A gonosz fotelkritikus

2023. október 04. 13:27 - Csintalan Jozefin

Anyámmal a temetőben 3.

Életképek

Fura együttállások vannak mostanában. William Styron "Sophie választ" című regényét olvasom sokadszorra. Nem a naiv befogadó attitűdjével, hanem a gyanakvó olvasóéval. Mire figyelek? Arra a korszellemre, amelyben Styron a könyvét írta, a könyv idejére, ahogy a történet megelevenedik, és a mai korszellemre. Hogyan ír a nőkről, a homoszexuálisokról vagy a feketékről? Hogyan jeleníti meg egy paranoid skizofrén lelkivilágát, és hogyan nem tesz különbséget bántalmazás és mentális betegség között.  

De hol van a szinkronitás? Karikó Katalin Nobel-díjáról olvastam a hírekben, aztán kezembe vettem ismét a Styron könyvet, és éppen arról van benne szó, hogy Nathan Landau a Pfizer Gyógyszergyár biokémikusa (mi tudjuk, hogy portás) micsoda felfedezéseket tett a munkatársaival, és befigyel az 1947-es orvosi-biokémiai Nobel-díj, épp mint Karikónak és munkatársának most. De van más is. Régóta érdekel William Styron az írás amerikai nagymestere, megérdemelt volna egy Nobel-díjat, de valamiért az amerikaiak kapják legkevesebbszer. Styron egyik jó barátja, Philip Roth sem kapta meg, most meg már késő. Styron 81 évesen halt meg, sírja Martha's Vineyard (sziget, MA) Tisbury városának West Chop részében található, közel az Atlanti-óceánhoz. Szürke kő, név, születési (1925), halálozási dátum (2006), alatta felirat, de nem sikerült kisilabizálnom, mi van ráírva. Egyszerűen nő ki a földből, körülötte elszórt sárga mezei virágok – anyám gaznak mondaná –, kajla, elhajló hosszú fűszálak, és lenyírt fű. Anyám botrányosnak nevezné, összecsapná a tenyerét és azt mondaná: "Úristen, hogy néz ki." Szóval, mielőtt anyám újabb temető-túrájára indultunk, éppen azelőtt láttam William Styron sírját, feleségével, Rose Styron-nal készült interjú részeként mutatták, és egyszerűségében is nagyszerű volt. Nem úgy, mint a magyar sírok. Nem olvastam még esztétikai értékelést az átlag keresztény magyar temetőkről, de szívesen. Micsoda különbség van egy észak-amerikai felső-osztályhoz tartozó értelmiségi és egy magyar középosztályos vagy alatta lévő nyárspolgári ízlés között. Az előbbi egyszerűségre törekszik, az utóbbi fertelmes kivagyiságra. A nyárspolgár nyilvános képéhez tartozik nemcsak családtagjainak öltözködése és viselkedése, de a halottainak sírja is. Őróla mond valamit, nem a halottról. Nemcsak az arcunk és az életrajzunk mesél rólunk, a sírjaink is. Nyilvánossá tenni a gyászt, a rossz ízlés archetipikus hangja, a szüntelenül toporzékoló disszonanciáé. Megtestesülése a gaz nélküli, simára polírozott műmárvány sírokban, férfi néven élő nők neve a kereszten, a többnyire zajtalan élet zajossá tevésében van. Művirág és műanyag mécsestartó. Csupa praktikum, persze, mert ha nem műanyagból lenne, ellopnák.

alison-friend-be-mine.jpg

Alison Friend Artist

Van, aki már nem képes kimenni a sírhoz, alkalmat adva másoknak, hogy megszólják. Miről ismerni fel az ilyen sírokat? Évekig ugyanazok a félbevágott hipós flakonok vannak elrozsdásodott dróttal a sírhoz rögzítve, a víz már régen elpárolgott, pedig a művirág soha nem volt szomjas. Ha van a kelet-európaiságban valami esszenciális, az a temető esztétikumban is keresendő. Közép-Európában a tízliteres mosószeres flakonok diszkréten a sír hátsó feléhez van állítva, remek locsolókanna kánikulában. Elképzelni nem tudom, hogy a Montmartre-i temetőben ilyen létezne, hogy Heinrich Heine sírja mellett egy kiürült Persil legyen. A sír az ember meghosszabbítása, főleg a nőké. Arról sem olvastam tanulmányt, vajon még mindig a nők szociális feladatai közé tartozik a sírok rendben tartása? A férfiak nemhogy a rokonaik, de saját feleségük születésnapját sem tartják evidenciába, és a bolond nők nem vonják le a tanulságot. Apám például soha életében nem ment ki a temetőbe, ezt rajta senki számon nem kérte. Szóval, William Styron egyszerű sírja járt a fejemben, a kis virágok, a harsanó zsenge fű, az élet. Ezt kellett nekem kikapálni tegnap délelőtt anyámmal a temetőben. Nemcsak kapáltunk, mérget is önt a kigyomlált földbe, a bogarak megint ezer felé szaladtak, de anyámat nem zavarja, hogy élőlények lakóhelyét veszi el, hogy az élet szenved megint csorbát, ő ettől boldog. Végtelen szomorúság és levertség vett erőt rajtam. Megint az élet lett megcsúfolva. A személyesen már régen túl vagyok, tudom, ez egy társadalmi réteg értékvilága. Ők attól boldogok, hogy kontrollálnak mindent, a szabadon növő borostyánt, a növő fűszálakat, és végül a halált.

 

                                                               

  

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!
2023. szeptember 27. 14:21 - Csintalan Jozefin

Oszkár & Jozefin 3.

Jozefin a nagyvárosban

A nyár legmelegebb napján jött a hír, felvettek a Színművészeti Akadémiára, mesélte Jozefin Semmi Oszkárnak egy csendes este a gangon. Anyu felszaladt a kertből, néhány féregrágta paradicsomot a kötény zsebéből beledobott a kerti kukába, és megölelt. Meg azt mondta, hogy nagyvárosi lány lesz belőlem, nevetett Jozefin. Mindig ezt akartam, talán a színház iránti vágyam is ebből fakadt. Szürke szemmel lestem az életet, és majdnem mindent a könyvekből tanultam. Legmélyebb érzésem néhány növényhez és állathoz fűzött, mégis tudtam, hogy el kell hagynom az otthonomat, hogy szárnyalhassak. A konvencionális és kicsinyes élet csapdába ejtett, de hát ez minden vidék közös öröksége, nézett fel Jozefin. A civilizáció érzésére, galériákra, színházakra, lehetőségekre, a korlátok és béklyók ellenszerére vágytam. A nagyvárosban van minden, ami igazán számít. Felviszünk a nagyvárosba, mondta Gábor bácsi, amikor először jöttek értem Manyi nénivel. Jozefin halkan sóhajtott egyet. Felmenni valahová sokkal, de sokkal jobb, mint lemenni. Mélyen elraktároztam az érzést, mint Anyu a paradicsomleveket a spájzban. A Napvölgy úton töltöttem a nyarakat, Gábor bácsival és Manyi nénivel, és majdnem minden nap lesétáltunk a Kolontár téri piacra. Ott lakik a Szilágyi Miklós. Manyi néni egy magas ház felé mutatott. Rekedt hangon beszélt, barna foltos kezein vörösre festette a körmeit, és mindig volt benne egy szál cigaretta. Néha megengedték, hogy elvillamosozzak a Margit hídig és vissza, de egyetlen híres emberrel sem találkoztam soha. Semmi Oszkár rágyújtott egy Gauloises-ra.  Jozefin nem kért belőle, leszokóban volt.

Szóval, ősszel költöztem fel a városba Gábor bácsiékhoz. Már a felvételi izzasztóműhelyében éreztem, hogy a helyemen vagyok. Hogyan tudtam azonosulni a férfi írók mondanivalójával? Nem, tudom, erre akkor még nem gondoltam. Egy nap a következőt mondta az osztályfőnököm. Képzelje el, maga Virginia Woolf, a kabátzsebe tele kövekkel, és most megy vízbe ölni magát. Amikor a végén kiértékeltek, úgy éreztem, sosem voltam ennyire boldog.

Az egyensúlyt, amivel majd egy éve tartottam kordában a napjaimat, egy estébe hajló júliusi délután borította fel. Városi életemnek súlyos tehertétele volt a metró és a földalatti tömegének összezártsága, csúcsforgalmi lökdösődése. Irtóztam az idegen bőröktől, tapintásoktól, de nem tehettem semmit, új életemnek ez is része lett. Ezen a kora estén a szokásosnál még zsúfoltabb kocsiba szálltam, a fülledt párával telt szerelvényben mindenki összepréselődött és sodródott a tömeggel. Egy középiskolás focicsapat röhögve és ordítva gyűrte be magát, a könyökükkel csináltak helyet maguknak. A feltűrt ujjú vagy alig ruhájú pestiek főttek saját levükben. Két férfi közé szorultam, és a gyomrom összeszorult. A kocsi zötykölődve megállt, a fényei kialudtak. A nyögések, a szentségelések, a garázda nyerítések és a szakadatlan üvöltés az elviselhetetlenségig fokozódott, és a legsötétebb zugba sajtolva tudtam, semmit sem tehetek a kéz ellen, amely felkúszva a melleimhez ért, majd finoman, a hátamon siklott egyre lejjebb. A középső ujj sietősen dolgozott, ásott, kutakodott, majd megfogta a kezem, és a fémcipzárhoz húzta. Végtelennek tűnt a sötétség, pedig néhány másodperc volt csak. Mikor újra kigyulladtak a fények, a nekilóduló szerelvényben a tömeg hőkölve csapódott ide-oda, majd megindult kifelé. Nem a vakrémület lett úrrá rajtam, hanem a kínos döbbenet. Ha fényes nappal hátulról ütnek fejbe, azt jobban elviseltem volna. Semmi Oszkár csak nézett maga elé, nem kérdezett semmit. Rágyújtott még egy Gauloises-ra. 

431503615_957006209118990_123404754618679588_n.jpg

Angela Smyth Artist 

Szóval, véget ért a vizsgaidőszak, és a születésnapomra készültek. Anyu már három napja fenn volt a városban. Gábor bácsi alkotmányjogot tanított, tökéletes jó modora mindig észrevétlen maradt. Nagyon kedves volt. Foglaljatok helyet, mit szeretnél inni Jozefin? Esetleg pezsgőt? Frissen sült rántott hús, rizibizi gőzölgött a terített asztalon és egy tál fejes saláta. Boldog születésnapot, mondta mindenki, meg, hogy igyunk az elmúlt nehéz évre. Gábor bácsi magasba emelte a poharat, aztán olyasmiket mondott, hogy amíg az ember fiatal, nyüzsgésre vágyik, és amit egy városról mondunk, azt mindig magunkról mondjuk. Emlékszem, Manyi néni erre azt mondta, hogy ez elég klinikus összegzés, nevetett Jozefin. Annak idején, amikor feljöttem, mindenki egyformának tűnt. Ezt Gábor bácsi mondta, szegény már régen meghalt. Meg, hogy szeretünk hasonlítani másokra, ezt is ő mondta. Emlékszem, Anyu azt mondta erre, hogy vidéken élni inkább kiváltság. Szegény, már ő sem él. Hol a helyünk a sakktáblán, ez a lényeg. Egy bugris mindenhol bugris, egy király mindenhol király, mondta Gábor bácsi, akiben az alkohol már tette a dolgát. Emlékszem, mindenki nevetett, csak én nem. Manyi néni akkorát sikított, hogy Anyám kezéből kiesett a pezsgőspohár. Egy hatalmas meztelencsiga volt, a salátalevelek között lapult dermedten. Óvatosan megfogtam az izmos kis testét, és kivittem a kertbe. Már biztonságban volt. Aztán amikor visszaültem az asztalhoz, tettem egy kis rizibizit a tányéromra és fenékig ürítettem a pezsgőspoharat. Majd megmondtam nekik, hogy hazaköltözöm. Jozefin Oszkárra nézett. Nem a város tehet róla. Nem vagyok ebben olyan biztos Jozefin. Jozefin felkapta a fejét. Semmi Oszkár most mondta ki először a nevét.

 

 

Szólj hozzá!
2023. szeptember 21. 21:32 - Csintalan Jozefin

Szabó Péter és Kun Szilvi – Az új nő és az új férfi születése

Műsorkritika

Eddig csak hülyéskedtem a Xanax-blokáddal. Nem szoktam bevenni belőle, csak vészhelyzetben. És most az van..

Ez az önkéntes sóbányászat olyan, mint az ifjú W. Styron segédszerkesztői munkája egykor egy New York-i könyvkiadó vállalatnál: neki a szemét jutott, míg a főszerkesztők Thomas Wolfe-val foglalkoztak. Amíg a hazai gendertudomány művelői, és a Bécsig zavart tanszék work shopok-on és az MTA faburkolatú szobájában isszák a frissítő zöld teát, addig én Indiába megyek sóért. Mezítláb. Nem kért rá senki, de így érzem magam egy ilyen műsor után. Szabó Péter egy Kun Szilvi nevű nővel beszélget, és már nincs szemüvege, látom. Elkövette azt a hibát, amit Rogán Antal és Csernus Imre: azt hiszi szemüveg nélkül szebb, pedig nem. A szemüveg öltöztet, az arcoknak is van életrajza, és néhányról jobb minél kevesebbet tudni, bár nem pont Szabóra gondolok. Én ennek az embernek őszintén elhiszem, hogy a lelki fejlődés útján szeret járni, élethosszig tartó folyamat, szó se róla, és meg akarja osztani a megszerzett tudását másokkal. Teljesen rendben van, csak nem jó helyen keresgél. Elveszett a sok fűvel benőtt csapás között. Az út, ami vinné valamerre, nehezen járható, és ő a könnyebb ellenállás felé halad, nem úgy, mint Kadarkai Endre. Spiritualitás, ezoterika, egyénileg kidolgozott életfilozófiák, melyek nagyszerűek, csak éppen a megalkotójukon kívül nem szólnak senkihez, mert ami mindenkihez szól, az a tudomány, és borzalmasan kiábrándító, mert sok év tanulás kell hozzá. Persze, nem kell mindenhez tudományos háttér, de amiről most beszélnek, igényelné ám. Aki a társadalomtudomány felől edukált ebben a témában, az nem hisz a fülének a sok csacsiságot hallgatva. Az "új nő" kifejezés ismerős – nem apu szeretője – hanem Somita hasonló nevű ágas-bogas ezoterikus témája. Már címében is megfoghatatlan, nem tisztáznak fogalmakat, például mit jelent ebben a kontextusban a "tabusítás", amiről Szabó állandóan beszél? Nem konceptualizálnak, ezért egy-egy kifejezés bármit jelenthet. A beszélgetés fő csapása, amivel még egyet is lehet érteni, hogy a nők eddig áldozatok voltak. Most is azok, bár ők rendre múlt időben beszélnek erről, ki tudja miért. Szóval, Kun Szilvi szerint az Integrált Nőig kell eljutni. Akkor ez a végállomás, mint amikor New Yorkba visz az utunk, de Frankfurtot nem tudjuk kikerülni? A Harcos Amazon állomáson le kell szállni és körülnézni? Majd fel kell ülni a New York-i járatra, ami az Integrált Nőig visz? Az Integrált Nő esszenciális (lényegi) fogalom Kun szerint, és azt az esszenciát emlegeti, amelyet a feminista filozófia elutasít, a nőknek, a nőiségnek ugyanis nincs lényegi tulajdonsága, csak olyan van, amit a társadalom hozzájuk rendel. Mivel társadalmunk mindig patriarchális volt – ma is az –, ezeket az  "esszenciákat" a patriarchátus rendeli a nőkhöz nemi szerepek formájában. Tehát a "nőiesség" egy társadalmi konstrukció, amiben semmi "természetes" nincs, abból, hogy valaki véletlenül női ivarszervekkel születik, egy egalitárius társadalomban semmi sem következne. Kun Szilvi a Jung-i terminológia megszállottjaként olyan fogalmakkal operál, amit a gendertudomány és a feminista filozófia elvet: karakterológia, szimbólumok, anima vs. animus, a jin-jang tudománytalan, spirituális szókészlete, ami egyáltalán nem a nők helyzetét segíti, éppen ellenkezőleg, azon fárad, hogy a status quo fennmaradjon, csak szebb papírba csomagolva. A lóláb is kibújik hamarost, amíg eljutunk az Integrált Nőig, addig bizony mentor és terapeuta kell, ő segít az "átfájt" dühöt leépíteni. Gondolom, nem kevés összegért, hogy mennyi lehet a tarifa, ki lehet következtetni Kun Szilvi Peruba vezető harminc napos útjából a buja és "nőies" őserdőbe. Az egész fantazmagória a komplementer (egymást kiegészítő) nemi szerepekre van felhúzva, meg a bináris oppozíciókra (ellentétekre), ezek az elképzelések uralják az euroatlanti kultúra magazinokat olvasó nőjének elméjét. A legelképesztőbb ebben a beszélgetésben az, ami hiányzik belőle. Egyetlen szóval nem említik a patriarchátus intézményrendszerét, a felvetett problematikából csak a társadalom van kivonva, az a környezet, amelyben a szóban forgó nők és férfiak élnek és mozognak. Férfiakról és nőkről, beszélnek, holott a nők áldozatiságának nem a "bántó" férfiak az okozói (nincs egységes férfi-fogalom), hanem egy elavult társadalmi berendezkedés, a patriarchátus. Viszont minden a nők hibája, minden, de minden az ő felelősségük. Van egy pont a beszélgetésben, amely vérlázítóan gyalázatos, ez mond el mindent arról, miért nem szabad a tudományosság gyeplőjét elengedni, és egyéni fantazmagóriákat, az agytekervényekből előbújó iszamós hínárt ráengedni a hallgatókra. Kun Szilvi a beszélgetés végén nyílt áldozathibáztatásba fog, amit Szabó Péter modoros aléltsága és tudatlansága fel sem ismer: "Ha kurvának öltözködik, az a férfit becsapja, és meg vannak sértődve azon, hogy őket csak szexuális eszköznek nézi a férfi, de közben úgy néz ki, és úgy viselkedik, hogy ennek (a férfinak) minden joga meglesz." Mire lesz joga, kedves Kun Szilvi? Tessen már erre válaszolni. ∗∗∗∗

Szólj hozzá!
2023. szeptember 20. 22:52 - Csintalan Jozefin

Dobszerda – beszélgetés Kadarkai Endrével

Műsorkritika

Akasztják a hóhért, Váradi Júlia beszélget Kadarkai Endrével a Klubrádió Dobszerda című műsorában. Igen, van, hogy a kérdező is érdekes lesz egy idő után, mint Kepes Adrás, Baló György, Szilágyi János, Vitray Tamás, Friderikusz Sándor vagy egykor Mester Ákos. Váradi felveti, Kadarkai más, mint a többiek, de nem a nagyokra gondol, hanem a mostani törpinger szélhámosokra, a bulvármédia hullámain kalézoló széllovasokra, a tekintély nélküli lúdtalpas moderátorokra, akik vidámsága elszomorító, bár mondatról mondatra csikarnák ki nevetést és a jókedvet a hallgatókból.

Az igazi kérdező az ember szívét tépi ki a helyéből, olyan, mint egy Pulitzer-díjas regény dialógusait olvasni, elmerülsz egy másik világba, ahol minden mondat, kérdés előrébb viszi a történetet, egészen a végkifejletig. Íve van, eszkalálódik, kisül belőle valami. Többet tudunk meg a világról, mint előtte. Eddig egyszer rágtam csak be Kadarkaira, amikor Papp Gergővel beszélgetett a Nemek igenje című műsorban, és vendége szexista dumájára nem reflektált, nem szólt közbe. Kadarkainak van mit tanulnia a gendertudományról, kitekintés sem ártana a nemi szerepekről és a feminista filozófiáról, hiszen a létezés "metafizikájának" legelső oppozíciójához tartozik a nő és férfi kulturálisan konstruált ellentéte, minden más ellentét ebből származik. Azért ez csak jól jöhet mint új nézőpont egy beszélgetésben, nem? Nagyon helyes, hogy nem beszél a magánéletéről, a politikai preferenciáiról, de nem azért, amit mond, a kutya máshol van elásva, ezek csak jó okok (racionalizál), de nem a valódi okok. Egyfelől szemérmességből, ezt készséggel elhiszem, de nem szerencsés a Benedek Tibor példa. Azt tapasztaltam, hogy akik nagyon takargatják politikai preferenciáikat, azoknak erre jó oka van. Nem értik a politikai polarizáltságot, nincs elég műveltségük hozzá, a közhelyek korlátait nem tudnák átlépni, és érthetően, nem akarnak csalódást okozni. Vagy saját meggyőződésükről tudják, hogy vállalhatatlan, ezért nem akarnak turnézni vele. Kadarkainál nem az a helyzet, hogy nincs műveltsége, hanem részben a már említett szemérmesség, részben az a vágy, hogy mindkét oldal vitorlájából kifogja a szelet és támadhatatlan legyen. Aki annyit olvas a takaró alatt zseblámpával mint ő, annak ismernie kell a feminista filozófia által kidolgozott tételt, miszerint: "Minden politikai". Ezt megkerülni nem lehet, az egész életet átszövi, nincs az emberi életnek olyan aspektusa – a legszemélyesebb dolgok sem –, amely nem lenne politikai. Nincs "állásfoglalás nélküliség", ez nem létezik, ez abszurditás, egy értelmiségi karakter főleg nem lehet politikailag semleges "castrato." A szoros pártpolitika talán tényleg nem érdekli. Egy közéleti ember annál érdekesebb, minél kevesebbet tudunk róla. Én is pontosan így csinálnám. Kit érdekel egy nyitott könyv? Váradi azt kérdezi, miért nincsenek a szakmában ma olyan formátumok, mint annak idején? Szerintem csak részben igaz, amit Kadarkai mond (szenvedély és rengeteg munka). A médiapiacnak hihetetlenül széles lett a spektruma, az internet által kinyílt világban nagyobb a versenyhelyzet és a merítés. Olyan, mint a somlói borvidék híres kínálata, ha minden héten rendeznek egy bugris fesztivált a hegy lábánál olcsó lőrékkel, senki sem fog felgyalogolni a hegyre. Szilágyi János pimasz és bátor éjszakai beszélgetős műsorai vitathatatlanul érdekesek még ma is, annak ellenére, hogy Szilágyi régi motoros, akitől mi sem áll távolabb, mint a posztmodern, gendertudatos, reprezentáció elvű wok kultúra értékrendje, ami teljesen ismeretlen volt az ő fénykorában. Sokat ígérőnek tűnik Kadarkai tervezett új műsora a "Lélekben", én is nagy "címkéző" vagyok, bár volt, hogy tizenöt év kellett egy címke felállításához, ma már olyan vagyok, mint a kutyák, remek karakterfelismerő képességem van, egyik szomszédomról ránézésre megállapítottam, idült alkoholista és bántalmazó. Igazam is lett. Szóval, Kadarkai profin kiépítette a brand-jét, ennek szerves része a magánélet védelme és a politikamentesség. Érhető ebben a bulvárszemetes országban, hogy valaki a komolyság felé akar elmenni. A kortárs irodalomban is van törekvés az újkomolyságra (new sincerely), annyira, de annyira elég már a galuskás beszédből, a lúdtalpas iróniából és a vicceskedésből. 10/10

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!
2023. szeptember 09. 21:52 - Csintalan Jozefin

A kút legmélyén mindig az öröm van – Müller Péter

Műsorkritika

Hát persze, mi más lenne? Csak az tudja meg, hogy előtte van még valami, aki végighallgatja a negyvennyolc percet. Nem mondom meg mi az, tessék  megnézni

Magyarországon két Paulo Coelho él, az egyik Várkonyi Andrea, a másik Müller Péter, és nem tehetek róla, ha meglátom az utóbbit, rögtön az örökbefogadott fia jut eszembe, aki nemrég elfogadott a NER-től valamit, már nem emlékszem mit, de nyilvánvalóan csalódás volt. Nem pontos a kifejezés, mert sosem voltam vele olyan nexusban, hogy csalódhassak, ez amolyan közhelyes nyelvi fordulat, nem ismerem a munkásságát, amit meg ismerek belőle, az nem érint meg. Inkább azon morfondírozok, amikor ennek a tizenkét éves kisfiúnak az anyukája férjhez ment Müller Péterhez, miért kapta a gyerek is az író nevét, amikor már volt neki: Kovalcze Végh Péter Iván. Nem tudom, az 1952. évi IV. törvény (Csjt.)** hogyan szabályozta a dolgot, de az én gyerekem biztos nem kapott volna új nevet – pláne, hogy tizenkét éve volt már neki –, mert nem tudnám, nem okoz-e identitásválságot szegénynek. Azt gondolták, ha a Péter marad, abból olyan nagy baj nem lehet? Anyukája is biztos Müller Péterné lett, úgyhogy nyugodjunk le, nincs itt semmi látnivaló, nők milliói éltek és élnek ma is teljes férfinéven, csak két betű – né – tudatja a világgal, hogy nem férfiak. Megszólítani sem lehet őket, ha nincs előzetes tudásod: Katinak, Marikának, vagy Rózsának hívják. Nekik milyen identitásuk változott vajon? De akkor is, van ebben valami mérhetetlenül patriarchális és erőszakos. Ha már a kút mélye, gondoltam ez is olyan téma, ami csak a kút alján fekhet, ahol az öröm van Müller szerint. A kút agyonterhelt metafora és szimbólum, egyszerre félelmetes és reménykeltő, attól függ, hol van. A Száhel övezetben biztosan örömforrás, sorban állni a kút alján lévő vízért, haza vinni, és remélni, nem párolog el, mire hazaérünk. A nagyszüleim kertjében viszont naponta százszor elmondták, ne menjek a kerekeskúthoz, ne hajoljak a peremére, ezért jó mélyen hajoltam bele, hogy lássam a bádogvödröt, amit a nagyapám leeresztett. Az van, hogy a beszélgetést hallgatva nem lettem okosabb, nem tudtam meg többet a világról, mint amennyit előtte tudtam. Biztosan azért, mert nincs affinitásom a spiritualitáshoz, engem a véres valóság érdekel, de szerettem volna tudni, miért tartják ennyien bölcs embernek Müller Pétert, ráadásul szeretem az anekdotikus érvelést és analógiát, amit ő is használ. Mégis, ha szerepekről, maszkokról van szó – pláne, ha ráégett az arcunkra – jobban szeretem, ha Jean-Paul Sartre vagy Heller Ágnes beszél róla, vagy valamelyik szociálpszichológiai tankönyv, mert az a megismerést szolgálja, ha meg Müller Péter beszél róla, akkor csak Müller Pétert szolgálja. Szóval, nem értettem, miről szól a beszélgetés, strukturálatlan és kesze-kusza, hol Jézus lovag hol Buddha, hol Isten került szóba, az ő hatalmas játékuk, de én arra gondoltam, mindez leginkább Müller Péter hatalmas játéka önmagának és a közönségének. Melyik volt előbb? Ki tudja? Inkarnáció, jóga, a jó öreg Brahman lett összefésülve, mert a szinkretizmus remek megoldás, ha olyan entitásokat kell egy tető alá hozni, akikről csak a mosdatlan tömeg gondolja, hogy különállóak. Aki olyan magasságokban jár, mint Laár András vagy Müller Péter, azok már tudják, mindez egység, kétség nélkül. A keresztény egyház meg csak néz, ők sosem terelik egybe ezeket a meglett férfiakat, ők válogatnak, mint Mariska néni a szakmári búcsúban, ez ez, az meg az. A nyúl ürege viszont olyan mély, hogy minden belefér. Az a szép és felemelő ezekben a dolgokban, hogy nem lehet bizonyítani semmit, ezért minden marhaságot összehordhatnak róla. Jézus Szent Szíve például a Bács-Kiskun Megyei értéktárban van egy ideje, de hogy melyik polcon, azt nem tudom. Hogy mondhatja valaki, hogy "Ott lakik Isten a lelkünk mélyén?" Honnan veszi? Ez Müller Péter nagy titka, sosem tudjuk meg, amíg világ a világ. Arra hajlítja a gondolatait, amerre a beszélgetőpartnere, flexibilis, így érthető az iránta való rajongás, mindig azt mondja, amit az emberek hallani szeretnének.  "Egy gyerek hoz magával egy rejtett személyiséget és sorsfeladatot." Édes Istenem. De ezt legalább a társadalmi normák felől értelmezhetjük, gondoljunk a szegregátumban élő cigánygyerekekre. További bornírtságok szabadságról, szabad akaratról, és a véletlenről. Ha a kiszemeltem egy kötetlen beszélgetésben azt mondaná: "Nincsenek véletlenek", belehánynék a koktélos poharamba, ő meg azt hinné, velem van a baj. Apropó kapcsolatok. Müller Péter egy hiú, patriarchális megmondóember, akinek a Doktor Herz (1988) című musicaljét egy kortárs Broadway színházból úgy vágnák ki, mint macskát szarni, mert a nőt a férjhez menés, a férfit meg a Nobel-díj kontextusában értelmezi. Nem is az a baj, hogy nem gondolkozunk egyformán – ez viszi előre a világot –, hanem az a mérhetetlen magabiztosság, a kétely nélküliség, amitől megittasulva ontja a bulvárfilozófiai és spirituális közhelyeket, és zsebeli be érte a suskát. ∗∗∗∗

**Családjogi törvény

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Címkék: Müller Péter
Szólj hozzá!
2023. szeptember 02. 10:33 - Csintalan Jozefin

The Bear, 2. évad

Sorozatkritika

Meg kellett néznem, kik alkották ezt a csodát. Kábé nyolc staff writer, akik a legjobb egyetemeken tanulták a drámaírást, fiatal, középkorú, fehér, fekete nők és férfiak. Húsz évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. Ma azonban valóság.

Az első évad sem volt semmi, de a másodiknak sikerült túlszárnyalnia. Az alapszitu: Carmy Berzatto-nak (Jeremy Allen White) a Michelin csillagos séfnek vissza kell költöznie Chicagóba, mert bátyja Mickey (Jon Bernthal) meghalt, a helyet viszont tovább kéne vinni. Az is sejthető, hogy utalás történik az amerikai Dél és Chicago összeolvasására, William Faulkner A medve (1959) című kisregénye alapján. A gárda jó részt rokonokból, régi motorosokból áll, akik ahhoz a munkamorálhoz vannak szokva, amit a néhai tulajdonos diktált, zilált, sötét, machinációk, ahol a marhahúsra alapozott bisztró tulajdonképpen csak díszlet egy szenvedélybeteg és erőszakos karakterhez. Itt kell Carmy séfnek rendet vágni.  Az első széria a hellyel foglalkozott, a második a benne dolgozó karakterek érzelmeivel, akiknek rejtett skilljei szépen lassan bontakoznak ki. Pazar jellem- és karakterfejlődéseknek leszünk szemtanúi. Egy bisztró a hiperférfiasság terepe, olyan magatartásoké, amelyeket a társadalom a férfiakhoz rendel: gyors döntések, agresszió, erőszak hatalomgyakorlás, hierarchia, trágárság, ugratások, cinkosság, kontextuális kommunikáció, és a bármi áron való pénzszerzés. Ezek a maszkulin eljárásmódok szelídülnek meg Carmy séf alatt. A döntések utáni felelősségvállalás stressze nő majd óriásira, és bebizonyosodik újra, amit mindig is tudtunk, a főzés sokkal, de sokkal több, mint ételkészítés. Az állati pörgős első évad után tehát szelídebb fokozatra kapcsol a sorozat, több humor és irónia van benne, és sokkal több dráma. Dráma a javából, Shakespeare megnyalná mind a tíz ujját. A nagy mester örülne ha látná, a sok kreatív írásműhely, workshop, egyetemi stúdium, drámatankönyvek és forgatókönyvegyetemek nem voltak hiábavalók. Tulajdonképpen a mester műveit viszik tovább újragondolva. Testvérdráma (Carmy vs. Mickey), a Lear király női változata (Donna Berzatto), Hamlet variáció (Mickey vs. Lee bácsi), olyan a választék, mint egy jól felszerelt étteremben. Valaki vehetné a fáradságot, és kielemezhetné a Shakespeare recepciókat a sorozatban

bears2_04.jpeg

Jelenet a sorozatból. Jeremy Allen White (Carmy) és Ebon Moss-Bachrach (Richie)

A hatodik epizód a csúcspont, klasszikus flashback dramaturgia, íróiskolák vizsgadarabja: "Karácsony az asztal körül." Hogy néz ki egy sok szereplős ünnepi este, ha koncepcionális puccsot csinálnak belőle? A legnagyobb filmek jeleneteire gondoljunk, de ehhez még Fellini is kevés lenne, ez Tasnádi István színvonala. Kellettek hozzá A-listás színészek – szó se róla –, Jamie Lee Curtis (Donna Berzatto), Bob Odenkirk (Lee bácsi), Sarah Paulson, Oliver Platt és a többiek. A központi dráma ebben az évadban Carmy séfé – azon kívül, hogy közeleg az újragondolt bisztró megnyitása, amire egy lavór hitelt vettek fel –, és itt van az egyetlen hiba a sorozatban. Amikor az első évadról írtam, volt egy prekoncepcióm, Carmy-nak a második évadban lesz valakije, csak én egy kezdetben ellenszenves kétgyerekes anyát képzeltem el. Nem az én verziómat írták meg, pedig jobb lett volna. Behozták a "Nő, aki megtanítja érezni a férfit" karakterét, ami hiba volt. Claire (Molly Gordon) szabálytalanul viselkedik, telefonon hívogatja Carmy-t, nem veszi észre magát. Rácsatlakozik a férfi érzelmi perspektívájára, majd elolvad az igyekezettől, hogy megfeleljen, helytálljon, hogy az jöjjön le róla, mennyire lehet rá számítani, és mindent, de mindent megért. Kacagni való, ha nem lenne végső fokon tragikus. Rövid távon nagyon sikeres stratégia, de nem vezet sehova. Annyira abszurd, és kevés filmben van ennyire implicit módon kifejezve, miért felesleges az erőlködése. Ráadásul Carmy környezete el van olvadva a nőtől, ami megint a taszítás faktort erősíti. Nemcsak egy rossz kapcsolattól lehet szenvedni, hanem egy jótól is, épp az összetett emberi jellem és az élet bonyolultsága miatt. Paradox dolog, mégis így van. Én ennyire kreatív férfihisztit még nem láttam, mint amit a sorozat végén Jeremy Allen White vág le. Vágások, időzítések, karakterek, struktúra, zene (Bon Scott & AC/DC), készülő ételek hihetetlenül gyönyörű képei, de annyira, hogy az ember azonnal elszaladna cikóriáért a sarki zöldségeshez, narancságyra fektetné a lángrózsák felett, miután kitépte a kertből az összes rozmaringot tövestől, és a serpenyőbe dobta. Jön a harmadik évad jövőre. ∗∗∗∗∗

Bechdel-teszt pozitív

The Bear, S02, Christopher Storer, FX Productions

417721147_758712226284036_1335454351140148152_n.jpg

 

 

416726473_758744979614094_3765390825612983163_n.jpg

Szólj hozzá!
2023. szeptember 01. 10:37 - Csintalan Jozefin

Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál

Kritika

 

Korunk hőse a detektív.

Könyvkritikát a végével kezdeni legalább olyan fura, mint egy detektívtörténetet azzal, ki a gyilkos. Hász Róbert Fábián Marcell és a táncoló halál című detektívregénye színvonalas, olvasmányos szöveg, noha nem rágjuk le a körmünket izgalmunkban, nehéz letenni, könnyű felvenni, és annyi minden van benne még a nyomozáson kívül, hogy majdnem mindegy, ki a gyilkos. A könyv (egyelőre) egy két részes sorozat második kötete, amit Fábián Marcell karaktere köt össze, és szorosan kapcsolódik az előző könyv elbeszélői világához, narratív és figuratív stratégiájához (Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja. Kortárs Kiadó, Budapest, 2017)

Hász Róbert Márai Sándor- és József Attila-díjas, Térey-ösztöndíjas író, 2011 óta az országos hírű szegedi Tiszatáj irodalmi folyóirat főszerkesztője. Még 1991-ben, a délszláv háború miatt hagyta el a Vajdaságot, jelenleg Szentmihályon él (Szeged). Első kötetét (A szalmakutyák szigete, 1995) még az újvidéki Symposion Egyesület adta ki, második kötete a Diogenész kertje már Magyarországon jelent meg 1997-ben, és a Tiszatáj könyvek nyitódarabja volt. Későbbi regényeinek többségét az a Kortárs Kiadó gondozza, mely elsődleges feladatának a rejtett művelődési értékek ápolását és újra kiadását tekinti. Hász több történelmi regényt is írt, A künde című munkája, mely Kr. u. a 10. században játszódik, két kiadást is megélt (2006, 2013).

A Fábián Marcell és a táncoló halál minőségi szórakoztató irodalom, vagy ahogy az angolszász terminológiában használják, middlebrow regény. Ez a műfaj köztes helyet foglal el a szépirodalom (szövegirodalom) és a lektűr (zsánerirodalom) között. Mi a lektűr? ..."azt a művet nevezzük lektűrnek, amely pusztán a készen kapott műfaji konvenciók alkalmazásában érdekelt, [...] nincs további poétikai tétje” (Bárány Tibor) Tehát a narrációval, a nyelvvel és a művészi igazsággal nem kísérletezik. A middlebrownak hídfunkciója van e két kategória között, melyek megkülönböztetése semmiféle értékkülönbségeket nem implikál. Ontológiai, szociológiai, vagy művészeti szempontból magaskultúra és tömegkultúra között nem lehet érvényesen megalapozni a két entitás közötti értékítéleteket, nincs végső érv, csak empirikus, ember által megkonstruált szabályrendszer. Kizárólag az egyes műveket lehet értékelni ilyen-olyan szempont szerint. Kontinentális irodalmi gondolkodással nehéz megérteni, az angoloknak könnyebb, ott van nekik Dickens, aki maga is minőségi szórakoztató irodalmat írt, majd jutott az irodalmi kánon magas fokára. A francia Alexandre Dumas szintén történetközpontú lektűrökkel ért igen magas irodalmi rangra. Magyarországon a közelmúlt és a mai kortárs middlebrow irodalom példái: Szerb Antal, Szabó Magda, Rejtő Jenő, Rácz Zsuzsa, Vass Virág és még sokan mások. A middlebrow mindkét kategória értékeit magáévá teszi (szépirodalom vs. lektűrirodalom), amikor nyelvileg igényes, olvasmányos műveket ad közönsége kezébe. Ugyanakkor a middlebrow regényekből hiányzik a szépirodalomra jellemző autonómia, és a nyelvi kísérletezés. Az igényesen szórakoztató szerzőnek legnehezebb a dolga, cserébe nagyobb szabadsága is van. A hazai irodalomtudomány időnként előveszi a szépirodalom vs. lektűr témáját, lásd Bárány Tibor Holmiban megjelent Szépirodalom vs lektűr. Egy rossz fogalmi megkülönböztetésről című esszéjét, vagy Bényei Tamás A krimi elolvashatatlansága című írását. Ez utóbbi szerző nem arról ír, hogy a krimi zsánere olvashatatlan lenne, hanem azt állítja: „A populáris irodalom körébe tartozó szövegek, tehát a nálunk elterjedt professzionális irodalomtudományos értelmezésmódok számára olvashatatlanok.” Nem olvasói reflexióról ír – ők vígan olvassák a lektűrt –, hanem a mai magyar irodalomkritika negatív attitűdjéről. 

A minőségi szórakoztató irodalom olyan, mint egy szerény, de szabályosan viselkedő hajadon, betartja azokat a magatartásszabályokat, amellyel egy életre magához köti partnerét (olvasóját). Nem mindent fölülmúló szenvedély, de nem is okoz csalódást. Azt adja, ami lényege. Nem ültet fel egy érzelmi hullámvasútra, hogy majd a nyakunkat törjük. A szépirodalom ezzel szemben egy vonzó, veszélyes, szabálytalan csábító, aki újabb és újabb igényekkel áll elő, megvan a maga szabályrendszere: az a szabály, hogy nincs szabály. A mai irodalomtudomány felfogása szerint a különböző kategóriákat spektrumként kell elképzelni – akárcsak a diverz emberi viselkedést –, ahol a művek egy széles skálán elhelyezhető lehetőségként vannak jelen. A lektűrszerzők (benne a detektívregény írók) pedig bizakodhatnak, a mai irodalomkritika nem teljesen vak erre a műfajra. A posztmodernben változott meg a helyzet, a bűnügyi irodalomnak nemcsak a kritikai, de a befogadói pozíciója is megerősödött, a hermeneutikus kód (rejtély) uralkodó pozícióvá vált – gondoljunk a filmsorozatok detektívtörténeteire –, és amely sorozatokkal szemben Olga Tokarczuk Nobel-díjas írónak például nagyon ambivalens érzései vannak. A televíziós sorozatok valóban infúziós állványként éltetik a zsánerirodalom műveit, melyek az olvasói és nézői élmény emancipációs ethoszát is szolgálják, amennyiben szorongásait, vágyait, traumáit segítenek feldolgozni. Egy világrend összeomlása, hanyatlása, dezillúziója olyan keret, amely már a múlt század elején is megvolt. A traumák – akár egyéni, akár társadalmi –, lényegében nem változnak, ezért volt szerencsés Hász könyvében ezeknek a kulturális tartalmaknak a feldolgozását az 1900-as évek elejére tenni.

1772657_1.jpg

A Fábián Marcell és a táncoló halál műfaji kódja tehát kultúrtörténeti vagy társadalmi detektívregény, ahol nemcsak a detektív személye, hanem a társadalmi miliő is fontos. A regény történelmi környezete a boldog békeidők korszaka (a 19‒20. század fordulójától az első világháborúig), az Osztrák-Magyar Monarchia részét képező Bácska, és az éppen magyar kormányzóság alatt lévő Fiume és Abbázia. Belső narratív világa, mikrotörténelme a bácskai régiótól az Újvilágig terjed, e régió különböző anyanyelvű karaktereihez. Regionális kisrealista regényként is olvasható, olyan valós történelmi személyek szerepelnek benne, mint Gozsdu Elek, vagy egy fikciós jelenet erejéig Jókai Mór. A regény egy korabeli hőstípust mutat be, a mindenkori hős irodalmi toposzának alakmását, a modern és etikus, század eleji hivatalos nyomozó figuráját, Fábián Marcellt, aki társadalmi és magánéleti szinten is a környezetéhez képest morális többlettel rendelkezik.

Vannak történetek, amiket az írónak meg kell írnia, máskülönben a lelkiismerete nem hagyja nyugodni haláláig. Érzi az ember, ha ilyen történetre akad. Tudja, fiam, kicsit olyan ez, mint az ön elhivatottsága, amellyel az igazság felderítéséra törekszik. Valami hajtja, valami megnevezhetetlen belső erő, amelynek nem képes ellenállni. Így vannak ezzel az írók is. Régen dalnokok adták tovább a hősök legendáit, manapság az írók dolga megírni azokat. - Nem hiszem, hogy én hős lennék. – Teljesen mindegy, hogy maga mit hisz! (21.)

Zomborban vagyunk, kicsit olyan, mint Kosztolányi Pacsirtá-jában Sárszeg (a vajdasági Szabadka irodalmi mása), a modernizálódás útján elindult, de alapvetően provinciális kisváros. Itt él a jogvégzett detektív, feleségével Ódry Amáliával, és éppen felgyógyulóban van, amikor roppant különös halálesetek történnek.

Táncolt, vagy valami ahhoz hasonlót művelt, egyik lábáról a másikra ugrált, közben forgott maga körül, hujjogatott, olykor tapsolt. Fejét hol az égnek emelte, hol lehajtotta, akárha legényest járt volna, csak éppen mégsem. Aki táncol, az boldog. Annak lényéből öröm és elégedettség sugárzik. De Csavojác arcán szenvedés tükröződött. Erős, bikanyakú ember volt, széles vállakkal, combnyi karokkal. Marcell látta már őt a vállán egy félsertéssel közlekedni az üzlete előtt, mikor árut szállított, meg se kottyant neki, még a levegőt sem vette szaporábban. De Csavojác Iván most a végkimerültség határán járhatott. (97.)

Miből tevődik össze a Hász regény olvasmányossága? Alapvetően abból, hogy életrejtélyek felől közelít. Hangulati elemekből, korabeli helyszínekből, atmoszférateremtésből, a szereplők világképéből, néhány „oroszos” önvallomástól, amit a regényben leginkább Dombóváry Eleonóra a Zomborba költözött, a pályát elhagyni kényszerülő színésznő képvisel, aki nevében viseli Bovarynét.

Mert Isten se nem jó, se nem rossz. Ha létezik egy hely valahol a végtelen világmindenségben, ahol Isten szeretete uralkodik, az biztos, hogy nem itt van. Itt a földön magunkra vagyunk hagyva, de mégsem vagyunk teljesen egyedül: lelkünkben hordozzuk az isteni szikrát. Különböző adottságokkal és hiányosságokkal érkezünk erre a világra, de ez mindannyiunkban közös. Akinek sikerül ezt az isteni szikrát meglelnie magában, az képes lesz irányítani a maga sorsát. Ura lesz életének. (154.)

Hász regénye történetközpontú, de a karakterre is fókuszál, ami elsősorban a szépirodalomra jellemző. Fábián Marcell Flaubert-i impassibilitével szemléli a dolgokat, megnyilatkozása mindig fegyelmezett és tárgyilagos. Minden detektív figurának van egy előképe, nem lepődnék meg, ha Fábián Marcell figurájára nemcsak Murdoch nyomozó, de Kondor Vilmos regényeiből ismert Gordon Zsigmond is hatott volna. (A Murdoch nyomozó rejtélyei kanadai televíziós sorozat, melyet 2008-ban mutattak be. A sorozat alapjául Maureen Jennings Detective Murdoch-regényeinek szereplői szolgáltak.) Hász szövegének – akárcsak Kondorénak – van önmagát meghaladó tétje, amennyiben horizontot nyit a század eleji békeidők korántsem békés világára, ahol a karakterek többsége valamilyen egzisztenciális válságtól szenved, ami alól Fábián Marcell sem kivétel. A könyv belső történetében Hász nemcsak a kissé ironikus hősértelmezést, de a bántalmazás időtlen – még nem definiált – témáját is fókuszba állítja. Nem nagyon mélyen és részletgazdagon, de intelligensen. A Hász-narratíva úgy tesz igazságot, hogy reprezentálja, láthatóvá teszi a század eleji tanulatlan, áldozattá váló fiatal lányok társadalmi csoportját. A kisváros reprezentatív és kevésbé reprezentatív figurái nyomakodnak, filozofálnak, félrelépnek, morgolódnak, csábítanak, bántalmaznak, ölnek, tehát élnek. A szerzőn keresztül megszólaló elbeszélői hang letisztult, de nem alulstilizált, az egyes szám harmadik személyű narráció az időtlen esztétikum nyelvén szólal meg, szereplői nyelvi egyénítése a régió nyelveinek szelíd ütközése által történik.

Hász szereplői (többnyire) életszerű figurák; ugyan melyik detektívregényben szerepel egy század eleji vegetáriánus, aki a teozófia híve, ráadásul nő? Az életszerűségre ráerősít a szereplők otthonélmény nélküli élete, a beilleszkedés és az idegenség állandó jelenléte, vagy az aszimmetrikus nemi szerepek, egy olyan korban, amikor a szexuális zaklatásnak még neve sem volt.

Aztán egy alkalommal, amikor ott ültünk a feleségemmel a cukrászdában, megpillantottam azt a fiatal lányt, ahogy a kávéfőző pult mögött álldogált, éppen senkit nem kellett kiszolgálnia, elmerengett valahova a távolba, valahova a kirakat ablakán túlra. Annyira valóságos volt, nem képzelet szülte fikció: élt, lélegzett, szép volt, és üde, nagy, álmodozó szemekkel. És ott, helyben, támadt egy ötletem. Kiderítettem a nevét, a lakhelyét, beosztásomból adódóan ez nem jelentett akadályt, és attól kezdve neki címeztem a leveleket. Névtelenül, persze. Megírtam, mennyire magával ragadott a varázsa, és megkértem, engedje meg, hogy a leveleim révén titokban hódoljak a szépségének. (55.)

Hász történelmi regényei után ez a detektívtörténet talán szerzői invenció az újregionalizmus diskurzusba helyezésére, mint legitimációs eljárásra, ahol a régió iránti lojalitás teret kaphat, hiszen egy könyv nem csak tükör, ajtó is. A kritika elején szó volt róla, a mű nem hibátlan. Az antré – a regény felütése – kissé körülményes és lassú, azonnal overdózist kapunk később nem szereplő, de teljes névvel ellátott, kevéssé jelentős szereplőkből. Az elkövető lelki portréja nincs eléggé kidolgozva, ez még akkor is igaz, ha indítéka lelkileg hiteles diszpozíción nyugszik. Túlzottan sok név szerepel a regényben – majdnem nyolcvan –, ami aránytalannak tűnik a könyv oldalszámához képest (329). A nevek fele passzív szereplő, csak említve vannak, ami elnehezíti az olvasó figyelmét, de talán a térségre jellemző interkulturális lenyomat erősítése volt a cél. Amire ma égető szüksége van a lektűrnek, benne a bűnügyi irodalom kódexének, az egy fair művészeti diskurzus és újraértés, hiszen az univerzumot történetek alkotják, nem atomok, és nem Hász Róberten fog múlni. 10/7

Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál. Kortárs Kiadó, Budapest, 2019

Szólj hozzá!
2023. augusztus 26. 21:25 - Csintalan Jozefin

Past Lives (Előző életek), 2023

Filmkritika

Nemcsak az irodalomban létezik a kivonás művészete, hanem a filmekben is. Irodalmilag, művészileg, és a hétköznapokban olyan információs túlterhelés alatt állunk, hogy néha kívánatos az érzelmi poggyász alóli mentesítés. Tudjuk értékelni, amikor nem hozzáadnak  valamihez, hanem kivonnak, mégis kapunk valamit.

Murakami Haruki, Agota Kristof, Constance Debré például ezt a stílust műveli az irodalomban, és most van ez a Celine Song film, ami a szabad és természetes érzékenységre, a tiszta impulzusokra épít. Olyan, mint egy Mark Rothko festmény, mint egy pár piros alma a szalmakosárban. Megkomponált, mégis a kötetlen örömből fakad, tiszta és egyszerű érzést kelt. A filmtörténet roskadozik az elszakított szerelmesektől vagy ezek variációjától. Sok év múlva találkoznak, aztán lesz valami. Vagy nem. Celine Song filmje is erre az alapötletre épít, de minden filmkockából érződik, másképp nyúl hozzá, mint az elődei. A buddhista filozófiai in-yun tétele inkarnálódik, hogy két lélek minden találkozása az elmúlt életeikben történt számtalan interakció vagy közeli kölcsönhatás eredménye. Lehet-e ezredéves bölcsességeket és spekulációkat adaptálni mai korra, vagy elmeakrobatika kell, hogy a nyugati kulturális szocializáción átesett emberben ez a gondolat affinitást keltsen? Persze, a szubsztancia dualizmust mi is ismerjük (test és lélek kettőssége), és az ember csak remélheti, az ő lélektársa – ha van ilyen – nem Grönlandon fókavadász, hanem itt lakik a városban, egy másik utcában. Szóval, erre az in-yun spiritualizmusra van felfűzve a film, és nem vitatom, hogy minden ember, akivel találkozunk elvesz és hozzátesz valamit a lényünkhöz, de én mégsem az in-yun-nal magyarázom a találkozásokat, hanem azzal, amivel Nora férje Arthur (John Magaro), a tulajdonképpeni véletlennel, azaz a dialektikával.

https-_cdn_sanity_io_images_xq1bjtf4_production_39213b4892d1826c340a9ef7f4f0503a7b5ab4fb-3840x2063_custom-322fa5a391c39da5e7aa754528e89cc1ef3add11.jpg

Jelenet a filmből

De ki Nora Moon (Greta Lee)? Egy New Yorkban élő fiatal-középkorú drámaíró, aki kislánykorában a szüleivel vándorolt ki Dél-Koreából. Gyerekkori osztálytársával Hae Sung-al (Teo Yoo), kedvelték egymást, de amikor a lány emigrált, elszakadtak egymástól. A fiatalember sok év múlva a neten megkeresi, és elkezdenek újra kapcsolatban lenni egymással, laptopon videócsetelnek, a lány New Yorkból, a srác Szöulból. A lány kultúrát cserélt, idővel megházasodott, a fiú nem. Elszakadás, újratalálkozás. Lehet ezt szentimentalizmus és romantika nélkül ábrázolni, úgy, hogy az érzelmek ne sikkadjanak el? Nagyon is. Banális sztori, mégis ereje van. Nincs benne tragikus mélység, de mélység igen. Hae Sung katalizátorként működik, Nora és Arthur házasságáról súlyos igazságok lesznek kimondva, de ahogy az életben szokott lenni, ezeknek le kell ülepedni, mert ami elsőre légneműnek és súlytalannak látszik, idővel ólomként nehezedik majd rájuk, de ez a mozi már csak a néző fejében létezik, a film nem megy el idáig. Norának és Arthur-nak látszólag több köze van egymáshoz, házasok, mindketten írók, szeretik is egymást. Van-e valami, ami mégis e rétegek mögött bujkál? A jól elvagyunk vajon helyettesíthető valami mélyebbel, valami elementárisabbal? Van-e valami, amiért valakihez több közünk van, mint másokhoz? Ki teszi nagyobbá az életünket? A film nem mondja ki, nem dönti el, ránk van bízva. A Girls (Csajok) című sorozatban* Hanna Horvath (Lena Dunham) radikális választ ad a kérdésre, elég-e a véletlen, az azonos érdeklődési kör és a praktikum? Egyértelműen nem. Boldogabb lett ettől az élete? Nem tudjuk meg soha. A La la Land (2016) című Damien Chazelle film katartikusan ér véget, nem sajátja a "kivonás művészete", de van benne valami újszerűen és vizuálisan romantikus, mint ebben a filmben is. A titka az, hogy két teljesen egyenrangú partner utazik a Szerelem-Galaxisban, nincs régimódi romantikus megoldás, mégis megszakad a szívünk, amikor eljátsszák a "Mi lett volna ha" című játékot a végén. Lehet, Celine Songot is ennek a filmnek a befejezése ihlette meg? 10/10

*S06/E08 23:05

Bechdel-teszt pozitív

Celine Song: Past Lives, 2023

 

418969504_760449939443598_7845682444428375607_n.jpg 

 

 

 

Szólj hozzá!
2023. augusztus 16. 16:02 - Csintalan Jozefin

Partizán – Kőszeg Ferenc

Műsorkritika

A 2000-es évek elején egy menekülttáborban dolgoztam. Emlékszem, egy nap jött a Helsinki Bizottság Kőszeg Ferenccel. A menekülttábor vezetője reggel odajött hozzánk. "Még kávét sem főzhettek nekik." Persze, rögtön tudtam, azért, mert egy szélsőjobboldali barom. Minden szolidaritásom Kőszeg Ferencé volt. Sosem gondoltam volna, hogy az akkori szolidaritás 2023-as nyár végére úgy párolog el, mint a nyári zápor esője..

Egy ember alkotása, életműve árnyalódik-e, ha bizonyos kérdésekben olyan álláspontot képvisel, ami nem egyeztethető össze a korszellemmel, mert az illető oldschool etikát képvisel szocializációja, életkora, vagy más okok miatt? Úgy tűnik Kőszeg Ferencnél egy rossz értelemben vett öntudatlan nosztalgia működik a múlthoz, amelyben felnőtt, és ahol a gyermekek következmény nélküli abuzálása a rendszer része lehetett. De akkor is. Ma is publikál, ennek a rendszernek is a része, ismernie kell a mai normákat. Ez a hozzáállás nem magyarázható csak a liberalizmussal. A privát szférában lehet a kutya elásva, magánemberként talán másként viszonyul a szexualitás és a hatalom kérdéséhez, ezért nem lát tisztán. Mindig fura, amikor valaki megáll a politikai edukációnál, és nem érdekli a többi elnyomott társadalmi csoport: nők, gyerekek, hajléktalanok, és a többiek. És persze, a lényeg. Alapélménye a hatóságokkal szembeni harc, ez az ő imprinting-je, hallhattuk. Ők az ősellenségei, ezért veszti el végképp a tisztánlátását. Olyan, mintha a férjünk szeretője megmentené a Földet egy becsapódó aszteroidától, de másnap tovább fanyalognánk, mit keresett vele a fürdőkádban, mikor betoppantunk. Sejtem, mire gondolhat Kőszeg, de nem mondja ki. A fiatalok nemi szocializációjában ad abszurdum segítők, mentorok lehetnek a tapasztaltabb felnőttek, ami jó hatással lehet a szexualitásukra később. Beavatás extrákkal. Franciaországban egy szellemi-irodalmi mozgalom épült erre. Én gyalázatosnak tartom, de nem mindenki gondolkozik egyformán. Kőszeg Ferenc liberálisként azért halna meg, hogy mindenki, minden körülmények között elmondhassa véleményét a szólás- és véleménynyilvánítási szabadság jegyében. Érvelésében azonban pontosan annak a nyilvánosságnak a kizárását hangsúlyozza túl – elég abszurd –, amiért egész életében dolgozott. Ezek szerint a nyilvánosság is kétarcú, mint Janus isten. S. P. volt televíziós szerkesztő és műsorvezető esetében – együtt maszturbált fiatalkorúakkal – nincs áldozat, nem magának akart örömöt okozni, hanem másoknak. Szóval, mindenki nyugodjon le, nincs itt semmi látnivaló? Kőszeg Ferenc szerint az igazi ellenség a "merev szellem." Nem tudnék én sem jobb szót kitalálni. Gulyás Mártont kritika érte, egy idős embert kellemetlen helyzetbe hozott. Tévedés. Gulyás a Partizán brand-jének megfelelően járt el, a korszellemet helyezi fókuszba, azt az ethoszt, amely jól megalapozott konszenzus eredménye. Bónuszba megkaptuk a liberalizmus esszenciáját, mit jelent, ha lefordítjuk egy hétköznapi helyzetre. 10/10
 
(A Partizán videóban az inkriminált rész 1 óra 3 percnél kezdődik). 

Szólj hozzá!
2023. augusztus 13. 17:44 - Csintalan Jozefin

És egyszer csak... And Just Like That 1-2. évad

Sorozatkritika

Olvasva a sorozatról szóló kritikákat, úgy látom, van, aki nem ragadta meg a lényeget, amikor unalmasnak, és semmitmondónak tartotta. Valószínűleg háttal ült a képernyőnek. Ezzel szemben a sorozat egy mozgóképre átültetett megoldóképlet. Mire megoldás? Az életre, akkor is ha a felső osztály problémáiról szól. Mert miközben nézzük, rájövünk, semmiben, de semmiben nem különböznek tőlünk. 

Ennek a sorozatnak – mint sok másiknak – a modern irónia a központi szervező elve, ez az esztétika az, ahonnan a forgatókönyvírók a világot nézik. Mire eszköz az irónia? Arra, hogy a magas társadalmi osztállyal kapcsolatos elvárásainkkal játsszon, rájátsszon és (néha) érvénytelenítse. Hogy bemutassa a paradox szabadság fogalmát úgy, hogy mindenkinek érdekes lehessen. A három nő, Carrie Bradshow (Sarah Jessica Parker), Miranda Hobbes (Cintia Nixon) és Charlotte York (Kristin Davis) – a barátaikat is ideszámítva – a New York-i elithez tartoznak, ki-ki a maga specialitásával, és azt látjuk, társadalmi helyzetük csapdában tartja őket, amiről mi, Kiskunfélegyházán azt hisszük, ilyen nem létezhet, ezek az emberek mindent megtehetnek. Dehogy. Társadalmi helyzetük nem a szabadságot teszi lehetővé, hanem elvárások és béklyók tömegét. Ezért ironikus az egész. Majdnem mindegy, Park Avenue vagy Kiskunfélegyháza, a problémák mindenhol egyformák. Persze, a Park Avenue kulturális asszociációja tágasabb. Az eszköz tehát a modern irónia, a mondanivaló pedig, hogy társadalmunk morálisan, etnikailag, rétegződésében észvesztően divergens lett. Ezért megoldóképletek az ilyen sorozatok. Modern Vergiliusként vezet minket, és a hangsúlyt nem a nagy drámákra teszi. Amúgy, kinek mi a dráma. Ha életünk szerelme meghal, az a legnagyobb veszteség. Ha szexualitásunkat közel a hatvanhoz sem tudjuk bekalibrálni, az igenis dráma, és ha úgy érezzük, egyedül fogunk meghalni, az is elég nagy probléma. A sorozatok más sorozatokból nőnek ki, mint ahogyan az irodalom is más szövegekből születik. Mindig ugyanazt írják, csak kicsit másképp. Ezeknek a karaktereknek, szövegeknek és párbeszédeknek a sokadik változatát látjuk, és a kölcsönvett szövegek mindig ironikusak. 

sara-ramirez-cynthia-nixon-and-just-like-that-season-2-64afc5ccc764c.jpg

Sara Ramirez (Che Diaz) és Cintia Nixon (Miranda Hobbes)

Világunk erkölcsileg bonyolult és kétértelmű, ezért kellenek a sorozatokban a mesék leegyszerűsítő mintái. A mai világ és a mese együtt az irónia varázsos keverékét adja. Mi van annál mesésebb, hogy a királylánynak a herceg miatt el kell költöznie a palotájából? Vagy, hogy Hamupipőke megunja a háztartási munkát, Csipkerózsikát meg felébreszti egy herceg. Mindezt persze korszellemmel átitatva, másként Angela Carter-nek (1940-1992) felesleges volt 1979-ben megírni a The Bloody Chamber (Véres kamra) című művét, melyben letépi a tetőt a régi és szexista tündérmesékről. Az És egyszer csak... a Szex és New York-ból hajtott ki, a Szex és New York meg a Central Park West című 1995-ös sorozatból, aki emlékszik rá, sosem fogja elfelejteni Majsai-Nyilas Tünde magyar hangját, ahogy Mädchen Amick-et szinkronizálta, miközben az cigaretta füstöt fúj mostohaanyja, Mariel Hemingway gardróbjába. Az És egyszer csak...-ot beterelték az öregedés bosszantó aspektusa felé, erre van felfűzve a sorozat. Elhanyagolt korosztályi probléma az öregedés, ha nőkről van szó? Igen, de most nők milliói fognak saját problémájukra ismerni. A legjobb, ami ezzel a sorozattal történt, hogy Samantha (Kim Cattrall) helyére behozták Che Diaz stand-up komikus nem-bináris* figuráját, aki még az én heteroszexuális fantáziámat is megmozgatta, annyira szexi. Karakteréhez nagyon kellett Sara Ramirez, a Julliardon végzett – a valóságban is nem-bináris – színész, aki révén nem kis löketet kapunk a társadalmi érzékenyítéshez, és milyen abszurd, mert a valóságban kemény antiszemita a kisasszony. Hát igen, a nézőknek hozzá kell szokni a nem heteroszexuális jelenetekhez, és nem lesz egyszerű. Na, de amiért ez egy nagyszerű sorozat, az a szöveg elején emlegetett megoldóképletek sora. Valós, és igen problémás élethelyzetekre látunk megoldásokat, vagy egy megoldást. Nekem az tetszett a legjobban, amikor a királylánynak el kell hagyni a palotáját, mert a hercegnek túl sok frusztrációja kötődik a helyhez. Annyira nyilvánvaló és jogos, mégsem jutott volna soha magamtól eszembe. Vagy amikor Carrie azt mondja: "Van, akit a múltban kell hagyni, de van, akit nem." Fanyalgóknak: a sorozat egyik központi motívuma az állandó közös evés – irodalmi és filmes toposz – mindig többet mond önmagánál, ha művészetről van szó. Az ebédek ára ugyan fedezi Banglades éves GDP-jét, de most nem ez a lényeg. Nem véletlenül kapják a kezdő írók: "Írj egy hálaadás napi vacsora asztal körüli párbeszédet." És Carrie-ék remek dialógusokat folytatnak, az embernek csorog a nyála, de hát ehhez Darren Star és Michael Patrick King kellett. Akinek pedig Charlotte York-ból (Kristin Davis) volt elege, annak mondom, az is irónia.∗∗∗∗∗

* A nem-bináris olyan személy, aki nem kizárólagosan férfiként vagy nőként határozza meg önmagát

És egyszer csak...And Just Like That (AJLT), 2021-2023, Michael Patrick King, 1-2. évad

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!
A gonosz fotelkritikus
süti beállítások módosítása