogosultságtudat hajtja.

A gyermek elbeszélő nem, de a felnőtt olvasó kontextusba tudja helyezni a kislány mentális állapotát, és mivel a hiányt nehezebb észrevenni, nem tűnik fel, hogy ez a kislány sosem dühös, sosem fejezi ki ezt a kulturálisan tabusított érzelmet (főleg, ha lányról van szó). Annak ellenére, hogy a kulturális apagyilkosság a fő törésvonal, az anya‒lánya kapcsolat a történet központi eleme. Az anya ugyanis folyamatosan jelen van, kommunikál, cselekszik, reagál a hétköznapok valóságára, ennél a helyzeténél fogva kénytelen a gyermek kritikus tekintetének alávetni magát, aki ambivalens módon viszonyul hozzá, és tudattalanul őt vádolja a történtek miatt. A kislány helyzetértelmezése és belső élményeinek rendezése kérdések nem szűnő árjaként van jelen a szövegben. Nem csak ő patológiás, de a bátyja is, aki már olyan, mint az apa figurája, de ez sem tűnik fel senkinek.

Linda Boström Knausgård megszólalásmódja melankolikus, emotív, szubtext szintjén kulturális kódokkal terhelt, mint a fény és sötétség dualitása, amely az anyafigura állandó színházi jelenlétét is involválja reflektorfényként, vagy a kislány érzelmi ambivalenciájaként. Csend, Isten, Hazugság, Álom, Félelem és Halálutópia motívumok működtetik a szöveget; a világ egészéhez való viszony traumákon, tehetetlenség érzésen és patológián alapul, és tulajdonképpen a család kulturális és ökonómiai rendszere van éppen összeomlóban. Nem esztétizáló próza, inkább spirituális szöveg, amely azonban irodalmilag nem eléggé összetett. A szépirodalom naiv felfogás szerint egy individuális, érzelmi élmény közvetlen szövegbeli kifejeződése, a személyes élet irodalmi szövegre való lefordítása. Ez azonban nem állja meg a helyét. Az irodalom kifejezőeszköze ellentmondásmentes formanyelvet kíván, mely hol használja, hol meg nem a konvenciókat, hosszas egyéni tanulás és kísérletezés eredménye lesz, mire megtalálja önmagát. Linda Boström Knausgård e folyamat elején jár, regényében a trauma nyelve nincs megújítva, könnyes és bizalmas szalonkortárs suttogás lett belőle, a téma roppant ereje ellenére is. 5/3

Linda Boström Knausgård: Isten hozott Amerikában, 2020

A kritika eredeti megjelenése: ambroozia.hu

Csintalan Jozefin egy csésze forró teát szorongatva olvasott a borostyánnal benőtt teraszon, a tulipánokat nézte csendesen, és azon gondolkodott, vajon tényleg az élet utánozza a művészetet, vagy fordítva van? Nem tudta tovább gondolni, mert meglátta Semmi Oszkár fejét, aki pár hónapja költözött a szomszédba. Megbánta már, hogy reggel nem sminkelt, de arra gondolt, a férfiak sem szoktak, kivéve a városka alpolgármesterét, Zoltán urat. 

Semmi Oszkár fehér inge pont úgy volt feltűrve a karján, ahogy Jozefin listájába le volt írva. Az ébredő vonzalomban a nyugtalanság a legnyugtalanítóbb érzés, mert a lélek, amiről egyébként Jozefin nem gondolta, hogy elválasztható a testtől, megérzi már az első pillanatban a majdani veszteséget, csak nem akar rágondolni. Semmi Oszkár kontyba kötött tömött, fehér haját a szépség legelső referenciájának látta, ki tudja, miért. Utálkozott a kopasz fej tetején átfésült hajszálaktól, dühítette, milyen találékonyak azok a felmagasztalásra éhes, nevetséges férfiak, akiknek a szél a legnagyobb ellenségük. Semmi Oszkár az út szélére görgette megrakott kukáját, Jozefin bokája pedig elkezdett bizseregni az idegességtől, amikor észrevette, hogy a férfi felé tart.

Jozefin szinte mindig otthon volt, és mivel utcára néző ablak színházzal ér fel, főleg ha asztalt tolnak elé, mindent látott, miközben vitriolos kritikáit írta.

Itt evett-ivott, szedte a szemöldökét, és nézte a sorozatokat. Mindent, ami a szerelemről szólt porig alázott, elhordva a szerzőt mindennek. Jozefin ifjú emberként még maga is romantikus fényben látta a nagy megismerkedés történeteket, a zabolátlan vágyat, de egyre ellenségesebb lett, ahol csak tehette rámutatott a szerelem ellentmondásos voltára. A városka lakói szerint csak az volt a baja, hogy nem talált magának férjet.  Jozefin abban a korban volt, amikor az ember már nem hazudik önmagának, vagy ha mégis, nagyon jól csinálja. Semmilyen elismerés és kritika nem érdekelte, a reggeli tusolás is nehezére esett, nemhogy egy író-olvasó találkozó, vagy belebújni egy tűsarkúba. Mostanában az aggasztotta a legjobban, hogy mindig talált papír zsebkendőt a kardigánja zsebében. Ebből tudta, hogy öregszik. 

Amikor Ripacs Lolli A végére hagyd a legjobbat címűt kisregénye a keze közé került, kezdetben lelkes volt, szerette a filigrán műveket; egy kisregénybe az egész világ belefér, szokta mondni, de amikor ahhoz a mondathoz ért, hogy Will vonakodva beleegyezik egy autóbalesetbe, elvesztette a türelmét. Maga elé tett egy tányér frissen sült krumplis pogácsát, és megírta, mit gondol. Egy falat Mr. Braunnak is jutott ilyenkor, aki egész nap Jozefin lábánál hevert, olyan volt, mint egy kiszolgált katona, minden neszre felemelte a fejét. 

Lee Price(1966) Chinese Food II.2022

Semmi Oszkár megállt a kapu előtt, és megkérdezte Jozefint, nincs-e kedve egy Gauloises-hoz. Jozefin már majdnem egy napja nem dohányzott, és bármennyire érezte a végzetét, nem engedett a csábításnak. Semmi Oszkárral kizárólag virágokról lehetett beszélgetni. – Engem csak a rózsák érdekelnek – mondta egyszer elgyötört hangon, és Jozefin életében nem hallott ennél izgatóbbat. Elhatározta, ha egy rózsabokor lesz a vetélytársa, akkor így kell történnie. A ház és a kert Semmi Oszkár apai öröksége volt és Jozefin naponta hálát adott az ismeretlen férfinek. Épp, amikor Semmi Oszkár kiejtette száján a Gauloises szót, Jozefin észrevette, ugyanez a szó van odaírva a kerti székre dobott friss újság címlapjára is. Ez nem lehet véletlen, itt ma történni fog valami, mondta fennhangon. Így is lett.

Mr. Braun pontban nyolckor felmordult. – Mit álmodott már megint? – kérdezte Jozefin, de nem várt választ, mégis csak egy kutyáról van szó. Minden egy pillanat alatt történt, ahogy mondani szokták. Egy ismeretlen férfi állt az ajtóban, kezében vadászpuskával. Mr. Braun elkezdte a farkát csóválni, talán vadludakra vagy fácánkakasokra gondolt, ki tudja? Jozefin viszont arra, hogy Mr. Braun hétszentség, hogy nem kap egy ideig jutalomfalatot. Persze, ha mindketten életben maradnak.

– Felszínes fecsegés? Támadás a jó ízlés ellen? Ripacs Lolli férje vagyok. Majdnem nyújtotta a kezét, de aztán rájött, hogy puska van nála. – Maga ma este meg fog halni! – Álljon meg a menet – hallatszott Semmi Oszkár hangja kissé messzebbről, majd egy mozdulattal kicsavarta a férfi kezéből a puskát. Mr. Braun kicsit megkésve, éktelen ugatásba kezdett. Csintalan Jozefin kezdte élvezni saját életét. – Öntök egy kis vörösbort – hallotta később a konyhából Semmi Oszkár hangját, ahogy Ripacs Lolli férjét vigasztalja. – Muszáj mindenkiről rosszat írnia. Ettől érzi jól magát.

A teraszon nyavalyogtak a tücskök, zsizsegett az éjszakai levegő, a Gauloises füstje magasra szállt, a forró teavíz lágy gőze is sejtelmesen tekeredett egyre magasabbra, majd elenyészett a semmiben. Egyikük sem lepődött volna meg, ha egy dzsinn bújik elő, megköszöni, hogy nem kérnek tőle semmit, és visszamehet a vackára. Hajnalig beszélgettek, de rózsákról szó sem esett.

∗

Ha az ember nagyon sok filmet és sorozatot néz, egy idő után felismer pár közhelyigazságot, például azt, hogy az emberek kiismerhetetlenek, és a házasság intézménye a legelcseszettebb és legveszélyesebb üzem a világon. Mindegy, hogy a szomszédod, volt évfolyamtársad, kollégád, a házastársad, vagy a barátod, a lénye legmélye mindig rejtve marad előtted. De amíg így van, addig legalább van művészet.

Mit jelent a film címe, Legjobb tudomásom szerint? Azt jelentené, hogy az ember csak azt adhatja, ami lényege, és nehéz helyzetben sem nem lehet sem jobb, sem rosszabb, mint a legjobb pillanataiban? A két fiatalember, Lőrincz Nándor (1986) forgatókönyvíró és Nagy Bálint (1986) operatőr a film alkotói, valami nagyon trendi dologra akartak reagálni, ugyanakkor túl akartak lépni a didaxison. Nagyon divatos a téma – gender, paradox férfiasság alakzatok, bántalmazás, az erőszak mindent felfaló multiplikátor hatása –, de szerencsére nem lett azonos a film mondanivalójával, ami a művészet egyik ismérve.

Van egy középosztálybeli, még éppen fiatal házaspár, Gábor Nóra (Hámori Gabriella) és Gábor Dénes – igen, úgy hívják, mint a főiskolát, (Bodolai Balázs). Az azonos vezetéknév már jelentést hordoz, rendszerhibára utal, azt jelenti, alapvetően a patriarchátus működésén belül mozognak ők ketten, szimbolikusan jelzik a család egységét, de persze úgy, hogy a nő mondja fel az addigi indentitását jelző vezetéknevét, amit huszonöt vagy harminc évig hordott. A férfi marad az, aki, az ő identitása nem változik azzal, hogy házasságot köt. Azt is jelenti a névválasztás, hogy nem túl eredetiek, sőt, vérunalmasak is egy bizonyos nézőpontból. Ha egy filmben Nórának hívják a főszereplőt, annak még több jelentése van, gondoljunk Ibsen színművére. Szóval, van ez a házaspár, valamiért nem lehet gyerekük, és nagyszerű, hogy az okokat nem taglalja a film. Bővíteni szeretnék a családot, már van is egy újszülött, aki nemsokára az övék lehet. A gyermekvállalás azonban csak a nagyon stabil kapcsolatokat nem kezdi ki, a többiben felszínre hozza az addig kimondatlanul rejtőző megoldatlan és megoldhatatlan problémákat. Erről szól a film.

Kétféle párkapcsolat szokott lenni a filmekben, az egyik a Jelenetek egy házasságból típusúak, a felek magasan funkcionáló értelmiségiek, ahol az önreflexió és a másikra való reagálás a napi rutin integráns része, ez vezérli a kapcsolati dinamikát. Nem azért szakad meg a kapcsolat, ha megszakad, mert nem szeretik egymást, hanem mert közbejön valami esetleges, ami egy időre felborítja a rendet. Tudásuk, szókincsük van saját magukról, és a másikról, vágyaikat, motivációikat nem rejtik véka alá, főleg, ha nagyon jó dialógust írnak hozzá a forgatókönyvírók. A másikban esetlegesek a párkapcsolatok, jó részük kicsinyes manipulációra, projekciókra, hétköznapi unalmakra, játszmákra épülnek. A Legjobb tudomásom szerint című film egy ilyen házasságról szól. Nem mondhatnánk, hogy különösebben Nóra és Dénes párkapcsolatára fókuszálna, nincsenek itt égbekiáltó ellentétek, titkos viszonyok, csak annyira sematikusak, annyira jól ismert figurák, hogy nehéz kedvelni őket. Bénán kommunikálnak, narcisztikusak, önzőek, játszmáznak, a másikra vetítik saját érzéseiket, szóval baromira unalmasak. A befogadóban sokszor fogalmazódik meg, nem sok kelletlenebb dolog van a világon a középosztálybeli házaspároknál, ami azonban egy másik esszé témája. Annyira idegesítőek például veszekedéskor, hogy a néző legszívesebben egy Gordon-módszerben járatos szakértőt akasztana a nyakukba, aki még a fürdőkádba is bekíséri őket, vagy azonnal jegyet adna nekik egy pszichodráma szakkörre. Nórának és Dénesnek vannak ugyan barátaik, de valójában még sincsenek, mert ahhoz nyíltnak és őszintének kellene lenni, akkor is ha ezek a baráti kapcsolatok a legnagyobb játszmák is egyben. Örök magányra vannak ítélve, a bensőjüket soha ki nem töltő ürességre, mert nem elég viccesek, nem mernek elég tökösek lenni. És itt álljunk meg egy pillanatra, mert itt van a filmben egy nagyon érdekes fordulópont. Az érdektelen, unalmas és hétköznapi Nóra – akárcsak Ibsen hősnője – mégis csak tesz valami tököset, ugyanis kiposztolja Facebookra, hogy megerőszakolták. Innen szabadulnak el az addig hibernált állapotban lévő indulatok, melyet elsősorban Dénes nézőpontjából látunk. Nóra, azon kívül, hogy a neve utaló név, annyira sematikus, minden mondata, gesztusa, reagálása, a hely ahonnan aktorkodnak a férjével annyira ismerős, hogy nehéz azonosulni velük, sokszor láttunk már ilyet, minden házaspári konfliktus, érzelmi cunami a közös ágyban van megjelenítve, sötétben, úgy, hogy az egyik fél háttal van a másiknak. Itt senkinek sincs humora, senki sem mond vicceset, nincsenek érdekfeszítő dialógusok. Nem tudjuk, hisznek-e Istenben, melyik politikai oldalon állnak, mit gondolnak a világról és az emberekről úgy általában. Elég lenne egy vagy két mondat, persze, nem lehet mindenki egy Hagai Levi* (1963). Akkor aktivizálódik a befogadóban az együttérzés, amikor Nóra intézményi (rendőrség, örökbefogadás) árulás áldozata lesz, és újra meg újra traumatizálódik.

Jelenet a filmből. Kép forrása: Google

Az alkotói hozzáállás, hogy a férj szemszögéből láttat mindent, elég eredeti, Dénessel kezdünk azonosulni, együtt érezni és kételkedni. Mi a tétje a Nórával történt erőszaknak a filmben? Nem elsősorban az, hogy erőszak volt-e, hanem, hogy mennyi valódi igényt és vágyat nyom el egy házasság, és, hogy amennyit elnyom, annyitól meg is véd, mert nem minden vágynak kell valósággá válni. Ettől nagyon drámai és ambivalens minden. Az erőszak multiplikátor hatása a film egyik erőssége, az elkövetőn és az áldozaton kívül járulékos áldozatok vannak, akiket még összeszámolni is kihívás. Szépen, indirekt módon vannak felvezetve a férfiasság alakzatok, ami a film lényegi mondanivalója. A bevezető képsorban már látjuk, Dénes sikertelen ember. Nem tud falra mászni (szó szerint), nem tud lehengerelni, nem tud vitatkozni, nem domináns, nem uralja az információkat, nem tud gyereket csinálni, és nincs ereje felfedni a valódi vágyait. Ám neki is lesz fordulópontja, csakúgy, mint Nórának.

A férfiasság alakzatok intézményekre is vonatkoznak, azok maguk is dominancia formák, az örökbefogadás ügyintézése, az alsó középosztálybeli rendőr figurája, a falra kiszögezett Bud Spencer & Terence Hill fotóval kitapétázott fal, ami előtt dolgozik, vagy egy baráti sörözés, ahol Dénest egy másik férfi (Fenyő Iván) rendre leuralja. Bár sok Dénes van a világon, a két alkotó valahogy mégis élővé tudta tenni egy paradox alakzattal. A kávézási, kávéfőzési mizériája, metaforaként fut végig a filmen, (akárcsak a térerő léte vagy nemléte, mint kommunikációs zavar), hiszen a kávéfőzés segítő munka, kiszolgálás, és mint ilyen, a nők szociális feladatköréhez tartónak definiálja a patriarchális társadalom, ez is dominancia kérdés. Dénes ilyen értelemben egy paradox férfiasság alakzatot teljesít. Nézzük csak meg, egy irodában ki főzi le a reggeli kávét? Biztosan nem a főnök.

Hámori Gabriella jó volt, de semmi extra, utoljára egy nemzetközi sorozatban láttam szélsőjobbos politikusként. Bodolai Balázs nem tudott összetett érzéseket felkavaró módon ábrázolni, Jakab Julinak (Lili) viszont minden jól áll, amit nem Nemes Jeles László rendez. Borbély Alexandra is meglepően jó volt, intézményi pszichológust játszott, és nem szeretném ha rajta múlna bármi. Fenyő Iván (Lóri) hozta a szokásos nagy dumás és lehengerlő karaktert, éppen ideje volna valami sebezhető, dominancia hiányos figurát írni rá, ne szorítsák már örökké ebbe a sztereotip kategóriába.

Nagyon jó a zene (Fodor Attila), de még több ütős dialógus kellett volna. 10/8

A film Bechdel-tesztje negatív

Legjobb tudomásom szerint (As far as I know), 2020, Lőrincz Nándor, Nagy Gábor

* Izraeli író, forgatókönyvíró, ő alkotta a Viszony c. sorozatot többek között

A szenvedés képessége a nagyság egyik, s talán legjobb mértéke. A magyar történelemnek nincs olyan korszaka, ahol ez az igazság ne nyerne értelmet. A Magyar Passió című film a közelmúlt történelmi eseményei közé helyezi az egyéni elkötelezettséget, az összetűzés kockázatát elviselni kénytelen ferences rendi szerzetes, Leopold atya életét.

Történelmi tény, hogy 1950 szeptember 7-én Rajk László belügyminiszter egy törvény erejű rendelettel beszüntette, eltörölte a szerzetesrendeket Magyarországon, és ezzel a kommunista kulturkampf elérte a tetőpontját. Mindkét ideológia a lelkekért harcolt, és ez a harc – ha más formában is –, de a mai napig tart.

1906-ban egy Evelyn Beatrice Hall nevű angol írónő Voltaire barátairól szóló könyvében írt egy nagyon ütős szöveget, ami azóta a politikai szólásszabadság emblematikus jelmondata lett – noha igazából nem Voltaire mondta –, és nagyjából így szól: "Széleskörű műveletlenségem okán egyáltalán nem értek egyet önnel, de az életemet adnám, hogy ön elmondhassa a sajátját."  Magazin szövegek szintjén ugyanez így hangzik: Élni és élni hagyni. De az ötvenes években még nem tartott itt a világ, és ez sok ember életébe került. 1950-ben, valahol a korabeli Magyarországon Trianon 30. évfordulóját ünneplik egyházi keretek között, amikor a besúgóhálózat jóvoltából a szovjet-magyar katonai egységek értesítést kapnak a dologról. Még éppen a Rajk rendelet előtt vagyunk, nyár elején, az egyházak elleni igazi támadás majd ősz elején kezdődik. Leopold atya (Eperjes Károly) ferences rendjének arany kegytárgyait a szovjet Fjodorov (Gál Tamás) szeretné megkaparintani , aki a végsőkig hajlandó elmenni, amiben Keller főhadnagy (Telekes Péter) gyermekkori traumáját újraélve, készségesen segíteni fogja.

Jelenet a filmből

Az a helyzet, hogy nagyon el vagyunk kényeztetve mi, nézők. Rengeteg filmet és sorozatot termel a filmipar, és ahogy Olga Tokarczuk Nobel-díjas lengyel regényíró jegyezte meg a díj átvételekor, a 21. század uralkodó műfaja már a filmsorozat lett, ami szerinte nem ad okot a derűre, mert a világ szellemi állapota ezáltal rosszabb lett, a civilizáció sorvadóban van, mondja, és ez az irodalom jövőjét veszélyezteti. Az okokról is beszél, elsősorban a közösségi médiát tartja felelősnek, ahol szerinte a szubjektum diadalát ünneplik, ez lett a fő írói szerep; Mi történt ma velem, mit ettem, mit vettem, hányszor hánytam az asztal alá. Saját magunkra fókuszálunk a történeteinkkel, ezért mások szemszögére vakok lettünk. Tokarczuk nemcsak a sorozatokról beszél, meggyőződésem, hogy a filmekről is, és csak azért nem definiálja külön, mert a film, mint művészeti ág már régen nagykorú lett.

Nagyon nem értek egyet Olga Tokarczuk-kal, de azt megértem, miért érez így. Íróként érzi magát fenyegetve. Én pont az ellenkezőjét gondolom. A sorozatok és a filmek hordozzák azokat az új belátásokat, nézőpontokat, eddig nem artikulált jelenségeket, amelyeket sokkal nehezebb eljuttatni az olvasókhoz, ha szépirodalomba csomagolják, hiszen ma mindenki ír, és senki sem olvas, legalábbis szépirodalmat nem, a szűk szellemi eliten kívül. Ha arra várnánk, hogy a szépirodalom közvetítsen új társadalmi-jóléti normákat, az majdnem olyan lenne, mintha Godot-ra várnánk. A sorozatok pont azért lehetnek életképesek, azért szegeznek néző-milliókat a fotelbe, mert az üzeneteket könnyebb, fogyaszthatóbb formába csomagolják, de ettől nem lesz értéktelenebb, csak ettől nem lesz népbutító ópium. A katarzis ott van, nem veszett el. A kultúrafogyasztásnak szükségszerűen meg kellett változni. Modern, fogyasztásra épülő kapitalista társadalomban élünk, ha valaki bűnbakot keres, keresse ott, változtassa meg ott a paramétereket, ne a sorozatokat és a filmeket okolja. Nem az a lényeg, hogy a sorozatok tarolnak, hanem hogy mellette megjelenhetnek a szellemi elitnek szóló szépirodalmi alkotások is, senki nem csap fejszével valaki kezére, csak mert leemeli a polcról Bartók Imre Lovak a folyóban című regényét. Miért kell morális pánikot kelteni Olga Tokarczuk-nak? A Magyar Passió című filmben megjelenített korszakban hány ember életét lehetett volna meghagyni, ha a divergens kulturális termékek úgy létezhettek volna egymás mellett, mint ma.

Mondok egy példát. Van egy Broadchurch (egy angol tengerparti városka) nevű sorozat, még 2013-ban készült, Olivia Colman, a későbbi Oscar-díjas színész játssza az egyik nyomozót. Tele van fajsúlyos témával a három évad, és olyan megoldási módokat mutat közvetett és finom módon, hogy mindenki megértheti. Felülbírál egy csomó sztereotípiát, és úgy didaktikus, hogy csak a professzionális néző (kritikus) veszi észre (de neki meg ez a feladata). A harmadik évadban megerőszakolnak egy negyvenkilenc éves nőt, aki nem elégíti ki a standard szépségideálra vonatkozó elvárásainkat, hétköznapi nyelvi norma szerint öreg és ronda. A sorozat komment szekciójában és a filmben is megy a vinnyogás, mért pont őt, miért nem egy fiatal és csinos nőt erőszakoltak meg? Nos, a sorozat szépen elmagyarázza, a szexuális erőszaknak semmi köze az áldozat kinézetéhez, életkorához, társadalmi státuszához, az mindig az elkövető döntése, és nem a szexről szól, hanem a hatalomról. Szóval, Tokarczuk ilyen sorozatokat támad. Nemcsak rengeteg sorozatot gyártanak, de olyan színészi teljesítményeket látunk, amelyek sok esetben lenyűgözőek. Tobzódunk benne, élvezzük, katarzist élünk át, és nem ez a lényeg? Nagyon magasra van téve a léc, ezért ha magyar filmet vagy sorozatot nézünk, adódik az összehasonlítás. A Magyar Passió itt és most kiállja az összehasonlítást, igazi mozi élmény lett, nagyszerű színészi alakításokkal. Eperjes Károly színészi kvalitásai mindig is a legnagyobbak között volt, amikor annak idején Plautus A hetvenkedő katonájában láttam, életre szóló élményt szereztem. Leopold atyának is nagyon jó, de róla azt írni, hogy „nagyon jó”, szinte tiszteletlenség. Láthatóan a szereplők egy része a Pesti Magyar Színház társulatából verbuválódott, Tahi József például, aki a Pacsirta (2021) című filmben is vendéglőst játszik, vagy egy nyúlfarknyi szerepben Bede-Fazekas Annamária (Keresztanya).

Jelenet a filmből

A film témája a szerzetesrendek embertelen felszámolása, internálása és bebörtönzése, de a mondanivalója egy ember (Keller főhadnagy) jellemfejlődésének stádiumai egy nagyon speciális történelmi korszakban. Egyéni, traumatikus múltjának feldolgozása és átértékelése végzetesen tragikus lesz, egy kegyetlen történelmi kor eredményeként. Telekes Péter mint Keller nagyszerű, minden pillanata hiteles, át tudta adni azt a fejlődési ívet, amely a gyermekkori traumától a megtagadáson át a lelki visszaérkezésig tart. Fjodorov szovjet tiszt szerepében Gál Tamás is remek, félelmetes, undorító és gyalázatos egyszerre, nagyon jó új arc, de azért szerepe szerint egy kicsit jobban beszéli a magyart, mint hihető. A film egyetlen hibája a nemi aspektusokra redukált nőszereplőkkel kapcsolatos. Az orosz nyelven beszélő tolmács (Szűcs Nelli) elég sztereotipikusan van ábrázolva, mintha egy kegyetlen politikai hatalom alacsony státuszú nőfigurája ad abszurdum erkölcsileg csak laza lehetne. Másik véglet Dr. Wágner szerepében Tóth Auguszta – aki remek, nem érthető mellőzése a filmiparban, vagy csak én nem látom sorozatokban, ki tudja –, akit szintén a szexuális habitusa vezet. A Magyar Passiónak atmoszférája van, totálisan hozza az ötvenes évek purutya és elidegenedett valóságát, ez a világ pont olyan undorító és félelmetes, mint Nemcsák Károly Steiner pribék szerepében. Az ember hálát ad, hogy nem kellett abban a korban élnie.

Érdekes adalék, hogy Eperjes Károly édesanyját Imeldának hívják, mint a filmbeli elárvult kislányt, akit a mindig nagyszerű Pásztor Erzsi (Rozi néni) vesz pártfogásba. 5/4

A film Bechdel-tesztje negatív

Magyar Passió, 2021, Eperjes Károly

Ha egy buszsofőr kedvenc költője Emily Dickinson, az legalább olyan izgalmas, mint egy elromlott hibernálóágy a csillagközi űrhajón, vagy reggel munkába menet vérfarkassal találkozni. A művészet a megismerés egyik formája, de most a rendezőről, Jim Jarmusch-ról is megtudhattunk valamit. Egyszerre ihlette meg Fellini, a Kis herceg, és valamelyik keleti filozófia időfogalma és cselekvésetikája. Nem baj, ennyi idősen egy filmrendező is sokat tudhat. 

A szárnyas idő elrepül

Van egy Paterson nevű kisváros New Yersey-ben, itt mossa a szennyes ruháit Method Man, a Wu-Tang Clan egyik tagja, és itt él Paterson (Adam Driver) is, akinek ugyanaz a neve, mint a városnak, amelyben Laurával (Golshifteh Farahani) és Marvin (Nellie) kutyával nagy-nagy békességben élnek. Laurát az enteriőrök világa érdekli, textilfestékkel dekorál, különleges finomságokat tesz az ebédlőasztalra, Harlekin gitárral akarja meghódítani Nashville-t, most éppen a húrok lefogását tanulja DVD-ről. Paterson pedig olyan buszsofőr, aki verseket ír. Esténként elmegy Marvin-nal sétálni, megiszik egy korsó sört, a kutya pedig a kocsma oldalában szépen megvárja. Nem történt semmi különös, csak látunk egy autentikus életet. A Paterson című film, egy igazi minimalista történet.

Jelenet a filmből

Egy hetet mutat a pár életéből a film, és néhány dolognak ellentmond, amit a forgatókönyvírás tanít; a főhősnek vágya és célja van, és az akadályokat le kell győznie. Paterson-nak nincsen vágya semmi. Aztán konfliktus kell, hogy ne unja halálra magát a néző, de ilyet nagyítóval sem találni a filmben. A főszereplőnek változáson kell keresztülmennie, aminek belülről kell jönnie. Paterson a vége után tíz perccel is ugyanolyan, mint a legelején. A karakter irányítja cselekvést? Inkább irányítja egy angol buldog.

Paterson nemcsak földrajzi hely, egy lelkiállapot is. Olyan, mint Poe kísértet kastélya, Gabriel Gacía Márquez Macondója, vagy Fellini cirkusza. Egy hely, ahol meg lehet találni az eltűnt időt, buszon kanyarogva nap, mint nap, vagy a söntéspultot támasztva esténként. Paterson buszsofőr, akinek lehetne más foglakozása, de ebben a mindenki számára másképpen kanyargó időben ez bizony filmes metafora. Mit jelent az idő Patersonban? Az ismétlődések misztériumát, a szürreális időt, az írás abszolút jelen idejét, ami azonnal múlttá válik, mihelyt Paterson becsukja titkos varázsfüzetét. A körben járó nyugodt időt jelenti, amelyben a versek születnek. Nemcsak az időhöz való viszony fontos, hanem a felfüggesztett társadalmi szerepek is, itt mindenki egyszerre mozdulatlan, mégis áramlik.

Paterson nem csak néz, lát is, őt nem vádolhatja a kritika, hogy szaporítja a Himalája méretűre duzzadt felesleges művészek számát. Nem is tudja senki Laurán és Marvin kutyán kívül, hogy verseket ír, aki meg véletlenül megtudja, az maga is ír, így a kör bezárul. Jarmusch messze elkerüli a szemérmetlenül direkt metafizikát. Paterson nem beszél közvetlen módon, nem mondja el mire gondol, miben hisz, mit von kétségbe, nem közli mit tart igazságtalannak a saját életében, nem mondja meg, mi a jó és mi a rossz. Ez a közvetett poézis letaglózó, ez a legkifinomultabb beszédmód, ez maga a vegytiszta szemérmesség.Verseit nem az idő múlatására írja, pont ellenkezőleg. Nem a hangkeresés nyűgéről van szó, a "jó verseket írok-e" kérdéséről, hanem egy tudatfolyamról, amit személyes életéből nyersanyagként bont ki a hétköznapi nyelv segítségével, mert nem tehet másképp. Szavakkal alkotja meg saját valóságát, amikor magányos megfigyeléseit emlékezetté rögzíti, és bekörmöli a titkos füzetbe. Igaza van Szimonidésznek, a költészet beszélő festészet, szürreális képeket szivacsként szívni fel, hogy a semmiből létrejöjjön valami, és mégsem nevezni meg a megnevezhetetlent. Ez a költészet.

Jelenet a filmből

Egy erőlködés nélküli élet, egy fickó, akinek nincs mobiltelefonja, mégis köze van a valósághoz, nem csinálja a dolgokat szenvedélyesen és feltűnően, mégsem marad le semmiről. Mágikus ez a küzdelem nélküli cselekvés, a kontempláció és a tettrekészség elegye, és az ego látható hiánya. Egy kicsit mindenhol otthontalan, egy kicsit mindenhol láthatatlan, mintha azt mondaná Jarmusch, mutatok egy karaktert, aki még nincs, de szokjatok hozzá, hogy majd lesz.

Az idő körkörös mozgása mindig visszahoz valamit a múltból, de mindig másként. Nem kell megjárni a poklot, a boldog embernek is lehet művészete, és hagyjuk azt a művészetfilozófiai gondolatot, hogy az emelkedettséget a szenvedésnek és a fájdalomnak kell ellensúlyoznia. Paterson, de a felsége Laura is a flow világában él, megtalált erőforrásuk az intimitás. A létezés csodájára összpontosítanak, tudják, hogy nem az elgurult boldogságot kell keresgélni az ágy alatt, hanem a hiteles életet. 5/5

Szövegek a filmből

Mostanában a zenén gondolkodom, és akkor megláttam ezt a gitárt a Youtube-on. Fekete-fehér gitár. Harlekin-nek nevezik. Annyira fantasztikus, hogy azt gondolom, muszáj meg tanulnom gitározni, hogy megvalósítsam az álmom. – Melyik álom is lenne az? Ne butáskodj, hogy country-énekes legyek. Esetleg nagy sztár. A nagyok egyike.

Felolvasod azt, amit úgy szeretek? – A "Csak azt akarom mondani"-t? Máris. "Csak azt akarom mondani, hogy megettem a hűtőszekrényből a szilvát, pedig alighanem a reggelihez tetted el. Bocsáss meg. Felséges volt, olyan édes olyan hűs." – Imádom ezt a verset. Néhány versed pont ilyen jó.

Marvin, nem állhatnánk meg egy percre?

Bogyó. Én kis bogyóm, időnként szeretek más lányokra gondolni, de az igazság az, ha elhagynál, kitépném a szívem és soha nem tenném vissza. Soha nem lesz olyan senki, mint te.

Paterson, Jim Jarmusch 2016.

Andrew Birkin (1945) rendező távolságtartással és Flaubert-i közönnyel mutatja meg, milyen képlékenyek a normalitás határai, milyen keskeny mezsgyén járunk. Egy lépés keletre vagy nyugatra, és a kép teljesen megváltozik.

A normalitás csődje

Nem tudni pontosan hol és mikor, talán az 1950-es években, alsó középosztálybeli házaspár négy gyerekkel él egy barátságtalan és fantáziátlan kertvárosi házban. Az apa váratlan halála után nem sokkal az anya is meghal, a négy gyerek pedig magára marad, és úgy boldogul, ahogy tud. Ha a South Parkban látnám a jelenetet, talán nevetnék, ahogy a kezdő jelenetben az Arthur Miller imázsra hajazó Mr. Pater Familias saját szemétdombján tolja magát a többiek arcába, persze, hogy az ebédlőasztalnál, hol máshol, ez a családi dinamikák fő terepe, és azon csodálkozom, van még olyan család, akik közösen vacsoráznak?

Nagyon bátrak és bevállalósak, de ami a South Parkban vicces, itt nem annyira. Apu két zászlós hajója, a rend és a jó modor, amivel rajta kívül minden családtagja rendelkezik. Arroganciája jogosultságtudattal jár, kontrollál, negligál, különösen a felesége mondanivalóját. Az anya figurája (Sínéad Cusack) nagy hatósugarú villámhárító és puffer személy, aki az agresszor és a gyerekek között lavírozik igen kétes módon. Szelídnek és megértőnek mutatkozik, ugyanakkor opportunista, férje bűnsegédje, egyetlen mentsége, hogy maga is áldozat. Nem tudja megmenteni a gyerekeit a hétköznapi módon bántalmazó apától, mert nincs tudása, verbális készsége, életereje, amivel elhelyezhetné magát a patriarchális társadalom mátrixában.

Jacke (Andrew Robertson)

Alkalmatlan apák és kevéssé alkalmas anyák

A nagyobb fiút Jacke-t (Andrew Robertson), mértéktartó kontroll alatt tartja az anyja, aki ezzel a kisebb ellenállás felé is halad. Mivel az anya a férjével nem tudja, és nem akarja felvenni a harcot, nem tud szembeszállni vele, ezért meg akarja győzni fiát, hogy az apa őt szerette legjobban a gyermekei közül, csak nem tudta kimutatni. A valóság azonban az, ha valaki nem mutatja ki a szeretetét, annak egyetlen oka van, az, hogy nem szeret.

Az ilyen anyák saját fiaikkal szeretnék pótolni az alkalmatlan férjeket, saját fiaikban keresik az intimitás lehetőségét, forrását, de az incesztus tilalma útjukban áll, ezért kell nélkülözhetetlenné válniuk, anélkül, hogy valóban segítenének gyermekeiknek, és a valódi igényeiket elégítenék ki. Ez a rendszer anyás fiúkat és anyás lányokat termel ki magából, hatalmassá növesztve bennük a szabadság iránti vágyat, anélkül, hogy erre reális esélyük lenne. A film gyerekszereplői is ebben a helyzetben találják magukat.

Az anyát Sínéid Cusack alakítja

Határátlépések

Jack kezdetben átlagos kamaszfiú, mint ahogyan Julie (Charlotte Gainsbourg) is átlagos kamaszlány, ő a nagyobbik lánytestvér, és két kisebb testvérrel vannak megáldva. A semmi különös nincs itt, azonban csalóka szivárvány. Julie-nek, miután meghal az apja, rövid lesz a haja. Ez látszólag jelentéktelen változás, és a film sem tér ki erre különösebben, mégis fontos. Sejteni lehet, apja halála előtt ki volt téve a body policy-nek, a test és az öltözködés apa általi kontrolljának.

Egyetlen előnye a zsarnok apáknak és a passzív-agresszív anyáknak, hogy az emberi faj néhány egyede annyira ki lesz hegyezve minden elszenvedett szadisztikus és nekrofil törekvésre, hogy szellemi-lelki és kritikai fejlődésre lesznek képesek. Ezért maradhatnak épeszű emberek. A többieket bedarálja a gépezet, és a mintanyomó tökéletesen fog működni.

A filmbeli gyerekek inceszt kötődését öntudatlanul is anyjuk készíti elő, amikor beteg lesz, és szülői feladattal bízza meg a két nagyobbat (Jack és Julie), kisebb testvéreikkel kapcsolatban. Amint az anya is meghal, a határok tényleg elmosódnak, az idő kizökken, minden spontán és félelem nélküli lesz. Kizöldül a cementkert.

 Semmi sem rút

Julie-t tűzpiros autóval furikázza udvarlója, a harminchárom éves Derek (Jochen Horst), akit otthon Mókuskának becéznek, és aki végül leleplezi majd a leleplezni valót. Tom (Ned Birkin), a kisiskolás testvér női ruhában és szőke parókában játszik, Sue (Alice Coulthart), a kisebbik lány pedig naplót kezd írni. Még zöld a kert.

Jack-re a reveláció erejével hat a Julie-től kapott születésnapi könyv, a Voyage to Oblivion, benne Hann kapitány és Cosmo kutya. Ez a regény, ha közvetetten is, de felhatalmazza a valósághoz való hozzáféréshez, bátorítja és inspirálja, megtanítja, hogy nincs semmi a világon, ami rút lenne önmagában. Minden a körülményektől függ, minden viszonylagos, és nincsenek kőbe vésett igazságok, akármit mondott is Immanuel Kant.

Már mindent lehet

Nincs jó és rossz, csak az ember van, a maga által alkotott szabályokkal, amit folyton folyvást önmaga rúg fel, hogy újakat állíthasson. Ki mondhatná meg mi a normális? Világpusztító férfiakat felnevelni és hetente tizenöt férfiinget kivasalni normális? A harminchárom éves Derek kamaszlányra gerjedése normális? Megkérni egy felnőtt férfit, mosson kezet evés előtt, az normális? Talán az Isten-képzet segíthet az embereknek, de a világ olyan, amilyen, és ez mindig is így lesz, mert ahogyan egy író mondta, az egyetlen, aki változtathatna a világon, az az ember, aki maga is tökéletlen lény. 5/5

A film Bechdel-tesztje pozitív

A CEMENTKERT (The Cement Garden), Andrew Birkin /1993

A film Ian McIwan regényéből készült, és kizárólag 18 éven felüliek számára ajánlott 

Berlini Nemzetközi Filmfesztivál Ezüst Medve-díj, legjobb rendező, Andrew Birkin, 1993

A film a videa.hu-n megnézhető