Régen egy ismerősöm kipróbálta magát a stand up comedy műfajában, valamiért azonban nem jött össze neki. Akkor nem tudtam miért, ma már igen, főleg úgy, hogy megnéztem ezt a sorozatot. Körülbelül öt vagy hat igazán vicces embert ismerek személyesen, a többit csak tévéből. Apám például vicces volt, de ez nem jelenti, hogy alkalmas lett volna a stand up comedy-re, az ugyanis egy szakma, olyan, mint a villanyszerelőé. Tanulás is, érzék is kell hozzá. Annak a bizonyos ismerősömnek azért nem sikerült, mert a legfontosabb hiányzott belőle: az őszinteség, az önismeret, és mások megnevettetésének vágya

Párizsban vagyunk, ez már önmagában is ingerlő körülmény, pláne, ha valaki frankofil, és most is siratja, hogy Napóleon 15 millió dollárért képes volt eladni Lousianát. Ha nem így lett volna, az Egyesült Államok ma frankofon ország lenne. De hát kellett a pénz, érthető. Szóval, Párizsban van egy Drôle nevű hely, ahol kezdő és nem annyira kezdő stand up-osok lépnek fel, a tulajdonos Bling (Jean Siuen) maga is az, de még nem jutott a csúcsra. Mi jelenti a csúcsot? Hát az Olympia színpada. Emlékszik még valaki  Charles Aznavour-ra vagy Mireille Mathieu-re? Na, ők is ott léptek fel. Bling-re és három feltörekvő barátra fókuszál a sorozat: Aïssatou-ra (Mariama Gueye), Nezir-re (Younès Boucif) és Apolline-ra (Elsa Guedj). Apolline kilóg a sorból, tőrőlmetszett fehér, felső-osztálybeli lány, a francia arisztokrácia szépreményű tagja. Karaktere nagyon ismerős, valahol Greta Gerwig és Lena Dunham között félúton, kicsit dilis, de tehetséges. Mindig mondom, hogy a sorozatok hordozzák a korszellemet, nem véletlen, hogy fekete-afrikai származású nő viszi a prímet, ők persze nem tudják, miket hordott össze nemrég Nacsa Olivér Magyarországon a nők és a humor témájában. Szóval, Aïssatou a francia Pottyondy Edina, azzal a különbséggel, hogy ő mélyen merít magánélete bugyraiból, amit magyar kolléganője nem csinál, pedig ha engem kérdezne, azt mondanám, bátran tágítsa a határait. 

Mariama Gueye (Aïssatou), Jean Siuen (Bling), Younè Boucif (Nezir), Elsa Guedj (Apolline)

A legviccesebb dolgok mindig társadalmi-kulturális különbségekből és párkapcsolatokból születnek, mindkettő kimeríthetetlen tárháza a hülyeségnek. Persze, stand up-olni bármilyen témáról lehet, nekem is eszembe jutott pár ötlet, de nagyjából két év kellene, mire kidolgoznék egy poént. És addig mit csináljak? De a sorozat nemcsak a poénokról szól, hanem a barátság stádiumairól is, hol fent, hol lent az óriáskerék, és a legszörnyűbb fenevad, ami a barátokra leselkedik az a siker természete, akár a miénk, akár másoké. Aïssatou-ra több nyomás nehezedik kisgyermekes anyaként, és egy még oly megértő férj határai is hol ide, hol oda tolódnak. Remek karaktereket fújtak össze a forgatókönyvírók, mindegyik ismerős, a fantasztikus színészi munka miatt lettek elképesztően egyediek. Ki ne ismerné a nagyon tehetséges, de alapvetően léha és önmagán átlépni nem tudó srácot? Az önsorsrontás nagymesterét, aki hiába kezdi mindig újra, destruktív késztetései végső fokon mindig erősebbek lesznek nála, ezért rendre elbaltázza a lehetőségeit. Vagy a patológiásan narcisztikus anyát, aki mások szenvedését kizárólag operákban és festményeken ismeri fel, saját háztartásában nem. De a sorozat legnagyobb tanulsága, amit minden kreatív és feltörekvő ember már tud, hogy "Soha nem vagy kész" meg hogy a "Készenlét a minden", Shakespeare után szabadon. Sherlock Holmes és Watson doktorra hajazó képességeim ellenére sem tudtam kinyomozni, ki játszotta Apolline anyukáját, csak mert kenterbe veri Naomi Watts-ot is, hogy olyan nagyágyút mondjak, aki nem szerepel a sorozatban. Még a taxisofőr neve is oda van írva a stáblista végére, meg a sokkal kevésbé jelentős mostoha apa is, csak mert a La Comédie Française színésze, Hervé Pierre. Ez milyen már? ∗∗∗∗∗

Standing Up (Felemelkedés) 2022, francia sorozat, S01/E06 NETFLIX

 Következik: The Crowded Room, 2022, S01/E10 

Ha van valami, ami a nemzetközi elitben a legnevetségesebb, a legmegvetendőbb és a legszomorúbb is egyben, az a Birkin táska. A turkálóban a kezembe nem venném, vagy félre dobnám, mert ingyen sem kéne. Miért? Mert a legtöbb ronda, és morálisan elfogadhatatlan. Leginkább ez utóbbi.

Nem a sztorival van baj, hogy Jane Birkin (1946-2023) brit származású francia színész egyszer a szalmatáskáját a repülőn nem tudta feltenni, mert minden kiesett belőle, és pont a Hermès egyik nagyágyúja ült mellette, akit megihletett ez a jelenet egy olyan táskatípus tervezésére, amelyben vannak zsebek. Egy városi legendával több vagy kevesebb, kit érdekel? Szépen lassan, de biztosan az elit – nőkből álló részének – nélkülözhetetlen darabja lett. Persze hogy nem a férfiaké, ők arról híresek, hogy egy szál gatyában is elvannak, nekik soha semmit nem kell magukkal vinni, minden elfér a farzsebükben. Ettől férfiak. A világháborúkban menetfelszerelést kellett cipelniük, el tudom képzelni, hogy egy életre elegük lett, és megelégedettséggel nézik a málhával felszerelt nőket.

A Birkin táska iránti vágy épelméjű ember számára felfoghatatlan, de az elit más logika szerint működik. Az egyik kezedet lefoglalja, olyan leszel, mint egy félkarú óriás, ha valamit meg akarsz nézni, meg akarsz fogni, egyáltalán, használni akarod a karodat, le kell tenned a földre, vagy a lábad közé szorítani. Korlátoz. Éveket kell rá várni. Egy tengerparti nyaralót lehet venni az árából. Krokodilok szenvednek érte. Milyen elvetemültség kell ehhez? Hogy alakulhatott úgy a világ, hogy a társadalomnak ez a része ennyire fontosnak tartja, hogy megkülönböztesse magát a mosdatlan tömegtől?

A Birkin táska nemcsak annyi. Aki erre képes, mindenre képes. Ez világnézet, ez politika, ez vallás, ez nem magánügy. Hiába tiltakozott később Jean Birkin a krokodilok legyilkolása ellen, késő volt, mint Gróf Apponyi Albert beszédének 1920-ban a francia Külügyminisztérium dísztermében. Hogy lehetne egyetlen percre megbízni valakiben, aki éppen egy Birkin táskára vár? Nem mernék hátat fordítani neki. Akinek Birkin táskája van, képes ellopni a falatot egy etióp kisgyerek szájából, képes hazavinni egy halott zsiráfot a szafariról, képes egy elgázolt embert hat láb mélyen elásni az erdőben ahelyett, hogy hívná a rendőrséget. Sose bízz abban, akinek Birkin táskája van. 

∗

Jane Birkin 

∗ 

"Unom már, hogy megöljem az összes szeretődet, egyszerűbb, ha veled  végzek." Írja Prosper Mérimée az 1845-ben írt Carmen című regényében. Ezt a mondatot ma már nem lehetne leírni, nem stimmel a korszellemmel, de Benjamin Millepied filmjében egyébként sincs semmi az eredeti regényből vagy operából, kivéve a spanyol nyelvet, a flamencót, és a hősnő nevét. Nem ez a baj vele, hanem, hogy modorosra sikerült ez az eszképizmust központba állító filmalkotás

Millepied (1977) koreográfus, aki annyi rendezővel dolgozott már együtt, hogy nem csoda, ha elkívánta tőlük a filmrendezést. Darren Aronofsky Fekete hattyú (2010) című filmjét is ő koreografálta, később elvette feleségül a főszereplőt, Natalie Portmant. Nincs ezzel semmi baj, amikor a The Bear (2022) című sorozatot néztem, végig azt éreztem, séf akarok lenni, mint Jeremy Allen White. Aztán emlékszem, mekkora élmény volt a nemrég meghalt Carlos Saura 1983-as drámai erejű filmje: egy flamenco tánccsoport belső dinamikáit ötvözte azzal a féltékenységgel, melyet a táncosok vezetője Antonio (Antonio Gades) érzett a címszereplő Carmen iránt (Laura del Sol). Millepied napjainkba helyezte a történetet, Carmen (Melissa Barrera) nem cigány, hanem fiatal mexikói lány, aki át akar szökni a határon az Amerikai Egyesült Államokba, Aidan (Paul Mescal) pedig önkéntes határőr, amikor drámai körülmények között találkoznak. Persze, a cigányok és a mexikóiak között van hasonlóság, mindkettő az euroatlanti kultúra kívülállója, testével, bőrszínével jelzett kisebbség, a mindenkori Másik. Ez a Carmen beszél angolul, autót vezet, öntudatos és autonóm – ez utóbbiban hasonlít a feldolgozások karakterére –, a férfi főszereplő Aidan azonban nem olyan, mint a többiek.

Marina Tamayo a film egyik jelenetében. 

A poszt-posztmodern korban nem lehet a szereplőket egy az egyben átemelni a korábbi feldolgozásokból, pedig számtalan volt már. Még Carlos Saura filmjében is a férfi főszereplő rendkívül macsós. Ha valamiben új és erős a Carmen ezen változata, az a férfi főszereplőt dekonstruáló rendezés. Paul Mescal a Normális emberek (2020) című sorozatból katapultálta magát nemzetközi porondra, nem érdemtelenül. Vonzerejének két összetevője van, passzív, érzékeny, ugyanakkor erős. Ez a keverék varázserővel bír, és sokkal jobban megfelel bizonyos elvárásoknak, a világ egyik részének ugyanis már elege van a mérgező férfiasság kultúrájából. Aidan karaktere csak bizonyos értelemben passzív, a macsóság felől nézve, Carmen mégis férfiasnak látja, pedig sem jogosultságtudat, sem birtoklás, sem kontrollvágy nem jellemzi. A férfias jelző nem is jó szó a karakterre, de Carmen tömören és egyszerűen szerette volna kifejezni magát, amikor a férfiről beszélt.

Minden film, amelyben flamenco van, vonzó, egzotikus, önmagában hordozza egy kisebbség lenyűgöző öntudatát és jogosultság érzését, mindezt olyan kifejező erővel, amely vizuálisan ellenállhatatlan. Millepied azonban nem jól integrálta a történetbe, szétesőnek, modorosnak tűnik. Látszik, hogy a mise en scene konfigurációjához szokott a szeme, színpadi jelenetekben gondolkodik nem mozgóképben. Van egy jelenet, Carmen és Aidan menekülnek, itt-ott emberek csoportjával találkoznak, ebből lesznek a táncos jelenetek, de az nem szerencsés, hogy a táncosoknak egyforma ruhájuk legyen, mert az nem spontán, nem illik a jelenet dinamikájába, ahol a rögtönzés és a menekülés a túlélést szolgálja. Persze, lehet ez magasabb művészi szempont, a női szolidaritás, a sisterhood vizuális megjelenése, ahol az öltözet egyformasága talán pont ennek a kifejezése. Ennek ellenére van pár tartalom nélküli klisé, a művészi tudatosság görcsössége, fejet hajtás a nagy elődök, a filmes szimbólumok és metaforák előtt. Főleg Aidan PTSD vizualizációi ilyenek. Van azonban egy mondat a filmben, ami felér a flamencóval: "Sose feledd, hogy ami elől menekülsz, az majdnem mindig az, ami felé futsz." Marina Tamayo (Carmen anyja) és Rossy de Palma (Masilda) látványa katartikus, olyan világba viszi a nézőt, amire a legjobban vágyik. 5/3

Carmen, 2022, Benjamin Millpied

A művészeti írók sokszor hozzák szóba a képzőművészet valódi és véletlen közönségét reális kontextusban, azaz, hogy értetlenül állunk a modernista és posztmodern alkotások előtt. Egy absztrakt expresszionista alkotást legalább olyan nehéz megérteni, mint egy modernista verset. Művészettörténet szakra kellett volna járni, hogy közelebb kerüljünk a megfejtéshez? Úgy tűnik, vigyáznak, hogy minden abban az arisztokratikus buborékban maradjon, ahova valaha tették. Itt nincs helye a demokráciának. William Butler Yeats is utálta, ezért tekintik sokan fasiszta költőnek. 

A modern és posztmodern képzőművészet kegyetlen művészeti ág. Saját hiányosságainkra mutat rá. Olyan, mint az irodalom és a film, amikor olvasunk, vagy nézünk valamit, egyéni történetünket visszük a befogadásba: korábbi olvasmányainkat, társadalmi szerepeinket, iskolázottságunkat, osztályhelyzetünket, a nemünket, a rasszunkat, a hitünket és a filozófiai beállítottságunkat. Ezeknek az egyediségeknek a kombinációja szimbolikus jelentésekben mutatkozik meg, leginkább abban, hogyan értelmezzük egyénileg a modern képzőművészeti alkotásokat, ha szemtől szemben állunk vele. Alain Badou francia metafizikus gondolkodó azt mondja a festészetről, hogy a láthatatlan láthatóvá tétele az ézékelhető forma szingularitásán keresztül. Olyan kép létrehozása valamiből, aminek nincs képe. Creatio ex nihilo, de ezt nem Badou mondja, hanem én. Csintalan Jozefin fotelszakértő átlagos befogadónak számít, ő az, akiről a művészeti írók azt állítják, ha modernista alkotásokkal találkozik a képzőművészetben, akkor értetlenkedik. Mivel Csintalan Jozefin mindenkinél okosabb akar lenni, és mélyen sérti az önbecsülését, ha valamit nem ért, ezért Thomas Stearns Eliot költészetét kezdte tanulmányozni, ha őt megérti, mindent érteni fog. A tudás kis mozaikokból áll, az innen-onnan összeszedett  darabkák egyszercsak összeállnak. Amikor Heidegger néhány foglamát összekötötte a képzőművészet nagy titkával, úgy érezte, új világ nyílt meg. A festészet a létfelejtés ellen van? A csoda felismerése? Az akárki lét elkerülése? Az autentikus élettel kapcsolatos? Ok, de mit jelent ez, ha egy belvárosi galériában vagyunk? Gál András, Jovánovics Tamás, Bak Imre, Szilárdi Béla, Drozdik Orshi és a többiek alkotása olyan lesz, mint egy egyetemi szigorlat. Négytagú kompániánk múlt pénteken tehát felkerekedett, hogy ellátogasson az Einspach galériába. A műértő tehetséget a kis társaság kulturális újságírója képviselte, a többiek nem fedték le teljesen a műértéshez szükséges potenciált, gyógyszerész, kábeltévé szerelő, és Csintalan Jozefin. A Budapestig tartó úton Jozefin megosztotta előző nap felcsipegetett tudását, előadva a Grál-legenda szimbolikus értelmezését, a termékenység mítoszt, ahol a szűz és fiatal lovag a szuronyával (fallikus szimbólum) meg akar keresni és meg akar tölteni egy kelyhet (női nemi szerv). Aztán, hogy a modern művészet nem akarja utánozni a klasszikus festőket, nem akar ezeregyedik csendéletet, ahol a szőlő egyszer felül van, aztán alul, aztán tesznek mellé két körtét is, meg egy fehér rózsát, hogy érdekesebb legyen. A modernista festőknél a szőlőszemek feketék és kocka alakúak. Nem azért, mert nem tudnak élethű szőlőt festeni, dehogynem, csak nem akarnak. A csendélettel nincs semmi baj, csak a gyümölcsök helyett épületekből is állhatnak, mint Bak Imre hommage képein (Morandi III.), mintha az élettelennek ugyanakkora hatása lehetne, mint az élőnek. Sokan látogatnak várakat, ők tudják a legjobban. 

Gál András képe

Gál András monokrom vagy polikromatikus (?) műve volt az első értelmezésre váró alkotás, és a kis kompánia megegyezett abban, hogy fallikus, és a kurátor úgy rakta fel, hogy egy liliomot tartó kéz egy félig mutatott emberi test alatt legyen. Egyértelműsítettük a szituációt, bár két művész alkotásáról volt szó. Már az kérdéses, milyen színű a kép? Málnafagylalt, málnahab, vagy lila? Amit legelőször kell megtanulnunk, hogy nem rólunk szól semmi, de a globális kapitalista marketing-etikához szokott világunkban ez fura, mert ott kiszolgálnak bennünket, pedig nem is kértük. Az alkotó behív minket egy olyan játékba, amihez csak később kapunk kedvet. "Na, mit szólsz?" "Kibillentettem a magabiztosságodat?" "Azt hiszed, te vagy az élet császára, és mindent jobban tudsz?" "Te is tudnál ilyet csinálni?" "De nem csináltál még." A befogadó azt hiszi, a monokrómia (egyszínűség) azt jelenti, van egy szín, amit felvisz a vászonra valaki. Dehogy. Rengeteg színt visz fel, hogy a végén egyszínű legyen. Paradox? Eltér attól a hétköznapi akárki léttől, ami a legtöbbünknek ismerős? Persze. Szoktunk a mindennapokban arra gondolni, milyen fantasztikus egy szín? Nem, mert létfelejtésben vagyunk, nemcsak a színekre nem gondolunk, hanem arra sem, hogy mekkora csoda, hogy itt vagyunk és láthatjuk őket. Ezért akarnak orrbavágni a nem-ábrázoló alkotók. Minden róluk szól, és nem szabad besértődnünk. Vannak művészeti előzmények, hagyományok, amibe belehelyezkednek, és van a személyes folyamat (magazinokban flow-élménynek mondanák), ami a festékvásárlással indul. Szelektálás, vászonfelfeszítés, festékek felvitele, eszközök (akár mosogatószivacs is lehet), anyaggal való játszás, leuralás, és sokszor egy kis alkohol. Kit nem nyügözött még le a festékek állaga és színe? Csintalan Jozefin nagyon is emlékszik, amikor kamaszkorában meglátott egy gyönyörű pasztellkréta készletet. Kegyelmi-katartikus állapot volt, nem mert hozzányúlni. Vagy annak a műanyag virágnak a színe, amit gyerekkorában a barátnője hajában látott, és bármit odaadott volna érte? És az első osztályban használt lila ceruza, amiről azt hitte, ha azzal írná a matemetika dolgozatot, ötöst kapna? Mi lesz ezekkel az érzésekkel? Elfelejtjük. Mikor jönnek elő? Amikor kilépünk az akárki létből, és művészettel találkozunk.

Szilárdi Béla Untitled 2023 akril, vászon

A kulturális újságíró-író Szilárdi Béla négyzetes képei előtt azt mondta: "Nem látom benne a szenvedést." Csintalan Jozefin arra gondolt, azért, mert nincs benne szenvedés. "Bizonyos rend szerint ábrázolt kaleidoszkóp." "Belső lelki tájkép." Ezeket mondta az újságíró. A Szilárdi képek is egy folyamat eredményei. Nála a polikromatikust szó szerint kell érteni, jórészt tiszta színek, napsárgák, pirosak és kékek. Szilárdit is a festék nyügözi le elsősorban, és bár ő is a nem-ábrázoló modernista hagyományt követi, több támpontot ad a befogadónak. Mivel az értelmező szubjektivitás a képzőművészetben a legnagyobb, tágabb teret ad a Szilárdi képekhez. Két közepes méretű négyzetes kép egymás alatt, egy egész négyzetet ad ki. Az absztrakt formák és a színek hasonlóak, minden ismétlődik, mindegyik csak egy kicsit tér el a többitől, mégsem egyformák. Variációk egy témára. Kis különbségek narcizmusa, ez az alkotó játéka. A négyzetes keretek miatt a rendet érezzük a játéktér első elemének. Az alkotó a rend embere, ezen a renden belül játszik, ahogy a kis geometrikus formáit elhelyezi hol itt, hol ott. Nem is teljesen geometrikus, mondaná. A kis különbségekkel piszkálja fel a befogadót, meg azokkal a színekkel, amelyekkel nem enged teret más színeknek. A polikromatikus, ami egy színné válik a végén, egy fáradt napsárga hatalmas méretben, azonnal eléri, hogy egy másik színt akarjunk látni. Ebben van az ereje, hogy fondorlatos módon egy másik szín után vágyakozzunk. Mint az író, aki egy tálról ír inkább, amikor a női szexusról akar mondani valamit. Szilárdi nem ilyen, ő nem fondorlatos. Rendező elve a rend tehát, amely keretbe foglalja a belső izgatottságot, az életből kiharapott színes részeket, de annyira szép és színes minden, hogy a befogadóban felsejlik a "sok szépségből melyiket" dilemmája, a fügefa-szindróma festészeti változata. Továbbmenve, a polgár és a művész antagonizmusa van színekbe fojtva.

Jovánovics Tamás The Ethernal Dilemma of Abstract

Gyógyszerészünk Jovánovics Tamás geometrikus képe előtt az emberi szervezetet látta, lentről felfelé haladva, pedig mindenki fentről lefelé nézte. Ő nem. Az entropikus széteső, kalamajkás legalsó négyzetes képet a káoszból kivezető útnak látta, míg mindenki más az entrópia születését nézte felülről lefelé. Csintalan Jozefin Drozdik Orshi Pornográfia című 1979-es grafikáját sajnos egyáltalán nem értette meg, talán túl sok mozaikból próbálja összerakni, azt ami eleve egész. A pornográfia az ami, nincs többletjelentése, mert a viktoriánus írók tettek róla annak idején. Mi lehet itt a többletjelentés? A gesztus, hogy a nő, aki a pornográfia tárgya és passzív elszenvedője uralja most a témát? Vagy a női comb maga is férfi nemi szerv? Ki tudja? Csintalan Jozefin sem tudhat mindent. 10/10

Drozdik Orshi Pornográfia, 1979, rajz, alapozott vászon

Einspach Fine Art & Photography H-1054 Budapest, Hold utca 12. Phone: +36 20 935 9889

Summer Wine csoportos kiállítás

A kiállítás 2023. július 28-ig tekinthető meg.

Einspach Fine Art & Photography Summer Wine – csoportos kiállítás

enteriőr

A Harangvirág utcai fotelszakértő Jozefin két dolgot imád a filmekben. Ha a patriarchátus kap egyet a pofájára, és ha irodalommal kapcsolatos dolgokra fókuszál akkor is, ha a két jelentésrendszer összeeresztése problémás (könyvből film). Ebben a filmben mindkettő jelen van, azonban Jozefinen kívül senki sem fogja észrevenni. Ezért kell írni róla.

Ha valaki olyat mond egy filmben – megfelelő körülmények között –, hogy Dickens túl szentimentális volt, valószínűleg azért, mert szavanként fizették, és mindezt egy kétéves gyereknek mondja, az alkalmas levenni a lábáról a nézőt. De a legjobb, amikor egy filmben saját karaktereddel találkozol, azzal az undok, utálkozó típussal, akinek semmi sem elég jó. Valakitől nem azt kell megkérdezni, mit szeret – ugyan –, hanem azt, hogy mit nem. Ez ugyanis energetizál, szárnyakat ad, a fantázia a negatív tartományba repülhet. Miért? Mert az ember ilyen gané, a jó unalmas neki, abba hosszú távon belehal, igaz, a rosszba még hamarabb.

A főszereplő A. J. Fikry az a kortárs, reflektív és kritikus karakter, aki nem veszi be a mások által felállított kánont és marketinget, és ennek hangot is ad. Mindjárt az elején felsorolja azokat a műfajokat, amiket utál, a  fotelszakértő Jozefin pedig a sorozatok kivételével tökéletesen egyetért vele. Azért bevallani, hogy utálod a posztmodern irodalmat (egy részét mindenképp) és a meséket, különösen ha árva gyerek van benne, maga is irodalmi tett. Szóval, napjaink, Massachusetts, Hyannis környéke, és egy fiktív sziget (szimbolikus hely), nem kell keresni a térképen. (Alaszkában van ugyan egy Alice nevű sziget, de nem ott forgatták a filmet.) Itt él A. J. Fikry (Kunal Nayyar) könyvesbolt tulajdonos.

Jelenet a filmből

Füles fotel, asztalka, réz állólámpa, ha valaki meg akar pihenni, vagy bele akar olvasni egy könyvbe. A hely mesés, otthonos – kicsit rendetlen – de ettől barátságos, nem úgy, mint A. J. Fikry. Egy nap eltűnik az értékes, első kiadású Edgar Allan Poe kötete, és innentől az élete gyökeres változáson megy keresztül. Nem lehet nem észrevenni a dialektikát: minden rosszban van valami jó, még ha az elején nem is tudjuk. És milyen már, hogy azt mondja Poe Tamerlane című könyvéről, hogy vacak.

Miért hiszünk neki? Mert sznobok vagyunk, és ha valaki azt mondja, a Princeton Egyetemre járt, elalélunk, és onnantól nincs ember a földön, akinek elhinné, ez a Poe kötet jó.  A. J. Fikry élete lassan rendeződik, nyárra tél, télre nyár következik, és persze eljön a szomorú fordulópont is a narratív felépítésben. Önálló novellát érdemelne, amikor a néző azon könnyezik, hogy a főhős sír, mert egy szomorú részhez ér a könyvben, amit olvas. Milyen drámai, milyen érzelmi íve van, csak nagyon nehéz megírni. Egyáltalán, van egy csomó bölcsesség a filmben. Azt a tételt, hogy minden időzítés kérdése, más filmekben is mondták, de könyvekre vonatkoztatva még nem. "Néha a könyvek nem a megfelelő időben találnak ránk."

Persze, van egy csomó könyv, aminél soha sincs megfelelő idő, mert hiába remekmű, valamiért nem érdekel akkor sem, ha öt évre lecsuknak, ha nem olvasod el. A börtönben persze ráfanyalodnál. Csintalan Jozefin soha, semmilyen körülmények között nem olvasná el a Moby Dick-et. Miért? Mert elviselhetetlenül maszkulin, például nincs benne egyetlen női szereplő sem. Ennek a filmnek nemcsak a bölcsességek csepegtetése az egyetlen erénye, hanem az a bizonyos szubtilis pofon a patriarchátusnak. Minden filmben – hacsak nem totálkáros valamiért a férfi –, mindig ő vezeti az autót. Itt nem. Soha egyetlen filmben sem hallottam, hogy egy nő sokévi házasság után egy autóban, amit ő vezet nagyon higgadtan azt mondja a férfinek: "Rossz ember vagy." "És ami még rosszabb, engem is azzá tettél." Amelia (Lucy Hale) könyvügynök figurája, akinek köze lesz majd A. J. Fikry-hez, tökéletesen egyenrangú partner, semmilyen hatalmi egyensúlytalanság nincs, egy közösen eltöltött vacsora után például a férfi szedi le az asztalt.

Gabrielle Zevin (1977) könyvéből készült a film, 2014-ben első helyen vezette a The New York Times bestseller-listáját, és harminc nyelve fordították le. Belegondolni is rossz. Egy még fiatal nő, nem elég, hogy a Harvardra járt, és ha nyaralni megy, mindenhol ott lesz a polcon egy könyv, amit ő írt. Remélem, legalább Kínában nem találja meg mandarinul. Harminc nyelvre lefordított alkotás magyar szerzőnek egy párhuzamos univerzumot jelent, mert minden kisebbségi érzésünk alapja a nyelvünkben lapul. Jó, angolul, németül, még franciául vagy spanyolul csak-csak. De oroszul, arabul, malájul esetleg hindi nyelven, azért az valami, a finnről, dánról, meg a máltairól nem is beszélve. Még jó, hogy belgára meg brazilra nem lehet. Az A. J. Fikry-t játszó Kunal Nayyar az Agymenőkből lehet ismerős, ő volt az asztrofizikus, de még Csintalan Jozefin sem ismerte fel a film végéig, akárcsak a rendőrnyomozót alakító David Arquette-et. Lám, hogy megváltoztat valakit egy hátrafésült haj. 5/5

The Storied Life of A. J. Fikry, 2022 Hans Canosa

Kadarkai Endre műsorát végignézve arra gondoltam, jó volt, érdekes volt, különösebben nincs mit írni róla, hacsak azt nem, hogy tényleg, tíz éve történt, hogy egy reggel, a kilenc órai pogácsás-ásványvizes születésnapi partija előtt, az ünnepelt Büky András Barnabás, a Feldmár Intézet stratégiai igazgatója levetette magát az ötödik emeletről a mélybe. MDMA (extasy) volt a szervezetében, pedig sosem drogozott. Utána kellett nézni, nem vitás.

A Harangvirág utcai fotelnyomozónak – Jozefinnek – lett pár gondolata. Egy Török Szabolcs nevű fiatalember elmegy Feldmárékhoz, mert házassági problémái vannak, segítséget kér, és nemsokára ő lesz a Feldmár Intézet stratégiai igazgatója. Mintha Jozefin felkeresné régi gimnáziumát, hogy másolatot kérjen az elveszett érettségi bizonyítványáról, és mielőtt becsukja a tanári ajtaját, valaki utána szól, nem akar-e matematikát tanítani, Mariska nénit ugyanis a sztrájk miatt kirúgták. "Kettesre érettségiztem", mondaná Jozefin. "Nem baj, majd belejössz." "Megmutatjuk, hogy kell."

Török Szabolcsból nemcsak stratégiai igazgató lett, hanem Büky András Barnabás is, Feldmár András és Büky Dorottya* intézet igazgató neve után szabadon. Senki nem mondta neki: "Nézd Szabolcs, megértjük, hogy minket tekintesz a szüleidnek, de lásd be, ez a névváltoztatás patológiás, mi ezt nem támogathatjuk." "Miért?" kérdezné Szabolcs. "Azért mert nem akarunk úgy kinézni, mint egy szekta." Ha már semmilyen érv nem használ, még mindig ott van a "Mert nagyon gáz" és a "Nem egy Quentin Tarantino filmben vagy" mondat. Szóval, ezt a sztorit leszámítva, nem volt semmi extra a beszélgetésben; megint megtudtuk, az anya egyoldalú hibáztatása mindenért Feldmár András olyan becsípődése, amit nyolcvanhárom évesen sem tud felülírni, igazi patriarchális mítosz, amit visz magával mindenhova, mint Robert Gida a fülesmackóját.

Milyen igaz a mondás, ha nem csinálsz semmit, nem hibázhatsz. A nem jelenlévő apa baromira megúszott mindent. Előre is elnézést, a kisember talán nem olvasott minden Feldmár-irodalmat, ahol ez szóba került. Jozefin elnézte ezt az idős férfit, aki még mindig, mindenért az anyukáját hibáztatja, pedig akkor még nem tudta, ennél sokkal nagyobb gáz is van. Kadarkai azzal indított, hogy Kovács András Péterrel (stand up komikus) való beszélgetése nemrég kicsapta a biztosítékot néhány embernél, mondván nem készült fel belőle és megkérdőjelezhető dolgokat mondott. Kadarkai nem nevesített senkit, ezt maga Feldmár tette meg, Mérő Lászlót és Mérő Verát említve. A kisember nem olvashat mindent a Facebookon, utólag azonban utána nézhet. Feldmár András magyarázata éppen elfogadhatónak tűnt,  Jozefin arra gondolt, végül is nem interjút készített, neki nem úgy kell felkészülnie valakiből, mint annak idején Vitray Tamásnak. Elég az indukció, az egyediből következtetni az általánosra.

Feldmár András hazament, lefeküdt, a fal felé fordult, el akart aludni, de nem sikerült, mert rájött valamire. Megtépázták a nimbuszát. Kadarkai elbaszta, degradálta, kihasználta, leleplezte, gazembernek állította be. Nem a műsorban mondta neki menet közben – tête-à-tête – nem, a Facebook oldalára írta ki. 

Jozefin először azt hitte, Büky András Barnabás öngyilkosságának a felemlegetése akasztotta ki Feldmárt, de nem, inkább Mérő Vera és Mérő László kapcsán születhetett a dühe, a Kovács András Péteres dolog miatt. Elolvasva Mérő Vera Facebook bejegyzését, nem lehet vele nem egyetérteni, de Filákovity Radojka erről szóló cikke is jó. Ízlelgessük a "leleplezel" és a "gazember" szavakat. A fotelnyomozó arra a következtetésre jut, ha ezeket valaki önmagával kapcsolatban használja, nem valakitől idézi, annak jelentése van. A Cui Bono? (római jog) kérdés mindig arra kíváncsi, kinek az érdekét szolgálja, kinek jó az, ami történik?

Kadarkairól életszerű, valós feltételezés lenne, hogy egy interjú alanyát kihasználja, degradálja, le akarja leplezni és gazembernek állítja be? Miért tenné? Ennek körülbelül annyi az esélye, mint, hogy holnap Lior Razzal (Fauda) sétálok a Central Parkban. Nem inkább arról van szó, hogy azért dühös, mert a két téma közül az egyik, vagy mindkettő azt jelzi, gebasz van, és le kellene jó mélyre ásni? A Büky András Barnabás-sztori nem akaszthatta ki ennyire, le van zárva, csak önmagával kell elszámolnia, ha van mit, de nyilván nincs.

Miért ne lehetne bármi annyira transzparens, hogy egy műsorvezető szóba hozhassa? Mondhatta volna, "Endre, erről nem szeretnék beszélni." A Mérőék érvei azonban más kategóriába tartoznak, erős érvek, adekvát felvetések. Ha valaki akkora terapeuta, mint Feldmár András, akkor tudnia kell, annak a Kadarkait degradáló SMS-nek semmi, de semmi köze Kadarkai Endre műsorvezetőhöz. Ahhoz egyedül Feldmár András egójának és az önmagáról szóló mítosznak van köze. Köszönjük András. 5/5

*Büky Dorottya (1961-2022)

Ez a film nem Tuza Tóbiás Benjaminról szól, hanem a családjáról, akik szeretik és elfogadják úgy, ahogy van. Menet közben persze olyan kérdéseket tesznek fel, amire nincs egyértelmű válasz, mert ezeket még Tobi sem tudja, vagy nem akarja elmondani 

Tobi tizenévesen nem tudhatta, milyen elméleti vita dúl a kortárs feminista diskurzusokban a transzpolitikáról, hogy a két tábor, a transzpolitikát támogató és a transzokat kritizáló oldal hogyan esik egymásnak, milyen jelzőket aggatnak az ellenoldal képviselőire, milyen elméleti és gyakorlati érveket használnak álláspontjuk megvédésére. Tobi csak azt tudta, hogy nem akar lány lenni, vagy ahogyan a transzpolitika fejezi ki, a "születésekor kijelölt nemével" nem tudott azonosulni. A film egyik érdekessége, hogy Tobival nincs mély, feltáró beszélgetés arról, hogyan jutott el ahhoz a vágyhoz, hogy fiú lehessen. Bakony Alexa, a film készítője a családi kontextusra fókuszál, aminek két oka lehet. Egyik, hogy sem az alkotó, sem a már nagykorúvá érett Tobi nem tudta volna a közönség számára hihető érvekkel alátámasztani az átalakulás vágyát, anélkül, hogy ne hétköznapi és közhelyes érvekkel hozakodna elő.

A transzkritikus feminista elmélet ugyanis igen erős érvekkel rendelkezik a valódi okokról, vagy mondjuk úgy megkérdőjelezi a transzneműség premisszáit, és az alkotók nem akartak egy elméleti vita filmes változata lenni. Úgy döntöttek, maradnak a gyakorlat és a valóság talaján, mert egy vágy mindenképpen valóságos; valaki a biológia nemével ellentétes nemhez szeretne tartozni. A másik, hogy nem ennek a filmnek a kompetenciája a transzpolitika vitáját eldönteni vagy belefolyni: homoszexualitás transzformálásáról, vagy a férfi nemi szerepek elsajátításának vágyáról van-e szó. Bakony Alexa filmje azt mutatja meg, milyen szerepet tölthet be a szülői támogatás, és a család ilyen határhelyzetben. A film minden kockáján szerepelnek a szülők, nem véletlenül. Tuzáék nem a kozmopolita vagy a nyugati kultúra emblematikus figurái, nem a high society liberális elitje, hanem egy nyírségi falu (Gyulatanya) polgárai, akik a tárgyi és habitusbeli körülményeket tekintve a Kádár-kori Magyarországon szocializálódott kisemberek, akiknek sem hatalmi, sem vagyoni helyzetük nem engedi meg alapjáraton a határátlépés politikáját. Mégis megteszik, és ez a film lényegi mondanivalója. A szülők átlépik a határt az elfogadással, Tobi azonban végül nem lép át semmilyen megváltozhatatlan határt. (Mi történt vele azóta, nem tudjuk).

Tobi a Pride-on. Jelenet a filmből

A Tobi színei egy lázadás története, a nemi szerepét elfogadni nem tudó lányról, aki a nem-csere okait azonban mélyen a homályban hagyja. Kezdetben nem az általában vett nemi szerepek ellen lázad, hanem csak a női szerepkészletet utasítja el – főleg a kinézetre vonatkozó normákat. Mivel a film nem foglalkozik az okokkal, hiszen ez rendkívül érzékeny és támadható terep, a néző saját képzeletére van bízva. Saját megközelítésemben a falat borító dél-koreai fiúbandák rendkívül feminin megjelenése alapvetően hatott Tobira, nagyon is elképzelhető, hogy egy érzékeny korban lévő lázadó kamaszra akkora hatással voltak, hogy miattuk (k)öltözött egy időre a másik nem birodalmába, vagy fordítva, a falra posztolt banda ennek az érzésnek a következménye. Ennyire  kifinomultan femininnek lenni – dél-koreai fiúbandák – paradox, parodisztikus és felforgató politikai-művészi tett, a transzvesztita szubkultúra volt ilyen illegális határátlépő annak idején. Más élettörténeti tapasztalatot, amit vissza lehetne fejteni, nem prezentál a film. 

Tuza Éva, Tobi anyukájának narratívája ugyan bekúszik a képbe, "természet vagy Isten tévedésének", kvázi fejlődési kudarcnak tételezve a helyzetet. Tuza Éva nehezen kódolja Tobi színeváltozásait, a befogadó pedig érzékelheti egy lehetséges és tudatos stratégia halvány körvonalát is, az elfogadással párhuzamos összezárás törzsi gesztusát, azt az egységfrontot, ami az ellenségesnek tételezett külvilág kivédésére is szolgál. "Nem akarom, hogy téged bántson bárki is", mondja Tobi anyukája. Egész társadalmunk különbségekre és kategóriákra épül, így van a nemekkel is, mondta Michael Foucault francia filozófus egykor. Tobi a női nemi szerep elutasításától a nemi szerepek általános megkérdőjelezéséig jut el – mely fordulópontot a film szintén homályban hagyja. Tobi megérkezik egy legitimálható állomáshoz, a nem-bináris felfogáshoz, ahhoz, hogy valaki nem helyezi el magát a kétosztatú (bináris, azaz vagy nő vagy férfi) skálán, a nemi és egyéb identitást spektrumnak képzelve, nem szorítja önmagát önként és dalolva egyik kategóriába sem, amit minden heteroszexuális is megtehet: viselkedését sem maszkulin, sem feminin présbe nem helyezi, vagy legalább  átjárhatóvá teszi az utat. ∗∗∗∗∗

Tobi színei, 2021, Bakony Alexa

Kislánykoromban tele volt a könyvszekrényünk puha kötésű Albatrosz könyvekkel, híres magyar és külföldi bűnesetekről szólt a legtöbb. Egy Hamrák János nevű felvidéki magyar például eladta a budapesti Rottenbiller utcát a múlt század elején. Az emberi szélhámosság örök és határtalan, de két nélkülözhetetlen dolog elengedhetetlen hozzá: jó modor és önbizalom. 

Szélhámosok mindig voltak és lesznek. Nem tudom, szerepel-e a jungi  karakterológiában a fiatal szélhámos nő archetípusa, vagy ezt csak a posztmodern kor termelte ki magából. De, hogy a valóságban létezik, az biztos, Anna Sorokina-nak hívják, ő a Tinder Svindler női kiadása. Egy pszeudologiás pszichopata (mondjuk azt, hogy csak a sorozatban), aki elhiszi saját hazugságait, és átértelmezi a "Higgy magadban" imperatívuszát. Amikor meghallotta, hogy a sztorijából sorozat készül, azt akarta, hogy Margot Robbie játssza. Megint elgaloppirozta magát, Robbie egy konform szépségideál (már akinek tetszik), Anna Sorokina pedig egy kifejezetten jellegtelen arcú nő (van, akinek tetszik). Végül Julia Gardner játszotta, nagyon jól. (Ha engem majd lecsuknak és sorozatot csinálnak belőle, Celeste Dalla Porta játsszon, ez lenne a kérésem.)

 Baloldalt az igazi Anna

Sorokina felvette az Anna Delvey nevet, ami tényleg sokkal jobban hangzik, Hamrák János is a Wild Gusztáv nevet használta – nem véletlenül –, amikor a Rottenbiller utcát burkoló bükkfakockákat tüzelőanyagnak adta el a fázós budapesti polgároknak. Elképzelni nem tudom, hogy valaki hitelkártyákat tud használni egy agyonbürokratizált nagyvárosi korporét közegben, kitalált névvel. Magyarországon minimum házasságot kell kötni, hogy más nevet használjunk, de az okmányirodát akkor sem lehet megkerülni.

A sztori igaz történeten alapul, egy orosz kislány – Anna Sorokina – Németországba emigrál a szüleivel a Szovjetunió felbomlása után, majd egyre nyugatabbra tart, míg meg nem érkezik a világ középpontjába New Yorkba, ahol német örökösnőnek adja ki magát. Egy Közép-Európában szocializálódott embernek maga a kifejezés is agyrém, nekünk magyaroknak a csengeri örökösnő jutott, aki 1300 milliárd forintra tartott igényt. Örökösnőnek lenni azt jelenti, most még nincs pénzem, ezért mások finanszírozzák az életemet. Persze, a High Society-nak egészen más logikája van, mint az átlagembereknek. A sorozat kilenc epizódban mutatja be Anna Sorokina ténykedését Manhattan szívében, leginkábbis a Park Avenue környékén.

Jelenet a sorozatból

Két főszereplőre fókuszálnak, Vivian Kent (Anna Chlumsky) oknyomozó újságíróra, aki ballasztként ellensúlyozza Anna Sorokinát (Julia Gardner), róla írt sztorija maga a folyamat, ahogy megismerjük ezt a gátlástalan és identitás zavaros ámokfutót, akit a New York-i kerületi ügyész  majd tíz vádpontban talál bűnösnek.

A sorozat nagyon figyelt arra, ne legyen egyértelműsítve a pszichopátia diagnózisa, elvégre élő személyről van szó, neki is jár a jó hírnév védelme még akkor is, ha most éppen házi őrizetben ül valahol Manhattan közepén, mielőtt hazatoloncolják Németországba. Inkább a szélhámosság kreatív oldalára koncentráltak, arra a tényleg kreatív elsajátításra, amit a nagypályásnak beállított brand-jére fordított.

Hataloméhes, mert bevándorlóként nem volt hatalma, lenézett nemzet tagja, az előítéletek ellen csak úgy tudott harcolni, ha valamiben jobban teljesít. Kamaszlányként a divat világát gyarmatosította és szabta önmagára, hogy majd azok a valós szereplők, akik később kapcsolatba kerülnek vele, ezt száz százalékban igazolják vissza. "Nem érzéke van a divathoz, hanem veleszületett, valódi ízlése." Nem diszkont megoldásokban gondolkodott, ha outfitről volt szó, fogalmazzunk így.

Jó szetteket hord tényleg

Persze, veleszületett, meg valódi ízlés nincs, ez kulturális konstrukció és társadalmi helyzettől függ. Az elit kreációit az alsó- és középosztály felől lehet józanul megítélni, a privilegizáltak ezt nem nagyon látják. Egy táska árát, amiből egy öttagú család egy évig lakhat jól, nem lehet morálisan igazolni soha, semmikor. Arra is figyelt a sorozat, hogy kortárs szempontokat is megpendítsen, csak az van, ha ezek egy patológiás személy érvrendszerébe kerülnek, olyan lesz, mint a Pompom-ban a kifordított bundakesztyű, (de hát  mások meg a náci kártyát szokták kijátszani egy érvelés során), Anna Sorokina a feminista lapokat, amikor a "férfiak játszótere" metaforát használja – teljes joggal – az üzleti élet szabályaira, vagy a "fiatal nő, tehát nem kell komolyan venni" előítéletét emlegeti, miközben az igazi baja az, hogy nincs egy vasa sem. 

Anna Sorokina karakterének előnye, hogy nem érdeklik a párkapcsolati nyűglődések, nem a pártalálásra fókuszál, annál sokkal fontosabb dolog érdekli, a művészet. Vajon, tud harapós társadalomkritikát adni egy sorozat, ha majdnem minden szereplője – a védőügyvédet és az újságírót kivéve – fád és ironikus értelmiségiekből áll, akiknek szemmel láthatóan felháborodni sincs igazán kedve? Belefásultak a jólétbe, a valóságtól való lényegi elszakadásba, egy törtető pszichopata viselkedését egy nekik szóló valóságshow részeként értelmezik, de hát a sorozatnak pont ezek az emberi árnyalatok és elfogultságok bemutatása volt a célja. Ilyen a High Society, emberek. Ha beszélhetnék Anna Sorokina-val, egy dolog érdekelne, mit gondol az orosz-ukrán háborúról. Van egy gyanúm, azt sem tudná, miről van szó, ha nem ír róla a Vanity Fair 5/5

Inventing Anna (Az örökösnő álarca mögött) 2022, S01/E09 Netflix

Következik: The Idol

. 

A felnőttség legbiztosabb jele, ha a cselekedeteink következményeit nagyjából már akkor látjuk, amikor eldöntjük, megteszünk valamit. Ezeknek a döntéseknek egyik alfaja a házastársi hűtlenség, ami minden esetben  kiderül. Nincs kivétel, legfeljebb sokáig tart

Az azonos című filmes változat (1987) és a mostani sorozat közt van egy hasonlóság, pedig a feminista kritika elverte rajta a port annak idején. De a sorozat készítőinek volt jobb dolga is ezek szerint, mint feminista elemzéseket olvasgatni. Kár, mert mindkettőben a felelősséget a férfi szeretőjére hárítják, és ez nem szép dolog.

A filmben Glenn Close-ra, ebben a sorozatban pedig Lizzy Caplan-ra. Nehéz a Fleishmann bajban van (Fleishmann in Touble), 2022 című sorozat után a démonizált nőt látni benne, mert ha Tony Wolff (1888-1953) pszichoanalitikus négy alapvető női pszichéjét vesszük alapul – ott a Hetéra és a Mediális nő kevert archetípusát alakította. Egyszerre volt látnok, intuitív gyógyító, szandál-térdnadrág-lófarok-nosmink kombós barát, és az érzékiség nullfoka. A Fatal Attraction-ben eleinte a Mediális nőt alakítja, aki rosszul kódolja egy nős ember jelzéseit, ezért előbújik az árnyékszemélyisége, és tönkreteszi a férfit.

A megcsalt feleség viszont az Anya és az Amazon harcos típusa, nagy munkabírású karrierista, akit Amanda Peet játszik (Beth Gallagher). Persze, a pszichoanalitikus karakterológia felett eljárt az idő, már poszt-posztmodern embertípusok vannak, akiket nem lehet belegyömöszölni ilyen sémákba. Tony Wolff (C.G.Jung munkatársa) azért mondott pár érdekes dolgot, például, hogy azoknak a nőknek, akik rendszeresen házas férfiakkal alakítanak ki kapcsolatot, nagy szüksége van a feleségekre. 

Joshua Jackson (Dan Gallgher) és Lizzy Caplan (Alex Forrest) a film egyik jelenetében. 

Los Angelesben vagyunk. Dan Gallagher (Joshua Jackson) büntető jogász egy nagy cégnél, Alex Forrest (Lizzy Caplan) pedig áldozatsegítő munkatárs. A nőnek megtetszik Dan, és mindent megtesz, hogy közel kerüljön hozzá. Nyomulása egyszerre manipulatív és kognitív: szellemes, együtt érző, intuitív, az a típus, akitől nem kell tartani, egy atomháborúban is megosztaná a bunkert a másikkal. Filmekben ritka, sorozatokban nem annyira ez a nőtípus. Könnyed, vicces, nagyvárosias és kortárs módon reflektív, spontán, lehengerlő, összeszüretelt már egy csomó vonzónak tűnő viselkedést, tudja, mitől döglik a légy. 

Egy idő után Dan Gallagher sem tud ellenállni. De Alex Forrest-et nem lehet elhagyni. Olyan, mint aki nem tudja, a párkapcsolathoz vagy viszonyhoz – most ez utóbbi a helyes kifejezés – konszenzus kell, a szakításhoz nem, azt egyoldalúan is fel lehet mondani, nem kell a másik beleegyezése, sőt, indokolni sem kell. "Miért szakítottál velem?" "Csak." Ennyi elég, minél hosszabban magyarázzuk, annál több hülyeség lesz összehordva. 

Szóval, a nő nem fogadja el a nemet, és mindenféle ocsmányságot csinál bosszúból. És itt van a hiba. A nőt nagyon hamar beledobjuk az őrült, elmebeteg, nem százas kijelentésekkel felcímkézett dobozba – tök jogosan – ám, a férfi karaktere marad az elegáns glóriás angyal, aki otthon mindent elmond, bevall, megbán, és még a rázós részleteknél sem hazudik, annyira jó fej. Olyan őszinteség ez, mint a sivalkodás, amikor ég a ház.

Jelenet a sorozatból

A sorozat hangsúlyt fektet az előzményekre, pszichoanalitikus szempontból is elemzi a történetet, látjuk, Alex Forrest nem véletlenül lett borderline. Hálás köszönet az alkotóknak, hogy nemcsak az anyával magyarázzák ezt a mentális betegséget, hanem az apával is. (Mindkét szülője agyrém). Az anya egyoldalú hibáztatása mindenért legalább annyira elavult nézőpont, mint Jung és Wolff karakterizálása.

Lizzy Caplan jó színész, de itt és most kissé érthetetlen a szereposztás, gyanús, hogy pont a Fleishmann bajban van miatt gondoltak rá, felfelé ívelhet a csillaga. Glenn Close-t messze nem tudta utolérni, és ez nem kis részben köszönhető az 1987-es film ruhatervezőjének, lakberendezőjének, fodrászának és sminkesének. Ha valaki látta ezt a bizonyos 1987-es filmet, annak a retinájába égett Alex Forrest lakásában az a gyönyörű, fehérre festett téglafal az ággyal együtt, és az a ruha, amit otthon viselt, miközben Michael Douglas, mint Dan Gallagher éppen házasságot tör, 

Mert mindig az a fél a felelős – vagy ahogy Mariska néni mondaná az őstermelői piacon, a hibás –, akinek már van partnere vagy házastársa. Joshua Jackson Dan Gallagher-ként elképesztően jó, sokan zárták szívükbe A viszony (2014-2019) című korszakalkotó sorozatban. Na, és hogy ki ölte meg Alex Forrest-et? Nyolc epizód alatt kiderül, és elég meglepő. 5/4

Fatal Attraction 2023, S01/E08, Pramount

Következik: Inventing Anna, 2022 (Az örökösnő álarca mögött)

A film első képsorainál volt egy intuitív érzésem, a rendezőt Molnár Ferenc Caramel felesége, Szilágyi Szilvi ihlette, aki félig vietnami származású. Nehéz dolga van a  filmeseknek, mindenről csináltak már filmet, mióta a "celluloid" a művészetek egyik ága lett. Ha én filmrendező lennék, én is olyat szeretnék, ami még nem volt. A hetvenes évek, a vietnami egyetemisták és az Agrártudományi Egyetem pont ilyen.

Van egy jelenet, amiről azt hittem vicc, a szereplők földrajzi és politikai tájékozatlanságának a lenyomata. Tibor (Sütő András) az egyik főszereplő megkérdezi valamelyik pályaudvar jegypénztárosától, mikor indul szerelvény Vietnamba. Azt hittem, a pénztárosnő majd ördögien az arcába nevet – a kádárista hetvenes években vagyunk –, és felvilágosítja, Vietnam és Magyarország között nincs ilyen. Mintha ma azt hinnénk, elmehetünk nyaralni átszállás nélkül a Tonga-szigetekre. És volt ilyen. Kéthetente indult. Őrület. Ha ez lett volna egy tévés kvízben a negyvenmilliós kérdés, üres kézzel megyek haza.

Jelenet a filmből

Ennek a filmnek két tanulsága van, a kádári Magyarország szörnyű hely volt, és, hogy aki keres, az talál. Jó ötlet volt összehozni a két idősíkot, az arányok egy kicsit kibillentek a hetvenes évek javára, de mivel majd két órás a film, bőven bele tudtuk magunkat élni a jelenbe is. A sztori az, hogy egy félig vietnami lány Budapestig húzza a gurulós bőröndjét (Londontól), találkozik egy sráccal, aki segít neki felgöngyölíteni egy érzelmi szálat, mely a hetvenes évekig vezet vissza, ahol két egyetemista egymásba szeretett, pedig nem lett volna szabad.

Nem volt türelmem kivárni a film végét, ahol kiderülne, az Agrártudományi Egyetem szponzorálta-e a filmet, talán kevés a hallgató, és így akarták vonzóvá tenni, ki tudja. Egy darabig nem volt világos, a lány nagyszüleiről van szó, akiket a gonosz kádárista hatalom választott el egymástól, de hogy nem egy életre, az a gurulós bőröndös lánynak (Nari Nguyen) és segítőjének, Viktornak (Koltai-Nagy Balázs) lesz köszönhető.

Jelenet a filmből

Alapvetően érdekes sztori, és életemben először megéreztem, milyen filmet szeretett volna forgatni egy rendező. Nem olyan lett, de nem sokon múlott. Az is érződött, hogy kifejezetten kontemplatív film akart lenni, dramaturgiája, narratív szerkezete keleti hagyományokon nyugvó konfliktus nélküli történetstruktúra, de lezárt véggel. Szóval van egy eredetinek mondható történet kifejezetten jó szereplőkkel, érdekes és innovatív vizuális megoldással, amit nagyon díjaztam: amikor ketten beszélgetnek egy autóban, mindkét szereplő feje látszik, egy tükrös és trükkös megoldással. 

Végre látjuk Kocsis Mariannt annyi szinkron után. Ő játszotta a jegypénztárosnőt, akitől megkérdezik, mikor indul Vietnamba vonat. Vagy Kertész Péter gyönyörű, érett, idős hangját. Nagyon jót tett a filmnek ez a pár professzionális színészi jelenlét, Dunai Tamás vagy Takács Kati, akinek szinkronhangja lenyűgöző volt a Babylon (2022) című filmben, ahogy Jean Smart-ot szinkronizálta tavaly. Amíg őt nem hallottam, két szinkron toplistám volt, egyik Kern András Woody Allen-ként, a másik Kovács Zsuzsa, amikor Barbra Streisand-ot szinkronizálta az Ilyenek voltunk (1972) című filmben. Annak idején írni akartam neki, de nem volt hozzá merszem.

Dzhuliya Lam és Sütő András 

A film olyan alapvető érzelmi arzenált használ a szereplők motivációjához, mely nem igényli a különösebb kibontást, nyugodtan lehet őket díszletszerűen, sűrítve, utalás szintjén mutatni, hiszen akkora terheltsége van a szerelemnek vagy az eredetkutatás vágyának a művészetben, hogy ez így éppen elég. Ma sokkal inkább autentikus ez az ábrázolás, mint a mélymagmáig ásás. Mindenki tudja ezeknek az érzelmeknek minden árnyalatát, pont a művészet miatt, ami már minden húrt megpengetett ez ügyben. Elég utalni rá, ahogy ez a film teszi, de ahogy a hozzászólásokat olvasom, azért számon kérik rajta, tök feleslegesen. Nem kell mindent kibontani, olyan, mint a geometrikus művészet, nem kell túlprezentálni a dolgokat. Egyik filmen se kérjük számon saját lelki szükségleteinket.

Azonban van a filmnek két gyengéje. Az egyik a dialógus apparát, a másik Viktor figurája, akit Koltai-Nagy Balázs játszik. Nem vele van a baj, hanem az, hogy ilyen karakter nincs. Túl egyszerű, túl simára csiszolt, minden sava-borsa hiányzik, ami ma egy fiatal srácot jellemez: pszichés és kognitív gátak, személyiségzavarok, modorosságok, kötődési anomáliák, egoista manipulációk, irracionalitás, politikai felhangok, erőszakos bántalmazó attitűd, a jogosultságtudat érchegye, maszkulin üzemmód. Viktor ezzel szemben egy utópisztikus, nyílt, megértő, autonóm, reziliens, egyenrangú, közhelyeket puffogtató futurista pasi, ami talán a Greenpeace aktivizmusnak tudható be.

Jelenet a filmből

Azt mondják egy helyen a filmben: "Akivel találkoznod kell, azzal fogsz is." Próbáljuk értelmezni ezt a mondatot – félresöpörve a nyilvánvalóan spirituális felhangot – olyan nőkre, akik évekig, évtizedekig szenvednek bántalmazó partnertől. Nem az a kérdés, hogy találkoznod kell-e, hanem, hogy miért nem tudtad elkerülni ezeket a találkozásokat. A film megnézésének másnapján sem tudom eldönteni, tetszett-e igazán Sütő Adrás Tiborként (hetvenes évekbeli jelenetek) annak ellenére, hogy világos, ő a magyar Matthias Schoenaerts.  5/4

Az almafa virága, 2023, Szűcs Dóra