Eddig háromszor filmesítették meg, a második verzió (1974) a középgenerációnak ismerős lehet, Venczel Vera, Oszter Sándor és Nagy Attila játszották a főszerepet, Nagy Attila alakította Ó Pétert, a léha apát. Szegények már nem élnek.

Érdekes szituációba helyezte Gárdonyi a történetet, olyan szerelmes regényt írt, ahol a szerelem a házasságkötés után jön létre, a mi kultúrköreinkben ritka jelenség, Indiában, vagy a zsidó kultúrában biztosan sokkal gyakoribb. Először a Pesti Hírlapban jelent meg folytatásokban, kötetben csak 1924-ben, de ezt Gárdonyi már nem érte meg, 1922-ben meghalt. A film kicsit más, mint a regény, ott a fiatalok Münchenbe költöznek a házasságkötés után, a filmes verzióban maradnak a fenekükön, Magyarországon. Na most attól, hogy a történet a század elején játszódik teljesen aktuális kérdésekkel foglalkozik, azt is mondhatom, időtlen dolgok ezek, ha eltekintünk a kosztümöktől és a korabeli díszletektől, amelyek persze egy színes képeslap retorikájával bírnak, élvezet nézni őket. „Miféle alak házasodik hirdetés útján?” kérdezi az elején Ó Ida (Mentes Júlia). Hát igen, a zárdában nem az életre nevelték, máskülönben árnyaltabban látná a világot. De erre ott van az apja (Hevér Gábor) aki elég rugalmas, ha arról van szó, hogy megszabaduljon egyetlen lányától, nem kell egy hívatlan szupervízor a nap huszonnégy órájában. Meg lehet érteni. Gárdonyi tollát talán nem a női emancipációs törekvések vezették, de talán nem is volt érzéketlen a téma iránt, mindenesetre 2023-ban egy kosztümös filmet nézni különleges élmény és időutazás, nem kell mindig Jane Austen hozzá, amikor itt van nekünk egy magyar író, aki legalább olyan érzékletesen mutatja be a korabeli dzsentri vagy polgár erkölcsöt és életformát. Nem szeretnék a múlt század húszas éveiben nő lenni, az biztos. Ahhoz, hogy független lehessek, először férjhez kellene mennem, majd elválni, ami elég abszurdnak tűnik. Ritka adomány volt, ami ma természetesnek tűnik, egy nő maga határozhatja meg, hogyan szeretne élni.

Goda Krisztina és Mentes Júlia 

Goda Krisztina filmje dramaturgiailag nagyon feszes, egyetlen felesleges gesztus, mondat és jelenet sincs benne, szépen halad a végkifejlet felé. Figyelt a szerzőpáros (Goda Krisztina, Divinyi Réka) arra is, hogy a két főszereplő fej fej mellett haladjon, egyenrangúak az utolsó pillanatig. Ida morális érzékkel, zongoratudással és szabadságvággyal rendelkezik, férje, Balogh Csaba (Rohonyi Barnabás) festő azonban kénytelen a móré (hozomány) miatt nősülni. Szóbeli szerződést kötnek Idával: a világ felé házasok, a négy fal között azonban idegenként tekintenek egymásra. A Zöld kártya című film (1990) hasonló dinamikára épült annak idején, Gérard Depardieu és Andie McDowel is előbb házasodtak össze, és csak utána szerettek egymásba. Ott nem a móré, hanem a munkavállalási és tartózkodási engedély volt a tét. Mentes Júlia arca annyira ismerős volt, pedig sosem láttam még, aztán rájöttem, pont úgy néz ki, mint Megan Boone a The Blacklist című sorozatban, ahol Pálmai Anna szinkronizálja, és egy FBI ügynököt játszik. Teljesen elhittem Mentes Júliának, ő Ó Ida. Remekül adta, sem alá, sem fölé nem játszott, tökéletes illúzió volt.

Gárdonyi nem ismerhette a „gamine” karakter filmes kategóriáját, fiatal, kissé csibész, játékos és öntudatos nőt jelent, akik az élet nehézségeit iróniával és egy kis nemtörődömséggel vagy beletörődéssel oldják fel. Nem kerítenek nagyobb feneket a dolgoknak a kelleténél, mégis azt teszik, ami nekik jó.

A gamine archetípusa Audrey Hepburn volt a Római vakáció-ban (1953), de ilyen Jean Seberg a Kifulladásig-ban (1960), ahol úgy játszott Jean-Paul Belmondóval, mint macska az egérrel. Vagy ott van Shirley MacLaine a filmjeivel. Sötétebb tónusú gamine figura Gulietta Masina az Országúton-ban (1954), de itt vannak a kortárs gamine-ok: Rooney Mara, Audrey Tautou és a többiek. Ha spirituális keretek közé akarom szorítani Gárdonyi és Goda művét, azt mondom – a feliratokat, mint paratextusokat olvasva –, hogy jungiánus megközelítést preferál, amikor például ezt írják ki a gyöngyvászonra: „Minden, ami jó a világon, valami rosszból születik.” Fény és árnyék nem létezhet egymás nélkül, és a fájdalomból mindig valami új születik. Mi ez, ha nem a spiritualitás vagy inkább a dialektika pajzsként szolgáló pozitív attitűdje? Persze, lehet „spirituális bypassként” is értelmezni, lehasítom magamról a kellemetlen problémákat ahelyett, hogy megoldanám őket. Egy biztos, Ó Ida teljes harci győzelemmel jön ki a szituációból, abban a világban, ahol nemcsak a szabad akarat nem létezik, de a női szabadságvágy is korlátozott, mert a kor egyik erkölcsi ideálja a kettős mérce természetessége: más normák vonatkoztak nőkre és férfiakra. Gárdonyi vagy Goda – ki tudja, melyikük – elrejtett egy mai erkölcsi kritikát is – figyeljük csak meg, mit magyaráz Balogh Csaba festő feleségének a modellekről. Goda Krisztina hiába nem akart kikacsintani a mise-en-scene világából, mégis sikerült. A filmtörténet tele van önmagát mások szemével néző nő látványával, mise en abyme típusú tükrözés ez, ebben a filmben is megjelenik, és szerintem nem kellett volna. A másik hiba sokkal jelentéktelenebb, de ez is visszatérő eleme a filmeknek – legyen szó akár Woody Allen filmjeiről is – és talán csak a néző túlzott igénye a mimézisre. Minden filmben, minden bőrönd mindig üres, pedig a jelenet szerint éppen cipelik. Most komolyan. A film legjobb jelenete, amikor a hirdetésre jelentkező kérők teljes spektrumát látjuk, Elek Ferencnek hiába van egy mondata, elviszi a show-t, ugyanígy Molnár Gusztáv, akit többször néztem vissza azért az öt másodpercért. 10/9

Ki ez a csávó? Gulyás Márton, Rónai Egon, Kadarkai Endre műsorában is ő a vendég? Mi van? Puzsér Róbert benne látja munkásságának egyik folytatóját? Miért olyan tragikomikus ez? Mert értéktévesztés és értékvesztés egyszerre.

Kajdi Csaba (48) lepődött meg szerintem a legjobban, hova futott ki az élete. Láthatóan nem gyötri imposztor-szindróma, ami engem állandóan, amikor egy szépirodalmi alkotásról írok. Mikor lepleznek le? Hisz nem értek ahhoz, amit csinálok, pedig pénzt is kapok érte. Állandó, szégyenteljes tépelődés. Kajdi szekere fut, influenszer, nincs ezzel semmi baj, én is írok blogot, csak engem senki sem olvas, és biztosan irigy vagyok.

Kadarkai Endre Szavakon túl, és Gulyás Márton Partizán POP című műsorát néztem meg miatta, és pár percet más rövid videókból is. Kadarkai műsorában még nem érte el az ingerküszöbömet, majdnem érdektelen, de nem antipatikus csávó, nincs mit írni róla. De utána megnéztem a Partizán POP-ban is, valahogy nem hittem el, hogy ez csak ennyi. Oké, de hol van a hozzáadott érték, kérdeztem. Ha csak egyet látok, akár mikroszkopikus méretűt, nem írok róla egy sort sem. Fineszes, adaptív, reziliens, és szerintem a Partizán POP után megérezte, most érte el a zenitet, amire Kadarkai utalt a műsorában, innen nincs tovább, és csak remélheti, mások nem vették észre. Élete egyik legrosszabb döntése volt, hogy elfogadta a meghívást.

Minden uralkodó, zsarnok vagy influenszer egyszer a kardjába dől, nem kell egyetlen orgyilkos sem hozzá. Na jó, Julius Caesar-nak meg Dantonnak igen, ha már ekkora történelmi nevekkel dobálózok. Ahogy Jobbágyi professzortól tanultuk polgári jogból, jogalap nélküli gazdagodás az övé – a bankom százezer forint helyett egy millát utalt –, egy idő után mindenki rájön a tévedésre, és vissza kell adnom a manit. A lassú hanyatlás megállíthatatlan, mint a párkapcsolatoknál, minél többet tudunk valakiről, annál kiábrándítóbb. Eredettörténetét arisztokratikus homályba burkolja, a francia kapcsolat jótékony dicsfénye lengi át –, de mint Gulyás műsorából kiderült – Franciaországba emigrált rokonokat jelent, közel sem francia ősöket. Egy magyar dzsentri attól, hogy Párizsban lakik, nem lesz francia. A sokat emlegetett Rózsadomb és az entellektüelek lám, nem adtak elég muníciót, az edukációs értékek valahogy nem mentek át.

Persze, nem kell senkinek egyetemet végezni a sikerhez, García Márquez is csak két évig járt jogra Bogotában. Nem is az egyetem hiányzik ebből a történetből, hanem valami más. Olyan perspektíva, hogy a világot úgy lássa, mint aki kinyit egy ajtót, beömlik a fény, és mindent különös megvilágításba helyez. Nem az a tartalom, ha elmond egy verset – arra ott van Bezerédi Zoltán és Dunai Tamás. Arra lenne szüksége, hogy ismerje a társadalom legfontosabb kérdéseit, művelt legyen, a többi a személyes varázs dolga, intelligencia, szövetségek, kapcsolatok, csábítások. Ezek kellenek egy influenszernek. 

Puzsér Róbertnek megosztó a személyisége, de műveltsége, reflexív attitűdje, humora, és retorikai képessége vitathatatlan. Nála csak hozzáadott érték van, akkor is, ha azt az értéket nem mindenki osztja. Napnál világosabb, Kajdi nem sok mindent tud azon a buborékon kívül, amelyben él. Fogalma nincs a társadalmi valóságról, szexizmusról, a cigányok, a nők, az alávetettek helyzetéről, a társadalmi felelősségvállalásról, szolidaritásról, a dialektikus másságról, semmiről, amitől valaki igazán érdekes. A melegsége ne legyen billog, ugyanakkor a cigányok bőrszínű fémjelzése nem érdekli, mert nem hoz hasznot, és nem érinti a köreit.

Nem érti, mire akar kilyukadni Gulyás. Ilyen tartalomgyártó Kajdi Csaba. Kizárólag saját privilégiumai foglalkoztatják, privilégium olvasottsági rése elérte az iráni rial dollárhoz viszonyított napi árfolyam szintjét. A kizsákmányoló kapitalista divatipar közepes branddel rendelkező szekértolója, kislányok és kisfiúk (ja, ők valamiért nem) tárgyiasított, szexualizált testének eladásából él, és mint a prostitúciós iparágban lányoknak hívja őket. Hol van itt a jogalap a megmondóember státuszához? Azonban az ő tehetsége is áll valamiben. Kényes kritikai felvetésekre, ahol nincs elegendő érve és tudása, leteszi a fegyvert, nem áll ellen. Nagyszerű stratéga, csak örökölt valamit horthysta katonatiszt őseitől. Ettől érzi mindenki őszintének.

Gulyás Márton műsorában is ez volt a stratégiája, bár Gulyás volt annyira provokatív, hogy időnként mégis beleesett a csapdába: magyarázkodott és álértetlenkedett. Gulyás Mártonnal csak egy valamiben nem értettem egyet, Kajdi Csaba több százezer követővel rendelkező tartalomgyártó kisiparosnak jelentős befolyása van a magyar közéletre. Nem hiszem. Ha igen, nagyobb a baj, mint gondoltam. Krisztusnak is voltak követői, mégsem lett jó vége. 5/3

∗

Minden osztályban van pár szülő, akik kicsit közelebb akarnak kerülni a tanítónénihez. Elvállalják az SZMK tisztséget, elmennek a Bátonyterenyei osztálykirándulásra kísérőnek, tudják mikor van Aranka névnap, előtte beszedik a pénzt, reggel a tanáriban átadják a csokrot. Aranka néni örül, mert azt hiszi szeretik. Pedig nem. Idősödő rockzenészek vannak így a pápalátogatással, remek alkalom felfrissíteni a nép emlékezetét, ők is élnek, nemcsak az X-faktor győztesek.

A Magyar fohász 2023 zenei videójának már nem volt ideje mozgóképes anyagot csinálni – mindjárt itt a pápa – állókép fogadja a nézőt, valaki tartja a markát. Tökéletesen leképezi a dal mondanivalóját. A kezdő dallam magyaros zenei motívum a 21. század elejéről, Krausz-Tóth Gabriella népdalgyűjtő járta végig az országot, míg autentikus anyagot nem talált: minden adatközlő, sőt a gramofon is ő maga volt. Várjuk, mikor ugrik ki bokorból, és meglepődünk, hogy csak Varga Miklós, Keresztes Ildikó és Vastag Csaba énekel, ez utóbbit onnan lehet tudni, hogy kiírták a nevét.

A dallamvezetés és a szöveg meleg, biztonságos érzéssel halad a könnyebb ellenállás felé, és le meri írni a "Te vagy a kikötő a sorsunk tengerén" sort. Azt gondolta, senki se fogja végig hallgatni, ha már elért a "Tavasz vagy a tél után" (vagy délután) részhez? Persze, a fohász zenei stílusa kötött, nincs túl nagy mozgástere, már Canterbury Szent Anzelm idején ellőtték az összes poént. De nem gondolt arra, hogy a libernyák kutyák kiássák a sírját? Ezek a kozmopolita  ízlésű, az ELTE-n és a CEU-n végzett genderuracsok és arszlánok, akik direkt örülnek Kis-Magyarországnak? Vagy azt hitte, az ő dalszövegét fogják elemezni a 2023-as magyar nyelv- és irodalom érettségin, és az "Add vissza elhullott szárnyaink" sort geopolitikailag fogják összevetni az "Adjátok vissza a hegyeimet" sorral egy összehasonlító elemzésben?

Ezek a diákok tanultak történelmet, és a "Jöhet száz veszély, te nem hagysz minket sohasem el, árván" sorról tudják, hogy nettó marhaság. Ki a versszöveg alanya, ki az, akihez fohászkodnak, ha már irodalom érettségi? Nyilván Isten, aztán egy félmondatban a szentatya. De Isten számtalanszor hagyott bennünket cserben, Batu kán nem miatta, hanem Dzsingisz kán miatt ment el (újabb kutatások ellent mondanak ennek), miközben letarolta Borsodot, ami még ma sem tért magához. Évszázadokig hagyta a magyarokat a Habsburgok alatt senyvedni, engedte győzni a labancokat, hagyta a török katonáknak megerőszakolni asszonyainkat, és itt felejtette őket százötven évig. Leverte a márciusi ifjak forradalmát, hagyta a ruszkikat győzni a szabadságharcban, engedte elhurcolni zsidó és cigány honfitársainkat a Harmadik Birodalom lágereibe, hagyta Radnótit és Szerb Antalt – mint egy kutyát – meghalni, hagyta a szovjet katonáknak Polcz Alaine-t és a többi nőt megerőszakolni. Rákosi Mátyással meg Kádár Jánossal se volt különösebb baja, meg a bevonuló tankokkal sem '56-ban. Ha így hárít el száz veszélyt, akkor köszi.

Lehet, kilencvenkilenccel elboldogult volna, a száz már neki is sok volt. Szóval, ez a zenei fohász azt kéri, Isten gyógyítsa be azokat a sebeket, amiket ő okozott. Olyan hülye vagyok, mindig elfelejtem a szabad akaratot, most komolyan, felírom filctollal a tenyerembe. Ez a resztorativ, helyreállító szemlélet amúgy egész jó, hasonlít Hamvas Béla egyik írására: valaki egyik nap kisiklat egy vonatot, másnap magára vállal egy gyilkosságot. Mi ez, ha nem a helyreállító igazságszolgáltatás? Persze, ilyen szavakat egy lírai dalba nem lehet beleírni. Igaz azt sem kellene, hogy "őszinte imánk". Milyen egy nem őszinte ima? Imádkozom felebarátom házasságáért, közben alig várom, hogy elváljanak? 

Ezek hiába énekelnek a pápának úgysem érti, hacsak nem a kivetítőre odaírják a fordítást, amit úgysem olvas el, én sem olvasnám el, ha pápa lennék, de egy nő sosem lehet pápa. Nem ezzel kéne inkább foglalkozni? Szóval, itt van három éhes krokodil, kaptak egy adag csirkefarhátat a műanyag vödörből. Egy darabig ellesznek vele. 5 /0

∗

Ahol a folyami rákok énekelnek című film szelíden, de túlzott lelki finomsággal ábrázol egy különleges helyen játszódó történetet, ahol a természet törvényei erősebbnek látszanak.

Először könyv volt, majd film lett belőle, hovatovább minden bestsellert elér ez a végzet. Delia Owens (1949) 2018-ban kiadott könyve hónapokig tartotta előkelő helyét a The New York Times eladási listáján. A könyv „szembeszállt a gravitáció új törvényeivel” – mondta Peter Hildick-Smith, a könyvipart elemző Codex Group elnöke, arra utalva, hogy a szépirodalom eladási statisztikái egyre csak romlanak. A könyv – melyből a film született –szerzője zoológus, akit egykor Jane Goodal világhírű főemlős kutató inspirált, évekig a Kalahári-sivatagban élt a férjével, hiénákat, oroszlánokat és elefántokat tanulmányozott. Ma már elvált, és Észak-Karolinában él.

A történet szerint az 1950-60-as években járunk, Észak-Karolina mocsaras, lápos vidékén. (A geobotanikában a láp olyan vizes élőhely, ahol tőzeg* képződik és rakódik le, míg a mocsárban nem képződik tőzeg, vagy ha igen, hamar lebomlik). Észak-Karolina lápos vidéke, bántalmazó férfiak, magára hagyott kislány, és a szerelem. Az lenne fura, ha nem készülne belőle film.

Jelenet a filmből

Olyan vidék ez, ahol ha el kell szaladni a boltba kifliért, nem gyalog vagy biciklivel mennek, hanem motorcsónakkal. Csodálatos, szinte bukolikus vidék, de a férfierőszak ezt a gyönyörű vidéket sem kíméli. A hatéves Kya Clark (Jojo Regina) anyja és testvérei nem bírják tovább a brutális bántalmazásokat, és egy nap elmenekülnek. A film képsorai a nagy lelépés előtt harmonikus anya-lánya kapcsolatot ábrázol, a testvérek viszonya is konfliktusmentesnek tűnik, érhetetlen mindjárt az elején, vajon miért hagyták a hat éves Kya-t egyedül, miért nem vonják be őt is a menekülési projektbe?

Az apa (Garret Dillahunt) és Kya magukra maradnak, majd az apa is lelép. A néző számára felfoghatatlan, hogy hagyhat magára egy hat éves kislányt bárki is? Kya igazi surviverként találja fel magát, de a film marad a bukolikánál, képileg és tartalmilag túlesztétizált, azaz a konfliktusok és a nehézségek naturális mellőzésénél marad, és ez hiteltelen.

Jelenet a filmből

Ez a csodálatos táj érzéketlen az emberi élet iránt, vagy inkább semleges, és ez a leegyszerűsített felnövekedéstörténet úgy ábrázolja a kislány életét, ami nagyjából, minden nehézség ellenére valahogy mégis rendben ment. Megtévesztő a filmes ábrázolás, nem gazdagítja a témát, egy csomó valódi problémát elkendőz, mert nem illik a bukolikus tájhoz, a gyönyörű fehér gázlómadarak világához, a trauma ellenére felnövekvő sértetlen lelkű, fizikailag és szellemileg ép fiatal lányhoz, akit már Daisy Edgar-Jones alakít. Leegyszerűsíti, lecsiszolja az oda nem illő darabokat, ártatlan és sekélyes minden, mint a part melletti óceán áttetsző vize. Szóba sem a kerülnek valódi problémák, el van intézve a „Jé, fúrtál egy kutat?” mondattal.

A kislány a természeti erőket legyőzi ugyan, de emberi predátorokra nincs felkészülve.

Chase Andrews (Harris Dickinson)

Kya találkozik egy léha fiatalemberrel, akit sikerült egy kicsit árnyalttá tennie a filmnek, de nem nagyon. Amíg bekeríti a lányt, személyiségének olyan oldalát mutatja, amibe éppen bele lehet szeretni, ha valaki fiatal és tombolnak a nemi hormonjai. A regény és a film azt akarja elhitetni velünk, hogy csak a természetet követve kulturális értékeket is el tudunk sajátítani tanulás és tapasztalatok nélkül, mintha Kya-nak lenne valamiféle veleszületett normája a jóra és a helyesre.

Ezt a fiatalembert, Chase Andrews-t (Harris Dickinson), egy szép napon halva találják, talán leesett az erdő közepére épített kilátóról, talán baleset volt, talán gyilkosság. A ”Lápi lányt” mindenesetre megvádolják és bíróság elé állítják. Az író és a film mintha nem is nagyon akarná, hogy megtudjuk, mi történt Chase-zel, úgy állít be egy eseményt, mintha a természeti törvények része lenne a fiatalember halála, és nem is tudunk ellentmondani ennek a megoldásnak. A film azonban adós marad a lány kitaszítottságának valódi ábrázolásával, a kirekesztést és az előítéletességet néhány kocsmai jelenettel pipálja ki, ezért nem tudjuk átélni a másság stigmáját, nem tudjuk a lány helyébe képzelni magunkat.

Jelenet a filmből

Önkéntelenül vetődik fel az olvasóban és a nézőben – ezt a regényt több millió ember olvasta világszerte –, hogy miért nem fogadta valaki örökbe ezt a kislányt? Ott van a Jumpinʹ boltos házaspár (Michael Hyatt, Sterling Macer Jr.), vagy Tom Milton (David Strathairn), aki kislány korától ismeri Kya-t, később ő védi a bíróságon is. Miért nem fogadta örökbe? Se kutyája, se macskája.

Ahol a folyami rákok énekelnek című filmnek nem sikerült a magányt és a kirekesztettség stigmáját integrálni a bűnügyi szállal, mindkettő valahol elsikkadt félúton. Egyvalami azonban sikerült. Azt a folyamatot ábrázolni, amikor valaminek roppant és hosszú ideig tartó megfigyelése, és a folyamatot kísérő érzelmi bevonódás olyan lenyűgöző rajztehetséggé változik, ami méltó a figyelemre, mert érzelmileg töltött, és gazdagítja az ábrázolt témát. Ilyenek Kya lerajzolt kagylói, a lápon élő többi növény és állat. 

David Strathairn az ügyvéd szerepében hiteles, sztoikusan bölcs figura, legutóbb A nomádok földje (2020) című Oscar-díjas filmben láthattuk, a felnőtt Kya szerepét alakító Daisy Edgar-Jones-t pedig a Sally Rooney kreálta Normális emberek című sorozatban (2020). Aki még nem látta és nem középkorúvá érett ember, az azonnal nézze meg, ennél szelídebb, érzelmileg mégis radikálisan felborzoló sorozat kevés van. Harris Dickinson alakította Chase Andrews-t, Kya bántalmazó partnerét, őt a Szomorúság háromszöge (2022) című filmben láttuk legutóbb a modell srác szerepében. 5/3

Bechdel-teszt negatív

*A tőzeg növényi eredetű üledékes talajképző kőzet és talaj, a félig szárazföldi humuszképződés terméke

Kiss Dávid (1988) hét egységre bontott kötetében nem szorosra fűzött tematikai megfontolások vannak, a személyestől haladunk a histografikus-társadalmi reprezentációk felé. A kötet végi szójegyzék a versek sorrendjét követi, nem betűrendes mutató, úgy tűnik, ez a szerző olvasónak szánt üzenete, spontán, közvetlen gesztus, talán rá akarja bírni, hogy olyan sorrendben olvassa a verseket, ahogyan ő szeretné.

”

Kiss Dávid generációs kategorizálás szerint a milleniál nemzedék tagja, akinek harmincöt év alatt összegyűlt annyi tapasztalata az életről, hogy költő világot építsen belőle. De vajon, annyi költőnemzedék után a világot újnak látó költői képzelet tud-e mélységet adni a megszokottnak, vagy csak a régi visszhangok ereje működik? A verseknek valami fontosról kell szólni, jelentős érzésekről, célzásokról, sejtésekről, feloldatlan feszültségekről, kontrasztokról, a világ nem opcionális dolgairól, országról, nemzedékről, identitásról, múltról, az időről és a halálról.

A kötet címe – Medvék bolygója – a Majmok bolygójának pandanja, emberi avatar, az ember azonosítására szolgál, az autonómnak, racionálisnak hitt, szabad akarat képzetével bíró, emberi szubjektum irodalmi reprezentációja, aki azonban az emberrel ellentétben megbízható, mert csak azt adja, mi lényege. A medve kiterjesztett metaforaként működik, költői aposztrofé, a medve alakjában egy nosztalgikus rend utáni vágyakozás ölt testet.

A medve egyszerre fenséges és félelmetes, hatalmas asszociációs mezeje detektálhatatlan, nem tudunk mindent felölelni a jelentésből. A gyermekkori helyettesítő tárgy képzetétől a hanti-manysi medvekultuszon át a csillagokig, minden belefér. Itt és most vajon eredetmítosz vagy egy etikai fordulat nem-humán alanya? Végső soron az olvasó képzelete és értelmezése fogja eldönteni, milyen hagyományba illeszti a mackóság fikcióját. A kortárs kritika a medve alakját az ökokritika tárgyává tette, a poszthumán etika egyik jelképként értelmezi.

A világot mindig újként látó ifjú költő képzeletének tehát bele kell simulnia egy már meglévő költői hagyományba, de a költői hangot értő olvasó sem tudja naivan olvasni a költő megszólalását, ő is el akarja helyezni egy hagyományba. Hogyan képzeljük el Kiss Dávid költői képzeletét, hangnemét, problémáit, vagy testhelyzetét, ahonnan beszél? Induljunk ki a kötet külleméből. Filigrán könyvecske, a Napkút Kiadó jóvoltából, fedőlapján a már említett medve rajza, ahogyan egy stilizált bolygó közepén áll, amelyről sejtjük, a Föld, vagy egy hozzá hasonló bolygó. Egy fiatal férfi néz a lencsébe, komoly, érdeklődő, kissé szkeptikus tekintettel.

Nemrég még gyerek volt, látta a Majmok bolygóját, gimnazista vicceket mesélt, mára azonban felismerte saját jelentéktelenségét, felmérte a nagyságrendet az univerzum és önmaga közt, ismeri a felnőttség végletes idegenségét, társadalmi terheit, ismeri a halált, és mivel az elfogadás stádiumában van, a költő szerepet is magára öltheti, ami új egzisztenciális nyilvánosságot jelent, a költők is olyanok, mint az Instagram sztárok, az ő nyilvánosságuk a verses kötetük. Oldalra fordulva beszél, miközben egyszer sem áll fel, talán mert nem a embertől kér figyelmet, hanem valami mástól, ami nagyobb az embernél. Költői hangja rezignált, melankolikus autentikusnak tűnő, másokhoz és önmagához is őszinte. Mit jelent az autentikus hang? Azt, hogy a belső hang és a szabadság igénye folytonos konfrontálódásában van.

A nosztalgikus hangnemű Betelgeuze az apaseb sejthetően autobiografikus ihletettségű verse, aposztroféja nagy entitást szólít meg, az időt, mely csak a csillagoknak kegyelmez –az Orion csillagkép legnagyobb csillagának –, halandóknak nem. Kiss elmúlás verseiben hagyományos nemi szerep struktúrák szerint rendeződnek a családtagok, az anya tápláló és gondoskodó, az apa a bölcs tanító, aki megmutatta a láthatót és láthatatlan világot. Az apa úgy van megformálva, hogy segítse megérteni az életet, a költői hangnak azonban problémát jelent a leválás és függetlenség, talán úgy érzi, ha ez megtörténik, ősei identitása elveszik. Apa és a magára hagyott gyermek költői képe mégis érzelmi távolságtartásra épít.

Konyhaablakunkból elláttunk

az ismert univerzum határáig.

[…]

Egyedül száguldok a Betelgeuze felé

az általad kalkulált pályán,

és míg ötven lettél

torzuló téridőnk onnansó sarkában,

idefent megmaradtam gyereknek,

Apa.

A költői perszóna problémái mindenki problémája, mindenkinek köze van ahhoz, amiről ír –, mindenkinek volt már olyan zöld a szeme, mint a tenger Zakinthosznál, mindenkinek halt meg közeli rokona, mindenkinek vannak ősei, akit elfelejtettek és majdnem mindenki szereti a medvéket. Kiss Dávid költői világa térképből épült táj, a tér és időtapasztalatokban lehorgonyzott érzület hangsúlyozása folytonos, igazodási pontjait revízió alá veszi, a nosztalgia leleteit pedig az olvasó arcába dobja. Nemcsak a csillagok felé utazik, hanem a történelmi-kulturális térben is, ahová legszemélyesebb érzéseit – az alanyi költészet rekvizitumait helyezi. Kelet-Európa, a monarchia romjain alakult kultúrát posztmodernül a szent és a profán egyidejű keretezésében mutatja, a dioklészi palota, egy drón, és egy meghalt dalmát popsztár halála egy szövegtérben szerepelhet. (Split).

A Tusnád című versben vajon etikai fordulat áll be, és a medve védendő állat lesz, nem a fenség kifejezése, vagy marad motívum, egyszerű vagy kiterjesztett metafora? A költői hang az emberhez beszél, amikor a humán, nem-humán szembenállást veszi revízió alá, amikor hangot ad a medvéknek. Sejtjük, a lírai én poszthumán érzékenység hatása alatt áll, amikor kortárs ökológiai problémát dramatizál.

[…] rendben, a tudósok tényleg 

megmondták előre, hogy

ekkora populációjának ekkora

a természetes élettere,

de annyi év telt el azóta,

tudomásul vehetnék végre

az emberek,

hogy ez egy és oszthatatlan

territórium: a miénk, és mi

nem közösködünk –

ez már a medvék bolygója.

A kortárs költészet az alanyi lírát maga mögött hagyta, elhagyott bányavidék lett, kiaknázottan és üresen áll. A legszemélyesebb megnyilvánulásoknak új dimenziót kell nyitni, vagy szélesebbre tárni – mint Kiss teszi –, vagy szűkíteni. Kiss úgy nyit ajtót az alanyinak, hogy állandóan geográfiai-történelmi-kulturális kontextusába helyezi őket. Szerelmi lírája melankolikus, szemérmes hangot kap, mindig messziről indít, nem a kapcsolatok bonyolult érzelmi rezonanciájával foglalkozik, nem eseménytörténetet ír, hanem a felejthetetlent, a mondhatatlant, és az elhallgathatatlant helyezi prehumán és prehistorikus távlatokba. A Bergen című versben például – még jóval az emberi élet és kultúra előtt – a norvég táj ihlette fenséggel keres asszociatív kapcsolatot, amikor egy érzelem végeredményével szembesíti önmagát. A világban meglévő fenséges Kiss költői hangjának konstans eleme és geografikus ihletettségű. A Szemtől szemben című versében görög kulturális referenciákat a szerelem elsüllyedt érzésével, az elveszett kincseket rejtő tenger mélyével állítja párhuzamba, csak a szerelmet nem lehet felhozni olyan könnyen, legfeljebb a túlsó partra lehet átvinni. Táj és szerelmi bánat egybejátszásáról így ír:

Emlékszem, azt mondtad,

a szemem olyan kék,

mint a tenger Zákinthosznál –

éreztem, hogy alámerülsz benne,

akár egy búvár, aki

mélységre vágyik, és odalent

rég elsüllyedt kincsekre lel. [...]

A kötet végén helyet kapó versek különös levéltárköltészeti illusztrációk. Mi sem állhat távolabb a lírától, mint egy levéltári adathalmaz, ki kinek a kicsodájának végeláthatatlan sora (Préselt vadvirágok Szlovéniából, Permonyik), és mielőtt a befogadó elidegenítené magát e performansz jellegű szövegektől, gondoljon arra, ez az új nyilvánosság. Ezek a levéltári versek magát a versszöveget eseményként definiálják.

Amikor William Blake a Tigrist, mint nem-humán lényt megszemélyesítette, narcisztikus költői pózba helyezte magát, vagy Shelley prosopopeiaja, amivel a nyugati szelet hozta helyzetbe, az emberi értelmet meghaladó fenségeshez szólt, azzal kerestek mindketten kapcsolatot, és nem vártak választ, mert erős érzelmi intenzitást akartak mutatni a megszemélyesített felé, ahol maga a megszólítás gesztusa a fontos. Olyan költői képeket teremtettek, mely nem a befogadónak szóltak, hanem saját helyzetükre reagált, a költészet szelleméhez szólt, maguknak pedig a látnok szerepét jelölték ki. Ma egy ifjú költő másképp értelmezi a költészet motívumait, attól függően, melyik költői hagyományhoz áll közel. A kortárs költészet egyik megszólalója Zilahi Anna például A bálna nem motívum című kötetében az egzotikus állatot egyértelműen az etikai fordulat verseként értelmezhetjük, a humán-nem humán szembenállásaként. Kiss Dávidnál a medve inkább tűnik kiterjesztett metaforának, asszociációs mezőnek, és talán a haldokló fantázia metamodern megjelenésének.

Melyik költői hagyományba illeszkedik Kiss Dávid kötete? E kritika szerint a kortárs tendenciákat is figyelembe véve, a metamodernnek nevezett hagyományba. Olyan költészetnek tűnik, melyek középpontjában mitológiák, nosztalgikus történelmi adatok, és főként a fenséges áll, mindez melankolikus, rezignált hangnemben előadva. Individualizmus patológiás narcizmus nélkül. Ez a költői hang nehezen tudja maga mögött hagyni az ideálokat, mégis a tapasztalásra épít, identitása pedig önfelismerő jellegűnek tűnik. Hitelességet keres, de nem pont azt – vagy éppen az ellenkezőjét –, amit ősei, vagy a szülei generációja keresett.

Kiss Dávid Medvék bolygója, Napkút Kiadó, 2022

Szépirodalmi Figyelő, 2023/1

Az első igazi tavaszi nap megint kimentünk anyámmal a temetőbe. Fogtam a kezét, amikor forgalmas helyen mentünk át, mert ha belekarolnak, azt nem szereti. Eszembe jutott, mikor kislány koromban ő fogta a kezem. "Ha megszorítom,  köszönj szépen, mondta." 

December elején temették apámat, a sírásók beásták a kripta aljába a hamvait, de a téglákat rendetlenül igazították a fejfához, ezért anyám egész télen nem tudott megnyugodni, alig várta a tavaszt, hogy rendbe tegye, pedig a fekete márvánnyal fedett sír olyan embereket takar, akiket szívből utál. Csendesen kapáljuk a bogarak búvó- és élőhelyét, riadtan szaladnak ide-oda. Sarjadó tavaszi virágok fejét vágja a csákány, halványlila, fehér szirmok mindenütt, anyám kupacot csinál belőlük, "Rakd a szemeteszsákba", mondja, pedig olyan fáradt vagyok, mint aki egyedül ásta ki a Panama-csatornát. Amikor leülünk kicsit megpihenni, szóba hozza a hatalmas hársfát, ami közvetlenül a sír mellett állt évtizedekig, egészen tavaly őszig, amikor kivágatta az önkormányzattal. "Mennyi szemetet csinált a levele".

Amikor megint gazolni kezdünk, már melegen süt a nap, hiányzik a hársfa ágak csendes árnya, amiről Walther von der Vogelweide írt a kora középkorban. Amikor felcsákányozom a kripta körül a földet, anyám gereblyével betemeti vele a téglákat, a piszkos fehér szalagokat, amiket még télen vágott le a koszorúkról, kidobatja velem a konténerbe. Mire visszaérek, már a kőkaspóból kaparja ki a fehér murvát. Elővesz a táskájából egy művirág csokrot, megszólalásig hasonlít arra, amit az előbb hajított a sír mellé. "Tegnap vettem." Mióta gyomlálunk és rendezkedünk, harmadszorra hozza föl – mintha nem tudna nyugvópontra jutni –, amit indulás előtt mondtam: "Vihetnénk a kertből tulipánt, nemsokára elnyílik". "Ha valaki mindennap kijön a temetőbe, és ki tudja dobni." "A Golyhovicsné mindennap kijön." – mondja.

Az arisztotelészi logika szerint a Golyhovicsné az egyetlen ember, aki friss virágot vihet a temetőbe.

Alison Friend Artist

Mikor minden kész, messziről megnézi. "Egy koszorú még kell a fejfára." "Olyan kopasz." A temetővel szemben van egy virágbolt. Urnás búcsúztatás mellett gyalogolunk el, egyik volt kolléganőm apukája, igyekszem láthatatlan maradni. A felújított ravatalozó mellett oldalazunk a bolt felé, soha nem jártam erre, de most le akarjuk vágni az utat. Az egyik síron – Gaudényi Alajos – műanyag mécsestartók helyett hatalmas, áttetsző, türkizzöld kövek vannak, mintha a Kincses sziget forgatása után ott felejtette volna a stáb. Szikrázik rajtuk a napfény, anyám megbabonázva nézi. "Biztos van kamera", mondja.

Hatezerért veszünk két koszorút, mert idő közben eszébe jut, a kőkaspóhoz is kell. Visszasétálva a sírhoz megtörténik, amitől a legjobban félek, amire nem lehet felkészülni, pedig mindig elhatározom, minden úgy lesz, ahogy akarja, nem fogok türelmetlenkedni, semmin nem fogok kiakadni, nem akadékoskodok, nem fogom edukálni. Az ember akkor lesz érett személyiség, ha el tudja fogadni a szüleit, és nem vív olyan csatákat, amit úgysem nyerhet meg. Jó, de a temetőben felbukkanó ismerőseire nem lehet felkészülni. A semmiből jönnek. "Szervusz Marikám", "Szervusz Veronkám." Én is köszönök, nem akarom hallgatni utána, hogy "Miért nem köszöntél a Veronka néninek?" Kicsit távolabb megállok, és összekaparom magam. Úgy érzem, nemcsak a pünkösdöt, de a karácsonyt is itt fogom tölteni, ennek soha, de soha nem lesz vége, ide fogom kapni a nyugdíjamat, sőt, haza se kell már mennem, itt fognak eltemetni.

Annyira magyar. Ez volt az első gondolatom a Larry nézése közben, ami nem pejoratív jelző, mégis kihívás. Az ember egy idő után nem tud mindenre azonnal rácsatlakozni, aminek nincs köze saját életének premisszáihoz. Olyan ez, mint amikor a férfiak nem olvasnak széles körben női szerzőket, mert nem fedi le azokat a hagyományokat, amelyekben az identitásuk képviselve van.

Ez a törésvonal nemcsak a férfi-nő oppozíciós tengelyre vonatkozik, hanem a generációk és társadalmi csoportok közötti különbségekre is. Persze, az ideáltipikus néző olyat is be tud fogadni, át tudja magán szűrni, ami nem primer tapasztalata, nem kíséri kézen fogva a mindennapokban, nincs róla első kézből való információja. A filmművészet számít is arra a second hand befogadói élményre, amikor a néző el tud vonatkoztatni saját életétől. Minden filmrendező magából indul ki, vonzalmait, világlátását, és a buborékait szeretné megmutatni, amelyben él. Bernáth Szilárd is ilyen, lassan érett filmrendezővé – lehet, a titulus ellen ő tiltakozna a legjobban. Karakán figurának tűnik, aki tudja, hogy még sok mindent kell tanulnia.

Bernáthnak Tarr Béla-i értelembe vett kiállása és társadalmi érzékenysége van a társadalom peremére kényszerült emberek felé, vagy akárki felé, ez nem földrajzi kérdés, de Magyarországon Borsodban él a legtöbb kiszolgáltatott ember. Bernáth Szilárd filmje mégsem róluk szól. Ebben a filmben az igazi kiszolgáltatottság nem egzisztenciális, inkább személyes, drámai és mélyreható. Larry (Vilmányi Benett) ugyanilyen kiszolgáltatott lenne könyvtárosként vagy bolti eladóként. Az, hogy Bernáth összehozta Borsodot egy személyes defekttel, hiba. A kettő együttes tematizálása miatt a határon egyensúlyoz, elveszi, eltereli a figyelmet valamiről, amit ő és munkatársai, forgatókönyvírója, a fővilágosító és a szereplők sem tudhatnak igazán, hogy 

a dadogás olyan mély lelki sérültség, és trauma, hogy egy szintén nagyon mély társadalmi probléma mellé tenni, legyöngíteni csak alkotói mohósággal magyarázható.

A két fajsúlyos kérdés ebben a filmben nem erősítette egymást, hanem gyengítette. Borsod is, a nehéz sors is csak vázlat maradt. Borsodot magyar filmben ábrázolni olyan, mint a szegregált cigányokról forgatni, tuti befutás a filmiparba, életművet lehet rá applikálni anélkül, hogy mondana róla valami igazán revelatívat, vagy tematizálna valamit, ami jó mélyen van elásva, és a rendező tárja fel nekünk. Bernáth filmje a borsodi felszínt csak kapargatja, semmit nem tudtunk meg, amit eddig ne tudtunk volna. Nem tudott újat mondani, mindenki tudja, nehéz ott az élet, el kell menni külföldre pénzt keresni, mert ami itt bőrszínnel jelölt sztereotípia és hátrányos megkülönböztetés, az nyugatabbra multikulturalizmus.

Szóval, Bernáth semmi sem mondott Borsodról, amit eddig nem tudtunk volna, amit meg mondott, az a VIII. kerületben is megtörténhetne, vagy akárhol. A filmben egyáltalán nem Larry éppen beinduló rapperes karrierje és kezdeti sikerei az érdekesek, hanem valami egészen más. A film eleje közepénél megismerünk egy helyi rappert, CsalaDo-t, (amatőr szereplő). Az egyik panelházban lakik a párjával és a gyerekével, fiatal srác, nem lehet még harminc. Olyan természetes elánnal ismeri el Larry tehetségét, ami lenyűgöző. Neki köszönhet majd mindent, bevezeti a helyi rapper közösségbe, fellépési alkalmat biztosít neki mellérendelő, segítő attitűddel. Teljesen szembemegy azzal a cigányokkal kapcsolatos sztereotípiával, hogy csak egymást segítik, a gadzsókat, meg a gadzsikat nem. Azonnali bevonódás élmény Larry számára, hogy ezek a képzett rapperek technikailag is segítik. Csalado egészen rendkívüli különben, egyszerűen él a jelenetekben, szemernyi hamis vagy civil hangja nincs, amikor beszél.

Többször visszanézős a lakótelepi nagyszobában felvett jelenet, hihetetlen teljesítmény, különösen ha képzett, kortárs magyar filmekben szereplő színészekre gondolok, akiket egy értelmezhetetlen energia olyan hamis magasságokba szokott emelni, hogy a néző csak kapkodja a fejét. Minden színészként kimondott szavuk hamis, civil, ügyetlen és üres, mint egy piaci szakajtó, amiből eladták az összes tojást. És akkor itt van egy vagány, nagyszájú borsodi cigány csávó, aki hitelesebb, mint a magyar kortárs filmipar fél szereplőgárdája.

Bernáth Szilárd kameramozgása vizuálisan rímel Nemes Jeles András Saul fia című filmjére, a lépéseket, a szívdobbanásokat és a vérkeringést hátulról követő ansnitt kameramozgás nagyon közeli bensőséggel akarja ábrázolni Larry figuráját, de a pastiche (utánzás) érzése erősebb esztétikai volumennek tűnik.

Ez az áldokumentarista stílus igen régi, leülepedett állóvizet kavart most fel, Mészáros Márta filmjeiben Monori Lili volt hasonló kaliber, mint most Larry, esztétizálatlan megjelenése hitelességgel árasztotta el a filmet a hetvenes években. Larry figurája azért nem tud Mészáros Márta filmjeinek hitelességével bírni, mert Bernáth Szilárd eltúlozta a kontrasztok ábrázolását, a birkapásztor bibliai figurája (Dávid) a nyers természetből éppen kiemelkedő fiatalember, és az A 38-as hajó kontrasztja nem bír el ennyit. Dávid és Góliát küzdelme a mai magyar valóságba helyezve inkább tűnik félresikerültnek, mint bravúrosnak.

Jelenet a filmből

Larry az apaseb hordozója, hallgatása nemcsak a dadogás miatti stratégia, hanem, egy megoldatlan egzisztenciális helyzetre adott válasz is. Az bántalmazó apa (Thuróczy Szabolcs) borsodi hegyeken átívelő karakter, igazi toxikus macsó, az ilyen ember mindenkit megmérgez a környezetében, nemcsak a fiát. Thuróczy Szabolcs nagyon jó, nem lehet a teljesítménye felett elsiklani, annyira hozza az esszenciális vidéki bunkót. Vilmányi Benett-tet (Larry) legelőször a leírhatatlanul hosszú című Horvát Lili filmben* láttam mellékszerepben, azonnal kitűnt a többi színész esetlen alakítása közül, színészi beszéde, filmbeli karaktere hozta, amit kell, azonnal jelölt eset lett, ez a srác nem semmi, vajon látható lesz-e további filmekben? Most itt van, és ő a főszereplő. Szandtner Anna (Noémi) játékát igen dicsérte a rendező az egyik interjúban, nem látom ennek okát, bárki eljátszhatta volna ezt a nem különösebben önreflexív, a magyar társadalom alsó rétegeiből származó tipikus nőfigurát. Jó is, esendő is, de függő személyiség, aki végső fokon megalkuszik, belenyugszik abba a traumás kötődésbe, amiben Larry apjával él. És hát ez a Bernáth film is hozza a szokásos maszkulin filmes ábrázolást, Szandtner Annán kívül nincs több nő Borsodban, ha van is, azzal szexszel a főszereplő, más funkciójuk nincs: szex és gondoskodás. Ezt a formai és tartalmi elemet nem lehetne egyszer dekonstruálni a kortárs és posztmodern filmiparban?

Az intragenerációs mobilitás beindítását megalapozó tehetség és próbálkozás az A 38-as hajó megidézett imázsával, Puzsér Róbert és Borbély Alexandra cameo szerepével (saját magukat alakítják), olyan, mintha A kis hableány című rajzfilmben felbukkanna Walt Disney, és ő játszaná az egyik cápát. Zavarba ejtő gesztus, ennek a filmnek sem tett jót egyikük jelenléte sem. A filmnek azonban van erénye is, a túlnyomóan korporét, középosztályos közegre komponált felnövekedés és sikertörténetek most több emelettel lejjebb csúsztak, felhangosítva azt a rejtett tudást, hogy a tehetség nem csak felső középosztálybeli szülők privát tehetséggondozásának eredménye lehet. Akkor is előjöhet, ha le kell fúrni érte a mélybe. Larry történetének első, felemelkedő fázisát látjuk, és semmi jót nem ígér az elképzelt folytatás, mert ez nem sikertörténet. 5/3

∗

* Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre, 2020

A vállalati tréningen kérdezték pár napja, mitől félek a legjobban. Azt mondtam, anyám halálhírétől. Úgy érti, az anyja halálától? – kérdezte valaki. – Nem, mondtam, a hírétől jobban. Este, amikor hazafelé mentem, arra gondoltam, van valami, amitől még jobban félek. Amikor bekapcsolom otthon a számítógépet, félek, nem fog működni.

Az asztalommal szemben, egy középkori fametszet lenyomat van az Apokalipszis lovasairól. Nevetséges, de tőlük is tartok, és minden héten elhatározom, hogy leveszem a falról.

Amitől félünk, az bekövetkezik, mondják, de ez nem így van, akkor is bekövetkezik, ha nem félünk. Sok kisebb félelmem van, elhagyom a pénztárcám, felkapcsolom a konyhában a világítást, ami hirtelen kivágja a biztosítékot, vagy egy macska holtteste fekete, alaktalan foltként az út közepén, amikor hazafelé sietek. Ezek a dolgok ritkán esnek meg, és előtte sosem félek.

Fél éve költöztem a néném lakásába. Nemrég halt meg. Advent utolsó gyertyáját gyújtotta meg, de bealudt az alkoholos mámorba, és a műanyag otthonka a testére égett. A lakásban nem lett nagyobb kár, állítólag benne volt a híradóban, de én nem láttam. Nem rendített meg, alig ismertem, de nyomásként nehezedett rám, hogy hirtelen ki kell sajátítanom egy hosszú élet lenyomatát, azt a rossz szagú archívumot, amelyben lakott.

Tegnap kedvetlen voltam, elhatároztam, teszek egy hosszabb sétát. Beszívtam a kutyák szőréről felszedegetett napfényt, lelassítottam a rendszert, és kezdtem jobban érezni magam. Leültem a közeli parkban elszívni egy cigarettát. Nem volt nálam semmi a dohányon és a kulcsaimon kívül. Legalább nem tudnak kirabolni, gondoltam. Unalmas, érdektelen arcú kamaszok ültek a szomszéd padon, bámultak egy darabig, aztán a piros pólós odajött tüzet kérni.

– Ismerem magát – szívott nagyot a sodort cigibe.

– De jó neked – mondtam minden él nélkül, és egy pillanatra ránéztem.

– Maga angoltanár.

– Úgy nézek ki? – kérdeztem. Biztos voltam benne, hogy most lát először.

– A nővérem kinn él, pultos, meg takarít is, mondta, és a szeme sarkából ő is rám nézett.

Majdnem eltalálta. Egy ideig tényleg nyelvet tanítottam, de nem angolt, hanem franciát. Nem válaszolt, a baseball sapkáját a sárga pólós fejéhez vágta, egymásnak esve, harsogva röhögtek bele a késő délutánba. Amikor észrevették, hogy indulok, a piros pólós utánam kiáltott.

– Tanár úr, adjon már egy ezrest.

Kiülök egy kávéház teraszára, határoztam el, és nem gondolok semmire. Aztán eszembe jutott, hogy nincs nálam pénz, ezért dühös lettem magamra. Feszélyez, amikor mindenki tart valahová, megokolható, igazolható, és magától értetődő módon. Hogy alantas oka van a sietségnek, azt csak légszomjas, nehéz szívvel tudom elfogadni. Olyan is történik, hogy valakit meglátok, aki nem megy sehová, de a tekintetem rákényszeríti, mintha az én kedvemért indulna el egy nehezen indokolható cél felé, de a járása elárulja a bizonytalanságát, fél, hogy lelepleződik, nem mer megállni, mert az önmagában hordozná azt a céltalanságot, amitől a legjobban fél.

Nem tudom lehetséges-e egy várost jobban szeretni, mint egy embert. Amikor egyetemre jártam nem olvastam a regényt, ahol azért végeznek ki valakit, mert nem sír az anyja temetésén. A regény főszereplőjét senkihez sem fűzik érzelmek, csak a városhoz, amelyben él. Az én képzeletemben a város olyan valóság, ahol önkéntelen és gőgös szereplők tartják izgalomban képzeletbeli és valóságos közönségüket anélkül, hogy megértenének bármit abból a hatásból, amit a gyors léptű de lassú életű lakókra tesznek, könnyelműen rájuk hárítják a felelősséget mindenért.

A város legszebb hídjához értem, kicsit megálltam, mert olyan valóságosnak éreztem magam. Emberi arcokra keményedett megereszkedett szájzugok és orrnyergek görbe és dühös vonalán át haladtam, amely valahogy mégis elviselte az ellentmondást önmaga keménysége és egy önkéntelenül kisimult mosoly között. Meg akartam állítani a testek túlságos és intim sodródását, éket vertem a járókelők közé és lebámultam a lassan hömpölygő vízre. Félmeztelen karokba, formátlan térdkalácsokba, néhány elfojtott szitkozódásba ütköztem, de nem törődtem vele.

Előkotortam a dohányomat, de amikor gyufát keresgéltem, felfedeztem, hogy nincsenek meg a kulcsaim. Tekintélyes kulcstartóm van színezüstből, szépen megmunkált vastag tigrisfejjel, anyámtól kaptam, de nem emlékszem milyen alkalomból. Nyirkos bizsergést éreztem, és azonnal visszaestem az élhetetlen valóságba. Elfogott a döbbenet, az emberek céltalan, ádáz módon állták el az utamat.

Visszafutottam a parkba, ahol nemrég a cigarettát szívtam, és kétségbeesve állapítottam meg, nincs ott. Lerogytam a padra levegőt venni, lüktetett a halántékom és kiszáradt a szám. A piros pólós zsebre tett kézzel megállt előttem.

– Ezt keresed?

– Igen – ziháltam, és a kulcsaim után nyúltam, de elrántotta a kezét. Odakaptam megint, de hátrébb lépett.

– Most szórakozol? – kaptam föl a vizet. Észrevettem, hogy a másik három is ott van, nem mentek ezek sehová, csak árnyékba húzódtak.

– Frankón haver. Meg kéne érte dolgozni – mondta.

– Holnap tudok adni valamennyit.

– Nem hiszem, hogy addig várok.

Nem tudtam, mit felelhetnék. Egészen távol, valamelyik ablakból a Traviata szólt, én meg szerettem volna egy tájból kiragadott részlet után eredni, a nap jelentéktelen töredéke után kutatni az elmémben, hogy megnyugodhassak. A piros pólós eljött velem hazáig, még mindig nála volt a kulcsom, a másik három meg a biciklijét tolta jóval hátrébb. Ő nyitotta ki a bejárati ajtót, de nem jött be. Húszast kért a kulcsokért, különben le kell cserélnem az egész szakramentumot zárastól, kulcsostól, mindenestől. Bementem a lakásba, hirtelenjében nem tudtam, mihez kezdjek, aztán a konyhában kötöttem ki, felhajtottam a reggeli kávé maradékát, és azon gondolkodtam, mit kellene tenni. Mire visszamentem a bejárati ajtóhoz megmondani, hogy nem tudok pénzt adni, már a másik három is ott volt.

– Hagyjatok békén – kértem őket.

– Mégis, mennyit akartál holnap adni? – kérdezte a piros pólós, és annyira közel jött, hogy éreztem a leheletét.

Eszembe jutott, felhívhatnám anyámat a pénz miatt. Nincs mobiltelefonom, csak egy régi vezetékes, azt is egy hete kapcsolták vissza.

– Anyádat szórakozol velünk, adj valamennyit, aztán elhúzunk – mondta.

Bement a konyhába, hallottam, ahogy nyitogatja a hűtő ajtaját, de nem volt erőm semmihez.

– Az egész lakásod egy elcseszett roncsderbi – kiabált ki a konyhából.

Ekkor megszólalt a telefon. Ez lesz a fordulópont, gondoltam. Fel akartam venni, de a piros pólós megelőzött.

– Hali, szólt bele a telefonba. Egy darabig tartotta a kagylót, aztán letette anélkül, hogy mondott volna valamit. – Adjon valaki egy kurva kést – minden szóra erős nyomatékot tett.

Valamelyik elkezdett keresgélni a konyhaszekrény fiókjában kés után, és odaadta a piros pólósnak. Szétfeszítette a kulcstartó karikáját, levette róla a ezüst tigrisfejet, és zsebre tette. Szedelőzködni kezdtek, a piros pólós megigazította a baseball sapkát a fején, és elindultak.

– Ki telefonált? – kérdeztem.

– Senki

– Mégis mit mondtak?

– Azt, hogy ma reggel meghalt az anyád.

∗

A Tár klasszikus szerzői film egy megatrendről, melyhez Lydia Tár (Cate Blanchett) karmester-zeneszerző fikciós karaktere szolgál alapul. Társadalmi rangja kiemelkedő képességein, erős ambícióján és sikerorientáltságán múlik, de ennek ára van. Adaptív stratégiája az emocionális hidegség, az empátia hiánya, és a manipuláció. A machiavellista egy lépéssel mindig előtted jár. Mi a trend, amit Todd Field ábrázol? A transzparencia etikája, a demokratikus jellemszerkezet szükségszerűsége, és azok a következmények, amivel a féktelen és alattomos hatalmat fogja a társadalom jobbik fele megfékezni. 

Nem volt nehéz dolga Todd Fieldnek (1964), kit válasszon, annyira dobta magát a dolog, a Blue Jasmin (2015) és a Carol (2015) után ki más játszhatná el, mint Cate Blanchett. Field hosszú felvezetéssel ábrázolja a karaktert, a manipulatív sármosságától jut el a nyers erőszakig, aminek belső építkezését is látjuk, végig ott van egy sötét árnyalat mindenben, amihez Lydia Tárnak köze van.

Minden filmélmény egy címmel kezdődik. Valamikor a kétezres évek elején tűnt fel az irodalomban az új komolyság, mely allergiás a cinizmusra, lényege a visszacsapás, a posztmodern iróniát és elitizmust akarja ellenpontozni a közvetítés nélküli őszinteséggel. Szereti a kócos címeket, mert ártatlannak és spontánnak tűnik, de néha olyan hosszú, mint egy forgalmi dugó. Lám, ez a cím is valaha bulvár hír volt, aztán munkacím lett, majd végleges, és a legidétlenebb, amit valaha hallottam.

A művészet mindig meg akarja haladni önmagát, akkor boldog, ha ellentmondhat saját magának is, hogy majd egy óvatlan pillanatban visszatérjen a régi dolgaihoz. Az ellentmondás élteti, azért kell mindig változnia, mert ami ma trendi, húsz év múlva menthetetlenül modoros lesz. Vannak olyan alkotások azonban, melyek már születésük pillanatában azok. A Veszélyes lehet a fagyi című Szilágyi Fanni (1986) film más akart lenni mint a Netflix, meg a hollywoodi filmek, de csak modoros kísérlet maradt. Már a Horvát Lili filmnél* éreztük, ez nem is film, inkább válasz a klasszikus mozira. A néző azt hiszi, a szereplők utcáról berángatott amatőrök, a történetnek nincs íve, minden a főhős fejében történik, cselekménye vázlatos, retorikája narratív helyett leíró.

Az volt az alapötlet, hogy az eseményeket nézőpontváltással ábrázolják, láttunk már ilyet. Adél és Éva (Stork Natasa mindkettő) két masszívan státuszszorongásos ikerpár, Éva tehetős vállalkozó felesége, identitása és értékei bizonytalanok, Adél antiszociálisnak tűnő, érzelmileg megdermedt radiológus, aki éppen egy Norvégia állásra pályázik. Más irányba mozdulnak, de az ikerlét nem múlik el nyomtalanul, legbelül még egyformák, ezt onnan tudjuk, hogy ugyanabba a férfibe zúgnak bele. Közös bennük, hogy egyikük sem kap elég tápanyagot, olyanok, mint az átültetésre váró fa, meg kell őket menteni. Ákosra (Patkós Márton) vár a feladat, aki fényévekre van mindkét nő társadalmi helyzetétől, és az, hogy beleszeretnek, önmagában jelzi a patológiát, de végre történik velük valami. A darukezelő önazonos figura, nem vele van a baj, hanem a csajokkal.

Stork Natasa

Szóval, van ez az ikerpár, akiket a magyar valóság gyötör, közben tapintható köztük a feszültség. De milyen relevanciája van ennek? Hol tudok nézőként rácsatlakozni minderre? Leginkább a társadalomkritikus olvasatra, meg a kutakodásra, hogy kik is ezek a társadalmi maszk mögött, hol is a valódi énjük, de csak szégyentelenül latyakos közhelyet kapok.  Egyedül a daru asszociációs rendszere működik, eszünkbe jut, még három év, és kész a Sagrada Familia Barcelonában. Ennyi ronda lakást és lakberendezési tárgyat régen láttunk magyar filmben, ezekben még Adél vizuális fixációi is vásári látványosságok.

Ha már vizualitás, a film három képi metaforával küzd, a természettel, a szivárvánnyal és a felhők fölé magasodó daruval, ez utóbbi nyilvánvalóan fallikus szimbólum. A film legértékelhetőbb tartalmi teljesítménye egy kiolvadt sebezhetőség ábrázolása, majd a vége felé. Mivel minimalista a cselekmény, a hangsúly a belső történéseken van, a néző egy dolgot tehet, belekapaszkodik abba, amit lát. Tulajdonképpen mi baja ennek a két nőnek? Nem tudnak egyéniségek lenni és mindkettőjüket gyötri a metafizikus unalom? Semmit sem tudunk róluk. Hiteles, hogy egy antiszociális ember más emberekért akar felelősséget vállalni orvosként? Ez a foglalkozás egyáltalán nincs integrálva Adél személyiségébe. 

Éva karaktere meg a boldogtalan, tehetős nő archetípusa, egyetlen értékelhető tulajdonsága, hogy fejlődőképes, vele lesz kapcsolatos a fenn már emlegetett őszinteség. Stork Natasára ráégett az orvos szerep (a Horvát Lili filmben is az volt), színészi beszéde minden professzionalizmust nélkülöz, de már tudjuk, ez a minimalista esztétika része. Szeretnénk egyszer olyan ikrekről szóló filmet nézni, ahol nem úgy tudom megkülönböztetni őket, hogy egyiknek frufruja van, a másiknak meg középválasztéka, az egyik mindig morcos, a másik meg kényszeredetten vigyorog. (Ha én rendeztem volna, mindkettőnek direkt egyforma lenne a haja). Nem színészi munka eredménye, hogy két különböző embert látunk, nem olyan, mint mondjuk Mark Ruffalo az Ez minden, amit tudok (2020) című sorozatban.

Patkós Márton

Lányi Zsófia írta a forgatókönyvet, aki ezek szerint nem hallott még a Bechdel-tesztről, vagy ha igen, direkt nem érdekli, mert 2022-ben megírni egy filmet nőként anélkül, hogy két nő beszélgetne egymással valami relevánsról, ami nem férfiakról szól, az skandalum. Én producerként ezt kértem volna az Inkubátor program kritériumaként, de ez láthatóan senkinek sem szempont. Ezek nem akarnak friss szemléletet és hangokat? Can Togay, Bódi Magdi, Pataki Ági olyanok voltak, mint a Horvát Lili filmben Peer Krisztián. Mit jelent ez? Meg kell nézni a filmet.

Valamelyik filmes portálon azzal érvelnek Stork Natasa játéka mellett, hogy New Yorkban díjat kapott. Teljes félreértése a díjazásoknak. Hiába ő kapta, ott trendeket, szemléleteket díjaznak, ráadásul nem beszélik a nyelvet, nem hallják a színészi beszéd ügyetlenségeit. Stork civil hangja is introvertált és monoton, remek projekciós felület, sikere annak a blacklash-nek köszönhető, ami rühelli a vérprofi színészeket és a klasszikus filmipart. Lehetne mondani, majd belejön, de akkor mit kezdjünk például Vilmányi Benett-tel, aki szintén az, és professzionális színészi játékot kaptunk tőle a már említett Horvát Lili filmben. 5/2

* Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre, 2020