Pár éve láttam Az Egy nap (2018) című Szilágyi Zsófia (1978) filmet. Az van megfilmesítve, milyen mélyen egyenlőtlenek a nemi szerepek a családban. Hogy minden a nőkön múlik. Mégsem ők vezetik a családi autót például. Persze van, ahol két autó van, de ha egy van, azt a férfi vezeti. A nők biciklizve egyensúlyoznak a gyerekükkel, amikor viszik haza őket az óvodából. Legalábbis vidéken. Ebben a filmben nő vezeti az autót, de attól még semmi sincs rendben.

Klári (Konrád Zsuzsanna) elköltözik a közös lakásból a gyerekeivel. Barátnője, vagy régi ismerőse, Ági (Jóvári Csenge) segít neki a költözködésben. Budapest és agglomeráció napjainkban, ahol egy alsó-középosztályos modus vivendi bontakozik ki a szemünk előtt. Miért mondom, hogy alsó-középosztályos? Nagyon egyszerű, ha középosztályról lenne szó, költöztető autó vinné egy fuvarral a cuccost. Lenne rá pénz. Ha nem Klárinak és a férjének Áronnak, akkor valamelyikük szüleinek. De nem fizetik. Ezért viszi Ági a kis piros autójával több fuvarral. Valaki megszámolta, hétszer, oda-vissza.

A filmnek több rétege van, lehetne például elemezni Kláriék tárgyi kultúráját, ahogy pakolják a kis autóba, vagy inkább tuszkolják az évek alatt felgyülemlett tárgyakat. Sokat elmond róluk. Elég diverz és ismerős dolgok, minden magyar alsó-középosztályban van például olyan ruhaszárító, mint nekik. Vagy forgószék. Mondjuk Vető János reprodukció (Revolution) nincs, meg ennyi könyv sem. Klári több könyves zsákot összerakott, de még mindig tele a polc. Kiragyog a káoszból egy gyönyörű szőnyeg, látszik a jóra és szépre való törekvés, csak nincs hozzá kurázsi. Ismerős paradigma, az anyagi és a szellemi javak nincsenek összhangban. Martens cipő, olcsó fülbevaló, kozmetikázatlan arcbőr, strukturálatlan hajviselet. Elég kaotikus.

Vagy lehetne értelmezni a vitalista materializmus mentén, ahol a tárgyak még nagyobb szerepet kapnak. Ez az új filozófiai irányzat a vibráló anyaggal foglalkozik, a tárgyakból áradó entitásokkal, bár talán ez túlzottan messzire vezetne.

Jóvári Csenge és Konrád Zsuzsanna

Miért dráma? Mert tele van olyan konfliktusokkal, amiket nem lehet megoldani. Úgy maradnak az idők végezetéig, akár egy vidéken elromlott kapu zárja. Ez ugyanis a film kulcsmetaforája. A Január 2. látszólag Klári drámája; véget ért kapcsolata a férjével, kész, vége, vagy talán nem. De az igazi dráma nem az övé, hanem Ágié.

Dráma alatt azt kell érteni, hogy mondjuk ledobjuk az illúzióinkat, vagy ráismerünk valamire, ami végig ott volt a szemünk előtt, csak épp a lakmuszpapír hiányzott. Vagy olyan katalizátort találunk, ami mindent megváltoztathat. Azért a feltételes mód, mert Szilágyi Zsófia direkt lebegtet mindent, és igaza van. Soha, senki nem tudja mi következik. Nincs nagy terv, mert a filmnek van forgatókönyve, az életnek viszont nincs. Van egy házasság, ami tönkrement. Tudjuk miért? Nem, és nem is érdekes. Minden házasság hasonlít egymáshoz, a kezdete és a vége is. Ami ebben a filmben történik, az teljes mértékben imperszonális, azaz személytelen. Klárik, Ágik, Áronok, Károlyok és Zolik, és persze Sanyik.

A film egyik erénye, hogy remek karaktereket vonultat fel, majdnem remek színészi teljesítményekkel. Vegyük Klári pasiját. Annyira ismerős fazon, hogy a személyi számát is meg tudnánk mondani. Van egy nője, aki még valakinek a felesége. Mi van?  Klári még férjnél van, de már bebiztosította magát egy teljesen felejthető fazonnal, aki nem fizette ki a költözködést, de százötven ezres porszívóban gondolkodik, a havi albérleti díj kétszeresében.

További rétege a filmnek az ökológiai szorongás legyengített változata fákkal, amelyek Klárinak hiányoznak. Az nem gond neki, ha sorba vannak ültetve, és a diverzitásnak annyi, ez nem szempont, ezen szorongjanak csak a fák. A film reflexiós szintje mégis csak a párkapcsolati dinamika megmutatása úgy, ahogyan a középosztályos elit látja a nála eggyel alacsonyabb társadalmi réteget. Ez feltevés, de nem alaptalan, Kemény Lili Nem című könyve óta tudjuk, a filmrendezők nem az alsó-középosztályhoz tartoznak.

Borbiczki Ferenc

Szilágyi Zsófia olyan filmet rendezett, ahol két nő többször is össze van zárva – egy autóban ingáznak a nap folyamán – , de nem tudott vagy nem akart, vagy eszébe sem jutott (neki sem), hogy a két nő beszéljen valamiről, ami nem férfi, nem párkapcsolat. Talán a fák hiánya ilyen volt, nem emlékszem, és nem tudom visszanézni, mert a Cirko Gejzírben láttam, nem videón. Olyan, mintha a filmekben és a könyvekben a nőket kizárólag a férfiak és/vagy a párkapcsolatok érdekelnék a világon a legjobban, miközben a férfiakat a világ érdekli és önmaguk. 

Milyen Klári és Ági kapcsolata valójában? Szavakban szép. De mégis, Klári hagyja, hogy Ági egész nap fuvarozza az ócska és kevésbé ócska használati tárgyakat, lépcsőt másszon, emeljen, ide-oda tegye a dolgokat. Hiába tiltakozik erőtlenül, süket fülekre talál. Ez a baráti szeretet ezek szerint. Nagyon jó, ahogyan Ági pasiját, Sándort mutatja a kamera, vizuálisan mindent kifejez, ami ennek a karakternek, figurának a lényege. Van néhány kevéssé sikerült kamerakezelés, nekem ilyen volt a vége felé a Csobánkai utcán gyalogló Kláriról elforduló kamera, ahogy Ágit mutatja, ül a kocsiban és indul Budapestre. 

Konrád Zsuzsanna Jenny Slater karakter, jó volt, az Ágit alakító Jóvári Csenge is. Régen láttuk Borbiczki Ferencet filmben, ő játszotta Klári apósát, bármit játszik, mindig hiteles. Teljesen hihető volt a kicsit szubmisszív, felesége elől a valódi érzéseit titkoló após figurája. A Január 2-őt a 81. Velencei Filmfesztiválon mutatták be. 5/4

Mártát a klimax után Mártikámnak kezdték hívni, mintha az élet így kárpótolná. Mit veszített el, hogy kárpótolni kelljen? Szépsége idővel véreres, löttyedt és májfoltos lett, naivsága kezelhetetlen irányításmániává változott, és minél elviselhetetlenebb lett annál inkább becézték. Ha járt volna terápiába, tudta volna, környezete túlkompenzál, hogy ne kelljen vízbe fojtani.

Mártikám sosem költött ilyen marhaságokra, viszont isteni házi krémest tudott csinálni, gyakran hívták házhoz. "Mártikám, pénteken a Pistának lesz névnapja." Akik nem ismerték olyan jól, mint a családtagjai, azok kedvelték. Szerették bővérű kacagását, találó bemondásait, mindenki dőlt a nevetéstől, ha megszólalt. Mártikám nem csak a házi krémest titkát tudta, de azt is, hogyan kell a családját úgy irányítani, hogy senki ne vegye észre, hogy minden úgy van, ahogy ő szeretné. "Nem akarok beleszólni, ez a ti dolgotok." Végül a gyerekei abban a községben vettek házat, ahol ő élt, a lánya nem vált el, a fia pedig nem vette feleségül tizenöt évvel idősebb, két gyerekes barátnőjét. Mártikámat mindenki szerette, de volt egy kellemetlen szokása, szeretett mások kertjébe szarni. Hol kisebb, hol nagyobb kupacokat csinált, és soha nem vették észre. Azonban minden jónak vége szakad egyszer. Az új szomszédnál készítette a híres krémest, a lugas alatt, a leveles tészta éppen a tölteléket várta, amikor Márta leült szarni. Azt hitte a szomszéd bent serénykedik, és van egy kis ideje. Nem volt. "Ott van az ásó, el tudod temetni." Nagyon kevés lett, mondta Márta. Ez nem mennyiségi kérdés, válaszolták neki. "Márta, maga anális karakter." "Beleszarik mások dolgába." "Csak maga szó szerint." Ezt mondták volna, ha időben segítséget kér. De nem kért. 

∗

Andrea Kowch: In the Distance (2015)

Egy hely nem egyszerűen a tér valóságos pontja, hanem kulturális konstrukció, egyszerre tartalmazza a dialektikamentes tájat és a rousseau-i daccal terhelt dialektikus, ember nélküli természetet. Ember és természet egymásnak feszül, farkasszemet néz, és dűlőre jut.

A hely az ember sorsát meghatározó lelkiállapot kivetülés, légkör, ahogy Heidegger mondja, A mód, ahogy vagy és vagyok, ahogy mi, emberek vagyunk a földön – a lakás. Föld és ég közötti világban halandók laknak, miáltal válik a világ bentté. A táj hatalmas projekciós felület, vajon ha kihívás érkezne a végtelenen túlról, köze lenne az embernek ahhoz?

Daniel Kehlmann El kellett volna menned című kisregényében a hely szimbolikus rendszer. A látszólag paranormális aktivitással bíró minimalista designnal megépített tér nem oka, csak kiváltója az író- narrátor grammatikai féregjáraton való eltűnésének. Köztes léte, énjének fokozatos eltűnése a szövegből bontakozik ki, a gyanakvó olvasó pedig nyomolvasással követi.

Író- narrátor feleségével és kislányával magas gleccserek közé ékelt alpesi házba költözik egy időre, hogy nyugodtan dolgozhasson legújabb forgatókönyvén. Házasságának és írói munkájának mégsem használ a téli táj, a problémák nem engednek fel, párkapcsolati dráma bontakozik ki, a valósággal való kapcsolat pedig egyre bizarrabb világba vezeti az olvasót.

A kisregény lineáris történetvezetése, az első személyű totalizált elbeszélő többnyire belső monológgal működteti a fikciós játékteret. A minimalizmus az építészetben és az irodalomban fokozza az érzékelést, segíti az írói invenciót, helyzetbe hozza a befogadót. A tájjal nem konkuráló nappali természetre nyitott felülete indítja el a kint és a bent megbomlani látszó egyensúlyát. A szem autonóm és hatalmi pozíciója elveszni látszik, egy alkalommal az író- narrátor nem észleli magát a tükörként funkcionáló hatalmas ablakfelületen, holott ez ellent mond a fizika törvényének. Hogy a pszeudo jelenség a túlfűtött képzelőerő játéka kezdetben vagy az agyat rendre becsapó illúzió, nem lehet tudni. Az íróalak időnkénti eltűnését egy parancshallucináció kíséri (Menj el!), mely a fikciót működtető szövegnapló-jegyzetfüzet része, amit az író napi rendszerességgel vezet.

A kint és bent a szövegben posztmodern tér, nem hierarchikus, radikálisan mellérendelő. A magas hegyek és völgy övezte hely minden releváns pontja ugyanazokat az emóciókat hívja és mozgatja, eleinte apatikus fél-depresszív, később neurotikus, szorongó értelmiségi metaforák és nyelvi jelek felvonultatásával. A ház és a házon kívüli tér végig dermesztő atmoszférájú, a feszültség fokozódik a hiperrealista helytől, amely egy kisgyermekes család eredetileg otthonosan nyugodt világából is származhatna. Ez a fikció legerősebb pontja, mely később veszít erejéből. A testetlen fenyegetés egyszer sem oldódik fel attól, hogy egy négyéves gyermek nagyon is hétköznapi világa realista módon jelenik meg. A család időnként elhagyja a ház belső terét, hogy kapcsolatba kerüljön a kinttel, ám ezek az alkalmak az abszurd atmoszférát tovább fokozzák.

A szövegtartalom kint és bent oppozíciója az író-narrátor karakterében is tetten érhető. A fokozatosan felbomló szimptomatikus énben a kisebbrendűségi érzés narcisztikus egóval keveredik. Fokozatos énfelszámoló eljárása a fikció folyamán szürreális és pszichés toxikózisba fut. Egy lezárásra váró életszakaszból a narrátor visszajáró kísértet-alakmásai bolyonganak. A szubjektum végső, de fel nem tett kérdése az lehetne, létezik-e egyáltalán? Az álom motívum, mint jelenség, a tartalmat képező szöveganyag leggyengébb eleme, nem sokat bíz az olvasóra, míg a lassú önfelszámolás jelentésadása nagyon is a befogadó képzeletére épít. Ez az ellentmondás a minimalista szöveg felületén rendre felfeslik.

A regényvilág ökonómiai stratégiája, hogy a forgatókönyvírás munkáját és a privát jegyzetelést paralel módon, montázsszerűen ábrázolja. Audiovizuális elbeszélésmódra alapoz, filmes esztétikára emlékeztető vágással az olvasó mozaikszerűen látja az eseményeket. A forgatókönyv írás csak tartalmilag integrált része a műnek, szövegstilisztikailag labilis és felületes marad. A jegyzetelés napi rutinja a szubjektum önintegrálása és öndokumentációja, azért, hogy az én nem integrálható része ne lehessen további zavarok forrása. Nyilvánvalóan nem sikerül, a valóságdeficit rendre visszaköszön.

A naplószerű jegyzetelés eleinte önreflexív, kifejezetten didaktikusan mutat rá az írás manipulatív jellegére. A fikcióból való kizökkentésnek ez a gesztusa később kifullad, a fikció fikciójává válik. Az író-narrátor már képtelen definiálni a körülötte lévő világot, nem tud elszámolni vele sem önmagának sem az olvasónak. Artikulációképtelensége miatt bomlik meg írói és személyes énje, saját világában reked.

A kisregény végéhez közeledve egyre világosabb, a metafiktív áldokumentum lelki tartalma, a határélmény, mely párhuzamos univerzumok lehetőségét involválja, de az őrület közelebbről meg nem határozott formája csak a felszín tapogatása, mert a történés elmarad, nemcsak az író-narrátor megy süllyesztőbe, de a történet is. Tandemező lányoktól eljutni a létezés féregjáratáig, van ebben valami fura. Hiába vannak a közelben hatalmas szakadékok, a mélység mégis hiányzik a műből, van viszont modoros értelmiségi férfihang. Az világos, hogy a megroggyant elme/szubjektum a fennálló viszonyok visszatükröződése, de a fikció androcentrikus világában miért várnánk mást? Nem az univerzum nyílik meg egy ponton, nem a genius loci követeli a magáét, hanem egy név nélküli narcisztikus férfi nyűglődik kilencvenhárom oldalon keresztül. Amíg a narrátor a világalakitó, világértelmező író férfi szerepet sajátítja ki, addig felesége érzelmi és fizikai gondoskodásra van kárhoztatva. Ugyan az alkotáshoz és a kreativitáshoz ontológiai biztonságra van szükség, ezt a biztonságot nem a világértemet birtokló férfi teremti meg, ő semmi mást nem akar, csak látszódni. Cserébe mindketten magányosak, mert veszekednek a magány posztmodernül új metaforája ugyanis a veszekedés. Valójában nincs idő-és tércsapda, a problémák evilágiak lennének, csak ez reflektálatlan marad, mert a narcisztikus férfi úgy kezeli az életet, hogy hierarchikus helyzete megmaradhasson. Mindig látszani szeretne, és bár érzi az új valóság szükségét, nem tudja a hogyant, ezért esik atomjaira a könyv végén.

Archeológiai rétegfúrással sem találni szövegmélységet, végig egyetlen stiláris regiszterben marad ez a gondolatmentes, artisztikus elemek nélküli szövegnyomat, mely sem esztétikai sem intellektuális csodálatot nem kelt. Írói/emberi válság összeolvasása olyan thrillerrel, amelyből minden valódi összetevő hiányzik, és amelyből Jack Torrance posztmodern mása bólogat. Modoros értelmiségi egotrip, melyben eltűnik egy forgatókönyvíró. Hiányzik valakinek? 5/3

Daniel Kehlmann: El kellett volna menned, Magvető, 2017

 A kritika eredeti megjelenése: litera.hu

Daniel Kehlmann (1975)

Két hét alatt egyszer sem gondoltam jó szívvel Alaskára, de amikor egy fáradt nap után Oz Perkins horrorfilmjével akartam lazítani, a jelenléte megnyugtatott. Háromszor is. Először, utoljára és soha többet. 

A hálószobai komód tele van Paco Rabane, Prada, Carolina Herrera, Versace parfümökkel – még a múltkor láttam –, alig vártam, hogy elmenjenek, minden nap másikból fújok majd, és minden üvegcsét pontosan oda teszek vissza, ahol volt. Azzal nem számoltam, hogy a háló Alaska felségterülete. Alaska házőrző, tudomásul kell venni. Hiába kergette a legyeket a nappaliban, nem mertem bemenni, ki tudja, mikor jön utánam, onnantól nem tudok majd kijönni. Kicsukni túlzás lenne, és szégyellném is magam, mintha más naplójába vagy telefonjába néznék bele.

Este a kanapé sáncai mögül Oz Perkins Longlegs című horrorját nézem, bizsereg a tarkóm, pedig nincs mitől félni, biztonságban vagyok. Azért megnéztem a bejárati ajtót. Nyitva volt. Ezek szerint napok óta. Éjjel is. Bármikor bejöhetett a gyilkos. Alaska a hálószoba ajtóban áll őrt, ott biztosan nincs, az egyik szoba kipipálva. Mire mindent leellenőriztem, totálkáros lettem, ha akkor kezd el sípolni a teáskanna, kiugrok az ablakon.

Már nincs hőemelkedésem, csak köhögök. Korán kelek, reggelente Kemény Lili könyvét olvasom, nemsokára végzek vele. Meztelencsigának* friss salátalevél, a régieket mind teleszarta. De hol van ő maga? Ha meglógott, előbb kell észrevennem, mint a Moszad kiképzést kapott macskának. Higgadjunk le. Átnézem a kidobásra ítélt  salátaleveleket harmadszorra is. Összezsugorodva lapul, mint egy kis pénisz, érzékeli, hogy keresem, megmozdul, majd töppedten hanyatlik a levél közepére. Egyszer a nappalira borították a szemetest, véletlenül kidobták a salátalevelekkel együtt. Vigasztalásul kapott másnap egy zsázsaerdőt. 

Most volt a világ legnagyobb kulturális fesztiválja – Fringe –  jó lett volna megnézni valamit, de a logisztika nem az én asztalom.

Félszemmel figyelem az olimpiai híreket. Ahogy az ember öregszik, úgy nő benne a hazaszeretet, főleg, hogy ebben a gyarmati kizsákmányolásból és más népek elnyomásából meggazdagodott országban vagyok. Mindenen látszik a jólét, és a gazdagság. Persze, látok kétes alakokat dülöngélni, pár lerobbant házat, kertet, meg hajléktalant a kutyáival a földön, és megrémiszt, milyen alacsony az ingerküszöböm, majdnem elsírom magam, pedig nem is nézek oda. Túlzott felelősségérzettől szenvedek. 

Betérek a város legjobb könyvesboltjába, és meglepődöm. Nem mintha perfekt lennék angolból, és már csak ezt a pár könyv hiányozna a boldogságomhoz, de azért lenyűgöz, hogy egy Vintage Minis sorozat klasszikusokat ad ki (£ 3.99). Mary Wollstonecraft: A Vindication of the Rights of Woman, vagy William Styron: Depression című autofikciós szövegét. Emlékszem, annak idején mekkora hatással volt rám kedvenc íróm lelki problémája. Végül nem öngyilkos lett, hanem tüdőgyulladás vitte el. Kemény könyvét a Botanikus kertben akartam kiolvasni, de nem szerettem volna több kiló papírzsebkendővel és köhögőrohammal odamenni, viszont vegán Kit-Kat-ért elgyalogoltam. Közben felfedeztem a mellékutcák romantikáját, baromira élvezve, hogy egyre jobban kiismerem magam. Egyik nap hazaérve éreztem, valami nem oké. A radiátorok forróak, Jézusom, be van programozva a rendszer. Otthon leesik mindenkinek a feje a kánikulától, ezek meg fűtenek. Gyors telefonos segítség, mit tegyek? "Vedd lejjebb." 

Kaja- és kuplerájcsinálás közben valaki motoszkál a bejárati ajtón. Uram isten, ha ezek valamiért előbb jöttek haza, leszúrom magam. Jobban megfagyott bennem a vér, mint a horrorfilm nézése közben, de csak teletömték a nyílást szórólapokkal. Úgy megkönnyebbültem, mint akit most szabadítottak ki Gázából. By the way, észrevettem egy palesztin zászlót a harmadik emelet ablakából lógni, láttam pár ilyet a városban, mióta itt vagyok. A Palesztinában élő arabok helyzetét nem a Zsidó Államnak kell megoldani, hanem a többi arab országnak, akiknek a legnagyobb érdeke, hogy ez a konfliktus fennmaradjon. 

Mióta beleszagoltam egy skót virágba, fura dolog történik. A parfümök (elképzelt) illata is hozzájárul ehhez a mentális állapothoz, talán a megfosztottság generálja az érzést, amit azonnal intellektualizálnom kell, mert nem akarok elmenni az isteni felé, ami nagyobb az embernél. Az Eiffel-torony is nagyobb, de most nem erről van szó, hanem arról, amit Kant írt David Hume kapcsán: "Felébredni a dogmatikus szendergésből." Innentől nem tudok növényfilozófia nélkül élni, szakítottam a növényvaksággal, ami nem azt jelenti, hogy a növények nem látnak, hanem azt, hogy az ember nem látja őket. Azonnal meg is locsoltam a paradicsompalántát, amit a fiatalember házi feladatként ültetett még pár hete. Májusban milyen pici volt, most meg túlnőtt az ablakon és elszáradtak a levelei, mert elfelejtettem megöntözni. Azt hiszem az állatok iránti felelősségérzetem kezd átterjedni a növényekre. Az átterjedni szó egy Susan Sontag* betegségmetafora, a helyzet tehát eszkalálódik. A dolog genealógiája egy bezárt hotel előtt hagyott – dézsás – növénnyel kezdődött évekkel ezelőtt. Ez volt a lappangó fázis. Majd a virágcsokor kritika következett; minden csokor, halott virág. Az Ahol a folyami rákok énekelnek (2022) és a Velünk véget ér (2024) című filmmel folytatódik, ahol nem a filmek művészi értéke fontos (nincs nekik), hanem hogy megjelenik a növényfilozófia, ha mégoly periférikusan is. Most már a boltok elé ültetett, nem öntözött növényekből is morális kérdést csinálok. Nem csak elhagyott állatok vannak, elhagyott növények is. Ennek a szellemi mozaikképnek volt az utolsó darabja a Portobello Street-en megszagolt fehér virág.  

Edinburgh

Közben beleszeretek a skót felvilágosodás vezéralakjába, David Hume-ba. Több, mint kétszázötven év van köztünk, de nem érdekel. Lord Byronba tíz évvel a halála után szeretett bele valaki. David Hume Edinburgh-ban született, tizenkét évesen már egyetemre járt, és egyszer a sok gondolkodástól idegösszeroppanást kapott. Érzésem merőben intellektuális: hogyne szeretném, amikor még Darwin előtt elpusztította az egyetlen tiszteletreméltó Isten érvet (design érv). Eltüntette a legjobb okot, hogy higgyünk Istenben. Képes volt kivonni magát az örvényből. Én is egyre jobb érveket hozok fel újonnan felfedezett növényvonzalmam mellett.

Délben mentek el, délben jöttek meg. De jó, innentől nem kell Alaskával, ezzel a hálátlan ganéval törődnöm. Mintha kicserélték volna. Kézről-kézre adják, úgy beszélnek hozzá, mintha ő jött volna haza egy olyan nyári táborból, ahol nem adtak neki enni. Elszoktam a zajtól, most meg egész nap görögül karatyolnak: Ela, Ela (Έλα – Gyere"). 

Augusztus 5-én 10:12 perckor kiolvasom a könyvet. Döbbenet és katarzis között hánykolódom, mint egy hajó a Jón-tengeren. Rengeteg a kérdésem, amit csak Keménynek tehetnék fel, de hát azt se tudja, hogy a világon vagyok. Pontosan tudom, min ment keresztül a narrátor, és bár a korkülönbség nagy, egyvalami azonos az eltérő társadalmi helyzetünk ellenére is: nők vagyunk. Hiába nincs az elmének neme (Platón mondta?), a társadalomban elfoglalt helyünknek van.

Hazafelé repülve két dolgon gondolkodtam, Kemény Lilin és Alaskán. Kemény könyvében annak ellenére, hogy minden percét élveztem – kivéve az SZFE elfoglalásának néhány részletét –, valami nincs benne. Nem írhatom, hogy hiányzik, mert az rólam szólna, nem a szerzőről. Egy könyvből akkor hiányzik valami, ha kitépnek belőle tíz oldalt. De a négyszázhuszonhat oldalba nem fért bele olyan párbeszéd vagy leírás, amelyben két nő egymással beszélget valamiről, ami nem férfiakkal kapcsolatos. A másik, hogy Kemény mesterré növi ki magát, lassan olyan lesz, mint azok a teoretikusok, akik az ő művészi látásmódját formálták. Annak idején shot-by-shot néztem végig a Mulholland Drive-ot – világ legjobb filmje –, most meg olvasom, mit gondol róla. Jaj, de tetszett. 

Alaska

Alaska bizonyos értelemben olyan volt, mint egy bántalmazó; a saját magamhoz való viszonyt változtatta meg, magamban kerestem a hibát, pedig nem tehettem semmiről, és ő sem. A területét védte egy betolakodóval szemben. Nekem meg fel kell fognom, hogy nem szeret mindenki. 

Úgy éreztem magam, mint aki három úthengerrel, két barnamedvével találkozott hazafelé, és fél napig állt sorban a Kalahári sivatagban egy lavór poshadt vízért. Budapestről az Alföld közepéig érni kétszer annyi időbe került, mint átrepülni Európán. 

* Frissítés: sajnos a meztelencsiga 2024. 11.03-án este meghalt...

** Susan Sontag: A betegség, mint metafora / Európa Kiadó, 1983, Mérleg sorozat

Vége

David Hume szobra az Edinburgh-i Egyetem előtt. A fotót én csináltam, jobbra egy skót dudás. Fogadjunk, hogy Hume lábujjai a sok fogdosástól ilyen tiszták.

Kilátás a Waverley-hídról

 A Skót Nemzeti Galéria, Edinburgh 

Skót-felföldi marha 

Elmentek. Mindenki, akitől segítséget kérhetnék több ezer kilométerre. Küldetés fele teljesítve, egyedül navigáltam el magam Nagy-Britanniába.

Azt, hogy már nem félek a repüléstől egy ismerősömnek köszönhetem, aki gyakran repül Londonba. A terápiás cél akaratlanul, indirekt módon teljesült, mert senki a világon nem tudta, hogy ez terápia. "Dög unalmas, semmit se látsz a felhőktől, vigyél magaddal könyvet, hogy kibírd", mondja olyan blazírt arccal, ami csak neki van Közép-Európában.

Kemény Lili Nem című könyvét hoztam magammal, a macskasitteres nyaralás munka is lesz. Ma már nem megyek sehova, olvasom Kemény Lilit, csinálok ebédet, felbontom a kesudiót, a narancslevet, este megnézek egy filmet mobilon. Nem indul jól a Kemény könyv, az első mondatok nem tetszenek, meg fogok őrülni, ha végig ilyen marad. A narrátor anyját már most utálom, Kemény kamaszkorában viszont magamra ismerek, nárcisztikus, intrikus kis hülye, azt képzeli, ő az univerzum középpontja. Annyi a különbség, hogy őt hozzásegítették ehhez az érzéshez, engem meg nem. Az én helyzetem súlyosabb, magamtól lettem szörnyeteg. Pont úgy csinál az osztálytársával, ahogy egykor én: tetszik neki, de ha az megtudná, belehalna. Lepleztem, ármánykodtam, álnaivkodtam én is, állandóan egy labirintusban bolyongtam, és naplót írtam az epekedésről. Úgy kellett volna valagba rúgni, hogy lukat üssek az égen.

A professzionális olvasáshoz a hosszú ebédlőasztalon rendezkedek be, a fiatalembertől (el)vett zselés tollak, saját tollam, színes ceruzák, jegyzetfüzet a kezem ügyében, aláhúzok, széljegyzeteket* gyártok, sok a felkiáltójel, ez azt jelenti, érzelmileg érintve vagyok. Persze hogy érint, a csúcsértelmiségi közegből szalajtott csaj kiságya fölött Térey János meg Esterházy Péter hadonászik, de pont olyan kiállhatatlan és ellenszenves lett mint én, akinek a babaágyára legfeljebb a szomszéd Mariska néni hajolt. Persze, nagy különbségek is vannak, én soha semmibe nem avattam be anyámat, míg a narrátor vele beszélt meg mindent.

Alaska engesztelhetetlen. Ha meglát morog, ha közelítek, visít és vernyog. Nem megsimogatni szeretném, csak bemenni a fürdőszobába. Mellette kellene elmenni, de nem merek. A nap nagy részében a háziak hálószobájában a pandamacis takaróján kontemplál, vagy a gardróbszekrényben alszik. Délután valamiért aktívabb, bejön a konyha-nappaliba, ahol dolgozom. Legyekre vadászik. Fel-felnézek a könyvből megcsodálni, milyen ügyes. Egyetlen áldozatának sem kegyelmez, előbb-utóbb mindegyikkel végez. Próbálok hatni rá. "Emlékszel, amikor Birmingham-ben kiestél a másodikról?" "Nagyon aggódtam érted." "Megértettem, hogy egy indiai körutazás árát költik a rehabilitációdra." "Örültem, amikor jobban lettél." "Stephen King írhatna rólad egy könyvet." Remélem, minden világos, annak ellenére, hogy csak angolul ért.

Alaska

A skót ambulancia 999, a rendőrség 101. Hátha kell majd. Nem kellett, de a következő szép napokban az ágyat nyomtam tíz kiló papír zsebkendővel. A Leith Links park zöldje mindig is hívogatott, tele piknikezőkkel, kockás takarón heverőkkel, magányosok, családok, baráti társaságok. Gondoltam, fogom a könyvet, csinálok szendvicset, viszek inni. Nem akartam direkt napfényt, egy lombos fa árnyékába húzódtam olvasni. Hason fekve, mint egy kamaszlány. Verőfény, enyhe vagy közepes szél az óceán felől, ez a nyár. Minden reggel esik egy kicsit, csak szemerkél, de soha nincs nagy eső vagy vihar. Amikor elővettem az uzsonnámat, azonnal leszállt egy sirály, tisztes távolból figyelt. Én nem bírok így enni. Törtem a szendvicsből,  féltem megfullad, olyan mohó. Mire lement a torkán, már ott volt még kettő. A maradékot elfeleztem, de összevesztek, egymás faroktollát húzva próbálták elvenni a másiktól a kaját, vijjogtak, pöröltek egymással. Muszáj volt odaadni nekik mindet, amit magammal vittem. 

 Nem csináltam fotókat, mindig elfelejtettem magammal vinni a telefont. Leith Walk, tele vintage turkálókkal. Kinéztem egy barna kalapot, másnapra elvitték. Három fontért viszont találtam egy Rachel Cusk és egy V.S. Naipaul könyvet.

Kemény Lili könyv éjfélig, kezd bebarósodni, mihelyt elhagyja a kamaszkort és felveszik a Színműre. Megint egy párhuzam, csak engem nem vettek fel. Hát igen, legalább egy valamit meg kellett volna tanulni kívülről, és nem azzal a Juhász Gyula verssel nyomulni, aminek az első két sorát tudtam csak. Tizennyolc évesen belehelyezkedni egy ápolatlan alkoholista mentális állapotába, aki ha köszönt Annának, a szájszaga kilométerekkel előbb ért oda, mint ő? Mennyire hiányoztak azok a bennfentes váteszek, akik Kemény Lilit körbevették. Most én játszanám a Katonában valamelyik főszerepet.

Hogy menjek be a fürdőbe? Alaska ott ül és morog. Nincs az az isten, hogy elmenjek mellette. Anyám unokája a jutalomfalatok számát megszabta, de szarok rá, megráztam a zacskót, mehetek tusolni. A kanapé párnáiból sáncot építek, ha megtámad, legyen időm felébredni, mielőtt meghalok. Az ajtót nem lehet becsukni, évek alatt megszokta, mindenhova bejárása van, amikor megpróbáltam, úgy kaparta és vernyogott, hogy inkább ugorjon nekem. A sáncok közé vackoltam magam. Felnéztem. A legmagasabb párnán ült. Stuart Mária nézett így kivégzése előtt a hóhérra.

Reggel már kezdődött az orrfolyás, tüsszögés, levertség, de azért nem hívtam az ambulanciát. Csúnyán megfáztam a parkban, pedig nem voltam mezítláb. Esténként hőemelkedés, enyhe láz. Feltúrtam a gyógyszerest, látszik, hogy kisgyerekes család, főleg gyerekeknek szánt fülcseppekkel van tele a doboz, de van Panadol, meg más fájdalom- és lázcsillapító is. Majdnem felpofoztam magam, amikor éjjel arra ébredtem, hogy eldugult az orrom. Még itthon, hogy forgattam a kezemben a Nasivint. "Áh, úgyse' kell." Ülve aludni kínzás, ajánlani fogom a CIA-énak, ha még nem tudnak róla. Első utam egy patikába vezet majd, remélem hajnali ötkor már nyitnak. Soha, de soha többet nem megyek sehová Nasivin nélkül. De most nincs. Hajnalban keverek egy kis sóoldatot, emlékszem a gyógyszerész barátnőm egyszer mondott valamit, figyelhettem volna egy kicsit jobban, hogy vannak az arányok. Felmarta az orromat, lefolyt a torkomra, és ugyanúgy nem kaptam levegőt.  

Reggel telefon, a Jón-tenger csodálatos, a fiatalember élvezi, a szerpentinen egy kicsit féltek, de hát a Balkán-félszigeten vannak. A buszpályaudvarról először nem tudták eldönteni, emlékmű, étterem, vagy kemping, de amikor kézzel írt jegyeket kezdtek árulni, minden világos lett. A buszsofőr könyökkel támaszkodik a kormányra, egyszerre sodorja a cigarettát, eszik, és beszél telefonon, de nincs baj, ha az ember nem néz le száz méter magasból, két centivel az út szélétől. Úristen, holnap alomcsere a csigának, jutott eszembe, mert a felelősségnek nincs szabadnapja. "Macska megvan?" – kérdezik halkan. 

 A Jón-tenger

* Kizárólag ceruzával 

Folytatás következik...

Kemény könyvére az első nyomás után várni kellett, közben mindenki erről beszélt. Mindenki, akit érdekel a kortárs szépirodalom, és gyaníthatóan egy kicsit azon túl is. Nomen est omen, Kemény Lili írt egy kemény könyvet. Már a neve olyan, mint egy vadnyugati fogadó tulajdonosáé, ő veri csapra a sört, és egy kicsit mindenki tart tőle.

A Nem kortárs kulcsregény, miközben nem is regény, hanem autofikció, amelyben majdnem mindenkit be lehet azonosítani, noha nem mindenkit könnyen, egy sor szereplőnek álneve van, érthető okokból. A könyv címe ambiguous; mert mit jelent az, hogy Nem? Jelenthet habituális nyelvi gesztust: nemet mondok rátok, akik úgy viszitek szátokban a polgári ethoszt, mint anyamacska a kölykeit, de jelentheti az emberi faj nemi megosztottságát, sőt, egyszerre mindkettőt, arról nem beszélve, hogy ez a rövid szócska a világ egyik legfontosabb szava.

Kemény Lili (1993) költő, filmrendező, író, Kemény István kortárs szerző és Szirmay Ágnes dramaturg, kritikus, műfordító, író, nagyobbik gyermeke, aki a fogantatása pillanatától rendezi narratívába életének bizonyos részeit, ami nagyjából a húszas évei végéig tart. Így kezdi:

Prágában fogantam, ahol anyám az ösztöndíjából tartotta el apámat. Egy magyar szakos doktorit és egy jól induló tévériporteri karriert hagyott félbe gyors egymásutánban, hogy káprázatos lánygyermekkel láncolhassa magához kiszemeltjét, a korszakos jelentőségű szentimentális költőt. (7.)

Ebből a részletből is látszik a szöveg fikciós volta. Nem azért, mert Kemény Lili nem mond igazat, hanem, mert ez nem az igazság. Mi van például, ha Ági (így hívja az anyját) mondta így, mert jól hangzik? Az autofikcióban mindig fennáll a narcizmus, a banalitás és a kényszeres őszinteség kockázata, de mindig az a lényege, hogy valaki miként éli meg, ami vele történt. Nem véletlen, hogy Kemény nem regényt írt, a regény epikus műfaj, Kemény viszont a líraiság megszállottja. Hibrid könyv: vallomásos irodalom, melynek gyökerei Szent Ágostonig és Rousseau-ig nyúlnak vissza? Vagy memoár, mely fél szemmel az utókort figyeli? Nem tévedünk nagyot, ha önelemző önéletírásnak vagy autofikciónak hívjuk, mely középpontjában a szerző személye áll, aki saját fejlődési folyamatát rögzíti. Majd harminc év kortörténeti dokumentuma, amit a szerző esettanulmánynak hív.

Hét egységre bontható ez a formailag nem különösebben strukturált könyv: korai évek, gimnázium, egyetem (Színház- és Filmművészeti Egyetem), Sipos Balázs, D., Dán Mikes és a Színmű hallgatók általi elfoglalása 2020-ban. A szöveg egyszerre mozgat érzelmi és intellektuális szálakat, oszcillál a különböző részek között, amelyek folyamatosan reflektálnak egymásra. Miért három férfialak köré épül egy idő után a narratíva? Mert a szerelem nagyon intenzív állapot, folyamatosan a „Ki vagyok én?” kérdésére keresi a választ, állandóan a másik szemével tekint önmagára, és nem is csak férfiakra fókuszál, a világegyetem mestereire is, melyek megváltoztatták a narrátor életét és művészetfelfogását: tanárok, szociológusok, írók, irodalmi alakok, gondolkodók, filozófusok, filmrendezők, filmek, és világos, Keményt nem az iparosok érdeklik.

A narrátort ugyanúgy hívják, mint a könyv szerzőjét. Műveltsége, önreflexív mivolta szubkulturális jellegű, azt jelenti, hogy kevesen értik. Otthon nyilván értik, hisz az egész habitusa tőlük származik; ismerik a társadalmi-művészi státuszokért való kérlelhetetlen tülekedés szabályait, melyek értékesebbek mindennél. Ő a kapitálissal írt Káprázatos, akivel korán elhitetik, hogy zseniális, aki ha odaszarik valamit a papírra, akkor is jobb másoknál. Nem tehettek volna rosszabbat vele, hiszen innentől képzelt nagysága determinálja, és a bukása kódolva lesz, amikor le akar majd jönni a szerről – Különleges Hópehely Szindróma –, elvonási tünetei lesznek. Ez a családi dinamika és a középiskolás évekre vonatkozó Tom Wolfe-szabály működik: középiskolás korunkban betagozódunk egy társas körbe, eldől, melyik személyiségtípus lesz a szövetségesünk, melyik az ellenfelünk, és talán egész életünkben ez a szembenállás határozza meg a felnőtt életünket. (Erről lásd David Brooks A társas lény című könyvét. Libri Kiadó, Budapest, 2013.)

Markó napi cselekedetei adták az elbeszélés gerincét, mégpedig olyan értően elhelyezett hangsúlyokkal, hogy a külső szemlélő felől napnál is világosabb legyen, hogy Markó engem akar, de én, bár az élet más terepein szinte riasztóan éleslátó vagyok, szegény fiú félénk vonzalmát egyszerűen nem tudom észrevenni. (29.)

Azzal foglalkozik, amivel a szülei: ír és gondolkodik, vagy gondolkodik és ír, és aki ír, az tudja, az első variáció a legjobb. Nem csak a család determinálja, hanem életkora is, kamaszlány-nyűgökkel kezdődik a könyv, mintha ezek speciális kiáramlások lennének, pedig minden középosztálybeli kamaszlány ilyen, ám elhisszük, a narrátor más, mert úgy van megírva. Mivel a család derivatív módon az író-költő-filmrendező szentháromságában látja a sikeres élet zálogát, a főhős erre indul el. Az egyetemi évek alatt új hatások érik, apja könyve, az Az ellenség művészete (1989) azonban állandó referenciaként van jelen, a hivatkozások hivatkozása, ugyanakkor az anya – Ági – hatása halványodik. Az olvasó drukkolt ennek a fordulatnak, pedig nem annyira Ági rosszhiszeműségéről van szó, az anyaszerep miatt maga is determinált; elsődleges gondozóként ő felelt a család érzelmi életéért, nem az apa, aki jó fej tudott maradni azzal, hogy a piszkos munkát elvégezték helyette. Ági tipikus cimboramama, kisajátítja azokat a funkciókat, amelyek nem őt illetnék, nem segíti lányát a többi nő iránti szolidaritásban, és a patriarchátus által felkínált múzsa-státuszban látja lánya jövőjét.

A Színmű katalizátor és multiplikátor hatású – filmrendezést tanul, Janisch Attila és Szász János az osztályfőnöke, később Enyedi Ildikó –, ám nem tőlük kap valódi támogatást. Legfőbb tudása abból a tapasztalatból származik, hogy mennyire ingatag dolog a tekintélytisztelet és a polgári-értelmiségi ethosz, amelyre addigi életét alapozta. Elég körülnézni a Színműn, ahol az egyik osztályfőnök-színházrendező, Zsámbéki Gábor azzal vigasztal valakit, hogy a „színésznők mind kurvák, első kézből tudja, az ő anyja is színésznő volt.” (269.) Horrorisztikus, fájdalmas, hihetetlen mondatok, Lars von Trier filmjében (Nymphomaniac, 2013), láttunk ekkora negatív katarzist. Ugyanakkor kezdjük érteni a narrátor helyzetét alkotó nőként a művészi elitképzésben, és nem ejtünk az SZFE-ért a végén egyetlen könnycseppet sem, mindezt úgy, hogy az ellenoldal politikai törekvéseit éppúgy megkérdőjelezzük, mint ezt az áporodott, szexista, patriarchális közeget.

Amikor Enyedi Tihanyba akarta vinni őket színészekkel és képzősökkel, Párizsig menekült. Majdnem egy éve állandóan fázott, és csak araszolt, araszolt előre valaki másnak a szövegében. És most emberek közé kényszerítenék, versenyeztetnék… Nem, ő sajnos most nem tud Tihanyba menni. Még örült is, ha fennhéjázásnak hitték a félelmét. Arrogánsnak inkább tartsák, mint görcsösnek. Elég, ha ő tudja, hogy ahová beteszi a lábát, ott nem jön létre közösség. (91.)

A szöveg narrátora nem karizmatikus személy, elég sokáig csak a bevételi oldalt ismeri, manipulatív szolipszista, aki képes elbűvölni a férfiakat és a nőket, de nincs egyenrangú kapcsolata senkivel. Modoros, kényszeres leplező, aki annyi energiát fektet a játszmáiba, hogy ekkora erővel megmászhatná a Kancsendzöngát. El akarja hagyni a Káprázatos szerepét, de ugyanazokat a manipulatív paneleket gyűri vég nélkül; esszenciája a „Ne szeress belém” tételmondata, amiről a könyvben sokszor hivatkozott Freud azt mondta, vigyázzunk a tagadó mondatokkal, éppen az ellenkezőjét jelentik. Ozmotikus kapcsolatai pesszimizmus és remény között hányódnak, míg egy nap megismeri Sipos Balázst, és a Nílus megérkezik Kairó alá.

Míg az egyik pisált, ásítva előhúzta Nádas Játékterét a táskájából, hogy kicsit felfrissítse az agyát és lekoptassa őket. Akkor ült oda a negyedik. Sipos Balázs másodéves színházrendező. Szemüveges, szakállas, tömzsi. Először félázsiainak nézte. Azzal nyitott, hogy a leghíresebb versét dicsérte, az istenes-holokausztosat, amit pedig a legjobban szégyellt, mert stréber humbug volt, de mindig bevették. Aztán elindultak a Hazatéréstől, és négy óra alatt végigsöpörtek mindenen, amit valaha olvastak. (52.)

Sipos Balázst úgy hívják, mint a kortárs kritika mérvadó alakját, az olvasó pedig nehezen tekint el a referencialitástól. Innentől kezdve a narráció a férfiakkal való kapcsolatra irányul, ez a nagy keretezés, ami megvadítja narratívát, és mindenkit a mély vízbe dob. Szívesen fekszünk fel a hullámokra, mert ahogyan a három fiatalember: Sipos, D. és Mikes el lesz beszélve, az a kortárs szépirodalom egyik csúcsa. A mondatok esztétikai szépsége szó szerint ismeretlen tartományba visz, a Google keresője erősen ajánlott a teljes megértéshez. Erre a hangra vártunk akkor is, ha a narrátor csapong; a negyvenharmadik oldalon E/3. személyben kezd beszélni, majd ismét egyes szám első személyre vált, majd megint harmadik személyre, ezért néha nem tudni, kire vonatkozik a mondat. Ki írt utoljára ezzel a verbális elitizmussal az élet hétköznapi, ám esszenciális dolgairól? Simone de Beauvoir a visszaemlékezéseiben? Jean-Paul Sartre csűrte ilyen megindító és megdöbbentő nyíltsággal a mondatait A szavak című kisregényében? Vagy Nádas Péter, akit a narrátor valamiért nem kedvel? Esetleg az autofikció Proustja, Karl Ove Knausgård?

Ő tudja mit kell csinálni, én tudom, mire kell figyelni, és a kettő csodálatosan egyfelé vezet – frontálisan szembe a realitással. Mindketten figyelünk, elemzünk, egyedi, purista etikával mérlegelünk, az átlagnál fontosabbnak tartjuk a beszélt nyelvet, megvetjük a pénzt és kétségbeejt minket, ahogy a pénz mindent kinyír, hiszünk magában a nyers, eszközként használhatatlan, önmagáért való művészetben, függetlenül attól, hogy Shakespeare-e vagy Eminem, nem a szakmai előmenetelünk izgat minket, hanem a titok, a véletlen és a közösség. (232.)

Így ír a Mikessel való szellemi összehangolódás folyamatáról. Részletgazdagon, érzékien, összetett módon beszél, élete megírását művészi konstrukcióként adja elő. Miféle paktum ez én és nyelv között? Hogyan tűzte ki ez a fiatal nő azt a célt, hogy az emlékezetet így működtesse, amikor az emlékeit fiktív módon válogatta, tömörítette és rendezte? Azonban nem minden szövegrész átható, az egyik filmetűd (Kengo képei) részlete, melyet beékelt a szövegbe – diplomafilm – megmutatja, mennyi erőszakos dinamikát halmozott fel, amelynek egy részét nyilván szublimálni kell. Az idézett on-the-nose dialógus egy Mariann és egy Ákos nevű szereplő között folyik, nem teljesíti a jó dialógusra vonatkozó írói feladatot, viszont az erőszak apoteózisa: a rárúg, belemarkol, odaszorít, löttyint, kigáncsol, meghúzza, beleharap életmetaforái a narrátor libidóját táplálják. (175−178.)

Szerelmi kapcsolatai Sipossal párhuzamosan futnak: „Köztünk szükségszerű kapcsolat van, és úgy való, hogy az esetlegeseket is megismerjük”. A Sartre−Beauvoir-paktum működik, köztük, csak éppen féloldalasan. Úgy tűnik, a narrátor szerelmi élete motivációs állapot, tulajdonképpen rászoruló, akit a polgári ethosztól való elszakadás éltet itt is; azokat a férfiakat preferálja, akik nem értik, vagy vonzó módon deviánsak. Sipossal kompatibilis, egymást kiegészítő frekvenciák működnek, ám kiszámítható, mint egy kikötő, pedig ő az, aki meghaladja a polgári ethoszt, azzal például, hogy nem eszik húst.

D.-vel enyém volt minden fölény; kizárólag a kinézete alapján választottam valakit, egy néma állatkát, akivel azt éreztem, bármit megcsinálhatok, – kínozhatom, okíthatom, edzhetem, filmezhetem, tetszeleghetek a csodálatában. Úgyse képes igazán mély érzésekre, túl tapasztalatlan. Ezzel intéztem el magamban a könyörgéseit. Erőből szexelt, kamaszosan, viszont annyira kívánt, hogy szinte magánkívül volt. (133.)

Sipossal egyenrangú a kapcsolata, a másik két férfival nem. D.-vel fáziskéséses a szerelem, mint Tatjana és Anyegin között, Mikessel mámorító, függőséget okozó, mindent felemésztő, de a lehetetlenül erős kezdeti vonzalom végül nehézzé, ingataggá és mélységesen zavaróvá válik. Intenzív, tele van drámával, mert Mikes a kényszerek rabja. A szerelem fikciója működik, a természetes kúlság definíciója elfedi, hogy a narrátor valójában toxikus kapcsolat áldozata. De a kapcsolatok összeomlása mindig érdekesebb, mint a boldogság. Nem véletlen, hogy Kemény szövege akkor barósodik be, amikor a Mikes-féle történet bonyolódik, mintha az erre való emlékezés járatná csúcsra írói teljesítményét.

Nyers boldogsággal töltött el, hogy kikerültem a burokból, amibe születtem. Minden éles volt – itt fekszem Kispesten a panelek lábánál egy gipszporos padlástérben, a földszinten a barátaink alszanak, még száll a levegőben a speed meg a kátrány, még a garatomban érzem a keserűt, új pattanás nő sajogva a fültövemnél, álmában magához húz ez a gyönyörű kócos fiú, és ez vagyok én. Ez a helyem a világban, a feszülten, de síri mozdulatlanul alvó Mikes tizenöt kilós karja alatt. (293.)

Mikes nem csak szerelem, feladat is, plágiumparáját Kemény Lili Freud segítségével akarja megfejteni, és gyaníthatóan ez az egyik fikciós eleme a szövegnek, inkább blöff, mint vérvaló, és az olvasó is találhat rá magyarázatot, amikor Mikes gyerekkoráról van szó.

Azt játszották a tévé előtt, hogy a két kisfiúnak meg kellett mondani, melyik riffet, témát vagy sort honnan lopta a tévében látott zenész. Melyik bandától, melyik gitárostól. (262.)

A könyv utolsó része kordokumentum; a Színház-és Filmművészeti Egyetem 2020-as, diákok általi elfoglalása, a kormány kultúrpolitikai és intézményi elképzelései elleni protestálás, és ha van bármi értelme a „Mutasd, ne mondd!” írói imperativusának, akkor most ez történik. Kemény ugyanis nem leírja, hanem megmutatja, mi történt, végig jelen van, érzelmileg involválódott moderátora és hangadója az eseményeknek.

Az SZFE elfoglalása

Ez a könyv nem a voyeurségről szól, ez csak járulékos eleme, olyan, mint a szemüveg és tokja. Nem a szabadságról szól, a szabadság, ha létezik, csak nyomokban tartalmazza az élet. A Nem fordított metafizika és determinizmus. Mindent meghatároz, hova, mikor születtél, kik és mire tanítottak. A szabadságod legfeljebb annyiban áll, hogy nemet mondasz, ha tudsz. Kemény nem véletlenül emlegeti annyit Pierre Bourdieu (1930−2002) francia szociológust.

A Nem felforgató, a női tekintet irányítja, mely pazarul fordítja meg a domináns struktúrát, a férfi tekintet által tárgyiasított nőt. A Nemben Kemény narrátora oldalakon keresztül írja le például Mikes fetisizált és vágyott férfitestét. A Nem női narratíva, anélkül, hogy a narrátor kifordítaná a nagykabátot és megmutatná a belsejét; deklarált feminizmusát, amiről a funkcionális olvasó sejti, sosem lesz kifejezve, és nem is kell, elég, ha a mű társadalomkritikus narratívába helyezi a strukturalista nőgyűlöletet, ami úgy lep be mindent, mint a frissen esett hó. A merész intellektussal és művészi ambíciókkal rendelkező nő csak nő marad minden körülmény között ebben a nagyon ismerős metafizikai hagyományban. Kemény Lilitől ugyanis megvonják a tekintélyt, akkor sem hallják, ha beszél, sem a tanárai, sem a diákjai, sem a szerelmei. ("Impregnáltaknak magyarázok.") Kivénhedt alkoholista költők rosszhiszemű, kéretlen hódolatának van kitéve, vagy a semmibevevés akaratlan gesztusának, hiszen csak egy fiatal nő. Vagy viseljen mindig fekete zakót és csontkeretes szemüveget, mint osztályfőnöke, Enyedi Ildikó, hogy komolyan vegyék? Kemény Lili puha borítású könyve a valóság szemébe néz, színlelés nélkül. 5/4

Kemény Lili: Nem. Su\cure-sale Kiadó, Budapest, 2024

Következik: Gabriel García Márquez: Találkozunk Augusztusban Magvető, 2024

A Tágra zárt szemekkel kezdődött 1999-ben, amikor Stanley Kubrick nekiment a haját szépen a füle mögé fésülő polgári ethosznak. A felületet professzionalista módon elsimító, az aljzatot állandóan kiganézó polgárság kapta az ívet. Quentin Tarantino ugyanezt csinálja, csak viccesen.

Lathimos már a Szegény párákban (2023) betámadta a polgár kvintesszenciáját adó nőgyűlöletet, de ott még nem jelent meg szubtext szintjén a homoszexualitás, most az egész filmet keretezi, hiszen a polgár egyik legfontosabb kísérőjegye, hogy heteroszexuális. Nem csak, hogy rohad a polgári ethosz, de nem is érdemlünk jobbat, mindenki egy abszurd idióta, aki menekül a szabadság elől, mások kezébe adja az életét, és nem tud a legfontosabb kérdésre válaszolni: „Mit akarok én?” Annak van hatalma, aki tudja erre a választ. A filmben ezeket a figurákat Willem Dafoe játssza.

Provokatívan hosszú film, majdnem három órás. Én Kemény Lili könyve óta tudom, a szerzői filmek (régen művészfilmnek mondták) leszarják a nézőt. Először megütköztem, aztán elfogadtam, ma meg integráltam magamban ezt a tudást. Nem a nézőnek csinálja a filmeket Lanthimos sem, hanem a többi rendezőnek és saját magának. Hiába próbáltam sorrendbe, ok-okozati viszonyba tenni a három történetet, nem sikerült, mert az abszurd-szürreális-szimbolikus-metaforikus filmnyelv a koherens, nem a narratíva. Mind a háromban a polgári ethosz legfontosabb intézménye, a család kap gellert. Lanthimos szerint nincs autentikus létezés a család keretein belül, de ami tragikus, hogy azon kívül sem. Nincs döntési szabadságunk, nincs szabad akaratunk. Röhejesen nincs, de ez a legjobb, mert ha lenne, már elpusztult volna a Föld. A Jesse Plemons által játszott figura minden polgári életfeltételét valaki más biztosítja, teljesen mindegy, ki, egy láthatatlan kéz. Polgárként élni rabszolgaság, de nincs kiút, illetve néhányan találnak majd – a harmadik részben –, de az még rosszabb. Annyira szeretünk aláfeküdni valaminek vagy valakinek – a filmben szó szerint –, csak ne kelljen döntenünk, csak ne kelljen azzal a kevés szabadságunkkal élni.

Jesse Plemons nyerte a "Legjobb színészi alakítás" díját Cannes-ban (2024)

Az első részben Jesse Plemons kertvárosi élete maga a végtelen unalom. Nagy cég középvezetője, felesége ki tudja mit csinál, lehet, hogy semmit, csak a háztartást vezeti, nem mintha annak a logisztikája nem igényelne képességeket és felelősséget. Olyanok, mint bárki más, hálásak, ha kapnak valami értékes ajándékot. Nem manipulációként értelmezik, pedig valójában tudják, hogy az. Minden ajándék manipuláció. Felröhögünk – mi nem tartozunk a polgári ethosz fáklyavivőihez – legalább a film nézése közben. A második narratíva a polgári ethosz lehetséges következményét: egy súlyos mentális betegséget a horror elemeivel ábrázol: egy önfeláldozó feleség és egy bomlott agyú férj története, Jesse Plemons és Emma Stone főszereplésével. Plemons elméje azért bomlik meg, mert azt a nőt akarja vissza, aki nem jelent számára fenyegetést, nem haladja meg a komfortérzetét. (Felesége eltűnik.) Az első és a második részt összeköti Tolsztoj Anna Kareninája, Jesse Plemons és Emma Stone is olvassa, és meg vannak hatódva. Mi ez? Átveszik a néző-befogadó perspektíváját, amikor mi éppen rajtuk sajnálkozunk vagy utálkozunk? Mi, a vásznon innen, felismerjük a XIX. századi hősnőben az autonóm cselekvőt, ők nem, csak megkönnyezik. Milyen abszurd. A harmadik narratíva a legstabilabb polgári ethoszt kezdi ki, a vallást vagy a spiritualitást, egy bizonyos nézőpontból oly mindegy, minek nevezzük. Lényeg az abszurditása, amit a szektatagokon kívül mindenki tisztán lát. Na, de a szektán kívüliek is ugyanannyira horrorisztikusak, Emma Stone exférjét játszó William Bowery is egy rémálom. Emma Stone ebben a történetben egy vallási szekta aktív és elkötelezett tagja, aki azt a személyt keresi, aki a keresztény vallásosságban Jézus volt. Lanthimos-nál naná, hogy nő, Margaret Qualley játssza. 

A szereplőgárda, Yorgos Lanthimos középen.

Nem lehet nem észrevenni, hogyan fordítja meg a filmes nemi sztereotípiákat Lanthimos: Emma Stone Knight Rider-ként teper a lila autójával, amolyan fordított férfiasságalakzatként szántja az országutat, ő a családját elhagyó anya a harmadik részben, Margaret Qualley pedig kvázi-Jézus alakzatként kerül az eseményekbe, mint Pilátus a krédóba. Ahogy állandóan visszaköszön a Kubrick filmből ismerős zongorabillentyű variáció, annál vészjóslóbbat régen hallottunk. Sok olvasata lehet a filmnek, és biztosan vannak konkrétabb, messzebb látó értelmezések is. 5/4 

Kemény Lili könyvéről Bartók Imre pazar kritikát írt. Egy másik funkcionális olvasó irigysége – én – végül kékítőt oldott az ég vizébe, és legyőzte saját magára mért imperativusát, mi szerint soha nem olvas olyan könyvről kritikát, amelyről maga is írt. Vitatkozásra gerjeszti ez a nyelvi bravúrral megírt szöveg, mert látens módon nőgyűlölő és jócskán figyelmen kívül hagyja, hogy a Nem női narratíva. Bartóknak fogalma sincs, milyen nőként a kurrens és nem kurrens irodalmi létezés részének lenni.

„[…] a kurrens irodalmi lét működésképtelenségének összefüggésében; (...) a könyv vajon bejelenteni, betetőzni vagy meghaladni igyekszik ezt a működésképtelenséget? A családon belüli erőszak témájának propagandává züllesztését látva az embernek óhatatlanul olyan érzése támadt, hogy a kibeszélés – legalábbis ebben a formájában –: elhallgatás; az őszinteség: hazugság; a szó: furkósbot.”

Fordítsuk le Bartókot. Ki van akadva, ha valaki ír egy kelendő – ki tudja hányszor újranyomott könyvet –, amikor más kortárs szerzőé ott rohad a könyvesboltban. Kemény könyve szerintem – Bartók szóhasználatát követve – meghaladja az irodalmi lét működésképtelenséget, és lám, már nem is működésképtelen ez az irodalmi lét.

A családon belüli erőszakot nem lehet propagandává zülleszteni, kibeszélése nem furkósbot, hanem életmentés. Egy kortárs magyar író nem érezné át a téma roppantságát? Ha ismerné, nem írna ilyen marhaságot – és nem küldené a gyanú birodalmába a magyar társadalom legfontosabb társadalmi kérdését. Milyen viszonyulás ez a közéletben nyakig benne lévő értelmiségitől (utalás kritikája legelejére), amikor minden héten megölnek egy nőt? A családon belüli erőszak irodalmasítása nem aspirációja Keménynek, hanem keretfeltétele, az a kontextus, amiben mindannyian élünk. A család koncentrációs tábor és személyes holokauszt, elnézést kérek. Nem lehet egy platformra hozni a kibeszélés, az elhallgatás antagonizmusát, nincs helyük egy mondatban.

„Amennyiben egy könyv totalitásigénnyel lép fel, „egy ember életét” ontja ránk, elkerülhetetlenül a fulladás kezd kerülgetni, és még a voyeur pozíciója miatt is feszélyezetté válunk. Az őszinteség mindig irritáló. Élő emberek önéletrajzai elviselhetetlenek, (...)”

Már akié. Az autofikciót azért találták ki, hogy ezeket a vádakat kivédjék. A férfi autofikciós irodalom egyik alakja Karl Ove Knausgård önéletrajzai – ha ez a szó jobban tetszik – az elejétől a végig reveláció, nagyon hasonlít Kemény autófikciójához, a hétköznapok banalitása mindig feloldódik egy nálánál nagyobba, Knausgård-nál a hagyományos férfi- és írószereppel küszködő új férfiben, Keménynél meg a nő/művész kérdésében. Mi lenne ennél érdekesebb? Az olvasó saját életét viszi a dilatorikus térbe, ettől lesz saját élmény. Társadalmunk fuldoklik az ágens kapitalizmus kulturális és funkcionális nőgyűlöletében. Bartók talán nem ismeri a megreccsent kocsmatöltelékek romantikáját, Kemény viszont igen.

"A szöveg „Ágit” minimum súlyosan személyiségzavaros figurának festi le, akinek szisztematikus, lényegében soha meg nem szűnő, vagyis évtizedeket felölelő manipulációi hol egy joviális ókori rabszolgahajcsárt, hol egy 19. századi bordélyház kiélt madame-ját idézik.”

Bartók nem látja, hogy ebben semmi személyes nincsen, sem pszichopatológiája, sem személyiségzavara nincsen, esetleg szubklinikus formában. Ez az anyaszerep, az anya karaktermaszkja, amit Kemény letép és beledob a fürdővízbe, de nem hajítja ki a fürdővízzel együtt az anyját is. Ági semmivel nem rosszabb a többi anyánál, csak többet tudunk róla, és mekkora faszságokat mond, de tényleg. De az igazán érdekes az, ahogyan Kemény István megússza a dolgot, szülőként nem funkcionál, mintha nem is létezne, Bartók jól detektálja. Megírta Az ellenség művészetét (1989), és azzal egy életre letudta a gyerekeit is. Kemény nem nagyon keménykedik, az apa karaktermaszkja nincs letépve, csak egy kicsit meg van fazonírozva. Kemény nem megy az apjának, és ez gáz. Ez nem lázadás, könnyű anyunak menni, aki az egész manezsériát gondozza. Egyébként pedig Freud is faszságot mond: álmunkban azokat öljük meg, akiket szeretünk?

„Honnan mégis a hiányérzet? […] Nos, talán… A szeretet hiányzik. És nem mellesleg az intimitás, amely itt majdnem kizárólag a szexualitáson keresztül megélhető.”

Elmerengek, Hajnóczy Péteren ki kérné számon a szeretet hiányát, vagy a többi férfi szerzőn? Vagy kérte már valaki? Bartók azt a kikapcsolhatatlan szeretet-motort hiányolja, ami kizárólag a nők tulajdonsága, még az irodalmi szüretelésből sem hiányozhat. Ha férfiak írnak szexusról, fasza gyerekek, ha nő, akkor valami hiányzik belőle, persze, hogy a szeretet és az intimitás. Egy női narrátor nem maszturbálhat, nem szexelhet, csak ha szeret. Petri Györgyön kérték már számon a szeretetet, vagy ő úgy volt jó, ahogy volt, azon a napverte sávon? Miért hiányozna ebből a szövegből a szeretet, amikor a narrátor éppen hogy nem kapta meg soha senkitől – Sipos Balázson kívül –, és látjuk, egy idő után nem is tud mit kezdeni vele. A szeretet tanult viselkedés.

„Balázs nem zseni – és talán éppen ez teszi lehetővé, hogy az elbeszélő együttérzéssel (szeretettel) legyen iránta, amikor sorvadását, a színészvilágtól eszközeiben talán eltérő, de nem kevésbé látványos önpusztítását taglalja („fakír” – hangzik el többször); más kérdés, hogy egyrészt ehhez az önpusztításhoz, mivel szimbiózisban élnek, értelemszerűen az elbeszélőnek is köze van, másrészt csinálhatna neki például egy szendvicset – de nem csinál.”

Kemény Lili és Sipos Balázs

Ez Sipos Balázs félreértése szerintem, Bartók ezen a ponton túlzottan hisz Kemény Lilinek, pedig nem kéne. A narrátor nem vezet túl mélyen Balázs anorexiájába – ha egyáltalán az, és nem metafora –, de ha valaki hajnalonta fut, nem eszik cukrot és húst, az nem anorexia, hanem a polgári ethosz elutasítása. Ugyanazt teszi, mint Kemény, csak másként. Miért csinálna Kemény Lili szendvicset Sipos Balázsnak? Azt a már-már anyai gondoskodást hiányolja Bartók, amiről tudjuk igencsak Janus arcú, mert a gondoskodó előbb-utóbb jogokat vindikál magának. Ami Bartóknak hiányzik, az a női gondoskodás, mint feljebb láttuk, a szeretet és az intimitás materializálódása egy szelet vajas kenyérben. Tudjunk már be Sipos Balázsnak racionalitást, akkor eszik, amikor akar. Nem sokkal érdekesebb, hogy a magát feministának tartó TGM hogyan negligálja és érti félre Kemény Lilit? Fiatal nő? Ja, akkor nem kell megjegyezni a sok férfifarok között. Zsótér Sándor sem ismeri meg, hasonló okból. Ez igazán fontos a Nemben.

„A női autofikciós irodalom klasszikusaihoz (Simone de Beauvoir, Catherine Millet, Chris Kraus, Annie Ernaux stb.) képest tehát aligha elhanyagolható különbség, hogy az elbeszélő itt nem áldozat – ő szed áldozatokat. A szerelmi háromszögben ő foglalja el a hatalmi pozíciót, minthogy ő dönt a másik két szereplő viszonyának lehetőségeiről:(...)”

Itt kiabál le Bartók Imre a zsinórpadlásról? Mi van? Ha egy nő autonóm módon cselekszik és/vagy kikapcsolja az állandóan berregő szeretet-motorját, akkor nem simán kis geci, vagy helytelenül cselekszik, esetleg szarfej? Nem, áldozatot szed, mint a kertvárosi sorozatgyilkos, aki amúgy köztiszteletben álló családapa, a szülői munkaközösség aktív tagja, és vasárnap énekel a templomi kórusban. Ha egy nő döntési pozícióban van – mégoly illegitim helyzetben is –, akkor egy sorozatgyilkos pszichéjét implantálta a fejébe.

„Nem lehetséges, hogy a felettük szerzett hatalom a régi szabadsághiány kényszerpótléka? Hogy a „NEM”-ben kifejeződő rendszerellenesség olyan indulatokban és hiányokban gyökerezik, amelyek teljes súlyát az elbeszélő minden éleslátása ellenére sem méri fel?”

Kemény Lili

Az indulat és a hiány olyan visszacsatolásokban nyer teret, mint a negligálás, szexizmus, generációs antagonizmusok, és vén faszok égbekiáltó megnyilvánulásai. Egy rendező, aki olyan szubtilisan látja a világot, hogy azt interpretálni kell, világlátásának, invencióinak javát le kell fölözni, tanítani kell a népet, vagy fantazmagórikus képzeletvilágát jelenítheti meg, az azt mondja, hogy minden színésznő kurva. Ne pszichologizáljunk már, ez társadalmi dolog: szexista verbális abuzálás.

„Nem szükségszerű, hogy így legyen, a húggal való viszony ugyanis bensőségesnek hat, az ő magánéleti fordulatait az elbeszélő érezhetően empátiával követi, miközben nem akar belemászni a dolgaiba (...)”

Kemény Zsófi olyan nézőpontból teríti a világ elé generációs másképplátását, nyelvi bravúrjait, hogy az ember lehidal. Közben a faszijával Delfinshow-t néznek. Mindenre érzékeny, kivéve más élőlények szenvedésére. Volt honnan tanulni.

„Másrészt hiányzik a szintézis; nem véletlen, hogy a könyv nem kap lezárást.”

Nem hiányzik a szintézis, ott van az, úgy hívják, halál(ösztön), ha már Freud szelleme ki-be járkál.

"Újra kell tanulnom hazudni, hazugságokat helyben hagyni, szerepekben élni, ha azt akarom, hogy a tisztának-maradni-mindenáron parancsa ne gáncsolja el az akaratomat.” (311.)

Érthető, miért ezt a címet adta kritikájának Bartók Imre.

Bartók Imre nevére kattintva érhető el a kritika

Éjjel landolt a gépem. A reptéri buszra utolsónak szálltam fel, még éppen felfértem – mentem a többiek után –, így elsőként szálltam le az útlevél ellenőrzéshez, és majdnem elsőnek hagytam el a repteret. Anyám unokája várt, de nem volt sem Uber, sem taxi, csak egy éjjeli buszjárat. 

Nem baj, ezt az arcát úgysem látnám a városnak, hétvége van, minden bulinak lassan vége. Az éjszakai buszon az ablakhoz dőlve görnyedt egy nő, olyan természetellenes tartásban, hogy félő volt, leesik, kiesik, ráesik valamire. Az arcát nem láttam, ha magyar lett volna, azt mondanám, néprajz szakos bölcsész, de nem tudtam a szemiotikai jeleket kimaxolni. Be volt baszva. Öklendezett, hánykódott, a feje majdnem a busz padlóján. Nem hangokat adott ki, hanem az öklendezés ereje látszott, ahogy fel, le hullámzik a háta másodpercenként. A buszsofőrrel együtt öten voltunk. Mi van, ha nem bebaszott, csak rosszul van? Amikor lekászálódtunk, az a japán srác gyalogolt előttem, aki mellettem ült a gépen. De mi lesz a nővel? Hogy fog hazaérni? Soha nem fogom megtudni.

Alaska. Lady Chatterley és a vadőr Mellors történetének továbbolvasása, a fajtiszta bengáli egy nap megpattan, nem tölt sok időt a szabadban, de arra elég, hogy a pedigré nélküli fehér-fekete utcamacskával összetalálkozzon, és gazdáinak rémálma beteljesedjen. Előkelő anyukájára csak egy halvány, barna pötty emlékeztet a hasa alján. A Birminghami magyarok közössége nevű Facebook oldalon hirdették meg, anyám unokája – akkor még ott élt – ment el érte, és vitte haza. A Birmingham-Edinburgh közti hatszáz kilométeres utat később vonattal teszi meg, és állítólag olyan volt, mint egy kis angyal. 

Romeltakarítók és csörömpölő szemetesautók között oldalazunk, hajnalodik. Ez a rész ismerős, innen már egyedül is. Halkan, suttogva mentünk be, mindenki alszik, kivéve Alaskát. Nem gondoltam, hogy dorombolni fog, ha meglát, de azt sem, hogy azonnal nekem ugrik és véresre karmol. Erre a kis gecire fogok vigyázni. Több, mint egy hétig gyógyultak a sebeim. Reggel a többiek kedvesebben fogadtak, kint tavaszi idő, sirályok vijjognak, nem tudok jobbat elképzelni, Bartók első- és második hegedűversenyén, meg a kávéfőző kotyogásán kívül. Döglesztő kánikulából a tavaszba. Hihetetlen. Délután lementünk az óceánhoz, szombat volt, rengetegen a parton, sütögetnek, tollasoznak, kutyáznak, isznak, nevetnek. Mindenhol tömény marihuána szag, de tényleg mindenhol, parkban, utcán, kricsmik előtt, mindenhol. Skóciában legális a fű? Ha valaki megkínálna, simán elfogadnám. A ház melletti parkban (Leith Links) egy dzsembori közepébe futunk, afro-amerikaiak a búcsúban, céllövölde nincs ugyan, de kis sátrakban kaja, pia, meg rengeteg egzotikus ruha, majdnem vettem egy tunikát tizenöt fontért. 

Olyan, mintha normális lenne, de nem az.

Talán az óceáni éghajlat teszi, hogy ennyi rengeteg bokor, virág és fa van a sorházak kertjeiben, illatozó csodák, mennyi kínai orgona. Olyan vad szagorgia, hogy én, aki nem vagyok lírai alkat, egészen megilletődök. Sőt, megint filozofikus hangulatba kerültem, mint a múltkor. Összefüggést kerestem a Skót felvilágosodás és a környezet között. Adam Smith ki tudta volna gondolni politikai gazdaságtanát a trópusokon? David Hume a Hume-elvet* a sivatagban? Megszületett volna az empirizmus és az induktív érvelés a Húsvét-szigeteken? Megszagoltam egy kis, fehér fejű virágot, nem rózsa, de olyasmi, és életemben először éreztem valamit, amit nem tudok szavakká formálni. Majdnem azt írom, az isteni szépség és harmónia kiáramlása, de ateistaként, amikor majd visszaolvasom, talán röstelkednék. 

"Edinbrá", így ejtik a város nevét, de én "Edinburgh-nak" mondom. A hálóruhám, a fogkefém otthon maradt, ez kicsit bosszant. Dugig pakolták a hűtőt vegán kajával, mélyhűtőben hallgat a Magnum dobozos áfonyás vegán jégkrém, rengeteg a gyümölcs, magok, minden földi jó. Alig várom, hogy elhúzzanak. Kár, hogy a macskát nem viszik magukkal. Estefelé megtervezem az eljövendő szép napokat, hova megyek, mit fogok csinálni, és egyáltalán. Feljegyzem, hogy működik a tűzhely, hol van a villanyóra, gázóra, hova vigyem a szemetet, együl a vízelzárót nem találjuk, de csak nem most lesz csőtörés. Mutatják a kádnál a zuhanyt, egy hétig nem fürödnék, ha magamtól kellene rájönni, hogyan működik. Felfedeztem, hogy utazás közben elhagytam kábé nyolcezer forintot, és hiába vagyok egy Sherlock Holmes, a mai napig nem tudom, hogy történt. Azt is fölírom, Alaskának mit, hogyan. Naponta alomcsere, alomtálca mindennap elmos, tálkákat is, friss víz, a szaftosra szardíniás szósz, szemes takarmány mellé öt jutalomfalat napközben, akkor még nem tudtam, ennek jelentősége lesz. Meztelen csigának két naponta friss salátalevél, régit eldobni, vigyázni, ő maga ne a szemetesbe landoljon. Volt már rá példa. 

Vele egy konfliktusom sem volt. Egy tescós karfiolban találták pár hónapja. Nem merték kitenni,  a sirályok azonnal megették volna, ezért úgy döntöttek, felnevelik. Háromszor akkora, mint volt.

A reggeli naplóíráshoz kölcsönveszem a fiatalember legjobb zselés filctollait a rajzasztalkáról, remélem, nem veszi észre, színezze csak a krix-kraxokat valami mással. Annyi játéka meg könyve van, ha eladnám őket, míg odavannak, vehetnék otthon egy kisebb panelt. Mondják, aludjak majd a szobájában, oda Alaska nem nagyon szokott bemenni. Annyira regényes a nappali kanapéja, hogy nem fogok, pedig félek a macskától, álmomban fogja átharapni valamelyik artériámat. Az étkező-nappali utcára néző frontja üveg, nincs függöny, csak fehér roló, ami mindig fel van húzva. Az, hogy kontaktálok a nem túl zajos forgalommal, a macskaköves úton gördülő autók tompa zajával, a kivilágított régi raktárépületek lakásaival, melyek egyáltalán nem hasonlítanak az otthoniakra – megnyugtat. Transzparencia és nyugalom. Akkora az utcáról beáramló meleg sárga fény esténként, hogy azonnal elalszom. Edinburgh-ban egyébként sincs bűnözés. Indulás előtti utolsó momentumok: nekem busz- és villamosbérlet, és az ajtó ki- és bezárásának gyakorlása. A belvárosba megyünk, az okmányon megalázó a fotó, de már leszarom. Az ajtópara viszont komoly. Mi van, ha elhagyom a kulcsot? A pénzemet is elhagytam. Mi lesz az állatokkal? Nem várhatom el a szomszédoktól, hogy befogadjanak. Az ajtó előtt vastag a padlószőnyeg, de halálra rémülnének, ha reggel ott találnának. Egy macska egy hétig bírja élelem nélkül. Közben találtam megoldást. Anyám unokája egy patinás szálloda menedzsere – ahol egykor a skót felvilágosodás nagyjai gyülekeztek az esti póker partihoz –, ha minden kötél szakad, bemegyek szállásért. "Meg ne próbáld." Akkor mi értelme van egyáltalán, hogy te ott dolgozol, gondoltam magamban.

Végre elmennek, délben indul a gépük, enyém az egész délután, este, a másnap és minden. Csak a  macska ne lenne. De hát miatta vagyok itt.

 * Hume „Az emberi természetről” c. művében írja, hogy valamiből ugyanannyi van, mint másvalamiből, ha az egyik fajtában lévő minden dologhoz pontosan egy dolog tartozik a másikból, és fordítva. Tehát az egy adott szám, mint fogalom alá eső „tárgyak” maguk is fogalmak.

Folytatás következik... 

 Alaska

 Leith Street 

Kérek mindenkit, ne bántsa a limonádét, ha a filmről ez jutott eszébe. A limonádé jéggel és mentával ebben a rettentő kánikulában életmentő.

A Látáscsapda* című könyvben van egy kifejezés: "kettős tetszés". Saját jelentést adtam neki: minden olyan alkotást jelent, amiről tudom, hogy a kommersz filmipar termelte ki magából, és olyan messze áll a filmművészettől, mint Donald Trump attól, hogy még egyszer az USA elnöke legyen – mégis valamiért tetszik. Most annak köszönhető ez a tetszés, hogy az egyik legfontosabb társadalmi problémára irányítja a figyelmet, a mindenütt jelenlévő férfierőszakra.

A forgatókönyv Allysa (Jenny Slater) figurájának szájába adja a magyarázatot: a szívdöglesztő idegsebész Ryle Kincaid (Justin Baldoni) egy gyerekkori trauma következtében lett olyan, amilyen –, ő már csak tudja, hiszen a testvére –, ám abból a traumából nem következhet, hogy megerőszakolja a feleségét, itt többről van szó. Minden párkapcsolat legeslegeleje a legfontosabb, abban a pillanatban minden benne lesz, ami később számít. Ebben a filmben is. Kemény Lili Nem című könyve óta azt is tudjuk, a közös habitus erősebb habarcs, mint a véletlen. Ha a véletlen úgy hozza, hogy az első percepciónk valakiről az erőszak vagy akármi más, akkor tudhatjuk, ez a dinamika végig jelen lesz. 

Lily Bloom és Allyson (Blake Lively és Jenny Slater)

Lily Bloom-ot (Blake Lively) – nomen est omen – a virágok és a növények érdeklik, erre akarja az életét alapozni. Van benne szépség és jóság, ami egy nő életét nem könnyíti meg. Összetalálkozik egy vadítóan szép férfivel, és idővel az történik, ami történni szokott. A véletlen hozta őket össze, tehát jobban kell figyelnie.

Lily Bloom nem vádolható sietséggel, figyel, betartja azokat a szabályokat, ami megőrjíti a férfiakat, és ez sokkal fontosabb, mint a szexis külső. Mik ezek? A várakoztatás, a nemet mondás, a szex prolongálása, és a barátzóna preferálása. Azokat a férfiakat bolondítja meg legjobban, akik csak szexet akarnak, mert a szerelem nagy falat nekik. Miért vannak olyan férfiak, akik ezt nyíltan kimondják? Mert ismerik magukat, tudják, hogy fájdalmat fognak okozni. Előre szólnak, de senki sem figyel rájuk, de nem a nők hibája, ha nem látják előre a jövőt. Senki sem rendezkedhet be arra, hogy bántani fogják, és hiába mondja a férfi testvére Allysa, hogy "Ha van egy kis eszed, menekülj", a figyelmeztetés, csak olaj a tűzre. Mindenki élete metafizikai üresség, és nem mindenki tudja kitölteni olyan dolgokkal, amitől boldognak érzi magát.

A bántalmazó idegsebész, Ryle Kincaid (Justin Baldoni)

Amikor valaki megverekszik értünk, vagy azt hajtogatja, mennyire szeret, és mi tesszük boldoggá, akkor úgy érezzük, végre történik velünk valami. Hát persze. Sok hűhó semmiért. A pozitív pszichológia pedig megmagyarázza a lehetetlent, ha mindennek a jó oldalát nézed, sikerül elfelejtened, hogy bántanak. Most szólok, ha valaki a pozitív gondolkodással jön, lecsapom egy péklapáttal. A Challengers (2024) című film kapcsán írtam a Szeretlek-tesztről. Ha valaki azt mondja, "Szeretlek", a másiknak azt kell válaszolni: "Én is." Ha azt mondja, "Tudom", akkor nem szeret. Nézzük meg a filmben Blake Lively (Lily) kinek mondja a "Tudom" szót, és kinek az "Én is szeretlek" mondatot. 

Van még valami, a nők ketyegő biológiai órája. Azért nem tudnak figyelni, mert kifutnak az időből, a végén már bárki jó, és innentől a nagy tűrés ideje jön, de egész életük a revansról szól majd, meg az érzelmi függőségről és a tanult tehetetlenségről, ahelyett a döntés helyett, amit a filmben Lily Bloom végül meghoz. Persze, középosztálybeli nőként könnyebb. De lehet, hogy nem.

A filmipar, akármilyen bűzlő ganédomb, azért vannak – akárhány filmből ismerős – megoldásai. Ha ott van takarásban a régi és az igazi, akkor is csak óvatosan. A tiszta helyzetet nem állítja elő helyettünk senki, és nem szabad idő előtt a másik emberbe kapaszkodni.

Atlas Corrigan (Brendon Sklenar)

Nem csak azért tűrhető a film, mert a bántalmazásra fókuszál, hanem mert még sosem hallottam vissza valaminek azt a távoli visszhangját, amit én is gondolok. Még soha semmilyen film nem tematizálta a növényfilozófiát – vagy csak én nem láttam –, hogy a levágott virág nem oké. (Itt ugye egy virágüzletről van szó, amit Lily Bloom vezet). "Úton van a halálba, munka van vele, meg kell szabadulni tőle" – mondja a  virágokról Allysa, de ezért Birkin-táskát szorongat a kezében. Elismeri, hogy egyoldalú a megközelítése, de hát minden forradalom egy gondolattal kezdődik, amit senki sem vesz komolyan – de ezt már csak én mondom. A másik tűrésfaktor a pozitív Bechdel-teszt, Lily és Allysa a növényekről beszélgetnek, amit a kortárs kulturális érzékenység értékelhet úgy, hogy két nő beszélget valamiről, ami nem a férfiakról és a párkapcsolatokról szól. 

Tele van klisével a film, bár a klisé szó a legnagyobb klisé. A hősnő szétnéz a gyerekkori szobájában és felnyitja a zenélő dobozt. A temetési gyászbeszéd elmondása helyett elmenekül. "Hány nőnél működött ez a duma?" kérdezi a frissen megismert faszitól. "Legyünk barátok", mondja később ugyancsak neki. Tesónak reggel kávét vinni, amikor még kufircol valakivel, majd kéretlen tanácsot adni valamelyiküknek. Testvérrel lógni, vele szórakozni. Normális ember ilyet nem csinál.

Blake Lively-ről állandóan Donáth Anna a Momentum exelnöke jutott eszembe, Jenny Slater-ről (Allyson, aki a főszereplő barátnője egyben sógornője), hogy kijárna már neki egy főszerep valami A kategóriás filmben. Mindig akkor veszik elő, amikor okos, humoros nőt kell alakítani, de aki nem elég szép a filmiparnak. Blake Lively ugyanabban a fehér topban van majdnem végig, ami érthetetlen, hacsak nincs belőle egy tucat, mert még kamaszkorában vette akciósan. Az egész filmben a legjobb, a végén befutó srác, Atlas Corrigan (Brandon Sklenar), akit akár véletlenül ismernél meg, akár nem, azonnal belezúgnál. 5/4

* Látáscsapda. Beszélgetések El Kazovszkijjal. Magvető, Budapest, 2012

 It Ends With Us, 2024, Justin Baldoni. Collen Hoover regényéből készült

Bechdel-teszt pozitív