Yvan Attal (1965) rendező komplex módon mutat be egy olyan társadalmi-kulturális közeget, amelyben a nemi erőszak határai elmosódnak, képlékenyek, szinte a dolgok megszokott rendjéhez tartoznak. 

Mindez a #metoo mozgalom előtt volt. Nem ismertük a szexuális zaklatás kifejezését, vagy ha igen, nem volt része a mainstream közbeszédnek, újságok címlapsztorijának, nem volt a szomszéddal folytatott beszélgetés témája. Ma már sorozatok és filmek készülnek a témáról, alaposan felforgatták a társadalmat, érzékenységet szültek, de még ma sem látjuk teljes terjedelmében a spektrumot, amelyen az egyes esetek elhelyezkednek. Mert ez bizony nagyon bonyolult dolog. Ebben az útvesztőben kalauzol bennünket, Carine Tuil 2019-es regénye (Les Choses humaines), amiből Yvan Attal francia filmrendező készített filmet. 

Tulajdonképpen egy hosszan felvezetett tárgyalótermi dráma, ahol az események előzményeiről és a szereplőkről is árnyalt képet kapunk. Mindenki habitusa, attitűdje nagy vonalakban meg van, el tudjuk helyezni őket emberileg, társadalmilag azon a spektrumon, amit életnek nevezünk. Párizs, napjaink. Van egy huszonkét éves fiatalember Alexandre Farel (Ben Attal), környezetmérnöknek tanul, és már ezzel elnyeri a szimpátiánkat, azonnal felruházzuk valamilyen felelősségvállalással, és a bizalmat csak fokozza, hogy szépen zongorázik. Pont olyan, mint minden felső-osztálybeli fiatalember, osztályprivilégiumai nem a dacot és a frusztrációt erősítik benne, amit a környezete szenvedne el, hanem öntudatos, jó fej srác. Apja Jean Farel (Pierre Arditi) épp a francia Becsületrendet venné át, tévés showman-ként betudjuk neki a sok kulturális értéket, amit egy életen át halmozott fel a média világában. Anyja, Claire (Charlotte Gainsburg) feminista esszéíró, kulturális csendőrként ügyel a társadalomban megjelenő anomáliák tettenérésén, és noha már nem él együtt fia apjával – látjuk és meg is értjük, miért nem –, tartják a kapcsolatot. Adam Wizman-nel (Mathieu Kassowitz) és annak lányával, Milával (Suzanne Jouannet) élnek egy barátságos értelmiségi lakásban. Ez az a társadalmi kontextus, amibe belerobban a nemi erőszak vádja, a film pedig elképesztő alapossággal szálazza szét az eseményeket.

 

A beszélgetés apropója az adó egy százalékénak elkérése volt, amihez Puzsér Róbert mélyfúró és csatornatisztító kisiparos érdemi munkája kellett, aki tisztességgel, a tőle elvárható színvonalon el is végezte. Voltak apróbb nehézségek, de a szivattyú tette a dolgát, felszínre hozott mindent, és egyik csontváz sem esett ki a szekrényből

Puzsér Róbert feszengett, de csak az első három és fél órában, amikor a Schiffer András affér került szóba, újra önmaga volt. Schiffer kicsit idegen testként ékelődött a műsor szövetébe – a dehidratáltság beszélt már belőlük –, talán Gulyás Márton LMP iránti lojalitása és pártszimpátiája adta az apropót, gondolom, Schiffer atyamesterként vett részt egykor Gulyás politikai szocializációjában. Vagy nem. Ki tudja? A nem túl attraktív térben semmi sem vonta el a figyelmünket a két retró fotelon kívül, és ha azt hittük, időnként óriási poénok és orkánszerű tapsvihar szakítja majd meg az értékes műsoridőt, tévedtünk, ez nem az a műsor volt. Puzsér kreatívan sértegette Gulyást, az a fajta felkérdezés volt, ahol a kérdezőről legalább annyit tudunk meg, mint a kérdezettről, és hát reveláció volt Puzsér Róbert beismerő vallomása is.

Baloldali érzelmű vagyok.

Állt meg az ember kezében a leveses kanál. Egy előrehozott Karácsony vagy egy hat hosszú hétvégés év nem okozott volna ekkora örömet. Hát kimondta végre, az ember szinte kényszert érzett, hogy megsimogassa a fejét, és ezentúl mindent elnézzen neki, kivéve, hogy tagadja a patriarchátus létezését és nem ért a feminizmushoz. Persze, azt mondaná, ezt mindig is tudni lehetett. Nem nagyon, de ha igen, nem ártott egy megerősítés. Rugózott egy kicsit a Partizán kifejezésen, pedig gyerekkorában egy csomó jugoszláv és szovjet filmet láthatott, és Borsod legeldugottabb zsákfalvaiban is tudják, történelem tanári képesítése van. Puzsér még Fellinitől is megkérdezné: "Miért 8 és fél, miért nem a duplája vagy a fele?" De hát ez volt a dolga, és igazából tetszik ám neki. Gulyás Márton okos, van szíve, lelke, transzparens személyisége, logikus, világos okfejtése, zseniális retorikai képessége. Puzsér is ilyen, csak kicsit zavarosabb, sötétebb árnyalatban, és sokkal több vakfolttal. Minél többet szerepel, annál többet látunk a vakfoltokból. A Gyurcsány interjút froclizó sejtéseit hallgatva az jut az ember eszébe, szeretett hősénél, Böjte Csabánál nincsen olyan sejtése – ha már sejtés és gyanú –, hogy Böjte minden szexuális visszaélésről tudott? Napnál világosabb, Puzsért és Gulyást (csak) egy fél világ választja el, például a woke* érzékenység negligálása Puzsér részéről. Aggódik, ha nem lehet lealázni kisebbségeket (szőke nős viccek) oda lesz a humor, de az eszébe sem jut, hogy egy egalitáriánus társadalom mit tud kitermelni magából, ha a szavak visszahatnak a gondolkodásra  és a viselkedésre, és, hogy a szűkítés (©Márton Joci) talán kreatívabb lesz, mint a szexizmus. Végső soron ő is ezt akarja, csak olyan kerülő úton akar eljutni, ami sokkal tovább tart. Persze, az evolúció is sokáig tartott. Nincs ezzel gond. Puzsér froclizza még a '68-as diák- és munkáslázadások örökségét is, meg a hippimozgalmat Gulyás Márton perspektívájából, oly hiába. Már Daniel Cohn-Bendit megmondta: ma egészen más világ van, mint '68-ban – ő már csak tudja –, a hippi mozgalom pedig kanmuri volt, semmi más, de ezt csak én mondom. 1968-ban Gulyás Mártonra még éppen tizennyolc évet kellett várni. Egy valamiben azonban igaza volt Puzsérnak. Annál a kérdezős adásnál, Gulyásnak meg kellett volna mondnia a piros sapkás fiúnak, hogy a transznők nem nők, és csak utána kellett volna szofisztikálni a kérdés tendenciózus felhangjaira vonatkozó tételeit, mert ez intellektuális gyávaságnak tűnt. A műsor apropóján belenéztem Puzsér Róbert Facebook oldalába, és meglepődtem, mennyire elbulvárosodott, horribile dictu: plakativ, humor nélküli szövegmonstrumok (Rogán-Gál Cecíliás) veszik át a hatalmat? Ha jövőre is ő akar az egy százalékban segíteni, ezeket a tartalmakat gondolja át. 10/10

* A woke kultúra vagy woke ideológia figyelemfelhívás a társadalmi igazságtalanságra, elsősorban a faji megkülönböztetésre. A kifejezést gyakran pejoratív értelemben használják a mozgalom támogatóinak kigúnyolására azok, akik ellenzik az egyenlőség eszméjét vagy eltúlzottnak érzik az ilyen irányú törekvéseket.

Ennek az életrajzi filmnek az a szikár és kegyetlen tény az alapja, hogy 2013 május közepén Erőss Zsolt hegymászó miközben a világ harmadik legmagasabb csúcsáról – Kancsendzönga – ereszkedett vissza, társával együtt eltűnt, holttestét egy év múlva fedezték fel egy hegyi rámpán. Feleségét Sterczer Hildát, és két kis gyerekét, Gerdát és Csomát hagyta maga után.

Csoma Sándor filmrendező 2019 májusában elolvasta a Hópárduc felesége című könyvet, amit Révész Szilvia írt Sterczer Hilda gyászfeldolgozásáról, és elhatározta, filmet készít belőle. Hegymászóként vonzotta a téma, ez érthető. A film a gyász feldolgozását Sterczer Hilda (Pál Emőke) és a gyerekek nézőpontjából ábrázolja, mégis valami egész másról (is) szól. Ez a film nem Erőss Zsolt (Trill Zsolt) hegymászó balesetének következményeiről szól elsősorban, hanem arról, milyen pusztítást végez egy olyan férfiasságalakzatokra épülő élet, mint amilyen Erőss Zsolté volt. Sok Erőss Zsolt van, mondhatni tele van velük a világ. Ez nem az a férfiasságalakzat, amelyről Kalmár György* ír könyvében, és a labirintus metaforával írja körül a rendszerváltás utáni magyar rendezői filmekben megjelenő orientáció vesztett, és bizonytalan struktúrákra épülő férfiasság megjelenési formáit. Csoma filmjében Erőss Zsolt karaktere nem labirintusban tévelygő, önmagát nem találó férfiasság megjelenési formája, hanem egészen más. Erőss Zsolt filmes alakmása nem korlátozó, fojtogató térben létezik, pont ellenkezőleg, a nyílt, szabad, az ember iránt teljességgel közömbös természet tereiben, a világ legmagasabb hegycsúcsain, konkrétan a Himalája nyolcezer méternél is magasabb csúcsain. Erőss Zsolt mindenekelőtt a toxikus férfiasság csapdájában szenvedő férfi, aki lassan, de biztosan megmérgez maga körül mindenkit. A mérgezés kifejezés metaforaként működik, ez a szó tűnik a legalkalmasabbnak leírni azt, mi folyik az események hátterében.

Vilmányi Benett nem hagyta magát kifaggatni. Ez nem beszélgetés volt, hanem színházi és filmes munkáinak promótálása vagy marketingje, a fene tudja. Biztos életkori sajátosság, még csak huszonkilenc éves. Húsz év múlva egy közlékenyebb és konformistább Vilmányi Benett-tet kapunk. Csak tudjuk  kivárni.

Nagy-Kálózy Eszternél éreztem ugyanezt, annyira elment a beszélgetés a munka felé, hogy nem jutott idő megmutatni az embert, aztán rájöttem, ez direkt volt így. Biztos vagyok benne, Vilmányi Benett megkérte D. Tóth Krisztát, ne kérdezgesse a magánéletéről. De akkor miért kellett beleülni az autóba? Nem az a beszélgetés célja, hogy árnyaltabban megismerjünk valakit? Milyen közegben él, mik azok a paraméterek, amelyek meghatározzák jelenlegi életét? Van egészséges határhúzás, anélkül mondjon valamit, hogy túlzottan feltárná a dolgokat. Nem mindenki lakik a Radnóti Miklós Színház tőszomszédságában, nem vagyunk bennfentesek, legtöbben a moziból és a televízióból ismerjük. Belekaptak egy csomó témába, ami érdekes lett volna, aztán "coitus interruptus" lett belőle. Meglebegtetett valamit, aztán úgy hagyott bennünket. Nem szép dolog. Végighallgattam majdnem egy órát és nem tudom, melyik politikai oldalon áll, pedig politikus alkat, ő mondta magáról. Most akkor elköszönt a szélsőjobbos arculattól vagy ott lappang még a mélyben? Ok, már antirasszista, de hogy jutott idáig? Nem ez lett volna az érdekes, ha már beszélgetnek?

Már látom, vannak emberek, akiknek nem szabadna elfogadni Gulyás Márton meghívását, ilyen volt Kajdi Csaba, és most Hevesi Kriszta is

Miért veszélyes nekik a Partizán POP? Mert Gulyás Márton olyant kérdez tőlük, amire egyrészt nem tudnak válaszolni, a kérdések premisszáit sem értik, másrészt lelepleződnek valamilyen értelemben. Ők nem tudják, csak azok, akik eleve értik Gulyás kérdéseiben lévő szofisztikált társadalmi tudást. Olyan nézőpontokat forszíroz, ami vendégei számára terra incognita, azt érzik, amit Ausztrália egyik felfedezője, egy Dampier nevű kalóz, amikor kiszállt és körülnézett Nyugat-Ausztráliában. "Nincs itt semmi látnivaló", mondta és továbbállt. Hevesi Kriszta sem tudja, miről beszélnek neki.

Eddig háromszor filmesítették meg, a második verzió (1974) a középgenerációnak ismerős lehet, Venczel Vera, Oszter Sándor és Nagy Attila játszották a főszerepet, Nagy Attila alakította Ó Pétert, a léha apát. Szegények már nem élnek.

Érdekes szituációba helyezte Gárdonyi a történetet, olyan szerelmes regényt írt, ahol a szerelem a házasságkötés után jön létre, a mi kultúrköreinkben ritka jelenség, Indiában, vagy a zsidó kultúrában biztosan sokkal gyakoribb. Először a Pesti Hírlapban jelent meg folytatásokban, kötetben csak 1924-ben, de ezt Gárdonyi már nem érte meg, 1922-ben meghalt. A film kicsit más, mint a regény, ott a fiatalok Münchenbe költöznek a házasságkötés után, a filmes verzióban maradnak a fenekükön, Magyarországon.

Na most attól, hogy a történet a század elején játszódik teljesen aktuális kérdésekkel foglalkozik, azt is mondhatom, időtlen dolgok ezek, ha eltekintünk a kosztümöktől és a korabeli díszletektől, amelyek persze egy színes képeslap retorikájával bírnak, élvezet nézni őket. „Miféle alak házasodik hirdetés útján?” kérdezi az elején Ó Ida (Mentes Júlia). Hát igen, a zárdában nem az életre nevelték, máskülönben árnyaltabban látná a világot. De erre ott van az apja (Hevér Gábor) aki elég rugalmas, ha arról van szó, hogy megszabaduljon egyetlen lányától, nem kell egy hívatlan szupervízor a nap huszonnégy órájában. Meg lehet érteni.

A zseniális Hevér Gábor játsza Ó Ida apját

Gárdonyi tollát talán nem a női emancipációs törekvések vezették, de talán nem is volt érzéketlen a téma iránt, mindenesetre 2023-ban egy kosztümös filmet nézni különleges élmény és időutazás, nem kell mindig Jane Austen hozzá, amikor itt van nekünk egy magyar író, aki legalább olyan érzékletesen mutatja be a korabeli dzsentri vagy polgár erkölcsöt és életformát. Nem szeretnék a múlt század húszas éveiben nő lenni, az biztos. Ahhoz, hogy független lehessek, először férjhez kellene mennem, majd elválni, ami elég abszurdnak tűnik. Ritka adomány volt, ami ma természetesnek tűnik, egy nő maga határozhatja meg, hogyan szeretne élni. (Nevetek.)

Goda Krisztina filmje nagyon feszes, egyetlen felesleges gesztus, mondat és jelenet sincs benne, szépen halad a végkifejlet felé. Figyelt a szerzőpáros (Goda Krisztina, Divinyi Réka) arra is, hogy a két főszereplő fej fej mellett haladjon, egyenrangúak az utolsó pillanatig.Ida morális érzékkel, zongoratudással és szabadságvággyal rendelkezik, férje, Balogh Csaba (Rohonyi Barnabás) festő azonban kénytelen a móré (hozomány) miatt nősülni. Szóbeli szerződést kötnek Idával: a világ felé házasok, a négy fal között azonban idegenként tekintenek egymásra. A Zöld kártya című film (1990) hasonló dinamikára épült annak idején, Gérard Depardieu és Andie McDowell is előbb házasodtak össze, és csak utána szerettek egymásba. Ott nem a móré, hanem a munkavállalási és tartózkodási engedély volt a tét. Mentes Júlia arca annyira ismerős volt, pedig sosem láttam még, aztán rájöttem, pont úgy néz ki, mint Megan Boone a The Blacklist című sorozatban, ahol Pálmai Anna szinkronizálja, és egy FBI ügynököt játszik. Teljesen elhittem Mentes Júliának, ő Ó Ida. Remekül adta, sem alá, sem fölé nem játszott, tökéletes illúzió volt.

Gárdonyi nem ismerhette a „gamine” karakter filmes kategóriáját, fiatal, kissé csibész, játékos és öntudatos nőt jelent, akik az élet nehézségeit iróniával és egy kis nemtörődömséggel vagy beletörődéssel oldják fel. Nem kerítenek nagyobb feneket a dolgoknak a kelleténél, mégis azt teszik, ami nekik jó.

A gamine archetípusa Audrey Hepburn volt a Római vakációban (1953), de ilyen Jean Seberg a Kifulladásigban (1960), ahol úgy játszott Jean-Paul Belmondó-val, mint macska az egérrel. Vagy ott van Shirley MacLaine a filmjeivel. Sötétebb tónusú gamine figura Gulietta Masina az Országútonban (1954), de itt vannak a kortárs gamine-ok: Rooney Mara, Audrey Tautou és a többiek.

Ha spirituális keretek közé akarom szorítani Gárdonyi és Goda művét, azt mondom – a feliratokat, mint paratextusokat olvasva –, hogy jungiánus megközelítést preferál, amikor például ezt írják ki a gyöngyvászonra: „Minden, ami jó a világon, valami rosszból születik.” Fény és árnyék nem létezhet egymás nélkül, és a fájdalomból mindig valami új születik. Mi ez, ha nem a spiritualitás vagy inkább a dialektika pajzsként szolgáló pozitív attitűdje? Persze, lehet „spirituális bypassként” is értelmezni, lehasítom magamról a kellemetlen problémákat ahelyett, hogy megoldanám őket. Egy biztos, Ó Ida teljes harci győzelemmel jön ki a szituációból, abban a világban, ahol nemcsak a szabad akarat nem létezik, de a női szabadságvágy is korlátozott, mert a kor egyik erkölcsi ideálja a kettős mérce természetessége: más normák vonatkoztak nőkre és férfiakra.

Goda Krisztina és Mentes Júlia 

Gárdonyi vagy Goda – ki tudja, melyikük – elrejtett egy mai erkölcsi kritikát is – figyeljük csak meg, mit magyaráz Balogh Csaba festő feleségének a modellekről. Goda Krisztina hiába nem akart kikacsintani a mise-en-scene világából, mégis sikerült. A filmtörténet tele van önmagát mások szemével néző nő látványával, mise en abyme típusú tükrözés ez, ebben a filmben is megjelenik, és szerintem nem kellett volna. A másik hiba sokkal jelentéktelenebb, de ez is visszatérő eleme a filmeknek – legyen szó akár Woody Allen filmjeiről is – és talán csak a néző túlzott igénye a mimézisre. Minden filmben, minden bőrönd mindig üres, pedig a jelenet szerint éppen cipelik. Most komolyan.

A film legjobb jelenete, amikor a hirdetésre jelentkező kérők teljes spektrumát látjuk, Elek Ferencnek hiába van egy mondata, elviszi a show-t, ugyanígy Molnár Gusztáv, akit többször néztem vissza azért az öt másodpercért. 5/4

Ki ez a csávó? Gulyás Márton, Rónai Egon, Kadarkai Endre műsorában is ő a vendég? Mi van? Puzsér Róbert benne látja munkásságának egyik folytatóját? Miért olyan tragikomikus ez? Mert értéktévesztés és értékvesztés egyszerre.

Kajdi Csaba (48) lepődött meg szerintem a legjobban, hova futott ki az élete. Láthatóan nem gyötri imposztor-szindróma, ami engem állandóan, amikor egy szépirodalmi alkotásról írok. Mikor lepleznek le? Hisz nem értek ahhoz, amit csinálok, pedig pénzt is kapok érte. Állandó, szégyenteljes tépelődés. Kajdi szekere fut, influenszer, nincs ezzel semmi baj, én is írok blogot, csak engem senki sem olvas, és biztosan irigy vagyok.

Kadarkai Endre Szavakon túl, és Gulyás Márton Partizán POP című műsorát néztem meg miatta, és pár percet más rövid videókból is. Kadarkai műsorában még nem érte el az ingerküszöbömet, majdnem érdektelen, de nem antipatikus csávó, nincs mit írni róla. De utána megnéztem a Partizán POP-ban is, valahogy nem hittem el, hogy ez csak ennyi. Oké, de hol van a hozzáadott érték, kérdeztem. Ha csak egyet látok, akár mikroszkopikus méretűt, nem írok róla egy sort sem. Fineszes, adaptív, reziliens, és szerintem a Partizán POP után megérezte, most érte el a zenitet, amire Kadarkai utalt a műsorában, innen nincs tovább, és csak remélheti, mások nem vették észre. Élete egyik legrosszabb döntése volt, hogy elfogadta a meghívást.

Minden uralkodó, zsarnok vagy influenszer egyszer a kardjába dől, nem kell egyetlen orgyilkos sem hozzá. Na jó, Julius Caesar-nak meg Dantonnak igen, ha már ekkora történelmi nevekkel dobálózok. Ahogy Jobbágyi professzortól tanultuk polgári jogból, jogalap nélküli gazdagodás az övé – a bankom százezer forint helyett egy millát utalt –, egy idő után mindenki rájön a tévedésre, és vissza kell adnom a manit. A lassú hanyatlás megállíthatatlan, mint a párkapcsolatoknál, minél többet tudunk valakiről, annál kiábrándítóbb. Eredettörténetét arisztokratikus homályba burkolja, a francia kapcsolat jótékony dicsfénye lengi át –, de mint Gulyás műsorából kiderült – Franciaországba emigrált rokonokat jelent, közel sem francia ősöket. Egy magyar dzsentri attól, hogy Párizsban lakik, nem lesz francia. A sokat emlegetett Rózsadomb és az entellektüelek lám, nem adtak elég muníciót, az edukációs értékek valahogy nem mentek át.

Persze, nem kell senkinek egyetemet végezni a sikerhez, García Márquez is csak két évig járt jogra Bogotában. Nem is az egyetem hiányzik ebből a történetből, hanem valami más. Olyan perspektíva, hogy a világot úgy lássa, mint aki kinyit egy ajtót, beömlik a fény, és mindent különös megvilágításba helyez. Nem az a tartalom, ha elmond egy verset – arra ott van Bezerédi Zoltán és Dunai Tamás. Arra lenne szüksége, hogy ismerje a társadalom legfontosabb kérdéseit, művelt legyen, a többi a személyes varázs dolga, intelligencia, szövetségek, kapcsolatok, csábítások. Ezek kellenek egy influenszernek. 

Puzsér Róbertnek megosztó a személyisége, de műveltsége, reflexív attitűdje, humora, és retorikai képessége vitathatatlan. Nála csak hozzáadott érték van, akkor is, ha azt az értéket nem mindenki osztja. Napnál világosabb, Kajdi nem sok mindent tud azon a buborékon kívül, amelyben él. Fogalma nincs a társadalmi valóságról, szexizmusról, a cigányok, a nők, az alávetettek helyzetéről, a társadalmi felelősségvállalásról, szolidaritásról, a dialektikus másságról, semmiről, amitől valaki igazán érdekes. A melegsége ne legyen billog, ugyanakkor a cigányok bőrszínű fémjelzése nem érdekli, mert nem hoz hasznot, és nem érinti a köreit.

Nem érti, mire akar kilyukadni Gulyás. Ilyen tartalomgyártó Kajdi Csaba. Kizárólag saját privilégiumai foglalkoztatják, privilégium olvasottsági rése elérte az iráni rial dollárhoz viszonyított napi árfolyam szintjét. A kizsákmányoló kapitalista divatipar közepes branddel rendelkező szekértolója, kislányok és kisfiúk (ja, ők valamiért nem) tárgyiasított, szexualizált testének eladásából él, és mint a prostitúciós iparágban lányoknak hívja őket. Hol van itt a jogalap a megmondóember státuszához? Azonban az ő tehetsége is áll valamiben. Kényes kritikai felvetésekre, ahol nincs elegendő érve és tudása, leteszi a fegyvert, nem áll ellen. Nagyszerű stratéga, csak örökölt valamit horthysta katonatiszt őseitől. Ettől érzi mindenki őszintének.

Gulyás Márton műsorában is ez volt a stratégiája, bár Gulyás volt annyira provokatív, hogy időnként mégis beleesett a csapdába: magyarázkodott és álértetlenkedett. Gulyás Mártonnal csak egy valamiben nem értettem egyet, Kajdi Csaba több százezer követővel rendelkező tartalomgyártó kisiparosnak jelentős befolyása van a magyar közéletre. Nem hiszem. Ha igen, nagyobb a baj, mint gondoltam. Krisztusnak is voltak követői, mégsem lett jó vége. 5/3

∗

Minden osztályban van pár szülő, akik kicsit közelebb akarnak kerülni a tanítónénihez. Elvállalják az SZMK tisztséget, elmennek a Bátonyterenyei osztálykirándulásra kísérőnek, tudják mikor van Aranka névnap, előtte beszedik a pénzt, reggel a tanáriban átadják a csokrot. Aranka néni örül, mert azt hiszi szeretik. Pedig nem. Idősödő rockzenészek vannak így a pápalátogatással, remek alkalom felfrissíteni a nép emlékezetét, ők is élnek, nemcsak az X-faktor győztesek.

A Magyar fohász 2023 zenei videójának már nem volt ideje mozgóképes anyagot csinálni – mindjárt itt a pápa – állókép fogadja a nézőt, valaki tartja a markát. Tökéletesen leképezi a dal mondanivalóját. A kezdő dallam magyaros zenei motívum a 21. század elejéről, Krausz-Tóth Gabriella népdalgyűjtő járta végig az országot, míg autentikus anyagot nem talált: minden adatközlő, sőt a gramofon is ő maga volt. Várjuk, mikor ugrik ki bokorból, és meglepődünk, hogy csak Varga Miklós, Keresztes Ildikó és Vastag Csaba énekel, ez utóbbit onnan lehet tudni, hogy kiírták a nevét.

A dallamvezetés és a szöveg meleg, biztonságos érzéssel halad a könnyebb ellenállás felé, és le meri írni a "Te vagy a kikötő a sorsunk tengerén" sort. Azt gondolta, senki se fogja végig hallgatni, ha már elért a "Tavasz vagy a tél után" (vagy délután) részhez? Persze, a fohász zenei stílusa kötött, nincs túl nagy mozgástere, már Canterbury Szent Anzelm idején ellőtték az összes poént. De nem gondolt arra, hogy a libernyák kutyák kiássák a sírját? Ezek a kozmopolita  ízlésű, az ELTE-n és a CEU-n végzett genderuracsok és arszlánok, akik direkt örülnek Kis-Magyarországnak? Vagy azt hitte, az ő dalszövegét fogják elemezni a 2023-as magyar nyelv- és irodalom érettségin, és az "Add vissza elhullott szárnyaink" sort geopolitikailag fogják összevetni az "Adjátok vissza a hegyeimet" sorral egy összehasonlító elemzésben?

Ezek a diákok tanultak történelmet, és a "Jöhet száz veszély, te nem hagysz minket sohasem el, árván" sorról tudják, hogy nettó marhaság. Ki a versszöveg alanya, ki az, akihez fohászkodnak, ha már irodalom érettségi? Nyilván Isten, aztán egy félmondatban a szentatya. De Isten számtalanszor hagyott bennünket cserben, Batu kán nem miatta, hanem Dzsingisz kán miatt ment el (újabb kutatások ellent mondanak ennek), miközben letarolta Borsodot, ami még ma sem tért magához. Évszázadokig hagyta a magyarokat a Habsburgok alatt senyvedni, engedte győzni a labancokat, hagyta a török katonáknak megerőszakolni asszonyainkat, és itt felejtette őket százötven évig. Leverte a márciusi ifjak forradalmát, hagyta a ruszkikat győzni a szabadságharcban, engedte elhurcolni zsidó és cigány honfitársainkat a Harmadik Birodalom lágereibe, hagyta Radnótit és Szerb Antalt – mint egy kutyát – meghalni, hagyta a szovjet katonáknak Polcz Alaine-t és a többi nőt megerőszakolni. Rákosi Mátyással meg Kádár Jánossal se volt különösebb baja, meg a bevonuló tankokkal sem '56-ban. Ha így hárít el száz veszélyt, akkor köszi.

Lehet, kilencvenkilenccel elboldogult volna, a száz már neki is sok volt. Szóval, ez a zenei fohász azt kéri, Isten gyógyítsa be azokat a sebeket, amiket ő okozott. Olyan hülye vagyok, mindig elfelejtem a szabad akaratot, most komolyan, felírom filctollal a tenyerembe. Ez a resztorativ, helyreállító szemlélet amúgy egész jó, hasonlít Hamvas Béla egyik írására: valaki egyik nap kisiklat egy vonatot, másnap magára vállal egy gyilkosságot. Mi ez, ha nem a helyreállító igazságszolgáltatás? Persze, ilyen szavakat egy lírai dalba nem lehet beleírni. Igaz azt sem kellene, hogy "őszinte imánk". Milyen egy nem őszinte ima? Imádkozom felebarátom házasságáért, közben alig várom, hogy elváljanak? 

Ezek hiába énekelnek a pápának úgysem érti, hacsak nem a kivetítőre odaírják a fordítást, amit úgysem olvas el, én sem olvasnám el, ha pápa lennék, de egy nő sosem lehet pápa. Nem ezzel kéne inkább foglalkozni? Szóval, itt van három éhes krokodil, kaptak egy adag csirkefarhátat a műanyag vödörből. Egy darabig ellesznek vele. 5 /0

∗

Ahol a folyami rákok énekelnek című film szelíden, de túlzott lelki finomsággal ábrázol egy különleges helyen játszódó történetet, ahol a természet törvényei erősebbnek látszanak.

Először könyv volt, majd film lett belőle, hovatovább minden bestsellert elér ez a végzet. Delia Owens (1949) 2018-ban kiadott könyve hónapokig tartotta előkelő helyét a The New York Times eladási listáján. A könyv „szembeszállt a gravitáció új törvényeivel” – mondta Peter Hildick-Smith, a könyvipart elemző Codex Group elnöke, arra utalva, hogy a szépirodalom eladási statisztikái egyre csak romlanak. A könyv – melyből a film született –szerzője zoológus, akit egykor Jane Goodal világhírű főemlős kutató inspirált, évekig a Kalahári-sivatagban élt a férjével, hiénákat, oroszlánokat és elefántokat tanulmányozott. Ma már elvált, és Észak-Karolinában él.

A történet szerint az 1950-60-as években járunk, Észak-Karolina mocsaras, lápos vidékén. (A geobotanikában a láp olyan vizes élőhely, ahol tőzeg* képződik és rakódik le, míg a mocsárban nem képződik tőzeg, vagy ha igen, hamar lebomlik). Észak-Karolina lápos vidéke, bántalmazó férfiak, magára hagyott kislány, és a szerelem. Az lenne fura, ha nem készülne belőle film.

Jelenet a filmből

Olyan vidék ez, ahol ha el kell szaladni a boltba kifliért, nem gyalog vagy biciklivel mennek, hanem motorcsónakkal. Csodálatos, szinte bukolikus vidék, de a férfierőszak ezt a gyönyörű vidéket sem kíméli. A hatéves Kya Clark (Jojo Regina) anyja és testvérei nem bírják tovább a brutális bántalmazásokat, és egy nap elmenekülnek. A film képsorai a nagy lelépés előtt harmonikus anya-lánya kapcsolatot ábrázol, a testvérek viszonya is konfliktusmentesnek tűnik, érhetetlen mindjárt az elején, vajon miért hagyták a hat éves Kya-t egyedül, miért nem vonják be őt is a menekülési projektbe?

Az apa (Garret Dillahunt) és Kya magukra maradnak, majd az apa is lelép. A néző számára felfoghatatlan, hogy hagyhat magára egy hat éves kislányt bárki is? Kya igazi surviverként találja fel magát, de a film marad a bukolikánál, képileg és tartalmilag túlesztétizált, azaz a konfliktusok és a nehézségek naturális mellőzésénél marad, és ez hiteltelen.

Jelenet a filmből

Ez a csodálatos táj érzéketlen az emberi élet iránt, vagy inkább semleges, és ez a leegyszerűsített felnövekedéstörténet úgy ábrázolja a kislány életét, ami nagyjából, minden nehézség ellenére valahogy mégis rendben ment. Megtévesztő a filmes ábrázolás, nem gazdagítja a témát, egy csomó valódi problémát elkendőz, mert nem illik a bukolikus tájhoz, a gyönyörű fehér gázlómadarak világához, a trauma ellenére felnövekvő sértetlen lelkű, fizikailag és szellemileg ép fiatal lányhoz, akit már Daisy Edgar-Jones alakít. Leegyszerűsíti, lecsiszolja az oda nem illő darabokat, ártatlan és sekélyes minden, mint a part melletti óceán áttetsző vize. Szóba sem a kerülnek valódi problémák, el van intézve a „Jé, fúrtál egy kutat?” mondattal.

A kislány a természeti erőket legyőzi ugyan, de emberi predátorokra nincs felkészülve.

Chase Andrews (Harris Dickinson)

Kya találkozik egy léha fiatalemberrel, akit sikerült egy kicsit árnyalttá tennie a filmnek, de nem nagyon. Amíg bekeríti a lányt, személyiségének olyan oldalát mutatja, amibe éppen bele lehet szeretni, ha valaki fiatal és tombolnak a nemi hormonjai. A regény és a film azt akarja elhitetni velünk, hogy csak a természetet követve kulturális értékeket is el tudunk sajátítani tanulás és tapasztalatok nélkül, mintha Kya-nak lenne valamiféle veleszületett normája a jóra és a helyesre.

Ezt a fiatalembert, Chase Andrews-t (Harris Dickinson), egy szép napon halva találják, talán leesett az erdő közepére épített kilátóról, talán baleset volt, talán gyilkosság. A ”Lápi lányt” mindenesetre megvádolják és bíróság elé állítják. Az író és a film mintha nem is nagyon akarná, hogy megtudjuk, mi történt Chase-zel, úgy állít be egy eseményt, mintha a természeti törvények része lenne a fiatalember halála, és nem is tudunk ellentmondani ennek a megoldásnak. A film azonban adós marad a lány kitaszítottságának valódi ábrázolásával, a kirekesztést és az előítéletességet néhány kocsmai jelenettel pipálja ki, ezért nem tudjuk átélni a másság stigmáját, nem tudjuk a lány helyébe képzelni magunkat.

Jelenet a filmből

Önkéntelenül vetődik fel az olvasóban és a nézőben – ezt a regényt több millió ember olvasta világszerte –, hogy miért nem fogadta valaki örökbe ezt a kislányt? Ott van a Jumpinʹ boltos házaspár (Michael Hyatt, Sterling Macer Jr.), vagy Tom Milton (David Strathairn), aki kislány korától ismeri Kya-t, később ő védi a bíróságon is. Miért nem fogadta örökbe? Se kutyája, se macskája.

Ahol a folyami rákok énekelnek című filmnek nem sikerült a magányt és a kirekesztettség stigmáját integrálni a bűnügyi szállal, mindkettő valahol elsikkadt félúton. Egyvalami azonban sikerült. Azt a folyamatot ábrázolni, amikor valaminek roppant és hosszú ideig tartó megfigyelése, és a folyamatot kísérő érzelmi bevonódás olyan lenyűgöző rajztehetséggé változik, ami méltó a figyelemre, mert érzelmileg töltött, és gazdagítja az ábrázolt témát. Ilyenek Kya lerajzolt kagylói, a lápon élő többi növény és állat. 

David Strathairn az ügyvéd szerepében hiteles, sztoikusan bölcs figura, legutóbb A nomádok földje (2020) című Oscar-díjas filmben láthattuk, a felnőtt Kya szerepét alakító Daisy Edgar-Jones-t pedig a Sally Rooney kreálta Normális emberek című sorozatban (2020). Aki még nem látta és nem középkorúvá érett ember, az azonnal nézze meg, ennél szelídebb, érzelmileg mégis radikálisan felborzoló sorozat kevés van. Harris Dickinson alakította Chase Andrews-t, Kya bántalmazó partnerét, őt a Szomorúság háromszöge (2022) című filmben láttuk legutóbb a modell srác szerepében. 5/3

Bechdel-teszt negatív

*A tőzeg növényi eredetű üledékes talajképző kőzet és talaj, a félig szárazföldi humuszképződés terméke

Kiss Dávid (1988) hét egységre bontott kötetében nem szorosra fűzött tematikai megfontolások vannak, a személyestől haladunk a histografikus-társadalmi reprezentációk felé. A kötet végi szójegyzék a versek sorrendjét követi, nem betűrendes mutató, úgy tűnik, ez a szerző olvasónak szánt üzenete, spontán, közvetlen gesztus, talán rá akarja bírni, hogy olyan sorrendben olvassa a verseket, ahogyan ő szeretné.

”

Kiss Dávid generációs kategorizálás szerint a milleniál nemzedék tagja, akinek harmincöt év alatt összegyűlt annyi tapasztalata az életről, hogy költő világot építsen belőle. De vajon, annyi költőnemzedék után a világot újnak látó költői képzelet tud-e mélységet adni a megszokottnak, vagy csak a régi visszhangok ereje működik? A verseknek valami fontosról kell szólni, jelentős érzésekről, célzásokról, sejtésekről, feloldatlan feszültségekről, kontrasztokról, a világ nem opcionális dolgairól, országról, nemzedékről, identitásról, múltról, az időről és a halálról.

A kötet címe – Medvék bolygója – a Majmok bolygójának pandanja, emberi avatar, az ember azonosítására szolgál, az autonómnak, racionálisnak hitt, szabad akarat képzetével bíró, emberi szubjektum irodalmi reprezentációja, aki azonban az emberrel ellentétben megbízható, mert csak azt adja, mi lényege. A medve kiterjesztett metaforaként működik, költői aposztrofé, a medve alakjában egy nosztalgikus rend utáni vágyakozás ölt testet.

A medve egyszerre fenséges és félelmetes, hatalmas asszociációs mezeje detektálhatatlan, nem tudunk mindent felölelni a jelentésből. A gyermekkori helyettesítő tárgy képzetétől a hanti-manysi medvekultuszon át a csillagokig, minden belefér. Itt és most vajon eredetmítosz vagy egy etikai fordulat nem-humán alanya? Végső soron az olvasó képzelete és értelmezése fogja eldönteni, milyen hagyományba illeszti a mackóság fikcióját. A kortárs kritika a medve alakját az ökokritika tárgyává tette, a poszthumán etika egyik jelképként értelmezi.

A világot mindig újként látó ifjú költő képzeletének tehát bele kell simulnia egy már meglévő költői hagyományba, de a költői hangot értő olvasó sem tudja naivan olvasni a költő megszólalását, ő is el akarja helyezni egy hagyományba. Hogyan képzeljük el Kiss Dávid költői képzeletét, hangnemét, problémáit, vagy testhelyzetét, ahonnan beszél? Induljunk ki a kötet külleméből. Filigrán könyvecske, a Napkút Kiadó jóvoltából, fedőlapján a már említett medve rajza, ahogyan egy stilizált bolygó közepén áll, amelyről sejtjük, a Föld, vagy egy hozzá hasonló bolygó. Egy fiatal férfi néz a lencsébe, komoly, érdeklődő, kissé szkeptikus tekintettel.

Nemrég még gyerek volt, látta a Majmok bolygóját, gimnazista vicceket mesélt, mára azonban felismerte saját jelentéktelenségét, felmérte a nagyságrendet az univerzum és önmaga közt, ismeri a felnőttség végletes idegenségét, társadalmi terheit, ismeri a halált, és mivel az elfogadás stádiumában van, a költő szerepet is magára öltheti, ami új egzisztenciális nyilvánosságot jelent, a költők is olyanok, mint az Instagram sztárok, az ő nyilvánosságuk a verses kötetük. Oldalra fordulva beszél, miközben egyszer sem áll fel, talán mert nem a embertől kér figyelmet, hanem valami mástól, ami nagyobb az embernél. Költői hangja rezignált, melankolikus autentikusnak tűnő, másokhoz és önmagához is őszinte. Mit jelent az autentikus hang? Azt, hogy a belső hang és a szabadság igénye folytonos konfrontálódásában van.

A nosztalgikus hangnemű Betelgeuze az apaseb sejthetően autobiografikus ihletettségű verse, aposztroféja nagy entitást szólít meg, az időt, mely csak a csillagoknak kegyelmez –az Orion csillagkép legnagyobb csillagának –, halandóknak nem. Kiss elmúlás verseiben hagyományos nemi szerep struktúrák szerint rendeződnek a családtagok, az anya tápláló és gondoskodó, az apa a bölcs tanító, aki megmutatta a láthatót és láthatatlan világot. Az apa úgy van megformálva, hogy segítse megérteni az életet, a költői hangnak azonban problémát jelent a leválás és függetlenség, talán úgy érzi, ha ez megtörténik, ősei identitása elveszik. Apa és a magára hagyott gyermek költői képe mégis érzelmi távolságtartásra épít.

Konyhaablakunkból elláttunk

az ismert univerzum határáig.

[…]

Egyedül száguldok a Betelgeuze felé

az általad kalkulált pályán,

és míg ötven lettél

torzuló téridőnk onnansó sarkában,

idefent megmaradtam gyereknek,

Apa.

A költői perszóna problémái mindenki problémája, mindenkinek köze van ahhoz, amiről ír –, mindenkinek volt már olyan zöld a szeme, mint a tenger Zakinthosznál, mindenkinek halt meg közeli rokona, mindenkinek vannak ősei, akit elfelejtettek és majdnem mindenki szereti a medvéket. Kiss Dávid költői világa térképből épült táj, a tér és időtapasztalatokban lehorgonyzott érzület hangsúlyozása folytonos, igazodási pontjait revízió alá veszi, a nosztalgia leleteit pedig az olvasó arcába dobja. Nemcsak a csillagok felé utazik, hanem a történelmi-kulturális térben is, ahová legszemélyesebb érzéseit – az alanyi költészet rekvizitumait helyezi. Kelet-Európa, a monarchia romjain alakult kultúrát posztmodernül a szent és a profán egyidejű keretezésében mutatja, a dioklészi palota, egy drón, és egy meghalt dalmát popsztár halála egy szövegtérben szerepelhet. (Split).

A Tusnád című versben vajon etikai fordulat áll be, és a medve védendő állat lesz, nem a fenség kifejezése, vagy marad motívum, egyszerű vagy kiterjesztett metafora? A költői hang az emberhez beszél, amikor a humán, nem-humán szembenállást veszi revízió alá, amikor hangot ad a medvéknek. Sejtjük, a lírai én poszthumán érzékenység hatása alatt áll, amikor kortárs ökológiai problémát dramatizál.

[…] rendben, a tudósok tényleg 

megmondták előre, hogy

ekkora populációjának ekkora

a természetes élettere,

de annyi év telt el azóta,

tudomásul vehetnék végre

az emberek,

hogy ez egy és oszthatatlan

territórium: a miénk, és mi

nem közösködünk –

ez már a medvék bolygója.

A kortárs költészet az alanyi lírát maga mögött hagyta, elhagyott bányavidék lett, kiaknázottan és üresen áll. A legszemélyesebb megnyilvánulásoknak új dimenziót kell nyitni, vagy szélesebbre tárni – mint Kiss teszi –, vagy szűkíteni. Kiss úgy nyit ajtót az alanyinak, hogy állandóan geográfiai-történelmi-kulturális kontextusába helyezi őket. Szerelmi lírája melankolikus, szemérmes hangot kap, mindig messziről indít, nem a kapcsolatok bonyolult érzelmi rezonanciájával foglalkozik, nem eseménytörténetet ír, hanem a felejthetetlent, a mondhatatlant, és az elhallgathatatlant helyezi prehumán és prehistorikus távlatokba. A Bergen című versben például – még jóval az emberi élet és kultúra előtt – a norvég táj ihlette fenséggel keres asszociatív kapcsolatot, amikor egy érzelem végeredményével szembesíti önmagát. A világban meglévő fenséges Kiss költői hangjának konstans eleme és geografikus ihletettségű. A Szemtől szemben című versében görög kulturális referenciákat a szerelem elsüllyedt érzésével, az elveszett kincseket rejtő tenger mélyével állítja párhuzamba, csak a szerelmet nem lehet felhozni olyan könnyen, legfeljebb a túlsó partra lehet átvinni. Táj és szerelmi bánat egybejátszásáról így ír:

Emlékszem, azt mondtad,

a szemem olyan kék,

mint a tenger Zákinthosznál –

éreztem, hogy alámerülsz benne,

akár egy búvár, aki

mélységre vágyik, és odalent

rég elsüllyedt kincsekre lel. [...]

A kötet végén helyet kapó versek különös levéltárköltészeti illusztrációk. Mi sem állhat távolabb a lírától, mint egy levéltári adathalmaz, ki kinek a kicsodájának végeláthatatlan sora (Préselt vadvirágok Szlovéniából, Permonyik), és mielőtt a befogadó elidegenítené magát e performansz jellegű szövegektől, gondoljon arra, ez az új nyilvánosság. Ezek a levéltári versek magát a versszöveget eseményként definiálják.

Amikor William Blake a Tigrist, mint nem-humán lényt megszemélyesítette, narcisztikus költői pózba helyezte magát, vagy Shelley prosopopeiaja, amivel a nyugati szelet hozta helyzetbe, az emberi értelmet meghaladó fenségeshez szólt, azzal kerestek mindketten kapcsolatot, és nem vártak választ, mert erős érzelmi intenzitást akartak mutatni a megszemélyesített felé, ahol maga a megszólítás gesztusa a fontos. Olyan költői képeket teremtettek, mely nem a befogadónak szóltak, hanem saját helyzetükre reagált, a költészet szelleméhez szólt, maguknak pedig a látnok szerepét jelölték ki. Ma egy ifjú költő másképp értelmezi a költészet motívumait, attól függően, melyik költői hagyományhoz áll közel. A kortárs költészet egyik megszólalója Zilahi Anna például A bálna nem motívum című kötetében az egzotikus állatot egyértelműen az etikai fordulat verseként értelmezhetjük, a humán-nem humán szembenállásaként. Kiss Dávidnál a medve inkább tűnik kiterjesztett metaforának, asszociációs mezőnek, és talán a haldokló fantázia metamodern megjelenésének.

Melyik költői hagyományba illeszkedik Kiss Dávid kötete? E kritika szerint a kortárs tendenciákat is figyelembe véve, a metamodernnek nevezett hagyományba. Olyan költészetnek tűnik, melyek középpontjában mitológiák, nosztalgikus történelmi adatok, és főként a fenséges áll, mindez melankolikus, rezignált hangnemben előadva. Individualizmus patológiás narcizmus nélkül. Ez a költői hang nehezen tudja maga mögött hagyni az ideálokat, mégis a tapasztalásra épít, identitása pedig önfelismerő jellegűnek tűnik. Hitelességet keres, de nem pont azt – vagy éppen az ellenkezőjét –, amit ősei, vagy a szülei generációja keresett.

Kiss Dávid Medvék bolygója, Napkút Kiadó, 2022

Szépirodalmi Figyelő, 2023/1