Akasztják a hóhért, Váradi Júlia beszélget Kadarkai Endrével a Klubrádió Dobszerda című műsorában. Igen, van, hogy a kérdező is érdekes lesz egy idő után, mint Kepes Adrás, Baló György, Szilágyi János, Vitray Tamás, Friderikusz Sándor vagy egykor Mester Ákos. Váradi felveti, Kadarkai más, mint a többiek, de nem a nagyokra gondol, hanem a mostani törpinger szélhámosokra, a bulvármédia hullámain kalézoló széllovasokra, a tekintély nélküli lúdtalpas moderátorokra, akik vidámsága elszomorító, bár mondatról mondatra csikarnák ki nevetést és a jókedvet a hallgatókból.

Az igazi kérdező az ember szívét tépi ki a helyéből, olyan, mint egy Pulitzer-díjas regény dialógusait olvasni, elmerülsz egy másik világba, ahol minden mondat, kérdés előrébb viszi a történetet, egészen a végkifejletig. Íve van, eszkalálódik, kisül belőle valami. Többet tudunk meg a világról, mint előtte. Eddig egyszer rágtam csak be Kadarkaira, amikor Papp Gergővel beszélgetett a Nemek igenje című műsorban, és vendége szexista dumájára nem reflektált, nem szólt közbe. Kadarkainak van mit tanulnia a gendertudományról, kitekintés sem ártana a nemi szerepekről és a feminista filozófiáról, hiszen a létezés "metafizikájának" legelső oppozíciójához tartozik a nő és férfi kulturálisan konstruált ellentéte, minden más ellentét ebből származik. Azért ez csak jól jöhet mint új nézőpont egy beszélgetésben, nem? Nagyon helyes, hogy nem beszél a magánéletéről, a politikai preferenciáiról, de nem azért, amit mond, a kutya máshol van elásva, ezek csak jó okok (racionalizál), de nem a valódi okok. Egyfelől szemérmességből, ezt készséggel elhiszem, de nem szerencsés a Benedek Tibor példa. Azt tapasztaltam, hogy akik nagyon takargatják politikai preferenciáikat, azoknak erre jó oka van. Nem értik a politikai polarizáltságot, nincs elég műveltségük hozzá, a közhelyek korlátait nem tudnák átlépni, és érthetően, nem akarnak csalódást okozni. Vagy saját meggyőződésükről tudják, hogy vállalhatatlan, ezért nem akarnak turnézni vele. Kadarkainál nem az a helyzet, hogy nincs műveltsége, hanem részben a már említett szemérmesség, részben az a vágy, hogy mindkét oldal vitorlájából kifogja a szelet és támadhatatlan legyen. Aki annyit olvas a takaró alatt zseblámpával mint ő, annak ismernie kell a feminista filozófia által kidolgozott tételt, miszerint: "Minden politikai". Ezt megkerülni nem lehet, az egész életet átszövi, nincs az emberi életnek olyan aspektusa – a legszemélyesebb dolgok sem –, amely nem lenne politikai. Nincs "állásfoglalás nélküliség", ez nem létezik, ez abszurditás, egy értelmiségi karakter főleg nem lehet politikailag semleges "castrato." A szoros pártpolitika talán tényleg nem érdekli. Egy közéleti ember annál érdekesebb, minél kevesebbet tudunk róla. Én is pontosan így csinálnám. Kit érdekel egy nyitott könyv? Váradi azt kérdezi, miért nincsenek a szakmában ma olyan formátumok, mint annak idején? Szerintem csak részben igaz, amit Kadarkai mond (szenvedély és rengeteg munka). A médiapiacnak hihetetlenül széles lett a spektruma, az internet által kinyílt világban nagyobb a versenyhelyzet és a merítés. Olyan, mint a somlói borvidék híres kínálata, ha minden héten rendeznek egy bugris fesztivált a hegy lábánál olcsó lőrékkel, senki sem fog felgyalogolni a hegyre. Szilágyi János pimasz és bátor éjszakai beszélgetős műsorai vitathatatlanul érdekesek még ma is, annak ellenére, hogy Szilágyi régi motoros, akitől mi sem áll távolabb, mint a posztmodern, gendertudatos, reprezentáció elvű wok kultúra értékrendje, ami teljesen ismeretlen volt az ő fénykorában. Sokat ígérőnek tűnik Kadarkai tervezett új műsora a "Lélekben", én is nagy "címkéző" vagyok, bár volt, hogy tizenöt év kellett egy címke felállításához, ma már olyan vagyok, mint a kutyák, remek karakterfelismerő képességem van, egyik szomszédomról ránézésre megállapítottam, idült alkoholista és bántalmazó. Igazam is lett. Szóval, Kadarkai profin kiépítette a brand-jét, ennek szerves része a magánélet védelme és a politikamentesség. Érhető ebben a bulvárszemetes országban, hogy valaki a komolyság felé akar elmenni. A kortárs irodalomban is van törekvés az újkomolyságra (new sincerely), annyira, de annyira elég már a galuskás beszédből, a lúdtalpas iróniából és a vicceskedésből. 10/10

Hát persze, mi más lenne? Csak az tudja meg, hogy előtte van még valami, aki végighallgatja a negyvennyolc percet. 

Magyarországon két Paulo Coelho él, az egyik Várkonyi Andrea, a másik Müller Péter, ha meglátom az utóbbit, rögtön az örökbefogadott fia jut eszembe, aki nemrég elfogadott a NER-től valamit, nyilván csalódás. Nem pontos a kifejezés, mert sosem voltam vele olyan nexusban, hogy csalódhassak, nem ismerem a munkásságát, amit meg ismerek belőle, az nem érint meg. Inkább azon morfondírozok, amikor ennek a tizenkét éves kisfiúnak az anyukája férjhez ment Müller Péterhez, miért kapta a gyerek is az író nevét, amikor már volt neki: Kovalcze Végh Péter Iván. Nem tudom, az 1952. évi IV. törvény (Csjt.)** hogyan szabályozta a dolgot, de az én gyerekem biztos nem kapott volna új nevet – pláne, hogy tizenkét éve volt már neki –, mert nem tudnám, nem okoz-e identitásválságot szegénynek. Azt gondolták, ha a Péter azért marad, abból nagy baj nem lehet? Anyukája is Müller Péterné lett, úgyhogy nyugodjunk le, nincs itt semmi látnivaló.

A kút agyonterhelt metafora és szimbólum, egyszerre félelmetes és reménykeltő, attól függ, hol van. A Száhel övezetben biztosan örömforrás, sorban állni a kút alján lévő vízért, haza vinni, és remélni, nem párolog el, mire hazaérünk. A nagyszüleim kertjében naponta százszor elmondták, ne menjek a kúthoz, ne hajoljak a peremére, ezért jó mélyen hajoltam bele, hogy lássam a bádogvödröt.

Az van, hogy a beszélgetést hallgatva nem lettem okosabb, nem tudtam meg többet a világról, biztosan azért, mert nincs affinitásom a spiritualitáshoz, engem a véres valóság érdekel, de szerettem volna tudni, miért tartják ennyien bölcs embernek. Miről szól ez a beszélgetés? Kesze-kuszaságokról, hol Jézus lovag hol Buddha, hol Isten került szóba, az ő hatalmas játékuk, de én arra gondoltam, mindez leginkább Müller Péter hatalmas játéka önmagának és a közönségének. A jó öreg szinkretizmus remek megoldás, ha olyan entitásokat kell egy tető alá hozni, akikről csak a mosdatlan tömeg gondolja, hogy különállóak. Aki olyan magasságokban jár, mint Laár András vagy Müller Péter, azok már tudják, mindez egység, kétség nélkül. A keresztény egyház meg csak néz, ők sosem terelik egybe ezeket a meglett férfiakat, ők válogatnak, mint Mariska néni a szakmári búcsúban, ez ez, az meg az. A nyúl ürege viszont olyan mély, hogy minden belefér.

Az a szép és felemelő ezekben a dolgokban, hogy nem lehet bizonyítani semmit, ezért minden marhaságot összehordhatnak róla. Jézus Szent Szíve például a Bács-Kiskun Megyei értéktárban van egy ideje, de hogy melyik polcon, nem tudom. Hogy mondhatja valaki, hogy "Ott lakik Isten a lelkünk mélyén?" Ez Müller Péter nagy titka, sosem tudjuk meg. Arra hajlítja a gondolatait, amerre a beszélgetőpartnere, flexibilis, így érthető az iránta való rajongás, mindig azt mondja, amit az emberek hallani szeretnének.

"Egy gyerek hoz magával egy rejtett személyiséget és sorsfeladatot." Édes Istenem. gondoljunk a szegregátumban élő cigánygyerekekre. További bornírtságok szabadságról, szabad akaratról, és a véletlenről. Ha a kiszemeltem azt mondaná: "Nincsenek véletlenek", belehánynék a koktélos poharamba. Müller Péter egy hiú, patriarchális megmondóember, akinek a Doktor Herz (1988) című musicaljét egy kortárs Broadway színházból úgy vágnák ki, mint macskát szarni, mert a nőt a férjhez menés, a férfit meg a Nobel-díj kontextusában értelmezi. Nem is az a baj, hogy nem gondolkozunk egyformán – ez viszi előre a világot –, hanem az a mérhetetlen magabiztosság, a kétely nélküliség, amitől megittasulva ontja a bulvárfilozófiai és spirituális közhelyeket, és zsebeli be érte a suskát. 5/1

**Családjogi törvény

Meg kellett néznem, kik alkották ezt a csodát. Kábé nyolc staff writer, akik a legjobb egyetemeken tanulták a drámaírást, fiatal, középkorú, fehér, fekete nők és férfiak. Húsz évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. Ma azonban valóság.

Nemcsak az irodalomban létezik a kivonás művészete, hanem a filmekben is. Irodalmilag, művészileg, és a hétköznapokban olyan információs túlterhelés alatt állunk, hogy néha kívánatos az érzelmi poggyász alóli mentesítés. Tudjuk értékelni, amikor nem hozzáadnak  valamihez,  mégis kapunk valamit.

Murakami Haruki, Agota Kristof, Constance Debré például ezt a stílust műveli az irodalomban, és most van ez a Celine Song film, ami a szabad és természetes érzékenységre, a tiszta impulzusokra épít. Olyan, mint egy Mark Rothko festmény, mint egy pár piros alma a szalmakosárban. Megkomponált, mégis a kötetlen örömből fakad, tiszta és egyszerű érzést kelt. 

A filmtörténet roskadozik az elszakított szerelmesektől vagy ezek variációjától. Sok év múlva találkoznak, aztán lesz valami, vagy nem. Celine Song filmje is erre az alapötletre épít, de minden filmkockából érződik, másképp nyúl hozzá, mint az elődei. A buddhista filozófiai in-yun tétele inkarnálódik, hogy két lélek minden találkozása az elmúlt életeikben történt számtalan interakció vagy közeli kölcsönhatás eredménye. Lehet-e ezredéves bölcsességeket és spekulációkat adaptálni mai korra, vagy elmeakrobatika kell, hogy a nyugati kulturális szocializáción átesett emberben ez a gondolat affinitást keltsen?

Persze, a szubsztancia dualizmust mi is ismerjük (test és lélek kettőssége), és az ember csak remélheti, az ő lélektársa – ha van ilyen – nem Grönlandon fókavadász, hanem itt lakik a városban, egy másik utcában. Szóval, erre az in-yun spiritualizmusra van felfűzve a film, és nem vitatom, hogy minden ember, akivel találkozunk elvesz és hozzátesz valamit a lényünkhöz, de én mégsem az in-yun-nal magyarázom a találkozásokat, hanem azzal, amivel Nora férje Arthur (John Magaro), a tulajdonképpeni véletlennel, azaz a dialektikával.

Jelenet a filmből

De ki Nora Moon (Greta Lee)? Egy New Yorkban élő fiatal-középkorú drámaíró, aki kislánykorában a szüleivel vándorolt ki Dél-Koreából. Gyerekkori osztálytársával Hae Sung-al (Teo Yoo), kedvelték egymást, de amikor a lány emigrált, elszakadtak egymástól. A fiatalember sok év múlva a neten megkeresi, és elkezdenek újra kapcsolatban lenni egymással, laptopon videócsetelnek, a lány New Yorkból, a srác Szöulból. A lány kultúrát cserélt, idővel megházasodott, a fiú nem. Elszakadás, újratalálkozás. Lehet ezt szentimentalizmus és romantika nélkül ábrázolni, úgy, hogy az érzelmek ne sikkadjanak el?

Nagyon is, éppen ez a film lényege. Banális sztori, mégis ereje van. Nincs benne tragikus mélység, de mélység igen. Hae Sung katalizátorként működik, Nora és Arthur házasságáról súlyos igazságok lesznek kimondva, de ahogy az életben szokott lenni, ezeknek le kell ülepedni, mert ami elsőre légneműnek és súlytalannak látszik, idővel ólomként nehezedik majd rájuk, de ez a mozi már csak a néző fejében létezik, a film nem megy el idáig.

Norának és Arthur-nek látszólag több köze van egymáshoz, házasok, mindketten írók, szeretik is egymást. Van-e valami, ami mégis e rétegek mögött bujkál? A jól elvagyunk vajon helyettesíthető valami mélyebbel, valami elementárisabbal? Van-e valami, amiért valakihez több közünk van, mint másokhoz? Ki teszi nagyobbá az életünket? A film nem mondja ki, nem dönti el, ránk van bízva. A Girls (Csajok) című sorozatban* Hanna Horvath (Lena Dunham) radikális választ ad a kérdésre, elég-e a véletlen, az azonos érdeklődési kör és a praktikum? Egyértelműen nem. Boldogabb lett ettől az élete? Nem tudjuk meg soha. A La la Land (2016) című Damien Chazelle film katartikusan ér véget, nem sajátja a "kivonás művészete", de van benne valami újszerűen és vizuálisan romantikus, mint ebben a filmben is. A titka az, hogy két teljesen egyenrangú partner utazik a Szerelem-Galaxisban, nincs régimódi romantikus megoldás, mégis megszakad a szívünk, amikor eljátsszák a "Mi lett volna ha" című játékot a végén. Lehet, Celine Songot is ennek a filmnek a befejezése ihlette meg? 5/5

*S06/E08 23:05

Bechdel-teszt pozitív

Celine Song: Past Lives, 2023

Olvasva a sorozatról szóló kritikákat, úgy látom, van, aki nem ragadta meg a lényeget, amikor unalmasnak, és semmitmondónak tartotta. Valószínűleg háttal ült a képernyőnek. Ezzel szemben a sorozat egy mozgóképre átültetett megoldóképlet. Mire megoldás? Az életre, akkor is ha a felső osztály problémáiról szól. Mert miközben nézzük, rájövünk, semmiben, de semmiben nem különböznek tőlünk. 

Ennek a sorozatnak – mint sok másiknak – a modern irónia a központi szervező elve, ez az esztétika az, ahonnan a forgatókönyvírók a világot nézik. Mire eszköz az irónia? Arra, hogy a magas társadalmi osztállyal kapcsolatos elvárásainkkal játsszon, rájátsszon és (néha) érvénytelenítse. Hogy bemutassa a paradox szabadság fogalmát úgy, hogy mindenkinek érdekes lehessen. A három nő, Carrie Bradshow (Sarah Jessica Parker), Miranda Hobbes (Cintia Nixon) és Charlotte York (Kristin Davis) – a barátaikat is ideszámítva – a New York-i elithez tartoznak, ki-ki a maga specialitásával, és azt látjuk, társadalmi helyzetük csapdában tartja őket, amiről mi, Kiskunfélegyházán azt hisszük, ilyen nem létezhet, ezek az emberek mindent megtehetnek. Dehogy. Társadalmi helyzetük nem a szabadságot teszi lehetővé, hanem elvárások és béklyók tömegét. Ezért ironikus az egész. Majdnem mindegy, Park Avenue vagy Kiskunfélegyháza, a problémák mindenhol egyformák. Persze, a Park Avenue kulturális asszociációja tágasabb. Az eszköz tehát a modern irónia, a mondanivaló pedig, hogy társadalmunk morálisan, etnikailag, rétegződésében észvesztően divergens lett. Ezért megoldóképletek a sorozatok. Modern Vergiliusként vezetnek minket, és a hangsúlyt nem a drámákra teszi. Amúgy, kinek mi a dráma. Ha életünk szerelme meghal, az a legnagyobb veszteség. Ha szexualitásunkat közel a hatvanhoz sem tudjuk bekalibrálni, az dráma, és ha úgy érezzük, egyedül fogunk meghalni, az is. A sorozatok más sorozatokból nőnek ki, mint ahogyan az irodalom is más szövegekből születik. Mindig ugyanazt írják, csak kicsit másképp. Ezeknek a karaktereknek, szövegeknek és párbeszédeknek a sokadik változatát látjuk, és a kölcsönvett szövegek mindig ironikusak. 

Sara Ramirez (Che Diaz) és Cintia Nixon (Miranda Hobbes)

Világunk erkölcsileg bonyolult és kétértelmű, ezért kellenek a sorozatokban a mesék leegyszerűsítő mintái. A mai világ és a mese együtt az irónia varázsos keverékét adja. Mi van annál mesésebb, hogy a királylánynak a herceg miatt el kell költöznie a palotájából? Vagy, hogy Hamupipőke megunja a háztartási munkát, Csipkerózsikát meg felébreszti egy herceg. Mindezt persze korszellemmel átitatva, másként Angela Carter-nek (1940-1992) felesleges volt 1979-ben megírni a The Bloody Chamber (Véres kamra) című művét, melyben letépi a tetőt a régi és szexista tündérmesékről. Az És egyszer csak... a Szex és New York-ból hajtott ki, a Szex és New York meg a Central Park West című 1995-ös sorozatból, aki emlékszik rá, sosem fogja elfelejteni Majsai-Nyilas Tünde magyar hangját, ahogy Mädchen Amick-et szinkronizálta, miközben az cigaretta füstöt fúj mostohaanyja, Mariel Hemingway gardróbjába. Az És egyszer csakot beterelték az öregedés bosszantó aspektusa felé, erre van felfűzve a sorozat. Elhanyagolt korosztályi probléma az öregedés, ha nőkről van szó? Igen, de most nők milliói fognak saját problémájukra ismerni. A legjobb, ami ezzel a sorozattal történt, hogy Samantha (Kim Cattrall) helyére behozták Che Diaz stand-up komikus nem-bináris* figuráját, aki még az én heteroszexuális fantáziámat is megmozgatta, annyira szexi. Karakteréhez nagyon kellett Sara Ramirez, a Julliardon végzett – a valóságban is nem-bináris – színész, aki révén nem kis löketet kapunk a társadalmi érzékenyítéshez, és milyen abszurd, mert a valóságban kemény antiszemita a kisasszony. Hát igen, a nézőknek hozzá kell szokni a nem heteroszexuális jelenetekhez, és nem lesz egyszerű. Na, de amiért ez egy nagyszerű sorozat, az a szöveg elején emlegetett megoldóképletek sora. Valós, és igen problémás élethelyzetekre látunk megoldásokat, vagy egy megoldást. Nekem az tetszett a legjobban, amikor a királylánynak el kell hagyni a palotáját, mert a hercegnek túl sok frusztrációja kötődik a helyhez. Annyira nyilvánvaló és jogos, mégsem jutott volna soha magamtól eszembe. Vagy amikor Carrie azt mondja: "Van, akit a múltban kell hagyni, de van, akit nem." Fanyalgóknak: a sorozat egyik központi motívuma az állandó közös evés – irodalmi és filmes toposz – mindig többet mond önmagánál, ha művészetről van szó. Az ebédek ára ugyan fedezi Banglades éves GDP-jét, de most nem ez a lényeg. Nem véletlenül kapják a kezdő írók: "Írj egy hálaadás napi vacsora asztal körüli párbeszédet." És Carrie-ék remek dialógusokat folytatnak, az embernek csorog a nyála, de hát ehhez Darren Star és Michael Patrick King kellett. Akinek pedig Charlotte York-ból (Kristin Davis) volt elege, annak mondom, az is irónia. 5/5

* A nem-bináris olyan személy, aki nem kizárólagosan férfiként vagy nőként határozza meg önmagát

És egyszer csak...And Just Like That (AJLT), 2021-2023, Michael Patrick King, 1-2. évad

Greta Gerwigre jó ideje figyelni kell, emlékszem a Frances Ha (2012) című filmben láttam először, ő játszotta a címszereplőt. Legutóbb a Fehér zaj-ban (2022) volt Babette Gladney. A mumblecore* nemzedék tagja, aki elmozdult a midcult filmek felé, most azonban valami történt. A Barbie szerzői film lett.

Csináltak már egy csomó filmet – sorozatokat is – a nők helyzetéről, de nem tudom, van-e ennyire szatirikus parabola a témáról, mint Gerwig filmje. Olyan, mint egy kontextuális kommunkáció, azok értik, akik ismerik a keretezést. Gerwig filmje nem Barbie babáról szól, hanem a didaxis teljes felvállalásáról, egy jó ügy érdekében. Mi ez a jó ügy? A modern kapitalista patriarchátus kritikája. Az irodalomban a didaxis felvállalhatatlan, művészietlen, kilóg a lóláb, itt meg a lóláb a lényeg. A Barbie-ban tökéletes a tartalom és a forma egysége, ezért megkerülhetetlenné teszi a hogyan kérdését is. A filmek olyanok, mint az irodalmi alkotások, mintákból, archetípusokból, ismétlődésekből nőnek ki, hasonlítani és különbözni is akarnak egyszerre. Gondoljunk a Ponyvaregényre (1994), Samuel L. Jackson karakterérének milyen apokaliptikus retorikája volt, de csak a beavatottak privilégiuma, hogy felismerjék a biblikus utalást. Közvetett, rejtett alkotói megoldás, nem olyan, mint a Barbie, ami semmit, de semmit nem titkol abból az elméleti alapból, ami megihlette.

Szóval, mindig ugyanazt a történetet olvassuk és nézzük, párbeszédeket a régi és az új között, és a metafizika is ismerős. A Barbie szakít ezzel a hagyománnyal. Nem régi történetet mond el, hanem vadonatújat. Kidobja azt a metafizikát az ötödikről, amit eddig fehér, halott, privilegizált, európai keresztény férfiak találtak ki a maguk szórakoztatására, míg a nők mostak, főztek, és kipucolták a klozetot. Így születtek a nagy művek. Volt rá idejük, a nők mindent megtettek, hogy a férfilogosz szentélyében zavartalanul megszülethessenek azok a gondolatok, melyek a kulturális nőgyűlölet alapjai ma is, mondanivalójuk garantáltan csak az emberiség feléhez szól, az ember prototípusához, a férfihez. Mindezt a nők segedelmével. Nem ez a világ legnagyobb iróniája?

A Barbie megálljt parancsol ennek a metafizikának a maga filmes eszközeivel, és ahogyan elmondja, az legalább annyira érdekes, mint amit mond. Vagy mondjuk úgy, újramesél valamit. Mindjárt az 2001 Űrodüsszeia utalással indít, de a Mátrix-ból (1999) is itt van az orákulum, ő alkotta meg egykor Barbie baba figuráját. Nekem van egy külön bejáratú asszociációm: Ken baba (Ryan Gosling), az amerikai Kennedy klán egyik tagja. De sok más filmes, irodalmi, politikai és zenei reminiszcencia van benne, születnek majd filmelméleti írások, egyik ilyen arról szól majd, hogyan jelennek meg a küldetéstörténet konvenciói a filmben.

Jelenet a filmből 

Barbie-matriarchátussal indít a film – sokan túlértékelik a matriarchátust, pedig nem volt globális jelentősége – míg a patriarchátus körülbelül a harmincezredik szülinapját ünnepli. A Kenek hatalomátvétele következik, és figyeljük meg, Gerwig nem a férfi és nő kifejezésre teszi a hangsúlyt – nagyon helyesen –, mert az ellenség nem a férfi, hanem egy gazdasági-társadalmi berendezkedés, ami mindenkinek rossz, és modern patriarchátusnak hívják. A játéktér átrajzolása következik – hadd találja meg mindenki az alkotói énjét – a sisterhood segítségével, ahol a konfliktusokat nem az igazság felmutatása és a tekintély parancsa oldja meg, hanem a szolidaritás, és a másik ember méltóságának az elfogadása. Tézis, antitézis, szintézis hármasa szervezi a történetet, így a dialektika hívei sem távoznak üres kézzel.

 Szóval, Barbie (Margot Robbie) identitása egy szép nap gellert kap, öntudatra ébred, mint Pinokkió, csak neki nehezebb dolga van, Barbie nőként küzd a modern kapitalizmus szellemével, arról, amiről Max Weber írt. Nem úgy ébred fel, mint Csipkerózsika, ahol a folyamat beindításához egy férfi kellett. Nem, Barbie öntudatra ébredése magától megy végbe, nem kell hozzá senki, olyan, mint az evolúció, az idő és a véletlen fura összjátéka. Nem ugyanezzel küzdött Phoebe-Waller Bridge a Fleabag második évadában? Dehogynem. Elképzelte a világot, amelyben már nem szép, nem fiatal, nem kívánatos, és rögtön a halálra gondolt. Ez nem mese, ez a vérvaló.

Barbie-nak sok kalandban lesz része, csalódásokban, örömökben, de legnagyobb kalandja az a felismerés, hogy az életöröm mindenkinek alanyi jogon jár, akár Barbie-nak született, akár Ken-nek, és bár a világ a különbségekre épül, megtehetjük, hogy mindenki számára átjárható legyen a szivárványkapu. Mese a javából. Mint egy délutáni játszóház kellemes zsizsegése, fehér zaj, amibe belerepül egy utasszállító teljes legénysége az utasokkal együtt. Vajon hány moziba elvitt kisgyerek fogja megkérdezni: "Anyu miről szólt a film?" "Nem tudom, kérdezd meg apádat." Ha tőlem kérdezné, azt mindenképpen elmondanám, a rózsaszín a középkori spanyol nemes férfiak kedvelt viselete volt, a férfiasság jelölője, ma a nőkhöz rendeljük, valójában koronként változó dolgok. Átírja ez a film a nőkre vonatkozó normákat? Lebontja az uralkodó férfi tekintetet? Csak amennyire az eddig megjelent feminista és gender tanulmányok, szépen lassan, ahogyan az evolúció történt. 5/5

A film Bechdel-tesztje pozitív

* A mumblecore a független film egyik alműfaja, amelyet naturalista színészi alakítás és párbeszéd, alacsony költségvetésű filmgyártás, a cselekmény helyett a párbeszéd hangsúlyozása és a fiatal felnőttek személyes kapcsolataira való összpontosítás jellemez

Barbie, 2023 Greta Gerwig

A végével kezdem. Bitang jó sorozat, csak ne feledjük, a hetvenes évek végén járunk, bizonyos értelemben a csiszolt kőkorszakban. Egy csomó dolgot nem tudtunk a világról, és a világ se rólunk. Mindent csináltak, amit ma is, csak sokkal kevesebben látták, mert a technika világa még nem nyitotta meg a Csillagkaput.

A boszorkányüldözések óta nem sokat változott a világ, ugyanaz az érzéketlen, ostoba dinamika működik mindenben, mint egykor. A tudományról és a társadalomról szerzett ismeretek azok, amelyek megvédhetnek a szörnyektől. Nem néztem meg, milyen irodalmi alkotáson nyugszik a sorozat, csak amikor már igen fura volt minden: Daniel Keyes Jó éjt, Billy (1981) című könyve inspirálta. Shakespeare Hamlet, dán királyfija jutott eszembe, "Jó éjt édes herceg" mondja Horatio Hamletnek, majd a mű utolsó mondata: "A többi néma csend." Ez a Hamlet utolsó négy szava. Shakespeare beleivódott a pszichénkbe, olyan lenyomat, ami kitörölhetetlen szövegforrás. Régen nem tudtuk, hogy van egy csomó dolog az emberi pszichében, amiről ma már mindenki hallott. Irodalmi, művészi kiterjedése lett, leszivárogott a városi legendák közé, könyvek, forgatókönyvek témája, legutóbb James McAvoy alakított hasonló témában fergetegeset a Széttörve (2016) című filmben. Akárhányszor látom, mindig azt kérdezem, miért nem kapott még Oscar-díjat? Mekkora ötlet volt Tom Hollandra bízni a főszerepet. Amolyan tabula rasa arca van, mindent rá lehet írni. Rya Goodwin (Amanda Seyfried) meg pszichiáterként vezet minket az emberi elme birodalmába akkor, amikor a tudomány még nem ismerte fel bizonyos betegségek létezését. 

Amanda Seyfried és Tom Holland

Egy hétköznapi pszichológusnak halványlila gőze nem volt – soknak most sincs –, mi a családon belüli bántalmazás, és a toxikus férfiasság, mert nem volt még neve. Rya Goodwin pszichiáterként elméleti szakember, egyetemen tanít, és úttörő diagnózist állít fel Danny Sullivan (Tom Holland) ügyében. Nem nagyon megy át a projekt, amit a Danny-t védő jogsegélyes ügyvéddel (Cristopher Abbott) kidolgoztak, Danny ugyanis tett valamit, amiért súlyos büntetést érdemel, ám a történet nem ilyen egyszerű. Sem Danny helyzete, sem a bűncselekmény, amit elkövetett, de mondom, a hetvenes évek végén vagyunk, nemcsak az interperszonális erőszak működik, hanem a csoportos gonoszság is, melynek eklatáns példája Észak-Amerika társadalma a vietnami háború idején.  Danny és anyukája (Emmy Rossum) kettesben élnek egy ideig. Két műszak, háztartás, gyereknevelés egyedül, nem csoda, ha szeretné megosztani a terheket. Van is egy jelentkező, 

Marlin Reid (Will Chase), hozza is a standardot, kezdetben kedves, de manipulatív, hogy beterelje a nőt egy nagyon egyenlőtlen helyzetbe (házasság), amivel ő maga nagyon jól jár: baconös reggeli, mosás, vasalás, és minden más. Ismerős, mint a kapucsöngő hangja. Az új apu nem simán rossz fej, annál sokkal több, ami Danny-t idővel végzetes elhatározásra készteti, és ebben fognak neki sokan segíteni. Mondhatjuk, hogy Marlin, a nevelőapa az oka mindennek, a felelőssége száz százalékos, de a valódi bűnös, az eredendő ok az a társadalom, ami kitermeli ezeket a szörnyetegeket. Ez nemcsak pszichológia, ahogy akkoriban Rya Goodwin látatta, és oly plasztikusan elmagyarázta.

Nincsenek még szavak arra, ami ma minden második magazin témája. Senki sem mondta akkoriban, hogy a hatalomhoz és a férfiak torz jogosultságtudatához van köze, és hogy az erőszaknak igenis van neme. Azon a felületen, ahol néztem a sorozatot, mindig hozzászól valaki, most többen is hosszú kirohanásokat írtak az anya felelősségéről, engem meg úgy kötöznek a székemhez a szomszédok, mint annak idején Odüsszeuszt, hogy ne tudjak reagálni. Az anyák egyoldalú hibáztatása olyan társadalmi gyakorlat, ami egyszerűen nem tud kimenni a divatból. Az eltűnő apa nem hibázhat, aki nincs jelen, az tényleg, semmi, de semmi rosszat nem tehet, pedig az ötven százalék száz százalékáért felelős, ha gyereket csinált. Nem a nőket sújtó elnyomás, egyenlőtlen helyzet, az alacsonyabb bérek, a magára hagyott felelősség a bűnös? Nem, mondja a mosdatlan tömeg. Az anyát hibáztatják, akit már akkor traumatizál a társadalom, amikor még nincs is gyereke. Fantasztikusak a színészek, nem is mondom, akkora közhely, de nem az a kérdés, ki a jobb színész, hanem, hogy van-e sorozatokban és a filmekben nem zseniális színész? Majdnem elfelejtettem, több részt is Mundruczó Kornél rendezett. És persze teljesen világos lesz menet közben, miért ez a címe a sorozatnak. 5/5

The Crowded Room, 2023 S01/E10 Apple TV+

Következik: And Just Like That... (És egyszer csak...) 02. évad HBO Max

Régen egy ismerősöm kipróbálta magát a stand up comedy műfajában, valamiért azonban nem jött össze neki. Akkor nem tudtam miért, ma már igen, főleg úgy, hogy megnéztem ezt a sorozatot. Körülbelül öt vagy hat igazán vicces embert ismerek személyesen, a többit csak tévéből. Apám például vicces volt, de ez nem jelenti, hogy alkalmas lett volna a stand up comedy-re, az ugyanis egy szakma, olyan, mint a villanyszerelőé. Tanulás is, érzék is kell hozzá. Annak a bizonyos ismerősömnek azért nem sikerült, mert a legfontosabb hiányzott belőle: az őszinteség, az önismeret, és mások megnevettetésének vágya

Párizsban vagyunk, ez már önmagában is ingerlő körülmény, pláne, ha valaki frankofil, és most is siratja, hogy Napóleon 15 millió dollárért képes volt eladni Lousianát. Ha nem így lett volna, az Egyesült Államok ma frankofon ország lenne. De hát kellett a pénz, érthető. Szóval, Párizsban van egy Drôle nevű hely, ahol kezdő és nem annyira kezdő stand up-osok lépnek fel, a tulajdonos Bling (Jean Siuen) maga is az, de még nem jutott a csúcsra. Mi jelenti a csúcsot? Hát az Olympia színpada. Emlékszik még valaki  Charles Aznavour-ra vagy Mireille Mathieu-re? Na, ők is ott léptek fel. Bling-re és három feltörekvő barátra fókuszál a sorozat: Aïssatou-ra (Mariama Gueye), Nezir-re (Younès Boucif) és Apolline-ra (Elsa Guedj). Apolline kilóg a sorból, tőrőlmetszett fehér, felső-osztálybeli lány, a francia arisztokrácia szépreményű tagja. Karaktere nagyon ismerős, valahol Greta Gerwig és Lena Dunham között félúton, kicsit dilis, de tehetséges. Mindig mondom, hogy a sorozatok hordozzák a korszellemet, nem véletlen, hogy fekete-afrikai származású nő viszi a prímet, ők persze nem tudják, miket hordott össze nemrég Nacsa Olivér Magyarországon a nők és a humor témájában. Szóval, Aïssatou a francia Pottyondy Edina, azzal a különbséggel, hogy ő mélyen merít magánélete bugyraiból, amit magyar kolléganője nem csinál, pedig ha engem kérdezne, azt mondanám, bátran tágítsa a határait. 

Mariama Gueye (Aïssatou), Jean Siuen (Bling), Younè Boucif (Nezir), Elsa Guedj (Apolline)

A legviccesebb dolgok mindig társadalmi-kulturális különbségekből és párkapcsolatokból születnek, mindkettő kimeríthetetlen tárháza a hülyeségnek. Persze, stand up-olni bármilyen témáról lehet, nekem is eszembe jutott pár ötlet, de nagyjából két év kellene, mire kidolgoznék egy poént. És addig mit csináljak? De a sorozat nemcsak a poénokról szól, hanem a barátság stádiumairól is, hol fent, hol lent az óriáskerék, és a legszörnyűbb fenevad, ami a barátokra leselkedik az a siker természete, akár a miénk, akár másoké. Aïssatou-ra több nyomás nehezedik kisgyermekes anyaként, és egy még oly megértő férj határai is hol ide, hol oda tolódnak. Remek karaktereket fújtak össze a forgatókönyvírók, mindegyik ismerős, a fantasztikus színészi munka miatt lettek elképesztően egyediek. Ki ne ismerné a nagyon tehetséges, de alapvetően léha és önmagán átlépni nem tudó srácot? Az önsorsrontás nagymesterét, aki hiába kezdi mindig újra, destruktív késztetései végső fokon mindig erősebbek lesznek nála, ezért rendre elbaltázza a lehetőségeit. Vagy a patológiásan narcisztikus anyát, aki mások szenvedését kizárólag operákban és festményeken ismeri fel, saját háztartásában nem. De a sorozat legnagyobb tanulsága, amit minden kreatív és feltörekvő ember már tud, hogy "Soha nem vagy kész" meg hogy a "Készenlét a minden", Shakespeare után szabadon. Sherlock Holmes és Watson doktorra hajazó képességeim ellenére sem tudtam kinyomozni, ki játszotta Apolline anyukáját, csak mert kenterbe veri Naomi Watts-ot is, hogy olyan nagyágyút mondjak, aki nem szerepel a sorozatban. Még a taxisofőr neve is oda van írva a stáblista végére, meg a sokkal kevésbé jelentős mostoha apa is, csak mert a La Comédie Française színésze, Hervé Pierre. Ez milyen már? ∗∗∗∗∗

Standing Up (Felemelkedés) 2022, francia sorozat, S01/E06 NETFLIX

 Következik: The Crowded Room, 2022, S01/E10 

Ha van valami, ami a nemzetközi elitben a legnevetségesebb, a legmegvetendőbb és a legszomorúbb is egyben, az a Birkin táska. A turkálóban a kezembe nem venném, vagy félre dobnám, mert ingyen sem kéne. Miért? Mert szerintem ronda, és morálisan elfogadhatatlan. Leginkább ez utóbbi.

Nem a sztorival van baj, hogy Jane Birkin (1946-2023) brit származású francia színész egyszer a szalmatáskáját a repülőn nem tudta feltenni, mert minden kiesett belőle, és pont a Hermès egyik nagyágyúja ült mellette, akit megihletett ez a jelenet egy olyan táskatípus tervezésére, amelyben vannak zsebek. Egy városi legendával több vagy kevesebb, kit érdekel? Szépen lassan, de biztosan az elit – nőkből álló részének – nélkülözhetetlen darabja lett. Persze hogy nem a férfiaké, ők arról híresek, hogy egy szál gatyában is elvannak, nekik soha semmit nem kell magukkal vinni, minden elfér a farzsebükben. Ettől férfiak. A világháborúkban menetfelszerelést kellett cipelniük, el tudom képzelni, hogy egy életre elegük lett, és megelégedettséggel nézik a málhával felszerelt nőket.

A Birkin táska iránti vágy épelméjű ember számára felfoghatatlan, de az elit más logika szerint működik. Samantha (Kim Cattral) a Sex and the City negyedik évadának tizenegyedik epizódjában meglát egy rém ronda piros Hermès Birkin táskát a kirakatban – oda tették, ahova a józan észt –, de Carrie (Sarah Jessica Parker) helyreteszi – a világ józanabbik fele nevében – amikor csodálkozik, hogy Samatha-nak tetszik. "Nem a te stílusod" (a ronda eufemisztikusan), mondja, és ezzel nekünk is üzen. "Engem nem a stílusa érdekel, hanem az üzenete", mondja Samantha. "Ha egy ilyen táskával mászkálsz, azt jelenti, nyerő vagy." Nevetnék, ha nem lenne halálosan komoly, öt évet kell várni erre rémre, és mai árfolyammal számolva a négyezer USA dollárt, kicsivel több, mint egymillió négyszáz ezer HUF, persze a sorozat epizódja valamikor a kilencvenes évek végén készült, Mr. Bignek (Chris Noth) még fekete a haja, és nem vádolták meg szexuális zaklatással. Ma már több, mint tizennégy millát is elkérnek érte. Kabaré, de még mindig nem akkora, mint hogy a Trampli lett megint az USA elnöke.

A Birkin táska nemcsak ronda, de funkciójában is korlátozott, mint minden kézitáska. Az egyik kezedet lefoglalja, olyan leszel, mint egy félkarú óriás, ha valamit meg akarsz nézni, meg akarsz fogni, egyáltalán, használni akarod a karodat, le kell tenned a földre, vagy a lábad közé szorítani. Korlátoz. Egy tengerparti nyaralót lehet venni az árából. Krokodilok szenvednek érte. Milyen elvetemültség kell ehhez? Hogy alakulhatott úgy a világ, hogy a társadalomnak ez a része ennyire fontosnak tartja, hogy megkülönböztesse magát a mosdatlan tömegtől?

A Birkin táska nemcsak annyi. Aki erre képes, mindenre képes. Ez világnézet, ez politika, ez vallás, ez nem magánügy. Hiába tiltakozott később Jean Birkin a krokodilok legyilkolása ellen, késő volt, mint Gróf Apponyi Albert beszéde 1920-ban a francia Külügyminisztérium dísztermében. Hogy lehetne egyetlen percre megbízni valakiben, aki éppen egy Birkin táskára vár? Nem mernék hátat fordítani neki. Akinek Birkin táskája van, képes ellopni a falatot egy etióp kisgyerek szájából, képes hazavinni egy halott zsiráfot a szafariról, képes egy még élő, elgázolt embert hat láb mélyen elásni az erdőben ahelyett, hogy hívná a rendőrséget. Sose bízz abban, akinek Birkin táskája van. 

∗

Jane Birkin 

∗ 

"Unom már, hogy megöljem az összes szeretődet, egyszerűbb, ha veled  végzek." Írja Prosper Mérimée az 1845-ben írt Carmen című regényében. Ezt a mondatot ma már nem lehetne leírni, nem stimmel a korszellemmel, de Benjamin Millepied filmjében egyébként sincs semmi az eredeti regényből vagy operából, kivéve a spanyol nyelvet, a flamencót, és a hősnő nevét. Nem ez a baj vele, hanem, hogy modorosra sikerült ez az eszképizmust központba állító filmalkotás

Millepied (1977) koreográfus, aki annyi rendezővel dolgozott már együtt, hogy nem csoda, ha elkívánta tőlük a filmrendezést. Darren Aronofsky Fekete hattyú (2010) című filmjét is ő koreografálta, később elvette feleségül a főszereplőt, Natalie Portmant. Nincs ezzel semmi baj, amikor a The Bear (2022) című sorozatot néztem, végig azt éreztem, séf akarok lenni, mint Jeremy Allen White. Aztán emlékszem, mekkora élmény volt a nemrég meghalt Carlos Saura 1983-as drámai erejű filmje: egy flamenco tánccsoport belső dinamikáit ötvözte azzal a féltékenységgel, melyet a táncosok vezetője Antonio (Antonio Gades) érzett a címszereplő Carmen iránt (Laura del Sol). Millepied napjainkba helyezte a történetet, Carmen (Melissa Barrera) nem cigány, hanem fiatal mexikói lány, aki át akar szökni a határon az Amerikai Egyesült Államokba, Aidan (Paul Mescal) pedig önkéntes határőr, amikor drámai körülmények között találkoznak. Persze, a cigányok és a mexikóiak között van hasonlóság, mindkettő az euroatlanti kultúra kívülállója, testével, bőrszínével jelzett kisebbség, a mindenkori Másik. Ez a Carmen beszél angolul, autót vezet, öntudatos és autonóm – ez utóbbiban hasonlít a feldolgozások karakterére –, a férfi főszereplő Aidan azonban nem olyan, mint a többiek.

Marina Tamayo a film egyik jelenetében. 

A poszt-posztmodern korban nem lehet a szereplőket egy az egyben átemelni a korábbi feldolgozásokból, pedig számtalan volt már. Még Carlos Saura filmjében is a férfi főszereplő rendkívül macsós. Ha valamiben új és erős a Carmen ezen változata, az a férfi főszereplőt dekonstruáló rendezés. Paul Mescal a Normális emberek (2020) című sorozatból katapultálta magát nemzetközi porondra, nem érdemtelenül. Vonzerejének két összetevője van, passzív, érzékeny, ugyanakkor erős. Ez a keverék varázserővel bír, és sokkal jobban megfelel bizonyos elvárásoknak, a világ egyik részének ugyanis már elege van a mérgező férfiasság kultúrájából. Aidan karaktere csak bizonyos értelemben passzív, a macsóság felől nézve, Carmen mégis férfiasnak látja, pedig sem jogosultságtudat, sem birtoklás, sem kontrollvágy nem jellemzi. A férfias jelző nem is jó szó a karakterre, de Carmen tömören és egyszerűen szerette volna kifejezni magát, amikor a férfiről beszélt.

Minden film, amelyben flamenco van, vonzó, egzotikus, önmagában hordozza egy kisebbség lenyűgöző öntudatát és jogosultság érzését, mindezt olyan kifejező erővel, amely vizuálisan ellenállhatatlan. Millepied azonban nem jól integrálta a történetbe, szétesőnek, modorosnak tűnik. Látszik, hogy a mise en scene konfigurációjához szokott a szeme, színpadi jelenetekben gondolkodik nem mozgóképben. Van egy jelenet, Carmen és Aidan menekülnek, itt-ott emberek csoportjával találkoznak, ebből lesznek a táncos jelenetek, de az nem szerencsés, hogy a táncosoknak egyforma ruhájuk legyen, mert az nem spontán, nem illik a jelenet dinamikájába, ahol a rögtönzés és a menekülés a túlélést szolgálja. Persze, lehet ez magasabb művészi szempont, a női szolidaritás, a sisterhood vizuális megjelenése, ahol az öltözet egyformasága talán pont ennek a kifejezése. Ennek ellenére van pár tartalom nélküli klisé, a művészi tudatosság görcsössége, fejet hajtás a nagy elődök, a filmes szimbólumok és metaforák előtt. Főleg Aidan PTSD vizualizációi ilyenek. Van azonban egy mondat a filmben, ami felér a flamencóval: "Sose feledd, hogy ami elől menekülsz, az majdnem mindig az, ami felé futsz." Marina Tamayo (Carmen anyja) és Rossy de Palma (Masilda) látványa katartikus, olyan világba viszi a nézőt, amire a legjobban vágyik. 5/3

Carmen, 2022, Benjamin Millpied