Az újranézett filmeken remekül lemérhető saját intellektuális fejlődésünk. Amit nem értettünk egykor, vagy éppen bosszantott, ma másképpen látjuk, amennyiben tényleg jutottunk valahova. A filmből annyira emlékeztem, hogy Debra Winger és a férje valahol Délen szenveleg, és halálosan unják egymást. 

Lehet, Paul Bowles regényében – belőle készült a film – hangsúlyos a házaspár krízise, de a filmben egyáltalán nem ennyire egyértelmű, hogy erre a motívumra húzzunk rá mindent. A házasság tényleg katalizátora egy csomó dolognak, de nem ez a mondanivalója a filmnek, ez csak a témája, amin keresztül megjelenik pár fontos egzisztenciális és mentális kérdés, például a házasságon belüli magány, vagy a társfüggőség. Nem arról van szó, hogy Kit Moresby (Debra Winger) és Port Moresby (John Malkovich) – igen, úgy hívják, mint Pápua Új-Guinea fővárosát – kiüresedtek és újra egymásra akarnak találni. Ez csak egyik árnyalata a filmnek.

Nincs az a házasság, ami tíz év alatt ne jutna valahonnan valahová. Két kodependens egyénről van szó, akik kölcsönösen függnek egymástól. Egyikük, vagy mindkettőjük viselkedési függőségben is szenved, travel addikcióban, kóros utazási mániában. Wanderlust, azaz állandó vágyakozás, erős késztetés a világjárásra és a kalandozásra. Valószínűleg a férj addikciója, melyre idővel rácsatlakozott a felesége is. Utazónak tartják magukat, nem turistának, és persze, mindig mások a szörnyűek.

A nő hátország, projekciós felület, segítő, szükségletek kielégítője, és mint ilyen, nélkülözhetetlen. A férfi elfogadja ezt, azaz használja a nőt. Bernardo Bertolucci háromszög alapúvá teszi a történetet – ménage a trois –, az egyik legjobb elbeszélői dinamika, gondoljuk a sok példa közül, a Sophie választ (1982) című filmre. Kit, Port és George Tunner (Cambell Scott) együtt érkeznek meg Délre, egy közelebbről meg nem határozott afrikai országba, amiről annyit tudunk, hogy francia gyarmat. Kit dependenciája tünet, fájdalom van mögötte, ki is mondja, de nem figyel rá senki.

Önreflexiója kimerül abban, mit nem tud megtenni: nem tud dönteni, fél a magánytól, nem kellett volna megszületnie, nem tudja, hol szeretne élni, nem tud saját érzéseihez kapcsolódni, nem tud érett, autonóm felnőttként viselkedni. Port a férje, passzív agresszív, illúziók rabja, hol a múlté, hol a jövőé. Az elképzelt élet metaforái érdeklik csak. George Tunner, aki velük utazik – egy darabig – a házaspárral ellentétben mentálisan egészséges, semmilyen illúziónak nem rabja, a valóság érdekli, de nincs elég hatása Kit-re, aki megérzi benne az autonómiát, a játszmamentességet, ezért menekülőre fogja.

Jelenet a filmből

Ha egy író vagy filmszerző Délre vezeti a szereplőit, annak jelentése van. A Dél a psziché metaforája, a tudatalatti sötétsége, a félelmek és a vágyak helyszíne. Gondoljunk E.M. Forster Út Indiába (1924) című regényére, ahol a barlangok jelentések egész hálózatát hozza létre, vagy Joseph Conrad látnokaira Fekete-Afrika mélyéről, H.D. Lawrence utazóira, Hemingway vadászaira, Lawrence Durrell libertinusaira az Alexandriai négyes-ből, vagy Kerouac hipsztereire. Kit és Port ámokfutást hajt végre a sivatagban: nyers találkozások a tudatalattival, az üresség megtapasztalása, majd idővel a civilizált psziché és test szétesése is.

Kit és Port tehetős New York-i polgárok, akik mentális és kognitív problémáikat mindenhova cipelik, úgy, hogy közben egy kicsit sem tisztelik mások kultúráját. Port például imaidőben simán átgyalogol a szőnyegeken, miközben semmitmondó beszélgetést folytat egy szintén utazó pár egyik tagjával (anya-fia patológiás kettőse) arról, milyen unalmas helyen vannak. Nem zavarja őket egy, a vallását éppen gyakorló muszlim férfi jelenléte sem. A filmet lehetne a gyarmattartó-gyarmatosított nézőpontjából is elemezni, hiszen 1947-ben vagyunk, két évvel a második világháború után. (Algéria függetlenségére még tizenöt évet kellett várni). A házaspár egymást használja ebben a kodependens rendszerben, ezért nem meglepő a más országok felé mutatott patológiás tiszteletlenségük sem.

"Nekem a szerelem az jelenti, téged szeretni. Soha nem lesz más" – mondja Port a feleségének. Ilyet csak olyan ember mond, aki teljesen negligálja a jelenidőt, a valóságot, és álomvilágban él. De miért szereti ezt a nőt, akiről az égvilágon nem tudunk semmit, csak azt, hogy írt egyszer egy sikeres színdarabot? A befogadó nyomát sem látja ennek a nőnek. Ki ez az ember? Mit szeret? Miben hisz? Melyik politikai oldalt preferálja? Mik a prioritásai? Hisz Istenben? Mit gondol a muszlim kultúráról? Mit gondol a házastársi hűtlenségről? Egyáltalán nem beszélgetnek egymással, ahol ez kiderülhetne. Kinek drukkolt a második világháborúban? Bár Port hal meg tífuszjárványban (metafora, a gyarmaton a tífusz olyan, mint a tél Oroszországban, több ellenséget öl meg, mint a katonák), Kit viszont már eleve halott, hiszen képtelen a személyes fejlődésre, és párként is képtelenek voltak rá. És ennek a minimalista filmnek ez a lényege. A fejlődésképtelenségbe halunk bele, nem a tífuszba meg a sivatagi szélbe. 5/4

Oltalmazó ég, Bernardo Bertolucci, 1990

Fanyalgás a négyzeten. Ezt tapasztaltam, amikor valakinek elmondtam, mit nézek esténként, és alig  várom az újabb részeket. Oké, nem egy Tarkovszkij film. Annál sokkal jobb.

A szédelgő feldicsérést elkerülve, a legelején tisztázzuk, Árpa Attila remek választás házigazda-műsorvezetőként. Komolykodó viktoriánus hangja a Nádasdy-kastélyban (valahol félúton Székesfehérvár és Veszprém között) mulatságos és ironikus. Árpa ki-kiszól a szerep mögül egy-egy oda nem illő kifejezéssel, hangsúllyal, ami csak fokozza a játékosságot komolysággal keverő hangulatot. Tekintélyt parancsoló, ugyanakkor ironikus. És a bot a kezében, olyan, mint a csehovi pisztoly a színdarab elején. Vajon el fog sülni, vagy megmarad fallikus szimbólumnak? Huszonketten játszanak a főnyereményért, maximum húsz milláért. Kik ők? Varga Ferenc taktikai trénert egyáltalán nem ismertem, de Mohai Tamást, Szalay Bencét sem, RTL sorozatokban játszanak, biztosan ezért. Visváder Tamás, Schumacher Vanda, Görgényi Fruzsina, Dobos Evelin, Krajnyák Luca, csupa számomra ismeretlen ember, így jár, aki csak a Nyerő Párost nézi, de hát Tóth Szabolcs, Törőcsik Dániel és Henry Kettner meg onnan ismerős. 

Amikor valakinek azt mondtam, én is elmennék ilyen műsorba, egyrészt a nyereményért, másrészt azért, hátha a Habszivacs Szemle kilenc követése magasabbra ugrana, lenne mondjuk tíz (ennyi volt régebben, de valaki levette a követést), akkor azt mondta, kötve hiszi, pedig de. Nem tudom, hány éve kezdődött a Való Világ, meg hányan nézték, de az első után teljesen világos lett, az nyeri meg, aki csendben, nagyobb amplitúdók nélkül viselkedik. Nem osztja meg az embereket sem bent, sem kint. Én ezt már az első munkahelyemen tudtam, senkihez nem szóltam egy szót sem, nem is baszogatott senki. Nézzük csak meg, mit csinál a kastélyban Szabados Ági. Minimálisra veszi a szájtépést. A gyilkosok vagy árulók rögtön beszédesek lesznek, agyalnak, ötletelnek, olyan vitákba mennek bele, amelyek teljesen feleslegesek és erőltetettek.

A csapat

Hülye lenne egy Nádai Anikó nem észrevenni az anomáliákat. Annyi ilyet látott már, hogy álmában is felismeri a hazugságokat. A műsor nagy részében ugyanis ő az, aki kilogikázza, ki lehet gyilkos, főleg a sok beszéd, gesztus és mimika alapján. Nem Anikó logikus levezetését hallják meg a nézők, nem, hanem biztosan bennfentes, mondják. Jaj, ez a mosdatlan tömeg. Persze, mond ő is csacsiságokat: "Szét fog esni ez az egész, mert mi egy csapat vagyunk", mondja, miközben nem tudja, kik a gyilkosok, és kik az ártatlanok. A szabályok hallatán, először azt hittem, tényleg megölnek valakit minden éjjel – persze éreztem, hogy ez túlzás lenne –, majd minden világos lett, mit kell gyilkosságon érteni. Fizikailag nem hal meg senki, de fura módon ez nem vesz el semmit az izgalmakból, merthogy azonnal távozik a játékból az illető, akit a gyilkosok előzetes egyeztetés után megölnek, ráadásul az éj leple alatt. Senki nem tudja, kik a gyilkosok, kik az ártatlanok, és a kocka hamar fordulhat.

Ez a játék a direkt megtévesztésé, az átejtésé, a manipulálásé, és van, akinek ez nem megy. És itt bontsunk le egy tévedést. Többször elhangzik rövid autogén tréningként, önbátorításként a "Tudom, hogy ez csak egy játék" mondat. Hát nem, ez nemcsak egy játék, ez a való élet, és van olyan érdekes, mint egy Tarkovszkij film. Az ő filmjei talán nem az ember saját magához és másokhoz való bonyolult viszonyról szólnak? Dehogynem. Ha tényleg csak játék lenne, Tapasztó Orsolya nem mondana olyat, hogy "Én nagyon szeretném, hogy ezt a játékot ártatlanok nyerjék". Miért? Nem mindegy, ki nyeri, ha ez csak egy játék?

 Jelenet a műsorból 

Solti Ádámon csodálkoztam a legjobban. Ne vegye sértésnek, de nemrég az egész bulvármédia róla harsogott. Innen tudjuk, magánélete ab ovo hazugságra épült, felesége mellett évekig szeretője volt, sőt kisfia is született, akikről nem tudott senki, amíg a szeretője nem borította a bilit. Nyilvánvaló, hogy eszébe jutott azoknak, akik egy álnokságra épülő reality show szereplő gárdáján agyalnak. Milyen extrán érzékeny volt Solti Ádám, mennyire nem bírta a gyanúsítgatások és hazugságok légkörét. Talán nem véletlenül.

Henry Kettner-nek egy kicsit sem drukkoltam. Ha jön megint a COVID, a szobafogság alatt olvasson már el néhány tanulmányt azoknak a lelki világáról, akik nyilvános lánykérést követnek el. Ha én lennék az RTL kreatív műsorigazgatója (hallom megüresedett a pozíció, ezúton szeretnék jelentkezni), Vásáry André-t jelöltem volna első körben gyilkosnak, nem engedtem volna, hogy végiglébecolja minden tét nélkül a műsoridőt, és azt sem engedtem volna, hogy ennyire sztereotip legyen az első választás, hogy egyből "rosszfiút" (Nagy Zsolt) válasszanak, bár nem tudni, az alkotók milyen logika alapján választották az első három gyilkost, a véletlen döntött-e, vagy valamilyen szándék, mert hogy a gyilkosok pozíciója a legingatagabb, ártatlanként viszont egész sokáig el lehet téblábolni.

A Habszivacs Szemle gonosz kritikusa azt sem hallgathatja el, hogy Nyáry Luca habitusát tolerálni kemény munka. Mindenről saját maga jut eszébe, bármiről legyen szó, magára asszociál, szenveleg, amivel nem lenne gond, de a titulusánál azt olvastam, hogy író. Mi van? Oké, nemcsak öreg, sörhasú, rosszul öltözött, kopasz, zsíros hajú, fehér férfiak lehetnek írók – persze ők vannak többen –, hanem gyönyörű fiatal nők is, de mit tud nekem mondani a világról egy fejhangon szirénázó ember, akinek  saját maga a legfontosabb? És ha már gonosz kritikus, vegyük csak bele mint örök szempontot, hogy minden gyilkosságnál a maszkulinabb, dominánsabb gyilkos döntötte el, kit öljenek meg, főleg, ha másik gyilkos nő volt – akár a valóságban –, az alárendelődő fél mindig rosszabbul járt. Amúgy Mohai Tamásnak (Moha) drukkoltam, ő volt a legvagányabb. 5/5

Árulók – Gyilkosság a kastélyban, 2023. RTL, 12 epizód

Írásról, olvasásról és életről

Amikor valaki novelláskötetet vesz a kezébe, azzal a szándékkal, hogy írjon róla, az első gondolata – még a szöveggel való intim kapcsolat (olvasás) előtt –, hogyan és mitől működnek a történetek? Mit árul el egy novella rólunk és a világról, amikor felteszi a nagy kérdést: Hogyan éljünk földi halandóként itt lenn? Mit kell értékelnünk? Mi az igazság? Hogyan ismerjük fel? Elmerülünk a történetekben vagy éppen ellenkezőleg, ellenállunk neki? Mi az olvasás és írás valódi kapcsolata? Vannak a traumák – maga az élet – és vannak a szerzők, akik közvetítik ezeket a traumákat a szöveggel való intim kapcsolatuk és érzékenységük révén, majd tovább adják a traumákat az olvasónak, cipelje egy kicsit ő is. Örök körforgás és kaland, ez az olvasás és írás valódi kapcsolata. Szerzőben és olvasójában közös meggyőződés van: a szépirodalom erkölcsileg megtisztító küldetésében való evangéliumi – vagy éppen buddhista – hit, hogy miként segíthet nekünk szeretet teljesebb, nyitottabb, kevésbé önzőbb, jelenlévőbb élet élni. Ezeket várja az olvasó az érzelmileg megindító történetektől.

Az év novellái 2023 antológiát Erős Kinga (1977) kritikus, szerkesztő és Bíró Gergely (1979) író, szerkesztő, a Magyar Napló munkatársa, prózaszerkesztője válogatta, a Magyar Napló és az Írott Szó Alapítvány közösen adta ki Budapesten 2023. február 18-án, a széppróza napja alkalmából. Az antológia írásait nyomtatott és online forrásokból válogatták, valamint tavaly megjelent novelláskötetekből. A válogatáskötet harmincöt novellát tartalmaz, tizenhét női és tizennyolc férfi szerző munkáját. Húsz éve ez az arány messze a férfiszerzők felé billent volna, örvendetes odafigyelés eredménye ez a kiegyenlítettség. A harmincöt szerző közül tíz nem a mai Magyarország területén született, hatan Romániából, ketten Ukrajnából egy szerző Horvátországból, és egy a mai Szerbia területéről származik. A legidősebb Marosi Gyula (1941) író, a legfiatalabb Sarnyai Benedek Máté (1998) egyetemista. A novellák sorrendje ezt a születési időrendet követi, a legidősebb szerzővel kezdődik a kötet, és a legfiatalabbal végződik.

Egy novellát ugyanolyan nehéz megírni, mint egy regényt. A novella a fikció figyelemfelkeltő, rövid, éles megrázkódtatása, vagy a létezés csepegtetése, ahol minden szó számít, ezért lehetnek a jó novellák az intenzitás remekművei. Sőt, a novella sokszor megfelelőbb forma, mint a regény. Gondoljunk egy otthonlévő olvasóra, aki nem megy reggel a hivatalba, mégis sok a dolga, mondjuk csecsemőt gondoz, vagy home office-ban dolgozik. Ha novellát olvas, olyan történetbe kerül, amely intenzív és magával ragadó, nem kell megállni, letenni, hogy főzzön valamit, bepelenkázzon egy kisgyereket, vagy bármi mást csináljon, míg egy regényt olvasva este elmegy aludni, hogy másnap folytathassa. A novella olvasása közben a zöld tea ki sem hűl, máris egy másik világba kerül az olvasó, és mire teljesen kihűl, vége a történetnek is. A novella mégis hasonlít a regényhez: útitárs, aki tudja, hova megyünk, aki tudja, miről beszél, és aki nem etet meg bennünket hülyeségekkel. Az utóhatás is fontos – talán a legfontosabb –, vagy velünk marad, vagy hamar elfelejtjük. Az év novellái 2023 válogatásban mindkettőre találunk példát.

Tudjuk, mitől működnek a klasszikus novellák, de az már nehezebb kérdés, mitől működnek a (poszt)modern novellák, melyek történetek helyett inkább a befelé figyelő (introspektív), impresszionista asszociációs prózatechnikájára építenek. Mindkettőben van azonban valami közös: a „forma fizikája”: a hatékonyság, a sebesség, a specifikusság, az eszkaláció technikája, azaz a fokozatos feszültségnövekedésé: az az érzés olvasás közben, hogy a történet még mindig és még mindig eszkalálódik, egészen addig, míg az olvasott információk végül belefutnak a fő sodorba. George Saunders Booker-díjas regény- és novellaíró, a Syracuse Egyetem kreatív írás tanára egy egész könyvet szentelt a témának: A Swim in a Pond in the Rain címmel jelent meg 2021-ben a Random House kiadásában angolul. Orosz szerzők novelláin keresztül elemzi azt a hatásmechanizmust – ezt a bizonyos eszkalációt –, ami az anekdotát történetté teszi.

A kritikus olvasó szeret az író elméjében körülnézni, gyanakodni, kutatni, feltételezni, a szerzői szándék kontextusában elhelyezni a művet, vagy ellenkezőleg: szkeptikusan és kételyekkel telve dekonstruálni, hogy megmutassa, a szerző nem ura anyagának. A kritika csodálat és óvatosság között oszcillál, vagy kiterjedtebbnek érzi az életet olvasás közben, vagy antiliterális impulzust kap, és jól felidegesíti magát. Jelen kötetben, erre is, arra is volt példa. A kritikus és gyanakvó olvasó szorosan és bensőségesen követi nyomon a szerző szándékait, megérzéseit, ösztönös visszahúzódását attól, ami banális vagy túlzottan nyilvánvaló. A jó írás bonyolult kapcsolatban van az olvasó elvárásaival, felemeli, továbbviszi, megkerüli, vagy éppen felülmúlja. A jó novella szerkezeti mikrodöntések és választások összesített eredménye, minden azért van, hogy működjön a történet, az olvasó pedig úgy érzi, a novella azért lett kitalálva, hogy egy pillanatra megálljon a létfelejtésben, elgondolkozzon egy részlet vagy élmény igazságán.

Az év novellái 2023 viszonylag széles kínálatot mutat, klasszikus és modern novellák váltakoznak, és úgy tűnik, minél idősebb a szerző, annál inkább preferálja a klasszikus novellát: narratívák szimfóniája fogja össze a család, a rokonság, a párkapcsolat, az osztály-előítéletek, a traumák, és a közelmúlt történeteit. Mindegyik novella kér valamit az olvasótól, a klasszikus legtöbbször azt, hogy ítélkezzünk egy-egy karakter vagy esemény felett, hogy bizonyos idő távlatából értékeljük, vagy erősítsük meg a szerzőt, vagy a narratív hangot. Némelyik energiával akarja feltölti a nyelvet, van olyan novella, mely olyan nyelvet ébreszt fel álmából, amit már-már elfelejtettünk. Zsidó Ferenc (1976) metaforikus Farba című novellája a János-napi ünneplés ürügyén beszélteti szereplőit archaikus, mimetikus nyelven, bemutatva a jelen és múlt ironikus integrációját Bíró Jánosék családi dinamikájában, ahol inkább az elidegenedés, mint összetartozás van jelen, finoman beleszőve a férfi-női szerepek aszimmetrikus voltát is.

– Mekkora dínomdánomokat tartottunk régebb… Emlékszöl, te asszony? – Hogyne emléköznék, vót úgy, hogy harminc embörnek főztem és szógáltam föl… – válaszolta kissé epésen a feleség, akinek ha korábban nem is, most vénségére kezdett fájni, hogy hasonló kaliberű Mária-napot sosem szerveztek. (251.)

Van, hogy nem a nyelvet függesztik infúziós állványra, hanem a korszellem kap vérátömlesztést, Majoros Sándor (1956) anekdotikus és ironikus pastiche novellájában például Krúdy mesélőkedve keveredik Conan Doyle és Poirot kézművességével. A megyebíró íróasztalában egy nagyvárosból érkezett rutinos nyomozó dolgozik ugyan, de nincs az a bűntett, amit egy jó ebéd ne tudna feledtetni, legalább egy kis időre. Sütő Nagy Zsolt (1964) A székely kapitány című novellájában nyoma sincs iróniának, az elbeszélői hang objektív, elfogulatlan, nem értelmez, kerüli a didaxist, egy klasszikus novella, amelyik fiktív történelmi eseményt mesél el a világosi fegyverletétel idejéből. Az objektív elbeszélői hangra azért van szüksége, hogy hitelessé tegyen egy zsánerfigurát – Zathureczky István századparancsnok alakját. Sütő Nagy, bár a régmúltba helyezi hipermaszkulin karaktereit, időtlen kérdésekről szól: a mások iránti felelősség és a történelmi léptékű események súlya között őrlődő egyén döntéseiről. Ízig-vérig maszkulin novella egy külön bejáratú férfivilágról. A kötet lapjain mintha a történelem, a régmúlt vagy a közelmúlt dominálna, Horváth (EÖ) Tamás (1959) Toccata Hungarorum-jának szintén metaforikus a címe, és a történelmi régmúlt egy darabja bukkan fel az árból, a Wesselényi-féle összeesküvés tragikus végjátéka egy olasz udvari muzsikus, Poglietti megbízhatatlan narrátorának szemszögéből. Ezek a történelmi novellák a mikrotörténelmi nézőpontok részlegessége miatt érdekesek: hogyan érint bennünket a történelmi valóság, ha egy perifériás szemszögből olvasunk róla. Bár ezek a történelmi események jól dokumentáltak, egy olasz udvari muzsikus nézőpontjából még senki sem mesélte el nekünk. Az olvasó kihívása ebben az esetben éppen a narrátor különös nézőpontja, aki a török megszállást sajátosan értelmezi.

„Pardon, gracia, messere! Nem bírtam a csábításnak ellene állni. Odahaza, Sárváron nekem is van egy, csak nem ilyen pompás jószág. Őszintén remélem, nem tettem benne kárt.” Nádasdy Ferenc ült a billentyűk előtt. (95.)

Az év novellái 2023-ban nemcsak az életkori cezúra működik – majd hatvan év a különbség legidősebb és legfiatalabb szerző között –, hanem markáns választóvonal van férfi szerzők és női szerzők között is, majdnem igazat adva V. S. Naipaul (1932‒2018) Nobel-díjas brit szerzőnek, aki azt állította, egy szöveg első mondatából meg tudja állapítani, nő vagy férfi írta-e. A férfi szerzők előszeretettel nyúlnak maszkulin témákhoz, szereplőkhöz, történelmi korszakokhoz, eseményekhez, míg a nők tematikája interperszonális, intim, magánéleti jellegű, a szöveggel való kapcsolatot az érzékenység jellemzi, de nem azért, mert nőként ab ovo érzékenyebbek, hanem mert a kánon megtanította nekik az igazodást, a forma nélküli formától való idegenkedést, a magánélet vackaiba való belebújást, hogy jobban járnak, ha nem vállalnak tartalmilag és formailag túl nagy kockázatot. Persze, ez nem minden szerzőre igaz, Mezey Katalin (1943) Gondolkodnak-e a növények? című rövid esszénovellája például a forma nélküli forma kockázatát vállalta fel, nincs cselekmény, nincs történet, csak egy esemény, az eszkaláció novellaszervező munkáját egy szemtelen és nagyravágyó tök végzi el, amivel a szerző egy filozófiai témát helyez a középpontba, amikor saját veteményes kertjében lamentál.

A tök dicséretesen gazdálkodik a locsolóvízzel, már az ágyás nagy részét benőtte. Elgondolkodom a terjeszkedésén. Miért kúszott át a mályvacserjén? És ha már át akart ide jönni, miért nem érte be a vízszintes továbbhaladással? (32.)

Vida Krisztina (1996) Mesélj valamit csak nekem című mágikus-realista novellája a válogatás kötet egyik legjobb szövege. A hely, az idő a szereplők szimbolikusak, a kulcsmotívumok – szintén azok, a novella konnotatív (többletjelentése van), rejtélyes és izgalmas.

– Én nem kérek bárányt. Soha többet – mondta Zsuzsa húsvétkor. Pedig nagyon szerette, és olyan csodálatos sültet és pörköltet tudott belőle készíteni, hogy még Péterke is evett belőle, pedig válogatós gyerek volt. (325.)

A másik velünk maradó novella Mirtse Zsuzsáé (1967) – A tiszafa méze – kevéssé szerencsés címe ellenére. Portré egy férfitípusról, és egy párkapcsolati dinamikáról, ami energiával tölti fel szorongó (nő)olvasóját.

Aztán felveszi az asztalról a borosüveget, az üveglapos asztal fémszegélyéhez vágja, csak az üveg szilánkos nyaka marad a kezében. Folyik a mélyvörös bor szét a padlón, a szőnyegen, a keze csupa vér. (141.)

Száraz Miklós György (1958), Kötter Tamás (1970), Ficsku Pál (1967-2024), Szántó T. Gábor (1966), Győrffy Ákos (1976), vagy Regős Mátyás (1994), bár szubjektív, szociológiai és lélektani novellát írtak, határhelyzetekről, férfiasságpróbákról és férfiasság-alakzatokról szólnak, lényegében a maszkulin ego problémáit tematizálják kisgyerekkortól a felnőtt férfikoron át. Hegedűs Imre János (1941) kivétel, a szerző egy nőt állít középpontba – saját nővérét – a Boldog Margit című szociografikus novellában, ahol egy bántalmazott nő találja meg – a szűkös mozgástér ellenére is – a kivezető utat. Patócs Molnár János (1945) nézőpontváltó, modern elbeszélői hangja a Farkasveremben című novellában egy rendőr öngyilkosságának témája körül mozog, megszólalói részleges tudással rendelkeznek a valóságról, mindenki saját magát állítja a középpontba, onnan értelmezi félre az esetet.

A novelláskötetből feltűnően hiányoznak bizonyos novellatípusok és témák: a posztmodern, a klímaszorongó, az abszurd, a sci-fi, fantasy, a street- vagy urban fiction novellák és a short sztorik, de ez bizonyára tudatos szerkesztői döntés eredménye, vagy a merítés szabta szűkre a határokat. A harmincöt novella között azért mégis akad egy posztmodern, melynek nincs klasszikus története, esemény-töredékekből tudjuk csak összerakni a sztorit. Fragmentált, kerüli a kauzalitást, a történet és a nyelv dekonstruktív, az olvasót pedig komoly kihívás elé állítja. Mátyus Melinda (1970) Szent Habakuk című szövegéről van szó, ami tökéletesen kielégíti a provokatív, forma nélküli formát, naturalista nyelvezete pedig a minden esztétikai szűrőt elvető szerzői stratégiát. Mátyus is kockázatot vállal, mert ahelyett, hogy szépen, komótosan elmesélne valamit az élet pillanataiból, inkább a kibontakozó jelen idejűséget ragadja meg.

A rendőrautó most ér az utcánkba, tádáám, tádáám, két hete ezzel élünk, mindenhol hangosbemondó, éjszaka is óránként tádáám, nem szabad, nyolc után nem szabad, csak otthon, maradjanak otthon, otthonotthonotthon, miattunk ismétlik ennyiszer, az öregek miatt, mondta Bözsike […] (166.)

Az év novellái 2023 kötet nem az új hangok forradalmi kinyilvánítása, inkább a bejáratott hangokénak tűnik. Néhány novella új megvilágításba helyezi, mit jelent ma létezni, néhány fejleszti a formát, néhány velünk marad, néhány pszichológiai élességgel láttat, néhány szellemesen. Néhány lebontja a könyvkritika előítéletét azzal, hogy csak a regényeknek van lendülete, plasztikus és rugalmas formája, ám néhány klasszikus novella adós marad a dramaturgiai ívvel, az eszkalációval, néhol hiányzik a csúcspont, és nincs kielégítő végkövetkeztetés. A legtöbb novella ígéretes és jó, de nem mindegyik nagyszerű. A könyv tipográfiája ellenben hibátlan, remek érzés kézbe venni, gyönyörű, visszafogott, mégis elegáns. A borítót Árkossy István tervei alapján Zách Eszter készítette. Nagyszerű olvasni állva, ülve és fekve is. ∗∗∗∗∗

Az év novellái 2023, szerk. Erős Kinga ‒ Bíró Gergely. Magyar Napló Kiadó ‒ Írott Szó Alapítvány, Budapest, 2023

Nem tudom, melyik Sophie Marceau film volt, aminél azt mondtam, eddig, és ne tovább. Az akkori férje rendezte, unalmas volt, és agyonesztétizálta benne Marceau-t. Az is unalmas, amikor divat magazinokban állandóan azzal keretezik a róla szóló híreket, hogy még mindig úgy néz ki, mint a Házibuli (1980) című filmben. Tényleg kortalan ember, nem gondolkodunk azon, hány éves, mert nincs jelentősége, nem ez a lényeg.

Jean-Paul Civeyrac (1964) rendező valami mélyet akart mutatni, és félig sikerült is. Sophie Marceau szerencsére most nincs esztétizálva, olyan, mint más földi halandó. Teljes egészében arra fókuszál a film, mit érzünk, amikor az árul el bennünket, akiben a legjobban bízunk. Akit szeretünk, és azt hisszük, viszontszeret. És tulajdonképpen sokszor így is van, de az élet nagyon bonyolultan rétegzett, és mindenkinek csak egy élete van felfedezni a világot, miközben állandóan elhibázik valamit, vagy rossz döntéseket hoz. A filmbeli férj Hugo Verbeeck (Johan Heldenbergh) valóban átlép egy határt, és nem lehet mindent az életre fogni. Juliane Verbeeck (Sohie Marceau) rendőrkapitány Párizsban, emellett sikeres krimiket ír, most azonban fiatalon meghalt húgáról, Lydia Crachet-ről (Olivia Forest) akar könyvet írni. Ebben az emlékező, módosult tudatállapotban éri a felfedezés, házassága nem olyan, amilyennek hiszi, ezért nyomozni kezd a férje után, és hát tényleg az van, ahol egy patkányt látsz, ott még legalább ötven van (elnézést a patkányoktól). Juliane egyre mélyebbre kerül ebben az érzelmi kavalkádban, míg végzetes döntést nem hoz. Jean-Paul Civeyrac rendező a film elején egy beteg ciprusfát hoz a képbe, amiről azt kell eldönteni, kivágják-e vagy sem. Befogadóként értjük, a ciprus vagy cédrusfa a házasság jelképe, szimbóluma, de később nem kezd vele semmit, lóg a levegőben, csak a kritikusnak jut eszébe, aki elhatározza, ír majd a filmről. Ugyanakkor az egyetlen filmrendező – én legalábbis nem emlékszem másra –, aki tematizálja a nők nevét, mint szimbólumokat. Civeyrac akart mondani valamit a korszellem nevében arról a szimbolikus gesztusról, amikor a nők magától értetődő módon "felveszik" a férjük nevét. Juliane egy alkalommal találkozik régi ismerősével Fabienne-nel (Cristelle Cornil), aki jól ismerte a húgát, Lydiát, de nem ad információkat róla, később megértjük, miért. Viszont  azt javasolja Juliane-nek, térjen vissza a valódi nevéhez – Chrachet –, és ha a könyvkiadója ezt nem fogadja el, váltson kiadót. Ezen a ponton kap jelentőséget a film címe. Nincs túltematizálva, akárcsak a kertben lévő beteg fa, de mi tovább gondolhatjuk. Miért veszik fel a nők a férjeik nevét? Miért adják le az addigi szimbolikus identitásukat a zaciba? A nevünk a mindenünk, akárkitől kaptuk, mi vagyunk azok, míg a férjünk nevét számtalan más nő viselheti még. Nincs ebben valami végtelenül aszimmetrikus, egyenlőtlen és alárendelő? Nemes Nagy Ágnest Dr. Lengyel Balázsnénak hívták. Mi szükség volt erre, akár önszántából, akár a jogi szabályozás miatt történt? Annie Ernaux Nobel-díjas francia író nem egy regényében ír a családjáról, az apjának egy egész regényt szentelt, mégis, annak a férfinak a nevét repítette a világhírig, akitől elvált, aki megcsalta. Nincs ebben valami tragikusan groteszk? A filmbeli Juliane is olyan férfi nevét viseli, aki a legaljasabb módon árulja el.

Jelenet a filmből. Kép forrása: Google

Vannak filmekről írt kritikák, vagyis inkább nézői vélemények, amelyeket néha érdemes beépíteni a kritikába. Ennél a filmnél is van egy, azzal érvel, hogy a nők mit hisztiznek, a világörökség része, hogy a francia férfiak szeretőt tartanak. Le is nyugodhatunk, mit kell tényleg mindenen hisztizni, a megcsalások szinte természetesek, persze, ha férfiak csinálják. Az olvasói vélemény nem értékeli ezt a kettős mércét, és nem tesz különbséget fokozatok között, pedig a filmbeli férj azért ennél többet tesz. Ha nekem a szeretőm azt mondaná a megcsalt felesége iránti érzéseiről, hogy "mélyek", fognám a kis piros kabátomat, és hazagyalogolnék az Arc de Triomphe (Diadalív) szomszédságából is, és soha többet nem látnának. Végig Juliane tapasztalatain van a hangsúly és remekül ábrázolja a film, annyira átélhetőek és döbbenetesek a jelenetek. Zeneileg rájátszottak, nem kellett volna  ennyire alátámasztani, a képek önmagukért beszélnek. Azonban van egy alig hihető szál, ami bezavar, ha nem is az átélhetőségbe, de a hihetőségbe mindenképp. Kortárs filmkészítőként nem gondolja Jean-Paul Civeyrac, hogy nem kapjuk fel a fejünket, amikor a nő férje a kerti sufniban alávaló tettének írásos következményeit – levelek – egy transzparens helyre teszi, és elhisszük, a csúcsmobilok világában, hogy valaki majd kézzel írott, kalligrafikus leveleket kanyarít, hogy később lelepleződjön? Ugyan. A sufni talán olyan hely, ahová a nők nem mennek be? Minden sorozatgyilkos és hűtlen férfi ezt hiszi. Nagyon rosszul teszik. 10/8

Kicsit olyan, mint A viskó (2017), filmre adaptált irodalmi parabola, ami közvetett formában próbál morális kérdésekre rávilágítani, de míg A viskó keresztény propagandafilm volt, addig a Kopogás a Jelenések Könyvéből való Armageddont tematizálja, a mondanivalója mégsem ez.

Pennsylvania kies erdejében egy szeretetteljes család nyaral (Jonathan Groff, Ben Aldridge, Kristen Cui), de négy idegen (Dave Bautista, Rupert Grint, Abby Quinn Jackman, Nikki Amuka-Bird) megjelenésével a béke megborul, az idegenek olyan választás elé állítják őket, amivel leginkább szociálpszichológiai tankönyvekben, vagy morálfilozófiával foglalkozó szakirodalomban találkozunk. Hétköznapi halandók sosem kerülnek ilyen helyzetbe, ezért is kellett filmet csinálni belőle.

"...amikor minden zajra érzékeny fülemnek oly nyilvánvaló zaj támadt a fejem fölött, hogy egy köntörfalazó korban talán sanda célzásokkal kellett volna megközelíteni, ma azonban bátran kimondhatom, hogy odafönn basztak, mint a megvadult állat." Amikor sok éve ehhez a részhez értem, tudtam, az én regényem lesz egy életre. 

Egy réges-régi olvasmányélmény újragondolása történik, és mivel a regény sokrétű, csak néhány dologra térek ki, azokra, amelyek a legjobban érdekeltek, és olyan leszek, mint egy könyvkiadó kéretlen érzékenységi ellenőre, csak én olyan dolgokat kérek számon, amin már nem lehet változtatni. William Styron 2006 november elsején halt meg tüdőgyulladásban. 

A regény premisszája a következő: egy fiatal író könyvekből szüretelt bölcsességek után megismerkedik a valósággal is. A történet 1947 májusától október végéig tart, és ebben már benne van Girnyó főszereplő-narrátor előélete is, meg egy visszatekintő narráció a történeten belül. Girnyó a könyv elején a manhattani Greenwich Village-ben lakik egy  igénytelen szállóban, majd Brooklyn-ba költözik, ahol megismerkedik Sophie-val és Nathan-nel. Innen kezdődik az őrület, szó szerint és átvitt értelemben is. Sophie lengyel katolikus, antiszemita, aki megjárta Auschwitz-ot. Az Amerikai Egyesült Államokba 1946-ban kerül, itt ismerkedik meg a zsidó Nathan-nel, akiről a könyv kétharmadáig azt hisszük, biokémikus a Pfizer-nél. Girnyó, a délen nevelkedett fiatal íróaspiráns ugyanabban a házban bérel szobát, amiben Sophie és Nathan, és hamarosan egy különös ménage a troi közepén találja magát. Titokban beleszeret Sophie-ba, de megkedveli Nathan-t is. 

Sophie Girnyónak meséli el auschwitzi megpróbáltatásait, előéletét, családi körülményeit, a második világháborús Lengyelország helyzetét, és csak a legvégén beszél a címadó választásról. Girnyó számára hamar világos lesz Sophie és Nathan kapcsolatának sötét oldala, de lojalitáscsapdába kerül, nem tudja megvédeni Sophie-t, már csak azért sem, mert ő maga is folyamatosan újra traumatizálja, amikor mesélteti, bár gyóntatópapként tekint önmagára. Majdnem azt írom, Sophie-t tulajdonképpen nem is Nathan, hanem Girnyó öli meg, hiszen Sophie többször elmondja, éppen az emlékezés teszi tönkre, újra és újra szembesül a legkínzóbb kérdéssel – szenvedésének velejével –, vajon kisfia, Jan él-e, ha igen, helyesen döntött-e, amikor nem keresgélte a háború után. Ez a legfontosabb választás Sophie életében. 

                                           William Styron (1925-2006)                                             

Styron több évig írta a regényt a hetvenes években. Milyen lehetett írógéppel, pláne ceruzával írni, ahogy a regény főszereplő-narrátora Girnyó teszi? (Értem, miért ír ma mindenki). Hosszú évekig ez volt a vigaszkönyvem. A másik vigaszkönyvem szerzőjének a nevét nem írom le, mert nem hiszek abban, hogy szerzőt a magánéletétől el lehet választani. Senki nem megy kövér terapeutához, ha a kényszeres evés a problémája, vagy senki nem kér tanácsot egy láncdohányos orvostól. Ha egy író magánemberként égbekiáltó gazemberségeket csinál (és kiderül), akkor nincs az a szoros olvasás, ami le ne rántaná a műveiről is a leplet. 

A regényben Sophie-nak igen sokszor kell választania, de ezek nem igazi választások, mert ahhoz szabadság kell, és Sophie életéből ez a szabadság hiányzik. A legdrámaibbnak kislánya (Eva) és kisfia (Jan) közti választás tűnik, mégsem igazi választás. Szemben a regény végén történővel, amikor Girnyót otthagyja egy washingtoni szállodában, és visszatér Nathan-höz. Ez a nagyregény több témát érint, csak ami hirtelen eszembe jut: a zene ereje, az amerikai Dél problematikája, összehasonlítása a lengyel nacionalista büszkeséggel, a rabszolgaság és a náci rendszer különbsége, szexnyomor, Isten eltűnése a holokauszt után, agnoszticizmus, az irodalmi élet szereplői, droghasználat, verbális erőszak, partnerbántalmazás, elmebetegség, az "amerikai álom", a zsidó öntudat, és egy bonyolult szerelem. 

William Styron Sophie választ, Árkádia, 1985

Nathan elmebetegségének (paranoid skizofrénia) és droghasználatának (Benzedrin, amfetamin, Nembutal) leválasztatlansága a partnerbántalmazásról a korszellemnek köszönhető. Először fel sem tűnik. Akkoriban nem voltak erre szavak, és amire nincsenek szavak, az nem létezik. Nathan nemcsak elmebeteg és drogos, hanem bántalmazó férfi is. Girnyó azért nem tudja ezt, mert Styron sem tudja. Nem konceptualizálta, hiszen a hetvenes években ez nem volt sem a tudományos, sem a közbeszéd része.

Nathan bántalmazó viselkedésének nem a drogok és a skizofrénia az oka, hanem torz jogosultságtudata, birtoklási vágya, kontroll paneljei, férfi privilégiumainak végtelen sora. Végső soron a patriarchális társadalom. Girnyót csak verbálisan bántalmazza, erőszakos karaktere azonban idejekorán megmutatkozik, bár Girnyó nem érti a helyzetet. Egyszer sem hívja a rendőrséget, sőt, amikor egyik lakótársuk kihívná, lebeszéli róla, így semmilyen következménye nem lesz Nathan brutális viselkedésének (többször megrugdossa Sophie-t, akinek egyszer eltörik a bordája is). Girnyó és Sophie sem beszélnek a valódi okokról, mert egyikük sem tudja néven nevezni. Házmesteropera, írja Styron velősen. 

Az, hogy Nathan viselkedésének valóban a hatalomhoz van elsősorban köze, és csak utána a drogokhoz és az elmebetegséghez, azt egy szélsőséges eset mutatja a legjobban. Amikor kirándulni mennek Connecticut-ba (Sophie retrospektív narrációja), útközben megerőszakolja, és levizeli. Girnyó elbeszélőként nem nagyon tesz különbséget bántalmazó és áldozat között, úgy írja le kettőjük kapcsolatát, mintha Folie à deux (kettős téboly) lenne, azt sugallva, a nő is tehet róla, pedig Sophie egyértelműen áldozat, akit Auschwitz-ban kevesebbet bántották, mint Brooklyn-ban. 

  Jelenet a filmből

A nemek közötti viszony érdekelt a legjobban, az, hogyan ábrázolja a nőket a regény? Teljes mértékben szexuális tárgyként. Ma incel nőgyűlöletnek mondanánk Girnyó habitusát. Sophie elbeszélése is leginkább azért érdekli, mert közel akar kerülni hozzá. Sophie testrészei: haja, lába, feneke, melle állandóan a vágy tárgyaként jelenik meg. Girnyó a regényben – az érintőlegesen megjelenő nőalakok ábrázolásában is – kizárólag a male gaze (férfi tekintet) nézőpontjából ír. Irodalmi célja talán egy huszonkét éves, nemileg kiéhezett fiatalember hiteles ábrázolása. Szomszédok, kollégák, ismerősök – akármilyen kontextusban emlegetett nők – kizárólag szexualizált, instrumentalizált, tárgyiasított formában jelennek meg. Nem ússzák meg azok a nők sem, akikkel Girnyó nagy nemi éhségében találkozik, és nem járnak jobban gyermek- és kamaszkori szerelmei sem.

Lilian Grossman-ról, az egyik lakóról, annyit tudunk meg, hogy "Grossman, az egy tehén". Sophie "lengyel portéka". Sophie munkatársnője "vénkisasszony forma". Minden nőnek, akiről a regényben szó van, csak a külseje bír jelentéssel, abból a szempontból érdekesek, hogy mennyiben elégítik ki a narrátor szépérzékét. Hogy milyen ember, az ebben a fénytörésben mutatkozik meg, míg a férfiak ábrázolása bonyolult, szubtilis, átható, mély kontextusba ágyazott, még Girnyó segédszerkesztő korából való perifériás szereplője is – Farrell – többszörösen árnyalt figura. (Farrell, csakúgy, mint Girnyó, a McGraw Hill New York-i könyvkiadó szerkesztője, ő felügyeli azt a Habszivacs Szemlét, amiről ez a blog a nevét kapta.)

A regényben csak férfiak mondanak okos, figyelemreméltó, szellemes és vicces dolgokat. Sophie mondanivalója csak azért érdekes, azért figyelnek rá, mert beleszerettek. Girnyó a legalávalóbb módon Greenwich Village-beli szomszédjáról és Mary Alice Grimball-ról beszél. Egykori szomszédja gyakori maszturbációs fantáziájának tárgya, elég a nőnek a kiskertben lehajolni, hogy a segédszerkesztőnek felálljon a farka. Mary Alice-t pedig áldozathibáztató módon oktatja ki, és a korabeli szexnyomort pofátlanul varrja a nyakába, mintha a szexualitás kizárólag férfi vágyat jelentene, amit a nőknek kell kielégíteni. Leslie Lapidus is megkapja a magáét, szűz cafat,  jellemzi velősen Girnyó, amikor nem tudja megdugni.

Értjük, a patriarchális tudattalan működik, és egy nemi nyomorban élő fiatalemberről van szó – nem is ez a baj –, hanem a reflektálatlanság. A narrátor alteregója – maga Styron – nem értékeli át a már idősödő író tudatával a dolgokat, ez azt jelenti, maga Styron fogalmatlan saját szexista elbeszélő technikájával kapcsolatban, pedig többször kiszól a regényből egy jövőbeli pozícióból, amikor reflektál a történésekre. Az egyetlen nő, akit nem szexualizálnak és nem tárgyiasítanak, az Girnyó (Styron) anyja, nyilván nem véletlenül. A narráció az önkielégítések gyakori ábrázolását sem szégyelli, de gondoljunk bele, ha egy nő írna ennyire leplezetlen módon, vajon hogy tűrné az olvasói közvélemény? Girnyó maga is a szexuális zaklatás vádja alá esik a kortárs megítélés terhe alatt, a regény vége felé ugyanis Sophie alkoholmámorban alszik, miközben Girnyó a melleit markolássza. 

William Styron 

Nemcsak a nőkről beszél ásatag módon a regény, de az afro-amerikaiakról és a homoszexuálisokról is. Teljesen érthető, hogy az Amerikai Egyesült Államokban a negyvenes évek kontextusában a nőkről, a feketékről és a homoszexuálisokról – amennyiben korfestő akart lenni – az akkori korszellemnek megfelelően kellett beszélni. Ez az időszak nem a politikailag korrekt, emancipatorikus beszéd ideje volt, Rosa Parks reagálására azon a bizonyos buszon még éppen nyolc évet kellett várni (nem adta át a helyét fekete nőként). Megint a reflexió hiányzik. Mert így azt hiheti az (újra)olvasó 2023-ban, hogy William Styron író számára a feketék négerek, a homoszexuálisok pedig buzeránsok, akiktől irtózik.

Girnyó írónak készül, reflektálatlan beszéde és a nőkhöz való patológiás viszonya tematizálódhatna éppen Styron által, hiszen nem pincérről van szó, akinek nincs, nem lehet autentikus élete, legalábbis Jean-Paul Sartre szerint. A mérhetetlenül gazdag zsidó Leslie Lapidusék fekete szobalányát minden további nélkül szobacicusnak nevezi, holott a neve Minni. Nem túlzás szóba hozni, hogy talán nem véletlenül támadták be Styront annak idején a Nat Turner vallomásai (1967) című munkájáért, ahol egy rabszolgalázadás történetét meséli el. Talán nem túlzás azt hinni, ez a délről származó író úgy hordta magában a déliség lényegi vonásait, hogy nem is tudott róla.

Olyan mint a magyar lázadó hazafiság: maszkulin, agnosztikus módon vallásos, atyai zsarnoksággal teli, rangok imádatával terhes, a nők leigázásán nyugszik, ahol az élet az adomázás és a mértéktelen ivás helye. Azonban van valami, ami túlmutat ezeken az aljasságokon, és ez a regény stiláris-nyelvi megformáltsága, az a folyékony és rugalmas nyelven írt artisztikus szöveg, ami elvonatkoztathatatlan Bartos Tibor fordításától.

A regényből Alan J. Pakula készített filmet (1982), Meryl Streep, Kevin Kline és Peter MacNicol főszereplésével. Elérkezett az idő egy Netflix sorozatra, ahol nem sikkad el a regény nagy része. Olyan sokrétegű szöveg, hogy nehéz egyetlen motívumot kiválasztani, mégis, ha valaki megkérdezné, miről szól, azt mondanám, arról, hogy a szerelem hiába eredendően ostoba és pusztító érzés, mely sorra szedi az áldozatait, nem lehet legyőzni.

∗ 

Maïwenn rendezte a "Mon Roi" (2015) című filmet, "Az én szerelmem"-nek fordították annak idején, és egészen rendkívüli volt. Azt ábrázolja, milyen egy narcisztikus férfivel való kapcsolat. Három fázisa van, mindegyik patológiás, csak az áldozat nem tudja. Mire felocsúdik késő, nyakig bevonódott érzelmileg, és nem bír egykönnyen szabadulni. Vincent Cassel és Emmanuelle Bercot a két főszereplője, ez utóbbi a Cannes-i filmfesztiválon elnyerte a legjobb színésznőnek járó elismerést. Ez a Maïwenn film azonban csak kérdéseket tesz fel.  

Maïwenn (1976) női rendező, és ennek jelentősége van filmelméleti szempontból, ugyanis női alkotóként azt várjuk tőle, hogy bontsa le a maszkulin, domináns filmnyelvet. A Mon Roi-ban sikerült, női nézőpontot helyezett előtérbe, azonban a Jeanne du Barry-ról szóló történetben nem látunk ilyet. Francia alkotóként érthető, ha visszanyúl a XVIII. századi francia történelemhez – mai nézőpontból pervertált értékekhez – és csiklandozta a fantáziáját XV. Lajos francia király egyik hivatalos szeretőjének személye, csak nem világos, mit akart vele mondani. Mi volt az a felhajtóerő, ami mozgatta? A társadalmi egyenlőtlenségek a Nagy Francia Forradalmat megelőző években? A nők helyzete? Emancipálni akarta Jeanne du Barry-t? Be akarta mutatni azt az intragenerációs mobilitást, melyet Jeanne végső fokon a személyiségének köszönhetett? Talán mindegyik, de a végtermék mégis elég lapos lett.

Vagy az volt a felhajtóereje, hogy Johnny Depp játszotta XV. Lajost? Nem nagyon dobott rajta. Persze, neki ez volt a nagy visszatérése, miután Hollywood-ból kiebrudálták egy időre. Ha van analógia a filmben, akkor az éppen Johnny Depp-é, ő is időnként kegyvesztett lesz, majd ismét keblére öleli a közvélemény, ahogyan Jeanne du Barry-val is tette. A filmet leginkább történeti-szociológiai perspektíva felől érdemes megközelíteni, ha van bármilyen mondanivalója, akkor az az, hogy minden szakadatlanul változik. Senkinek a pozíciója, társadalmi helyzete és az élete nem garantált, főleg, ha nőnek született, és felesleges a biztonságot keresni, mert nem létezik. A narráció sosem tesz jót egy filmnek, itt is egyetlen célja volt, hogy lerövidítsen folyamatokat, áthidaljon bizonyos időszakokat és levonja helyettünk a tanulságot.

Jelenet a filmből. Kép forrása: Google

Nem vagyok megszólítva befogadóként, amikor pont azokat a részeket faragják le baltával, ahol egy szubjektum, egy individuum fejlődéstörténetét láthatnánk. Ezt nem helyettesítheti a narráció. Jeanne du Barry, alias Jeanne Bécu, hogyan lett az, aki? Hogyan lett belőle olyan ember, aki "senkit sem gyűlöl és senkit sem szeret"?

XV. Lajost sem szerette, hiszen a valódi szeretet még a XVIII. században is csak egyenrangú felek között működhetett, és egy hivatalos kurtizán nem volt egyenrangú a királlyal, hiába próbálkozott lebontani a bornírt etikett néhány szabályát. Ő maga is csak akkor volt képes szeretetre, ha nála kiszolgáltatottabb emberbe botlott, de az is inkább róla szólt, mintsem a gyámolítottakról. A film szemlélődő pesszimizmusa megengedi, hogy észrevegyük az "impozáns" környezetet – Versailles-t – Maïwenn vizuális retorikája totálplánban mutatja a francia legfelsőbb arisztokrácia élőhelyét, de ez az esztétikai reprezentáció nem éppen hódolat a patriarchális, nőgyűlölő és kizsákmányoló rendszer előtt? A kameraállások a nyelvet képezik le, politikai szerszám, nemcsak vizuális segédeszköz. A rendezés nem akart erről újat mondani? A király és a kurtizánok közötti viszonyrendszert nem akarta újragondolni, ez világos, pedig az esztétikai kifejezéseknek politikai dimenziója van, de ezek a totálplánok milyen politikai dimenziót közvetítenek? Hol van felszabadítva a kamera tekintete a maszkulin és hódoló nézőpont alól? Ha Maïwenn élt az időjárási jelenségek szimbolizmusával – mihelyt Jeanne du Barry helyzete rosszra fordul, azonnal szakadni kezd az eső vagy tél van –, akkor ezekre is lehetett volna érzékeny az alkotó. Klasszikus elbeszélői film lett, legyengített női nézőponttal. A női voyeurizmushoz – amit női alkotóként támogatnia kellett volna – nem elég a csalafinta tükör, ahonnan Jeanne du Barry nézegethette a szeretőjét alvás vagy ébredés közben saját lakosztályából.

Maïwenn alakította Jeanne du Barry-t, természetesen jól áll neki a szerep. Nem a külseje miatt nyerte meg a királyt, inkább a kisugárzása miatt, kicsit szemtelen, kicsit pimasz perszóna benyomását keltette, és talán az etikettől elhülyült udvaroncok után ez érdekes lehetett XV. Lajosnak. Johnny Depp nagyszerű színész, meg sem kottyant neki a francia uralkodó szerepe, bár túl nagy mozgástér nem jutott neki, a királyi szerep mögötti embert nem nagyon láttuk, de ez nem az ő hibája, a francia királyok nem voltak magánemberek, ezt nem is kell számon kérni. Depp néhány grimasza és sokat sejtető pillantása valamit felmutatott ugyan, de alapvetően maradt a szerepszerűség kliséje. Szóval, Maïwenn ahelyett, hogy újragondolt volna egy régi történetet, hozta a bevett kliséket, a hangsúly az előkelő és libertinista (szabados) modus vivendin volt, Jeanne du Barry-t csak itt-ott sikerült ábrázolni. 5/3

Fura együttállások vannak mostanában. William Styron "Sophie választ" című regényét olvasom sokadszorra. Nem a naiv befogadóként, hanem a gyanakvó olvasóéval. Mire figyelek? Arra a korszellemre, amelyben Styron a könyvét írta, a könyv idejére, ahogy a történet megelevenedik, és a mai korszellemre. Hogyan ír a nőkről, a homoszexuálisokról vagy a feketékről? Hogyan jeleníti meg egy paranoid skizofrén lelkivilágát, és hogyan nem tesz különbséget bántalmazás és mentális betegség között.  

De hol van a szinkronitás? Karikó Katalin Nobel-díjáról olvastam a hírekben, aztán kezembe vettem ismét a Styron könyvet, és éppen arról van benne szó, hogy Nathan Landau a Pfizer Gyógyszergyár biokémikusa (mi tudjuk, hogy portás) micsoda felfedezéseket tett a munkatársaival, és befigyel az 1947-es orvosi-biokémiai Nobel-díj, épp mint Karikónak és munkatársának most. De van más is. Régóta érdekel William Styron az írás amerikai nagymestere, megérdemelt volna egy Nobel-díjat, de valamiért az amerikaiak kapják legkevesebbszer. Styron egyik jó barátja, Philip Roth sem kapta meg, most meg már késő. Styron 81 évesen halt meg, sírja Martha's Vineyard (sziget, MA) Tisbury városának West Chop részében található, közel az Atlanti-óceánhoz. Szürke kő, név, születési (1925), halálozási dátum (2006), alatta felirat, de nem sikerült kisilabizálnom, mi van ráírva. Egyszerűen nő ki a földből, körülötte elszórt sárga mezei virágok – anyám gaznak mondaná –, kajla, elhajló hosszú fűszálak, és lenyírt fű. Anyám botrányosnak nevezné, összecsapná a tenyerét és azt mondaná: "Úristen, hogy néz ki." Szóval, mielőtt anyám újabb temető-túrájára indultunk, éppen azelőtt láttam William Styron sírját, feleségével, Rose Styron-nal készült interjú részeként mutatták, és egyszerűségében is nagyszerű volt. Nem úgy, mint a magyar sírok. Nem olvastam még esztétikai értékelést az átlag keresztény magyar temetőkről, de szívesen. Micsoda különbség van egy észak-amerikai felső-osztályhoz tartozó értelmiségi és egy magyar középosztályos vagy alatta lévő nyárspolgári ízlés között. Az előbbi egyszerűségre törekszik, az utóbbi fertelmes kivagyiságra. A nyárspolgár nyilvános képéhez tartozik nemcsak családtagjainak öltözködése és viselkedése, de a halottainak sírja is. Őróla mond valamit, nem a halottról. Nemcsak az arcunk és az életrajzunk mesél rólunk, a sírjaink is. Nyilvánossá tenni a gyászt, a rossz ízlés archetipikus hangja, a szüntelenül toporzékoló disszonanciáé. Megtestesülése a gaz nélküli, simára polírozott műmárvány sírokban, férfi néven élő nők neve a kereszten, a többnyire zajtalan élet zajossá tevésében van. Művirág és műanyag mécsestartó. Csupa praktikum, persze, mert ha nem műanyagból lenne, ellopnák.

Alison Friend Artist

Van, aki már nem képes kimenni a sírhoz, alkalmat adva másoknak, hogy megszólják. Miről ismerni fel az ilyen sírokat? Évekig ugyanazok a félbevágott hipós flakonok vannak elrozsdásodott dróttal a sírhoz rögzítve, a víz már régen elpárolgott, pedig a művirág soha nem volt szomjas. Ha van a kelet-európaiságban valami esszenciális, az a temető esztétikumban is keresendő. Közép-Európában a tízliteres mosószeres flakonok diszkréten a sír hátsó feléhez van állítva, remek locsolókanna kánikulában. Elképzelni nem tudom, hogy a Montmartre-i temetőben ilyen létezne, hogy Heinrich Heine sírja mellett egy kiürült Persil legyen. A sír az ember meghosszabbítása, főleg a nőké. Arról sem olvastam tanulmányt, vajon még mindig a nők szociális feladatai közé tartozik a sírok rendben tartása? A férfiak nemhogy a rokonaik, de saját feleségük születésnapját sem tartják evidenciába, és a bolond nők nem vonják le a tanulságot. Apám például soha életében nem ment ki a temetőbe, ezt rajta senki számon nem kérte. Szóval, William Styron egyszerű sírja járt a fejemben, a kis virágok, a harsanó zsenge fű, az élet. Ezt kellett nekem kikapálni tegnap délelőtt anyámmal a temetőben. Nemcsak kapáltunk, mérget is önt a kigyomlált földbe, a bogarak megint ezer felé szaladtak, de anyámat nem zavarja, hogy élőlények lakóhelyét veszi el, hogy az élet szenved megint csorbát, ő ettől boldog. Végtelen szomorúság és levertség vett erőt rajtam. Megint az élet lett megcsúfolva. A személyesen már régen túl vagyok, tudom, ez egy társadalmi réteg értékvilága. Ők attól boldogok, hogy kontrollálnak mindent, a szabadon növő borostyánt, a növő fűszálakat, és végül a halált.

A nyár legmelegebb napján jött a hír, felvettek a Színművészeti Akadémiára, mesélte Jozefin Semmi Oszkárnak egy csendes este a gangon. Anyu felszaladt a kertből, néhány féregrágta paradicsomot a kötény zsebéből beledobott a kerti kukába, és megölelt. Meg azt mondta, hogy nagyvárosi lány lesz belőlem, nevetett Jozefin. Mindig ezt akartam, talán a színház iránti vágyam is ebből fakadt. Szürke szemmel lestem az életet, és majdnem mindent a könyvekből tanultam. Legmélyebb érzésem néhány növényhez és állathoz fűzött, mégis tudtam, hogy el kell hagynom az otthonomat, hogy szárnyalhassak. A konvencionális és kicsinyes élet csapdába ejtett, de hát ez minden vidék közös öröksége, nézett fel Jozefin. A civilizáció érzésére, galériákra, színházakra, lehetőségekre, a korlátok és béklyók ellenszerére vágytam. A nagyvárosban van minden, ami igazán számít.

Felviszünk a nagyvárosba, mondta Gábor bácsi, amikor először jöttek értem Manyi nénivel. Jozefin halkan sóhajtott egyet. Felmenni valahová sokkal, de sokkal jobb, mint lemenni. Mélyen elraktároztam az érzést, mint Anyu a paradicsomleveket a spájzban. A Napvölgyi úton töltöttem a nyarakat, Gábor bácsival és Manyi nénivel, és majdnem minden nap lesétáltunk a Kolontár téri piacra. Ott lakik a Szilágyi Miklós. Manyi néni egy magas ház felé mutatott. Rekedt hangon beszélt, barna foltos kezein vörösre festette a körmeit, és mindig volt benne egy szál cigaretta. Néha megengedték, hogy elvillamosozzak a Margit hídig és vissza, de egyetlen híres emberrel sem találkoztam soha. Semmi Oszkár rágyújtott egy Gauloises-ra.  Jozefin nem kért belőle, leszokóban volt.

Szóval, ősszel költöztem fel a városba Gábor bácsiékhoz. Már a felvételi izzasztóműhelyében éreztem, hogy a helyemen vagyok. Hogyan tudtam azonosulni a férfi írók mondanivalójával? Nem, tudom, erre akkor még nem gondoltam. Egy nap a következőt mondta az osztályfőnököm. Képzelje el, maga Virginia Woolf, a kabátzsebe tele kövekkel, és most megy vízbe ölni magát. Amikor a végén kiértékeltek, úgy éreztem, sosem voltam ennyire boldog.

Jess Allen (1966) Even dream about you, 2023

Az egyensúlyt, amivel majd egy éve tartottam kordában a napjaimat, egy estébe hajló júliusi délután borította fel. Városi életemnek súlyos tehertétele volt a metró és a földalatti tömegének összezártsága, csúcsforgalmi lökdösődése. Irtóztam az idegen bőröktől, tapintásoktól, de nem tehettem semmit, új életemnek ez is része lett. Ezen a kora estén a szokásosnál még zsúfoltabb kocsiba szálltam, a fülledt párával telt szerelvényben mindenki összepréselődött és sodródott a tömeggel. Egy középiskolás focicsapat röhögve, ordítva gyűrte be magát, a könyökükkel csináltak helyet maguknak. A feltűrt ujjú, alig ruhájú pestiek főttek saját levükben. Két férfi közé szorultam, és a gyomrom összeszorult. A kocsi zötykölődve megállt, a fényei kialudtak. A nyögések, a szentségelések, a garázda nyerítések és a szakadatlan üvöltés az elviselhetetlenségig fokozódott, és a legsötétebb zugba sajtolva tudtam, semmit sem tehetek a kéz ellen, amely felkúszva a melleimhez ért, majd finoman, a hátamon siklott egyre lejjebb. A középső ujj sietősen dolgozott, ásott, kutakodott, majd megfogta a kezem, és a fémcipzárhoz húzta. Végtelennek tűnt a sötétség, pedig néhány másodperc volt csak. Mikor újra kigyulladtak a fények, a nekilóduló szerelvényben a tömeg hőkölve csapódott ide-oda, majd megindult kifelé. Nem a vakrémület lett úrrá rajtam, hanem a kínos döbbenet. Ha fényes nappal hátulról ütnek fejbe, azt jobban elviseltem volna. Semmi Oszkár csak nézett maga elé, nem kérdezett semmit. Rágyújtott még egy Gauloises-ra. 

Szóval, véget ért a vizsgaidőszak, és a születésnapomra készültek. Anyu már három napja fenn volt a városban. Gábor bácsi alkotmányjogot tanított, tökéletes jó modora mindig észrevétlen maradt. Nagyon kedves volt. Foglaljatok helyet, mit szeretnél inni Jozefin? Esetleg pezsgőt? Frissen sült rántott hús, rizibizi gőzölgött a terített asztalon és egy tál fejes saláta. Boldog születésnapot, mondta mindenki, meg, hogy igyunk az elmúlt nehéz évre. Gábor bácsi magasba emelte a poharat, aztán olyasmiket mondott, hogy amíg az ember fiatal, nyüzsgésre vágyik, és amit egy városról mondunk, azt mindig magunkról mondjuk. Emlékszem, Manyi néni erre azt mondta, hogy ez elég klinikus összegzés, nevetett Jozefin. Annak idején, amikor feljöttem, mindenki egyformának tűnt. Ezt Gábor bácsi mondta, szegény már régen meghalt. Meg, hogy szeretünk hasonlítani másokra, ezt is ő mondta. Emlékszem, Anyu azt mondta erre, hogy vidéken élni inkább kiváltság. Szegény, már ő sem él. Hol a helyünk a sakktáblán, ez a lényeg. Egy bugris mindenhol bugris, egy király mindenhol király, mondta Gábor bácsi, akiben az alkohol már tette a dolgát.

Emlékszem, mindenki nevetett, csak én nem. Manyi néni akkorát sikított, hogy Anyám kezéből kiesett a pezsgőspohár. Egy hatalmas meztelencsiga volt, a salátalevelek között lapult dermedten. Óvatosan megfogtam az izmos kis testét, és kivittem a kertbe. Már biztonságban volt. Aztán amikor visszaültem az asztalhoz, tettem egy kis rizibizit a tányéromra és fenékig ürítettem a pezsgőspoharat. Majd megmondtam nekik, hogy hazaköltözöm. Jozefin Oszkárra nézett. Nem a város tehet róla. Nem vagyok ebben olyan biztos Jozefin. Jozefin felkapta a fejét. Semmi Oszkár most mondta ki először a nevét.

 ∗ 

Eddig csak hülyéskedtem a Xanax-blokáddal. Nem szoktam bevenni belőle, csak vészhelyzetben. És most az van..

Ez az önkéntes sóbányászat olyan, mint az ifjú W. Styron segédszerkesztői munkája egykor egy New York-i könyvkiadó vállalatnál: neki a szemét jutott, míg a főszerkesztők Thomas Wolfe-val foglalkoztak. Amíg a hazai gender tudomány művelői, és a Bécsig zavart tanszék work shopok-on és az MTA faburkolatú szobájában isszák a frissítő zöld teát, addig én Indiába megyek sóért. Mezítláb. Nem kért rá senki, de így érzem magam egy ilyen műsor után. Szabó Péter egy Kun Szilvi nevű nővel beszélget, és már nincs szemüvege, látom. Elkövette azt a hibát, amit Rogán Antal és Csernus Imre: azt hiszi szemüveg nélkül szebb, pedig nem. A szemüveg öltöztet, az arcoknak is van életrajza, és néhányról jobb minél kevesebbet tudni, bár nem pont Szabóra gondolok. Én ennek az embernek őszintén elhiszem, hogy a lelki fejlődés útján szeret járni, élethosszig tartó folyamat, szó se róla, és meg akarja osztani a megszerzett tudását másokkal. Teljesen rendben van, csak nem jó helyen keresgél. Elveszett a sok fűvel benőtt csapás között. Az út, ami vinné valamerre, nehezen járható, és ő a könnyebb ellenállás felé halad, nem úgy, mint Kadarkai Endre. Spiritualitás, ezoterika, egyénileg kidolgozott életfilozófiák, melyek nagyszerűek, csak éppen a megalkotójukon kívül nem szólnak senkihez, mert ami mindenkihez szól, az a tudomány, és borzalmasan kiábrándító, mert sok év tanulás kell hozzá. Persze, nem kell mindenhez tudományos háttér, de amiről most beszélnek, igényelné ám. Aki a társadalomtudomány felől edukált ebben a témában, az nem hisz a fülének a sok csacsiságot hallgatva. Az "új nő" kifejezés ismerős – nem apu szeretője – hanem Somita hasonló nevű ágas-bogas ezoterikus témája. Már címében is megfoghatatlan, nem tisztáznak fogalmakat, például mit jelent ebben a kontextusban a "tabusítás", amiről Szabó állandóan beszél? Nem konceptualizálnak, ezért egy-egy kifejezés bármit jelenthet. A beszélgetés fő csapása, amivel még egyet is lehet érteni, hogy a nők eddig áldozatok voltak. Most is azok, bár ők rendre múlt időben beszélnek erről, ki tudja miért. Szóval, Kun Szilvi szerint az Integrált Nőig kell eljutni, ez a végállomás, de a Harcos Amazon állomáson le kell szállni és körülnézni. Az Integrált Nő esszenciális (lényegi) fogalom Kun szerint, és azt az esszenciát emlegeti, amelyet a feminista filozófia elutasít, a nőknek, a nőiségnek ugyanis nincs lényegi tulajdonsága, csak olyan van, amit a társadalom hozzájuk rendel. Mivel társadalmunk mindig patriarchális volt – ma is az –, ezeket az  "esszenciákat" a patriarchátus rendeli a nőkhöz nemi szerepek formájában. Tehát a "nőiesség" egy társadalmi konstrukció, amiben semmi "természetes" nincs, abból, hogy valaki véletlenül női ivarszervekkel születik, egy egalitárius társadalomban semmi sem következne. Kun Szilvi a Jung-i terminológia megszállottjaként olyan fogalmakkal operál, amit a gender tudomány és a feminista filozófia elvet: karakterológia, szimbólumok, anima vs. animus, a jin-jang tudománytalan, spirituális szókészlete, ami egyáltalán nem a nők helyzetét segíti, éppen ellenkezőleg, azon fárad, hogy a status quo fennmaradjon, csak szebb papírba csomagolva. A lóláb is kibújik hamarost, amíg eljutunk az Integrált Nőig, addig bizony mentor és terapeuta kell, ő segít az "átfájt" dühöt leépíteni. Gondolom, nem kevés összegért, hogy mennyi lehet a tarifa, ki lehet következtetni Kun Szilvi Peruba vezető harminc napos útjából a buja és "nőies" őserdőbe. Az egész fantazmagória a komplementer (egymást kiegészítő) nemi szerepekre van felhúzva, meg a bináris oppozíciókra (ellentétekre), ezek az elképzelések uralják az euroatlanti kultúra magazinokat olvasó nőjének elméjét. A legelképesztőbb ebben a beszélgetésben az, ami hiányzik belőle. Egyetlen szóval nem említik a patriarchátus intézményrendszerét, a felvetett problematikából csak a társadalom van kivonva, az a környezet, amelyben a szóban forgó nők és férfiak élnek és mozognak. Férfiakról és nőkről, beszélnek, holott a nők áldozatiságának nem a "bántó" férfiak az okozói (nincs egységes férfi-fogalom), hanem egy elavult társadalmi berendezkedés, a patriarchátus. Viszont minden a nők hibája, minden, de minden az ő felelősségük. Van egy pont a beszélgetésben, amely vérlázítóan gyalázatos, ez mond el mindent arról, miért nem szabad a tudományosság gyeplőjét elengedni, és egyéni fantazmagóriákat, az agytekervényekből előbújó iszamós hínárt ráengedni a hallgatókra. Kun Szilvi a beszélgetés végén nyílt áldozathibáztatásba fog, amit Szabó Péter modoros aléltsága és tudatlansága fel sem ismer: "Ha kurvának öltözködik, az a férfit becsapja, és meg vannak sértődve azon, hogy őket csak szexuális eszköznek nézi a férfi, de közben úgy néz ki, és úgy viselkedik, hogy ennek (a férfinak) minden joga meglesz." Mire lesz joga, kedves Kun Szilvi? Tessen már erre válaszolni. ∗∗∗∗∗