A nyár legmelegebb napján jött a hír, felvettek a Színművészeti Akadémiára, mesélte Jozefin Semmi Oszkárnak egy csendes este a gangon. Anyu felszaladt a kertből, néhány féregrágta paradicsomot a kötény zsebéből beledobott a kerti kukába, és megölelt. Meg azt mondta, hogy nagyvárosi lány lesz belőlem, nevetett Jozefin. Mindig ezt akartam, talán a színház iránti vágyam is ebből fakadt. Szürke szemmel lestem az életet, és majdnem mindent a könyvekből tanultam. Legmélyebb érzésem néhány növényhez és állathoz fűzött, mégis tudtam, hogy el kell hagynom az otthonomat, hogy szárnyalhassak. A konvencionális és kicsinyes élet csapdába ejtett, de hát ez minden vidék közös öröksége, nézett fel Jozefin. A civilizáció érzésére, galériákra, színházakra, lehetőségekre, a korlátok és béklyók ellenszerére vágytam. A nagyvárosban van minden, ami igazán számít.

Felviszünk a nagyvárosba, mondta Gábor bácsi, amikor először jöttek értem Manyi nénivel. Jozefin halkan sóhajtott egyet. Felmenni valahová sokkal, de sokkal jobb, mint lemenni. Mélyen elraktároztam az érzést, mint Anyu a paradicsomleveket a spájzban. A Napvölgyi úton töltöttem a nyarakat, Gábor bácsival és Manyi nénivel, és majdnem minden nap lesétáltunk a Kolontár téri piacra. Ott lakik a Szilágyi Miklós. Manyi néni egy magas ház felé mutatott. Rekedt hangon beszélt, barna foltos kezein vörösre festette a körmeit, és mindig volt benne egy szál cigaretta. Néha megengedték, hogy elvillamosozzak a Margit hídig és vissza, de egyetlen híres emberrel sem találkoztam soha. Semmi Oszkár rágyújtott egy Gauloises-ra.  Jozefin nem kért belőle, leszokóban volt.

Szóval, ősszel költöztem fel a városba Gábor bácsiékhoz. Már a felvételi izzasztóműhelyében éreztem, hogy a helyemen vagyok. Hogyan tudtam azonosulni a férfi írók mondanivalójával? Nem, tudom, erre akkor még nem gondoltam. Egy nap a következőt mondta az osztályfőnököm. Képzelje el, maga Virginia Woolf, a kabátzsebe tele kövekkel, és most megy vízbe ölni magát. Amikor a végén kiértékeltek, úgy éreztem, sosem voltam ennyire boldog.

Jess Allen (1966) Even dream about you, 2023

Az egyensúlyt, amivel majd egy éve tartottam kordában a napjaimat, egy estébe hajló júliusi délután borította fel. Városi életemnek súlyos tehertétele volt a metró és a földalatti tömegének összezártsága, csúcsforgalmi lökdösődése. Irtóztam az idegen bőröktől, tapintásoktól, de nem tehettem semmit, új életemnek ez is része lett. Ezen a kora estén a szokásosnál még zsúfoltabb kocsiba szálltam, a fülledt párával telt szerelvényben mindenki összepréselődött és sodródott a tömeggel. Egy középiskolás focicsapat röhögve, ordítva gyűrte be magát, a könyökükkel csináltak helyet maguknak. A feltűrt ujjú, alig ruhájú pestiek főttek saját levükben. Két férfi közé szorultam, és a gyomrom összeszorult. A kocsi zötykölődve megállt, a fényei kialudtak. A nyögések, a szentségelések, a garázda nyerítések és a szakadatlan üvöltés az elviselhetetlenségig fokozódott, és a legsötétebb zugba sajtolva tudtam, semmit sem tehetek a kéz ellen, amely felkúszva a melleimhez ért, majd finoman, a hátamon siklott egyre lejjebb. A középső ujj sietősen dolgozott, ásott, kutakodott, majd megfogta a kezem, és a fémcipzárhoz húzta. Végtelennek tűnt a sötétség, pedig néhány másodperc volt csak. Mikor újra kigyulladtak a fények, a nekilóduló szerelvényben a tömeg hőkölve csapódott ide-oda, majd megindult kifelé. Nem a vakrémület lett úrrá rajtam, hanem a kínos döbbenet. Ha fényes nappal hátulról ütnek fejbe, azt jobban elviseltem volna. Semmi Oszkár csak nézett maga elé, nem kérdezett semmit. Rágyújtott még egy Gauloises-ra. 

Szóval, véget ért a vizsgaidőszak, és a születésnapomra készültek. Anyu már három napja fenn volt a városban. Gábor bácsi alkotmányjogot tanított, tökéletes jó modora mindig észrevétlen maradt. Nagyon kedves volt. Foglaljatok helyet, mit szeretnél inni Jozefin? Esetleg pezsgőt? Frissen sült rántott hús, rizibizi gőzölgött a terített asztalon és egy tál fejes saláta. Boldog születésnapot, mondta mindenki, meg, hogy igyunk az elmúlt nehéz évre. Gábor bácsi magasba emelte a poharat, aztán olyasmiket mondott, hogy amíg az ember fiatal, nyüzsgésre vágyik, és amit egy városról mondunk, azt mindig magunkról mondjuk. Emlékszem, Manyi néni erre azt mondta, hogy ez elég klinikus összegzés, nevetett Jozefin. Annak idején, amikor feljöttem, mindenki egyformának tűnt. Ezt Gábor bácsi mondta, szegény már régen meghalt. Meg, hogy szeretünk hasonlítani másokra, ezt is ő mondta. Emlékszem, Anyu azt mondta erre, hogy vidéken élni inkább kiváltság. Szegény, már ő sem él. Hol a helyünk a sakktáblán, ez a lényeg. Egy bugris mindenhol bugris, egy király mindenhol király, mondta Gábor bácsi, akiben az alkohol már tette a dolgát.

Emlékszem, mindenki nevetett, csak én nem. Manyi néni akkorát sikított, hogy Anyám kezéből kiesett a pezsgőspohár. Egy hatalmas meztelencsiga volt, a salátalevelek között lapult dermedten. Óvatosan megfogtam az izmos kis testét, és kivittem a kertbe. Már biztonságban volt. Aztán amikor visszaültem az asztalhoz, tettem egy kis rizibizit a tányéromra és fenékig ürítettem a pezsgőspoharat. Majd megmondtam nekik, hogy hazaköltözöm. Jozefin Oszkárra nézett. Nem a város tehet róla. Nem vagyok ebben olyan biztos Jozefin. Jozefin felkapta a fejét. Semmi Oszkár most mondta ki először a nevét.

 ∗ 

Eddig csak hülyéskedtem a Xanax-blokáddal. Nem szoktam bevenni belőle, csak vészhelyzetben. És most az van..

Ez az önkéntes sóbányászat olyan, mint az ifjú W. Styron segédszerkesztői munkája egykor egy New York-i könyvkiadó vállalatnál: neki a szemét jutott, míg a főszerkesztők Thomas Wolfe-val foglalkoztak. Amíg a hazai gender tudomány művelői, és a Bécsig zavart tanszék work shopok-on és az MTA faburkolatú szobájában isszák a frissítő zöld teát, addig én Indiába megyek sóért. Mezítláb. Nem kért rá senki, de így érzem magam egy ilyen műsor után. Szabó Péter egy Kun Szilvi nevű nővel beszélget, és már nincs szemüvege, látom. Elkövette azt a hibát, amit Rogán Antal és Csernus Imre: azt hiszi szemüveg nélkül szebb, pedig nem. A szemüveg öltöztet, az arcoknak is van életrajza, és néhányról jobb minél kevesebbet tudni, bár nem pont Szabóra gondolok. Én ennek az embernek őszintén elhiszem, hogy a lelki fejlődés útján szeret járni, élethosszig tartó folyamat, szó se róla, és meg akarja osztani a megszerzett tudását másokkal. Teljesen rendben van, csak nem jó helyen keresgél. Elveszett a sok fűvel benőtt csapás között. Az út, ami vinné valamerre, nehezen járható, és ő a könnyebb ellenállás felé halad, nem úgy, mint Kadarkai Endre. Spiritualitás, ezoterika, egyénileg kidolgozott életfilozófiák, melyek nagyszerűek, csak éppen a megalkotójukon kívül nem szólnak senkihez, mert ami mindenkihez szól, az a tudomány, és borzalmasan kiábrándító, mert sok év tanulás kell hozzá. Persze, nem kell mindenhez tudományos háttér, de amiről most beszélnek, igényelné ám. Aki a társadalomtudomány felől edukált ebben a témában, az nem hisz a fülének a sok csacsiságot hallgatva. Az "új nő" kifejezés ismerős – nem apu szeretője – hanem Somita hasonló nevű ágas-bogas ezoterikus témája. Már címében is megfoghatatlan, nem tisztáznak fogalmakat, például mit jelent ebben a kontextusban a "tabusítás", amiről Szabó állandóan beszél? Nem konceptualizálnak, ezért egy-egy kifejezés bármit jelenthet. A beszélgetés fő csapása, amivel még egyet is lehet érteni, hogy a nők eddig áldozatok voltak. Most is azok, bár ők rendre múlt időben beszélnek erről, ki tudja miért. Szóval, Kun Szilvi szerint az Integrált Nőig kell eljutni, ez a végállomás, de a Harcos Amazon állomáson le kell szállni és körülnézni. Az Integrált Nő esszenciális (lényegi) fogalom Kun szerint, és azt az esszenciát emlegeti, amelyet a feminista filozófia elutasít, a nőknek, a nőiségnek ugyanis nincs lényegi tulajdonsága, csak olyan van, amit a társadalom hozzájuk rendel. Mivel társadalmunk mindig patriarchális volt – ma is az –, ezeket az  "esszenciákat" a patriarchátus rendeli a nőkhöz nemi szerepek formájában. Tehát a "nőiesség" egy társadalmi konstrukció, amiben semmi "természetes" nincs, abból, hogy valaki véletlenül női ivarszervekkel születik, egy egalitárius társadalomban semmi sem következne. Kun Szilvi a Jung-i terminológia megszállottjaként olyan fogalmakkal operál, amit a gender tudomány és a feminista filozófia elvet: karakterológia, szimbólumok, anima vs. animus, a jin-jang tudománytalan, spirituális szókészlete, ami egyáltalán nem a nők helyzetét segíti, éppen ellenkezőleg, azon fárad, hogy a status quo fennmaradjon, csak szebb papírba csomagolva. A lóláb is kibújik hamarost, amíg eljutunk az Integrált Nőig, addig bizony mentor és terapeuta kell, ő segít az "átfájt" dühöt leépíteni. Gondolom, nem kevés összegért, hogy mennyi lehet a tarifa, ki lehet következtetni Kun Szilvi Peruba vezető harminc napos útjából a buja és "nőies" őserdőbe. Az egész fantazmagória a komplementer (egymást kiegészítő) nemi szerepekre van felhúzva, meg a bináris oppozíciókra (ellentétekre), ezek az elképzelések uralják az euroatlanti kultúra magazinokat olvasó nőjének elméjét. A legelképesztőbb ebben a beszélgetésben az, ami hiányzik belőle. Egyetlen szóval nem említik a patriarchátus intézményrendszerét, a felvetett problematikából csak a társadalom van kivonva, az a környezet, amelyben a szóban forgó nők és férfiak élnek és mozognak. Férfiakról és nőkről, beszélnek, holott a nők áldozatiságának nem a "bántó" férfiak az okozói (nincs egységes férfi-fogalom), hanem egy elavult társadalmi berendezkedés, a patriarchátus. Viszont minden a nők hibája, minden, de minden az ő felelősségük. Van egy pont a beszélgetésben, amely vérlázítóan gyalázatos, ez mond el mindent arról, miért nem szabad a tudományosság gyeplőjét elengedni, és egyéni fantazmagóriákat, az agytekervényekből előbújó iszamós hínárt ráengedni a hallgatókra. Kun Szilvi a beszélgetés végén nyílt áldozathibáztatásba fog, amit Szabó Péter modoros aléltsága és tudatlansága fel sem ismer: "Ha kurvának öltözködik, az a férfit becsapja, és meg vannak sértődve azon, hogy őket csak szexuális eszköznek nézi a férfi, de közben úgy néz ki, és úgy viselkedik, hogy ennek (a férfinak) minden joga meglesz." Mire lesz joga, kedves Kun Szilvi? Tessen már erre válaszolni. ∗∗∗∗∗

Akasztják a hóhért, Váradi Júlia beszélget Kadarkai Endrével a Klubrádió Dobszerda című műsorában. Igen, van, hogy a kérdező is érdekes lesz egy idő után, mint Kepes Adrás, Baló György, Szilágyi János, Vitray Tamás, Friderikusz Sándor vagy egykor Mester Ákos. Váradi felveti, Kadarkai más, mint a többiek, de nem a nagyokra gondol, hanem a mostani törpinger szélhámosokra, a bulvármédia hullámain kalézoló széllovasokra, a tekintély nélküli lúdtalpas moderátorokra, akik vidámsága elszomorító, bár mondatról mondatra csikarnák ki nevetést és a jókedvet a hallgatókból.

Az igazi kérdező az ember szívét tépi ki a helyéből, olyan, mint egy Pulitzer-díjas regény dialógusait olvasni, elmerülsz egy másik világba, ahol minden mondat, kérdés előrébb viszi a történetet, egészen a végkifejletig. Íve van, eszkalálódik, kisül belőle valami. Többet tudunk meg a világról, mint előtte. Eddig egyszer rágtam csak be Kadarkaira, amikor Papp Gergővel beszélgetett a Nemek igenje című műsorban, és vendége szexista dumájára nem reflektált, nem szólt közbe. Kadarkainak van mit tanulnia a gendertudományról, kitekintés sem ártana a nemi szerepekről és a feminista filozófiáról, hiszen a létezés "metafizikájának" legelső oppozíciójához tartozik a nő és férfi kulturálisan konstruált ellentéte, minden más ellentét ebből származik. Azért ez csak jól jöhet mint új nézőpont egy beszélgetésben, nem? Nagyon helyes, hogy nem beszél a magánéletéről, a politikai preferenciáiról, de nem azért, amit mond, a kutya máshol van elásva, ezek csak jó okok (racionalizál), de nem a valódi okok. Egyfelől szemérmességből, ezt készséggel elhiszem, de nem szerencsés a Benedek Tibor példa. Azt tapasztaltam, hogy akik nagyon takargatják politikai preferenciáikat, azoknak erre jó oka van. Nem értik a politikai polarizáltságot, nincs elég műveltségük hozzá, a közhelyek korlátait nem tudnák átlépni, és érthetően, nem akarnak csalódást okozni. Vagy saját meggyőződésükről tudják, hogy vállalhatatlan, ezért nem akarnak turnézni vele. Kadarkainál nem az a helyzet, hogy nincs műveltsége, hanem részben a már említett szemérmesség, részben az a vágy, hogy mindkét oldal vitorlájából kifogja a szelet és támadhatatlan legyen. Aki annyit olvas a takaró alatt zseblámpával mint ő, annak ismernie kell a feminista filozófia által kidolgozott tételt, miszerint: "Minden politikai". Ezt megkerülni nem lehet, az egész életet átszövi, nincs az emberi életnek olyan aspektusa – a legszemélyesebb dolgok sem –, amely nem lenne politikai. Nincs "állásfoglalás nélküliség", ez nem létezik, ez abszurditás, egy értelmiségi karakter főleg nem lehet politikailag semleges "castrato." A szoros pártpolitika talán tényleg nem érdekli. Egy közéleti ember annál érdekesebb, minél kevesebbet tudunk róla. Én is pontosan így csinálnám. Kit érdekel egy nyitott könyv? Váradi azt kérdezi, miért nincsenek a szakmában ma olyan formátumok, mint annak idején? Szerintem csak részben igaz, amit Kadarkai mond (szenvedély és rengeteg munka). A médiapiacnak hihetetlenül széles lett a spektruma, az internet által kinyílt világban nagyobb a versenyhelyzet és a merítés. Olyan, mint a somlói borvidék híres kínálata, ha minden héten rendeznek egy bugris fesztivált a hegy lábánál olcsó lőrékkel, senki sem fog felgyalogolni a hegyre. Szilágyi János pimasz és bátor éjszakai beszélgetős műsorai vitathatatlanul érdekesek még ma is, annak ellenére, hogy Szilágyi régi motoros, akitől mi sem áll távolabb, mint a posztmodern, gendertudatos, reprezentáció elvű wok kultúra értékrendje, ami teljesen ismeretlen volt az ő fénykorában. Sokat ígérőnek tűnik Kadarkai tervezett új műsora a "Lélekben", én is nagy "címkéző" vagyok, bár volt, hogy tizenöt év kellett egy címke felállításához, ma már olyan vagyok, mint a kutyák, remek karakterfelismerő képességem van, egyik szomszédomról ránézésre megállapítottam, idült alkoholista és bántalmazó. Igazam is lett. Szóval, Kadarkai profin kiépítette a brand-jét, ennek szerves része a magánélet védelme és a politikamentesség. Érhető ebben a bulvárszemetes országban, hogy valaki a komolyság felé akar elmenni. A kortárs irodalomban is van törekvés az újkomolyságra (new sincerely), annyira, de annyira elég már a galuskás beszédből, a lúdtalpas iróniából és a vicceskedésből. 10/10

Hát persze, mi más lenne? Csak az tudja meg, hogy előtte van még valami, aki végighallgatja a negyvennyolc percet. 

Magyarországon két Paulo Coelho él, az egyik Várkonyi Andrea, a másik Müller Péter, ha meglátom az utóbbit, rögtön az örökbefogadott fia jut eszembe, aki nemrég elfogadott a NER-től valamit, nyilván csalódás. Nem pontos a kifejezés, mert sosem voltam vele olyan nexusban, hogy csalódhassak, nem ismerem a munkásságát, amit meg ismerek belőle, az nem érint meg. Inkább azon morfondírozok, amikor ennek a tizenkét éves kisfiúnak az anyukája férjhez ment Müller Péterhez, miért kapta a gyerek is az író nevét, amikor már volt neki: Kovalcze Végh Péter Iván. Nem tudom, az 1952. évi IV. törvény (Csjt.)** hogyan szabályozta a dolgot, de az én gyerekem biztos nem kapott volna új nevet – pláne, hogy tizenkét éve volt már neki –, mert nem tudnám, nem okoz-e identitásválságot szegénynek. Azt gondolták, ha a Péter azért marad, abból nagy baj nem lehet? Anyukája is Müller Péterné lett, úgyhogy nyugodjunk le, nincs itt semmi látnivaló.

A kút agyonterhelt metafora és szimbólum, egyszerre félelmetes és reménykeltő, attól függ, hol van. A Száhel övezetben biztosan örömforrás, sorban állni a kút alján lévő vízért, haza vinni, és remélni, nem párolog el, mire hazaérünk. A nagyszüleim kertjében naponta százszor elmondták, ne menjek a kúthoz, ne hajoljak a peremére, ezért jó mélyen hajoltam bele, hogy lássam a bádogvödröt.

Az van, hogy a beszélgetést hallgatva nem lettem okosabb, nem tudtam meg többet a világról, biztosan azért, mert nincs affinitásom a spiritualitáshoz, engem a véres valóság érdekel, de szerettem volna tudni, miért tartják ennyien bölcs embernek. Miről szól ez a beszélgetés? Kesze-kuszaságokról, hol Jézus lovag hol Buddha, hol Isten került szóba, az ő hatalmas játékuk, de én arra gondoltam, mindez leginkább Müller Péter hatalmas játéka önmagának és a közönségének. A jó öreg szinkretizmus remek megoldás, ha olyan entitásokat kell egy tető alá hozni, akikről csak a mosdatlan tömeg gondolja, hogy különállóak. Aki olyan magasságokban jár, mint Laár András vagy Müller Péter, azok már tudják, mindez egység, kétség nélkül. A keresztény egyház meg csak néz, ők sosem terelik egybe ezeket a meglett férfiakat, ők válogatnak, mint Mariska néni a szakmári búcsúban, ez ez, az meg az. A nyúl ürege viszont olyan mély, hogy minden belefér.

Az a szép és felemelő ezekben a dolgokban, hogy nem lehet bizonyítani semmit, ezért minden marhaságot összehordhatnak róla. Jézus Szent Szíve például a Bács-Kiskun Megyei értéktárban van egy ideje, de hogy melyik polcon, nem tudom. Hogy mondhatja valaki, hogy "Ott lakik Isten a lelkünk mélyén?" Ez Müller Péter nagy titka, sosem tudjuk meg. Arra hajlítja a gondolatait, amerre a beszélgetőpartnere, flexibilis, így érthető az iránta való rajongás, mindig azt mondja, amit az emberek hallani szeretnének.

"Egy gyerek hoz magával egy rejtett személyiséget és sorsfeladatot." Édes Istenem. gondoljunk a szegregátumban élő cigánygyerekekre. További bornírtságok szabadságról, szabad akaratról, és a véletlenről. Ha a kiszemeltem azt mondaná: "Nincsenek véletlenek", belehánynék a koktélos poharamba. Müller Péter egy hiú, patriarchális megmondóember, akinek a Doktor Herz (1988) című musicaljét egy kortárs Broadway színházból úgy vágnák ki, mint macskát szarni, mert a nőt a férjhez menés, a férfit meg a Nobel-díj kontextusában értelmezi. Nem is az a baj, hogy nem gondolkozunk egyformán – ez viszi előre a világot –, hanem az a mérhetetlen magabiztosság, a kétely nélküliség, amitől megittasulva ontja a bulvárfilozófiai és spirituális közhelyeket, és zsebeli be érte a suskát. 5/1

**Családjogi törvény

Meg kellett néznem, kik alkották ezt a csodát. Kábé nyolc staff writer, akik a legjobb egyetemeken tanulták a drámaírást, fiatal, középkorú, fehér, fekete nők és férfiak. Húsz évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. Ma azonban valóság.

Korunk hőse a detektív.

Könyvkritikát a végével kezdeni legalább olyan fura, mint egy detektívtörténetet azzal, ki a gyilkos. Hász Róbert Fábián Marcell és a táncoló halál című detektívregénye színvonalas, olvasmányos szöveg, noha nem rágjuk le a körmünket izgalmunkban, nehéz letenni, könnyű felvenni, és annyi minden van benne még a nyomozáson kívül, hogy majdnem mindegy, ki a gyilkos. A könyv (egyelőre) egy kétrészes sorozat második kötete, amit Fábián Marcell karaktere köt össze, és szorosan kapcsolódik az előző könyv elbeszélői világához, narratív és figuratív stratégiájához (Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja. Kortárs Kiadó, Budapest, 2017)

Hász Róbert Márai Sándor- és József Attila-díjas, Térey-ösztöndíjas író, 2011 óta az országos hírű szegedi Tiszatáj irodalmi folyóirat főszerkesztője. Még 1991-ben, a délszláv háború miatt hagyta el a Vajdaságot, jelenleg Szentmihályon él (Szeged). Első kötetét (A szalmakutyák szigete, 1995) még az újvidéki Symposion Egyesület adta ki, második kötete a Diogenész kertje már Magyarországon jelent meg 1997-ben, és a Tiszatáj könyvek nyitódarabja volt. Későbbi regényeinek többségét az a Kortárs Kiadó gondozza, mely elsődleges feladatának a rejtett művelődési értékek ápolását és újra kiadását tekinti. Hász több történelmi regényt is írt, A künde című munkája, mely i.u. a 10. században játszódik, két kiadást is megélt (2006, 2013).

A Fábián Marcell és a táncoló halál minőségi szórakoztató irodalom, vagy ahogy az angolszász terminológiában használják, middlebrow regény. Ez a műfaj köztes helyet foglal el a szépirodalom (szövegirodalom) és a lektűr (zsánerirodalom) között. Mi a lektűr? ..."azt a művet nevezzük lektűrnek, amely pusztán a készen kapott műfaji konvktívregényenciók alkalmazásában érdekelt, [...] nincs további poétikai tétje” (Bárány Tibor) Tehát a narrációval, a nyelvvel és a művészi igazsággal nem kísérletezik. A middlebrownak hídfunkciója van e két kategória között, melyek megkülönböztetése semmiféle értékkülönbségeket nem implikál.

Ontológiai, szociológiai, vagy művészeti szempontból magaskultúra és tömegkultúra között nem lehet érvényesen megalapozni a két entitás közötti értékítéleteket, nincs végső érv, csak empirikus, ember által megkonstruált szabályrendszer. Kizárólag az egyes műveket lehet értékelni ilyen-olyan szempont szerint. Kontinentális irodalmi gondolkodással nehéz megérteni, az angoloknak könnyebb, ott van nekik Dickens, aki maga is minőségi szórakoztató irodalmat írt, majd jutott az irodalmi kánon magas fokára. A francia Alexandre Dumas szintén történetközpontú lektűrökkel ért igen magas irodalmi rangra.

Magyarországon a közelmúlt és a mai kortárs middlebrow irodalom példái: Szerb Antal, Szabó Magda, Rejtő Jenő, Rácz Zsuzsa, Vass Virág és még sokan mások. A middlebrow mindkét kategória értékeit magáévá teszi (szépirodalom vs. lektűrirodalom), amikor nyelvileg igényes, olvasmányos műveket ad közönsége kezébe. Ugyanakkor a middlebrow regényekből hiányzik a szépirodalomra jellemző autonómia, és a nyelvi kísérletezés. Az igényesen szórakoztató szerzőnek legnehezebb a dolga, cserébe nagyobb szabadsága is van. A hazai irodalomtudomány időnként előveszi a szépirodalom vs. lektűr témáját, lásd Bárány Tibor Holmiban megjelent Szépirodalom vs lektűr. Egy rossz fogalmi megkülönböztetésről című esszéjét, vagy Bényei Tamás A krimi elolvashatatlansága című írását. Ez utóbbi szerző nem arról ír, hogy a krimi zsánere olvashatatlan lenne, hanem azt állítja: „A populáris irodalom körébe tartozó szövegek, tehát a nálunk elterjedt professzionális irodalomtudományos értelmezésmódok számára olvashatatlanok.” Nem olvasói reflexióról ír – ők vígan olvassák a lektűrt –, hanem a mai magyar irodalomkritika negatív attitűdjéről. 

A minőségi szórakoztató irodalom olyan, mint egy szerény, de szabályosan viselkedő hajadon, betartja azokat a magatartásszabályokat, amellyel egy életre magához köti partnerét (olvasóját). Nem mindent fölülmúló szenvedély, de nem is okoz csalódást. Nem ültet fel egy érzelmi hullámvasútra, hogy majd a nyakunkat törjük. A szépirodalom ezzel szemben egy vonzó, veszélyes, szabálytalan csábító, aki újabb és újabb igényekkel áll elő, megvan a maga szabályrendszere: az a szabály, hogy nincs szabály.

A mai irodalomtudomány felfogása szerint a különböző kategóriákat spektrumként kell elképzelni – akárcsak a diverz emberi viselkedést –, ahol a művek egy széles skálán elhelyezhető lehetőségként vannak jelen. A lektűrszerzők (benne a detektívregény-írók) pedig bizakodhatnak, a mai irodalomkritika nem teljesen vak erre a műfajra. A posztmodernben változott meg a helyzet, a bűnügyi irodalomnak nemcsak a kritikai, de a befogadói pozíciója is megerősödött, a hermeneutikus kód (rejtély) uralkodó pozícióvá vált – gondoljunk a filmsorozatok detektívtörténeteire –, és amely sorozatokkal szemben Olga Tokarczuk Nobel-díjas írónak például nagyon ambivalens érzései vannak.

A televíziós sorozatok valóban infúziós állványként éltetik a zsánerirodalom műveit, melyek az olvasói és nézői élmény emancipációs ethoszát is szolgálják, amennyiben szorongásait, vágyait, traumáit segítenek feldolgozni. Egy világrend összeomlása, hanyatlása, dezillúziója olyan keret, amely már a múlt század elején is megvolt. A traumák – akár egyéni, akár társadalmi –, lényegében nem változnak, ezért volt szerencsés Hász könyvében ezeknek a kulturális tartalmaknak a feldolgozását az 1900-as évek elejére tenni.

A Fábián Marcell és a táncoló halál műfaji kódja tehát kultúrtörténeti vagy társadalmi detektívregény, ahol nemcsak a detektív személye, hanem a társadalmi miliő is fontos. A regény történelmi környezete a boldog békeidők korszaka (a 19‒20. század fordulójától az első világháborúig), az Osztrák-Magyar Monarchia részét képező Bácska, és az éppen magyar kormányzóság alatt lévő Fiume és Abbázia.

Belső narratív világa, mikrotörténelme a bácskai régiótól az Újvilágig terjed, e régió különböző anyanyelvű karaktereihez. Regionális kisrealista regényként is olvasható, olyan valós történelmi személyek szerepelnek benne, mint Gozsdu Elek, vagy egy fikciós jelenet erejéig Jókai Mór. A regény egy korabeli hőstípust mutat be, a mindenkori hős irodalmi toposzának alakmását, a modern és etikus, század eleji hivatalos nyomozó figuráját, Fábián Marcellt, aki társadalmi és magánéleti szinten is a környezetéhez képest morális többlettel rendelkezik.

Vannak történetek, amiket az írónak meg kell írnia, máskülönben a lelkiismerete nem hagyja nyugodni haláláig. Érzi az ember, ha ilyen történetre akad. Tudja, fiam, kicsit olyan ez, mint az ön elhivatottsága, amellyel az igazság felderítéséra törekszik. Valami hajtja, valami megnevezhetetlen belső erő, amelynek nem képes ellenállni. Így vannak ezzel az írók is. Régen dalnokok adták tovább a hősök legendáit, manapság az írók dolga megírni azokat. - Nem hiszem, hogy én hős lennék. – Teljesen mindegy, hogy maga mit hisz! (21.)

Zomborban vagyunk, kicsit olyan, mint Kosztolányi Pacsirtá-jában Sárszeg (a vajdasági Szabadka irodalmi mása), a modernizálódás útján elindult, de alapvetően provinciális kisváros. Itt él a jogvégzett detektív, feleségével Ódry Amáliával, és éppen felgyógyulóban van, amikor roppant különös halálesetek történnek.

Táncolt, vagy valami ahhoz hasonlót művelt, egyik lábáról a másikra ugrált, közben forgott maga körül, hujjogatott, olykor tapsolt. Fejét hol az égnek emelte, hol lehajtotta, akárha legényest járt volna, csak éppen mégsem. Aki táncol, az boldog. Annak lényéből öröm és elégedettség sugárzik. De Csavojác arcán szenvedés tükröződött. Erős, bikanyakú ember volt, széles vállakkal, combnyi karokkal. Marcell látta már őt a vállán egy félsertéssel közlekedni az üzlete előtt, mikor árut szállított, meg se kottyant neki, még a levegőt sem vette szaporábban. De Csavojác Iván most a végkimerültség határán járhatott. (97.)

Miből tevődik össze a Hász regény olvasmányossága? Alapvetően abból, hogy életrejtélyek felől közelít. Hangulati elemekből, korabeli helyszínekből, atmoszférateremtésből, a szereplők világképéből, néhány „oroszos” önvallomástól, amit a regényben leginkább Dombóváry Eleonóra a Zomborba költözött, a pályát elhagyni kényszerülő színésznő képvisel, aki nevében viseli Bovarynét.

Mert Isten se nem jó, se nem rossz. Ha létezik egy hely valahol a végtelen világmindenségben, ahol Isten szeretete uralkodik, az biztos, hogy nem itt van. Itt a földön magunkra vagyunk hagyva, de mégsem vagyunk teljesen egyedül: lelkünkben hordozzuk az isteni szikrát. Különböző adottságokkal és hiányosságokkal érkezünk erre a világra, de ez mindannyiunkban közös. Akinek sikerül ezt az isteni szikrát meglelnie magában, az képes lesz irányítani a maga sorsát. Ura lesz életének. (154.)

Hász regénye történetközpontú, de a karakterre is fókuszál, ami elsősorban a szépirodalomra jellemző. Fábián Marcell Flaubert-i impassibilitével szemléli a dolgokat, megnyilatkozása mindig fegyelmezett és tárgyilagos. Minden detektív figurának van egy előképe, nem lepődnék meg, ha Fábián Marcell figurájára nemcsak Murdoch nyomozó, de Kondor Vilmos regényeiből ismert Gordon Zsigmond is hatott volna. (A Murdoch nyomozó rejtélyei kanadai televíziós sorozat, melyet 2008-ban mutattak be. A sorozat alapjául Maureen Jennings Detective Murdoch-regényeinek szereplői szolgáltak.) Hász szövegének – akárcsak Kondorénak – van önmagát meghaladó tétje, amennyiben horizontot nyit a század eleji békeidők korántsem békés világára, ahol a karakterek többsége valamilyen egzisztenciális válságtól szenved, ami alól Fábián Marcell sem kivétel.

A könyv belső történetében Hász nemcsak a kissé ironikus hősértelmezést, de a bántalmazás időtlen – még nem definiált – témáját is fókuszba állítja. Nem nagyon mélyen és részletgazdagon, de intelligensen. A Hász-narratíva úgy tesz igazságot, hogy reprezentálja, láthatóvá teszi a század eleji tanulatlan, áldozattá váló fiatal lányok társadalmi csoportját. A kisváros reprezentatív és kevésbé reprezentatív figurái nyomakodnak, filozofálnak, félrelépnek, morgolódnak, csábítanak, bántalmaznak, ölnek, tehát élnek. A szerzőn keresztül megszólaló elbeszélői hang letisztult, de nem alulstilizált, az egyes szám harmadik személyű narráció az időtlen esztétikum nyelvén szólal meg, szereplői nyelvi egyénítése a régió nyelveinek szelíd ütközése által történik.

Hász szereplői (többnyire) életszerű figurák; ugyan melyik detektívregényben szerepel egy század eleji vegetáriánus, aki a teozófia híve, ráadásul nő? Az életszerűségre ráerősít a szereplők otthonélmény nélküli élete, a beilleszkedés és az idegenség állandó jelenléte, vagy az aszimmetrikus nemi szerepek, egy olyan korban, amikor a szexuális zaklatásnak még neve sem volt.

Aztán egy alkalommal, amikor ott ültünk a feleségemmel a cukrászdában, megpillantottam azt a fiatal lányt, ahogy a kávéfőző pult mögött álldogált, éppen senkit nem kellett kiszolgálnia, elmerengett valahova a távolba, valahova a kirakat ablakán túlra. Annyira valóságos volt, nem képzelet szülte fikció: élt, lélegzett, szép volt, és üde, nagy, álmodozó szemekkel. És ott, helyben, támadt egy ötletem. Kiderítettem a nevét, a lakhelyét, beosztásomból adódóan ez nem jelentett akadályt, és attól kezdve neki címeztem a leveleket. Névtelenül, persze. Megírtam, mennyire magával ragadott a varázsa, és megkértem, engedje meg, hogy a leveleim révén titokban hódoljak a szépségének. (55.)

Hász történelmi regényei után ez a detektívtörténet talán szerzői invenció az újregionalizmus diskurzusba helyezésére, mint legitimációs eljárásra, ahol a régió iránti lojalitás teret kaphat, hiszen egy könyv nem csak tükör, ajtó is. A kritika elején szó volt róla, a mű nem hibátlan. Az antré – a regény felütése – kissé körülményes és lassú, azonnal overdózist kapunk később nem szereplő, de teljes névvel ellátott, kevéssé jelentős szereplőkből.

Az elkövető lelki portréja nincs eléggé kidolgozva, ez még akkor is igaz, ha indítéka lelkileg hiteles diszpozíción nyugszik. Túlzottan sok név szerepel a regényben – majdnem nyolcvan –, ami aránytalannak tűnik a könyv oldalszámához képest (329). A nevek fele passzív szereplő, csak említve vannak, ami elnehezíti az olvasó figyelmét, de talán a térségre jellemző interkulturális lenyomat erősítése volt a cél. Amire ma égető szüksége van a lektűrnek, benne a bűnügyi irodalom kódexének, az egy fair művészeti diskurzus és újraértés, hiszen az univerzumot történetek alkotják, nem atomok. 5/4

Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál. Kortárs Kiadó, Budapest, 2019

Nemcsak az irodalomban létezik a kivonás művészete, hanem a filmekben is. Irodalmilag, művészileg, és a hétköznapokban olyan információs túlterhelés alatt állunk, hogy néha kívánatos az érzelmi poggyász alóli mentesítés. Tudjuk értékelni, amikor nem hozzáadnak  valamihez,  mégis kapunk valamit.

Murakami Haruki, Agota Kristof, Constance Debré például ezt a stílust műveli az irodalomban, és most van ez a Celine Song film, ami a szabad és természetes érzékenységre, a tiszta impulzusokra épít. Olyan, mint egy Mark Rothko festmény, mint egy pár piros alma a szalmakosárban. Megkomponált, mégis a kötetlen örömből fakad, tiszta és egyszerű érzést kelt. A filmtörténet roskadozik az elszakított szerelmesektől vagy ezek variációjától. Sok év múlva találkoznak, aztán lesz valami. Vagy nem. Celine Song filmje is erre az alapötletre épít, de minden filmkockából érződik, másképp nyúl hozzá, mint az elődei. A buddhista filozófiai in-yun tétele inkarnálódik, hogy két lélek minden találkozása az elmúlt életeikben történt számtalan interakció vagy közeli kölcsönhatás eredménye. Lehet-e ezredéves bölcsességeket és spekulációkat adaptálni mai korra, vagy elmeakrobatika kell, hogy a nyugati kulturális szocializáción átesett emberben ez a gondolat affinitást keltsen? Persze, a szubsztancia dualizmust mi is ismerjük (test és lélek kettőssége), és az ember csak remélheti, az ő lélektársa – ha van ilyen – nem Grönlandon fókavadász, hanem itt lakik a városban, egy másik utcában. Szóval, erre az in-yun spiritualizmusra van felfűzve a film, és nem vitatom, hogy minden ember, akivel találkozunk elvesz és hozzátesz valamit a lényünkhöz, de én mégsem az in-yun-nal magyarázom a találkozásokat, hanem azzal, amivel Nora férje Arthur (John Magaro), a tulajdonképpeni véletlennel, azaz a dialektikával.

Jelenet a filmből

De ki Nora Moon (Greta Lee)? Egy New Yorkban élő fiatal-középkorú drámaíró, aki kislánykorában a szüleivel vándorolt ki Dél-Koreából. Gyerekkori osztálytársával Hae Sung-al (Teo Yoo), kedvelték egymást, de amikor a lány emigrált, elszakadtak egymástól. A fiatalember sok év múlva a neten megkeresi, és elkezdenek újra kapcsolatban lenni egymással, laptopon videócsetelnek, a lány New Yorkból, a srác Szöulból. A lány kultúrát cserélt, idővel megházasodott, a fiú nem. Elszakadás, újratalálkozás. Lehet ezt szentimentalizmus és romantika nélkül ábrázolni, úgy, hogy az érzelmek ne sikkadjanak el? Nagyon is. Banális sztori, mégis ereje van. Nincs benne tragikus mélység, de mélység igen. Hae Sung katalizátorként működik, Nora és Arthur házasságáról súlyos igazságok lesznek kimondva, de ahogy az életben szokott lenni, ezeknek le kell ülepedni, mert ami elsőre légneműnek és súlytalannak látszik, idővel ólomként nehezedik majd rájuk, de ez a mozi már csak a néző fejében létezik, a film nem megy el idáig. Norának és Arthur-nak látszólag több köze van egymáshoz, házasok, mindketten írók, szeretik is egymást. Van-e valami, ami mégis e rétegek mögött bujkál? A jól elvagyunk vajon helyettesíthető valami mélyebbel, valami elementárisabbal? Van-e valami, amiért valakihez több közünk van, mint másokhoz? Ki teszi nagyobbá az életünket? A film nem mondja ki, nem dönti el, ránk van bízva. A Girls (Csajok) című sorozatban* Hanna Horvath (Lena Dunham) radikális választ ad a kérdésre, elég-e a véletlen, az azonos érdeklődési kör és a praktikum? Egyértelműen nem. Boldogabb lett ettől az élete? Nem tudjuk meg soha. A La la Land (2016) című Damien Chazelle film katartikusan ér véget, nem sajátja a "kivonás művészete", de van benne valami újszerűen és vizuálisan romantikus, mint ebben a filmben is. A titka az, hogy két teljesen egyenrangú partner utazik a Szerelem-Galaxisban, nincs régimódi romantikus megoldás, mégis megszakad a szívünk, amikor eljátsszák a "Mi lett volna ha" című játékot a végén. Lehet, Celine Songot is ennek a filmnek a befejezése ihlette meg? ∗∗∗∗∗

*S06/E08 23:05

Bechdel-teszt pozitív

Celine Song: Past Lives, 2023

Olvasva a sorozatról szóló kritikákat, úgy látom, van, aki nem ragadta meg a lényeget, amikor unalmasnak, és semmitmondónak tartotta. Valószínűleg háttal ült a képernyőnek. Ezzel szemben a sorozat egy mozgóképre átültetett megoldóképlet. Mire megoldás? Az életre, akkor is ha a felső osztály problémáiról szól. Mert miközben nézzük, rájövünk, semmiben, de semmiben nem különböznek tőlünk. 

Ennek a sorozatnak – mint sok másiknak – a modern irónia a központi szervező elve, ez az esztétika az, ahonnan a forgatókönyvírók a világot nézik. Mire eszköz az irónia? Arra, hogy a magas társadalmi osztállyal kapcsolatos elvárásainkkal játsszon, rájátsszon és (néha) érvénytelenítse. Hogy bemutassa a paradox szabadság fogalmát úgy, hogy mindenkinek érdekes lehessen. A három nő, Carrie Bradshow (Sarah Jessica Parker), Miranda Hobbes (Cintia Nixon) és Charlotte York (Kristin Davis) – a barátaikat is ideszámítva – a New York-i elithez tartoznak, ki-ki a maga specialitásával, és azt látjuk, társadalmi helyzetük csapdában tartja őket, amiről mi, Kiskunfélegyházán azt hisszük, ilyen nem létezhet, ezek az emberek mindent megtehetnek. Dehogy. Társadalmi helyzetük nem a szabadságot teszi lehetővé, hanem elvárások és béklyók tömegét. Ezért ironikus az egész. Majdnem mindegy, Park Avenue vagy Kiskunfélegyháza, a problémák mindenhol egyformák. Persze, a Park Avenue kulturális asszociációja tágasabb. Az eszköz tehát a modern irónia, a mondanivaló pedig, hogy társadalmunk morálisan, etnikailag, rétegződésében észvesztően divergens lett. Ezért megoldóképletek a sorozatok. Modern Vergiliusként vezetnek minket, és a hangsúlyt nem a drámákra teszi. Amúgy, kinek mi a dráma. Ha életünk szerelme meghal, az a legnagyobb veszteség. Ha szexualitásunkat közel a hatvanhoz sem tudjuk bekalibrálni, az dráma, és ha úgy érezzük, egyedül fogunk meghalni, az is. A sorozatok más sorozatokból nőnek ki, mint ahogyan az irodalom is más szövegekből születik. Mindig ugyanazt írják, csak kicsit másképp. Ezeknek a karaktereknek, szövegeknek és párbeszédeknek a sokadik változatát látjuk, és a kölcsönvett szövegek mindig ironikusak. 

Sara Ramirez (Che Diaz) és Cintia Nixon (Miranda Hobbes)

Világunk erkölcsileg bonyolult és kétértelmű, ezért kellenek a sorozatokban a mesék leegyszerűsítő mintái. A mai világ és a mese együtt az irónia varázsos keverékét adja. Mi van annál mesésebb, hogy a királylánynak a herceg miatt el kell költöznie a palotájából? Vagy, hogy Hamupipőke megunja a háztartási munkát, Csipkerózsikát meg felébreszti egy herceg. Mindezt persze korszellemmel átitatva, másként Angela Carter-nek (1940-1992) felesleges volt 1979-ben megírni a The Bloody Chamber (Véres kamra) című művét, melyben letépi a tetőt a régi és szexista tündérmesékről. Az És egyszer csak... a Szex és New York-ból hajtott ki, a Szex és New York meg a Central Park West című 1995-ös sorozatból, aki emlékszik rá, sosem fogja elfelejteni Majsai-Nyilas Tünde magyar hangját, ahogy Mädchen Amick-et szinkronizálta, miközben az cigaretta füstöt fúj mostohaanyja, Mariel Hemingway gardróbjába. Az És egyszer csakot beterelték az öregedés bosszantó aspektusa felé, erre van felfűzve a sorozat. Elhanyagolt korosztályi probléma az öregedés, ha nőkről van szó? Igen, de most nők milliói fognak saját problémájukra ismerni. A legjobb, ami ezzel a sorozattal történt, hogy Samantha (Kim Cattrall) helyére behozták Che Diaz stand-up komikus nem-bináris* figuráját, aki még az én heteroszexuális fantáziámat is megmozgatta, annyira szexi. Karakteréhez nagyon kellett Sara Ramirez, a Julliardon végzett – a valóságban is nem-bináris – színész, aki révén nem kis löketet kapunk a társadalmi érzékenyítéshez, és milyen abszurd, mert a valóságban kemény antiszemita a kisasszony. Hát igen, a nézőknek hozzá kell szokni a nem heteroszexuális jelenetekhez, és nem lesz egyszerű. Na, de amiért ez egy nagyszerű sorozat, az a szöveg elején emlegetett megoldóképletek sora. Valós, és igen problémás élethelyzetekre látunk megoldásokat, vagy egy megoldást. Nekem az tetszett a legjobban, amikor a királylánynak el kell hagyni a palotáját, mert a hercegnek túl sok frusztrációja kötődik a helyhez. Annyira nyilvánvaló és jogos, mégsem jutott volna soha magamtól eszembe. Vagy amikor Carrie azt mondja: "Van, akit a múltban kell hagyni, de van, akit nem." Fanyalgóknak: a sorozat egyik központi motívuma az állandó közös evés – irodalmi és filmes toposz – mindig többet mond önmagánál, ha művészetről van szó. Az ebédek ára ugyan fedezi Banglades éves GDP-jét, de most nem ez a lényeg. Nem véletlenül kapják a kezdő írók: "Írj egy hálaadás napi vacsora asztal körüli párbeszédet." És Carrie-ék remek dialógusokat folytatnak, az embernek csorog a nyála, de hát ehhez Darren Star és Michael Patrick King kellett. Akinek pedig Charlotte York-ból (Kristin Davis) volt elege, annak mondom, az is irónia. 5/5

* A nem-bináris olyan személy, aki nem kizárólagosan férfiként vagy nőként határozza meg önmagát

És egyszer csak...And Just Like That (AJLT), 2021-2023, Michael Patrick King, 1-2. évad

Greta Gerwigre jó ideje figyelni kell, emlékszem a Frances Ha (2012) című filmben láttam először, ő játszotta a címszereplőt. Legutóbb a Fehér zaj-ban (2022) volt Babette Gladney. A mumblecore* nemzedék tagja, aki elmozdult a midcult filmek felé, most azonban valami történt. A Barbie szerzői film lett.

Csináltak már egy csomó filmet – sorozatokat is – a nők helyzetéről, de nem tudom, van-e ennyire szatirikus parabola a témáról, mint Gerwig filmje. Olyan, mint egy kontextuális kommunkáció, azok értik, akik ismerik a keretezést. Gerwig filmje nem Barbie babáról szól, hanem a didaxis teljes felvállalásáról, egy jó ügy érdekében. Mi ez a jó ügy? A modern kapitalista patriarchátus kritikája. Az irodalomban a didaxis felvállalhatatlan, művészietlen, kilóg a lóláb, itt meg a lóláb a lényeg. A Barbie-ban tökéletes a tartalom és a forma egysége, ezért megkerülhetetlenné teszi a hogyan kérdését is. A filmek olyanok, mint az irodalmi alkotások, mintákból, archetípusokból, ismétlődésekből nőnek ki, hasonlítani és különbözni is akarnak egyszerre. Gondoljunk a Ponyvaregényre (1994), Samuel L. Jackson karakterérének milyen apokaliptikus retorikája volt, de csak a beavatottak privilégiuma, hogy felismerjék a biblikus utalást. Közvetett, rejtett alkotói megoldás, nem olyan, mint a Barbie, ami semmit, de semmit nem titkol abból az elméleti alapból, ami megihlette.

Szóval, mindig ugyanazt a történetet olvassuk és nézzük, párbeszédeket a régi és az új között, és a metafizika is ismerős. A Barbie szakít ezzel a hagyománnyal. Nem régi történetet mond el, hanem vadonatújat. Kidobja azt a metafizikát az ötödikről, amit eddig fehér, halott, privilegizált, európai keresztény férfiak találtak ki a maguk szórakoztatására, míg a nők mostak, főztek, és kipucolták a klozetot. Így születtek a nagy művek. Volt rá idejük, a nők mindent megtettek, hogy a férfilogosz szentélyében zavartalanul megszülethessenek azok a gondolatok, melyek a kulturális nőgyűlölet alapjai ma is, mondanivalójuk garantáltan csak az emberiség feléhez szól, az ember prototípusához, a férfihez. Mindezt a nők segedelmével. Nem ez a világ legnagyobb iróniája?

A Barbie megálljt parancsol ennek a metafizikának a maga filmes eszközeivel, és ahogyan elmondja, az legalább annyira érdekes, mint amit mond. Vagy mondjuk úgy, újramesél valamit. Mindjárt az 2001 Űrodüsszeia utalással indít, de a Mátrix-ból (1999) is itt van az orákulum, ő alkotta meg egykor Barbie baba figuráját. Nekem van egy külön bejáratú asszociációm: Ken baba (Ryan Gosling), az amerikai Kennedy klán egyik tagja. De sok más filmes, irodalmi, politikai és zenei reminiszcencia van benne, születnek majd filmelméleti írások, egyik ilyen arról szól majd, hogyan jelennek meg a küldetéstörténet konvenciói a filmben.

Jelenet a filmből 

Barbie-matriarchátussal indít a film – sokan túlértékelik a matriarchátust, pedig nem volt globális jelentősége – míg a patriarchátus körülbelül a harmincezredik szülinapját ünnepli. A Kenek hatalomátvétele következik, és figyeljük meg, Gerwig nem a férfi és nő kifejezésre teszi a hangsúlyt – nagyon helyesen –, mert az ellenség nem a férfi, hanem egy gazdasági-társadalmi berendezkedés, ami mindenkinek rossz, és modern patriarchátusnak hívják. A játéktér átrajzolása következik – hadd találja meg mindenki az alkotói énjét – a sisterhood segítségével, ahol a konfliktusokat nem az igazság felmutatása és a tekintély parancsa oldja meg, hanem a szolidaritás, és a másik ember méltóságának az elfogadása. Tézis, antitézis, szintézis hármasa szervezi a történetet, így a dialektika hívei sem távoznak üres kézzel.

 Szóval, Barbie (Margot Robbie) identitása egy szép nap gellert kap, öntudatra ébred, mint Pinokkió, csak neki nehezebb dolga van, Barbie nőként küzd a modern kapitalizmus szellemével, arról, amiről Max Weber írt. Nem úgy ébred fel, mint Csipkerózsika, ahol a folyamat beindításához egy férfi kellett. Nem, Barbie öntudatra ébredése magától megy végbe, nem kell hozzá senki, olyan, mint az evolúció, az idő és a véletlen fura összjátéka. Nem ugyanezzel küzdött Phoebe-Waller Bridge a Fleabag második évadában? Dehogynem. Elképzelte a világot, amelyben már nem szép, nem fiatal, nem kívánatos, és rögtön a halálra gondolt. Ez nem mese, ez a vérvaló.

Barbie-nak sok kalandban lesz része, csalódásokban, örömökben, de legnagyobb kalandja az a felismerés, hogy az életöröm mindenkinek alanyi jogon jár, akár Barbie-nak született, akár Ken-nek, és bár a világ a különbségekre épül, megtehetjük, hogy mindenki számára átjárható legyen a szivárványkapu. Mese a javából. Mint egy délutáni játszóház kellemes zsizsegése, fehér zaj, amibe belerepül egy utasszállító teljes legénysége az utasokkal együtt. Vajon hány moziba elvitt kisgyerek fogja megkérdezni: "Anyu miről szólt a film?" "Nem tudom, kérdezd meg apádat." Ha tőlem kérdezné, azt mindenképpen elmondanám, a rózsaszín a középkori spanyol nemes férfiak kedvelt viselete volt, a férfiasság jelölője, ma a nőkhöz rendeljük, valójában koronként változó dolgok. Átírja ez a film a nőkre vonatkozó normákat? Lebontja az uralkodó férfi tekintetet? Csak amennyire az eddig megjelent feminista és gender tanulmányok, szépen lassan, ahogyan az evolúció történt. 5/5

A film Bechdel-tesztje pozitív

* A mumblecore a független film egyik alműfaja, amelyet naturalista színészi alakítás és párbeszéd, alacsony költségvetésű filmgyártás, a cselekmény helyett a párbeszéd hangsúlyozása és a fiatal felnőttek személyes kapcsolataira való összpontosítás jellemez

Barbie, 2023 Greta Gerwig

A végével kezdem. Bitang jó sorozat, csak ne feledjük, a hetvenes évek végén járunk, bizonyos értelemben a csiszolt kőkorszakban. Egy csomó dolgot nem tudtunk a világról, és a világ se rólunk. Mindent csináltak, amit ma is, csak sokkal kevesebben látták, mert a technika világa még nem nyitotta meg a Csillagkaput.

A boszorkányüldözések óta nem sokat változott a világ, ugyanaz az érzéketlen, ostoba dinamika működik mindenben, mint egykor. A tudományról és a társadalomról szerzett ismeretek azok, amelyek megvédhetnek a szörnyektől. Nem néztem meg, milyen irodalmi alkotáson nyugszik a sorozat, csak amikor már igen fura volt minden: Daniel Keyes Jó éjt, Billy (1981) című könyve inspirálta. Shakespeare Hamlet, dán királyfija jutott eszembe, "Jó éjt édes herceg" mondja Horatio Hamletnek, majd a mű utolsó mondata: "A többi néma csend." Ez a Hamlet utolsó négy szava. Shakespeare beleivódott a pszichénkbe, olyan lenyomat, ami kitörölhetetlen szövegforrás. Régen nem tudtuk, hogy van egy csomó dolog az emberi pszichében, amiről ma már mindenki hallott. Irodalmi, művészi kiterjedése lett, leszivárogott a városi legendák közé, könyvek, forgatókönyvek témája, legutóbb James McAvoy alakított hasonló témában fergetegeset a Széttörve (2016) című filmben. Akárhányszor látom, mindig azt kérdezem, miért nem kapott még Oscar-díjat? Mekkora ötlet volt Tom Hollandra bízni a főszerepet. Amolyan tabula rasa arca van, mindent rá lehet írni. Rya Goodwin (Amanda Seyfried) meg pszichiáterként vezet minket az emberi elme birodalmába akkor, amikor a tudomány még nem ismerte fel bizonyos betegségek létezését. 

Amanda Seyfried és Tom Holland

Egy hétköznapi pszichológusnak halványlila gőze nem volt – soknak most sincs –, mi a családon belüli bántalmazás, és a toxikus férfiasság, mert nem volt még neve. Rya Goodwin pszichiáterként elméleti szakember, egyetemen tanít, és úttörő diagnózist állít fel Danny Sullivan (Tom Holland) ügyében. Nem nagyon megy át a projekt, amit a Danny-t védő jogsegélyes ügyvéddel (Cristopher Abbott) kidolgoztak, Danny ugyanis tett valamit, amiért súlyos büntetést érdemel, ám a történet nem ilyen egyszerű. Sem Danny helyzete, sem a bűncselekmény, amit elkövetett, de mondom, a hetvenes évek végén vagyunk, nemcsak az interperszonális erőszak működik, hanem a csoportos gonoszság is, melynek eklatáns példája Észak-Amerika társadalma a vietnami háború idején.  Danny és anyukája (Emmy Rossum) kettesben élnek egy ideig. Két műszak, háztartás, gyereknevelés egyedül, nem csoda, ha szeretné megosztani a terheket. Van is egy jelentkező, 

Marlin Reid (Will Chase), hozza is a standardot, kezdetben kedves, de manipulatív, hogy beterelje a nőt egy nagyon egyenlőtlen helyzetbe (házasság), amivel ő maga nagyon jól jár: baconös reggeli, mosás, vasalás, és minden más. Ismerős, mint a kapucsöngő hangja. Az új apu nem simán rossz fej, annál sokkal több, ami Danny-t idővel végzetes elhatározásra készteti, és ebben fognak neki sokan segíteni. Mondhatjuk, hogy Marlin, a nevelőapa az oka mindennek, a felelőssége száz százalékos, de a valódi bűnös, az eredendő ok az a társadalom, ami kitermeli ezeket a szörnyetegeket. Ez nemcsak pszichológia, ahogy akkoriban Rya Goodwin látatta, és oly plasztikusan elmagyarázta.

Nincsenek még szavak arra, ami ma minden második magazin témája. Senki sem mondta akkoriban, hogy a hatalomhoz és a férfiak torz jogosultságtudatához van köze, és hogy az erőszaknak igenis van neme. Azon a felületen, ahol néztem a sorozatot, mindig hozzászól valaki, most többen is hosszú kirohanásokat írtak az anya felelősségéről, engem meg úgy kötöznek a székemhez a szomszédok, mint annak idején Odüsszeuszt, hogy ne tudjak reagálni. Az anyák egyoldalú hibáztatása olyan társadalmi gyakorlat, ami egyszerűen nem tud kimenni a divatból. Az eltűnő apa nem hibázhat, aki nincs jelen, az tényleg, semmi, de semmi rosszat nem tehet, pedig az ötven százalék száz százalékáért felelős, ha gyereket csinált. Nem a nőket sújtó elnyomás, egyenlőtlen helyzet, az alacsonyabb bérek, a magára hagyott felelősség a bűnös? Nem, mondja a mosdatlan tömeg. Az anyát hibáztatják, akit már akkor traumatizál a társadalom, amikor még nincs is gyereke. Fantasztikusak a színészek, nem is mondom, akkora közhely, de nem az a kérdés, ki a jobb színész, hanem, hogy van-e sorozatokban és a filmekben nem zseniális színész? Majdnem elfelejtettem, több részt is Mundruczó Kornél rendezett. És persze teljesen világos lesz menet közben, miért ez a címe a sorozatnak. 5/5

The Crowded Room, 2023 S01/E10 Apple TV+

Következik: And Just Like That... (És egyszer csak...) 02. évad HBO Max