Évek alatt rengeteg tapasztalatra tettem szert, hogyan kell fával fűteni, és milyen a jó gyújtós. Hagyományosan csinálom, papír, aprófa, majd nagyobb fák. Kitapasztaltam, a fekete-fehér papír a legjobb, és hogy a Petőfi Népénél nincs alkalmasabb erre a célra. Néha, mielőtt összegyűrök pár oldalt,  bele is olvasok.  

Figyelem egy ideje, fiatal lányok egész alakos bikinis képe van a harmadik oldalon a "Tündérszépek" felirat alatt. Országos szépségverseny, melynek Kárpáti Rebeka a háziasszonya. 2021 Tündér királynője Szabó Orsolya lett, és 2022-ben szavazni lehetett a közönségdíjasra. Egy ismerősömtől kapom az újságkötegeket, találomra kiválasztottam F. Atália Dominika húsz éves egészségügyi asszisztens végzettségű lányt, akit kicsivel több, mint hatezer ember láthatott aznap, amikor megjelent az újság. Nevéből látni – a Natáliától kevesebb, a Táliától több –, szülei különlegesnek és eredetinek szerették volna látni, ezért kapott olyan nevet, ami nem jön szembe  az óvodai beiratkozásnál, vagy a játszótéren. Anyukája találhatta ki, egy apa nem ébred azzal az ötlettel, hogy kislánya Atália legyen, ők le vannak maradva, az Ildikónál és a Krisztinánál. De nem rajtuk múlik, ezt a nők döntik el, nagyon helyesen. Két dologra kell csak vigyázni, se a férfi szeretőjének, se az anyjának a nevét ne kapja. Onnantól nagyon bonyolult lenne minden. 

Atáliának senki sem mondta el – nem volt ilyen ember a szűkebb vagy tágabb környezetében –, hogy ez a megmérettetés nincs rendben, mert ha egy napilap harmadik oldalán bikinis lányok vannak, az szexista tartalom, fecskére vagy kisgatyára vetkőzött srácok sosem küzdenek egymással egy harmadrangú vidéki újságban. De a heteronormativitás már csak ilyen, a nőket lealázni és tárgyiasítani kell, hogy a status quo fennmaradhasson. Nyáron vagyunk bikiniben és strandpapucsban, vagy télen, egy wellness szállodában. Magassarkú-bikini kombó egyetlen helyen van, szépségversenyeken, ahol a férfitekintet alá rendelik őket, és hiába kérdezik meg, mi a kedvenc itala és zenéje, meg, hogy mi a csillagjegye, nem lesz tőle személyesebb semmi. Magasról leszarják, hogy szeret táncolni és főzni, a lényeg, hogy növeljék az eladott példányszámot. Ahogy hirtelenjében átvizsgáltam az újságokat, feltűnt, a lányok mindegyike nagyon fiatal, valamilyen középfokú végzettséggel rendelkezik, szakmát tanul, vagy nemrég fejezett be egy iskolát. Nem láttam első vagy másodéves joghallgatót, orvosi egyemre járót, vagy magyar szakos bölcsészt az ELTE-ről.

Amikor Atáliát megítélik majd szakmai szemmel, hiányolni fognak tíz centit a lábszára hosszából, a fenekét viszont három centivel nagyobbnak tartják az ideálistól, deréktől felfelé elmegy, mondják majd. Testrészeire bontják, mint hentesnél a disznót, csak nincs szaggatott vonallal jelölve, melyik a tarja. Ahogy araszol egyre feljebb, kényelmetlen érzése lesz, mindenkit magasabbnak és vékonyabbnak fog látni, de amit elkezdett, azt befejezi, mert ez náluk családi hagyomány. Idővel felbukkan egy idősebb férfi, egy szakember, valamelyik szépségipari centrum vezetőségéből, biztatja, tanácsokkal látja el, hisz benne, és egy nap elviszi vacsorázni. Atália megkétszerezi az erejét, hogy megfeleljen azoknak az elvárásoknak, amelyről azt hiszi, az övé is, megélheti igazi nőies énjét, ahogy bemutatkozásában írta. Atália hisz abban, hogy a nemek közötti különbségek fontosak, pont a különbség az, amitől izgalmas, nem akar varázstalanított világban élni, azt akarja, hogy előre engedjék, fizessék a vacsoráját, lovagiasak legyenek vele, de nem tudja még, mit kérnek majd cserébe. 

Atália nem tudja mit jelent a toxikus nőiesség, a szexizmus és a #metoo kifejezés, őt ne fossza meg senki az álomvilágtól, amelyben él, ő még apu hercegnője. Nem zavarja, ha ötvenes családapák vagy nagypapák verik ki rá a fészerben, vagy az autószerelő műhelyben, és utána kezet sem mosnak, mert erről nem tud. Mire kijózanodik és rájön, mindenki átverte és kihasználta, mentora húsz éve nős, és három kamasz gyereke van, már késő. Idővel megnyugszik, emelt fővel köt házasságot, felveszi a férje nevét kötőjellel, ami legalább olyan hosszú lesz, mint a négyes-hatos villamos, de így is csak a neve lesz különleges, ő nem. És akkor itt maradt a legfontosabb  kérdés. Mi szükség van szépségversenyekre? Semmi az ég világon, hacsak nem kedveljük a bántalmazás és a kulturális nőgyűlölet kifinomult változatait.

Direkt nem fogok Ábrahám Róbert nevére rákeresni a neten, ha ennyi ideig megvoltam nélküle, ezután is menni fog. Ő fújta össze a társaságot, remek alkalmat találtak – hála a háborúnak –, hogy visszamásszanak az ablakon. Ábrahám álmos hüllőszemekkel magyarázza azt az arcpirító na(r)cizmust, ami most elkapta őt, és néhány joggal elfelejtett jó hangú, ám tehetségét bullshitre elpazarló pop énekest. 

"Nem akarunk politikai állást foglalni" – mondja Ábrahám Róbert*, és már ebből tudod, állást foglalt. De, hogy jó szórakozást is kíván, az a cinizmus netovábbja. Szívszaggató képek síró, gyerekeiktől búcsúzó katonákról, amin nekem szórakoznom kellene. Hova hányjak, hogy ne legyen feltűnő? Egy hideg január este épp a tökeit vakarta a fotótapétás nappaliban a lávalámpa mellett, és azon agyalt, mit csináljon, hogy nevét az egész ország megismerje végre, már nem fiatal, mikor, ha nem most? Érezte, csak ő nem lesz elég, nem tud olyat produkálni, ami érdekelné az embereket, ám ekkor bekapcsolta a magyar egyet, éppen a híradó ment, és felkiáltott. Magyarország békét akar! Igen, a meleg víz melegebb, mint a hideg, jónak lenni jó, és a nyúl szőrös.

Enteriőrök, melyek felbosszantanak, vagy asszociációkat keltenek, de nem hagynak közömbösek.

1. Ez a ház Párizsban van, ahol állítólag ritka a ház jellegű épület. Van egy helyes kis kertecskéje is a boldog tulajdonosoknak. Engem viszont két dolog akaszt ki, a bőrkanapé, és a tetejére dobott leopárd mintás tárgy, és akkor még nem beszéltem az elefántagyarról, meg az óriásteknős kellékről a háttérben. A lakás mindig olyan, mint az élet, nem szigorú szabályokat követ, sokszor rációellenes, esetleges, frivol, ironikus vagy szenvedélyesen felhalmozó, játéktérként olyan, mint a színpad, az önkifejezés és az egyéniség megmutatásának terepe. Nem mindig kell komolyan venni, engem mégis felbosszant, hogy egy értelmiségi család képes fejet hajtani a gyilkolás ethosza előtt. Nem hiszem, hogy Kittenberger Kálmán (1881-1958) vagy Széchenyi Zsigmond (1889-1967) leszármazottai laknak itt, akik kulturális hagyományőrzésként tekintenek ezekre a tárgyakra. Semmilyen etikai megfontolás nem vezeti őket, amikor az emberiség legfőbb dolga a környezet- és állatvédelem?* Nem, ezek odadobnak a bőrkanapéra – ami önmagában skandalum – egy leopárdirhát, aminek egyetlen elfogadható oka az lenne, ha Neandervölgyinek öltöztek farsangkor, és még nem rakták vissza a szekrénybe. Megöltek hat millió zsidót a második világháborúban, a bőrükből lámpaernyő készült, több millió állatot gyilkolnak meg naponta, és akkor valakinek Párizs belvárosában ez a lakberendezés és dekoráció. ∗∗∗∗∗

* Michael Lind professzor másképp gondolja

 2. Régen elolvastam Aldo Alvarez autofikcióját, a Házasság után-t. Regényes képzelőereje sok évig nem hagyott nyugodni, ahogy a moly.hu írja: "Elemzi D. H. Lawrence és Frieda szenvedélyes kapcsolatát, mely döntő hatással volt saját romantikus házasság-eszményére is". Aldo Alvarez elvette  Frieda Lawrence* (1879-1956) egyik lányát, és már az első reggel tudta, hibát követett el. Amikor ágyba szervírozta a pirítóst, a nő így szólt: "A héját le kellett volna vágni." Vannak emberek, akik ha szerelmesek lesznek, mindenbe beleszeretnek, amihez a másiknak köze van, Tolsztoj is ilyen volt, Alvarez is, és én is. A kiteregetett konyharuha sem közömbös, ha a vágy titokzatos tárgyának udvarán szárad. Alvarezt megigézte Frieda és D.H. Lawrence kapcsolata, a nő idősebb volt, nem standard szépségideál, de ahogy Georgia O' Keeffe festő írta róla, volt benne valami különleges. Frieda első férje (gyerekeinek apja) egyetemen tanított, D.H. Lawrence a tanítványa volt, és egy reggel elhívta magukhoz, viszont nem tudta megvárni, ezért Frieda asszony látta vendégül, annyira, hogy nemsokára Új-Mexikóba (Taos környéke) szöktek. D. H. Lawrence előre ment, és mindig ilyennek képzeltem a helyet. Az életrajzi adatok persze helyre tettek, Angliából először Németországba mentek, de képzeletem egyből az Új-Mexikó-i sivatagba helyezte őket,  kicsit kevesebb vízzel. ∗∗∗∗∗

*Három néven élt: Frieda von Richtofen, Frieda Lawrence, Frieda Weekly. Augusztus 11-én született és akkor is halt meg.  

 3. Halálom, amikor egy ablak elé tesznek valamit. Ez a szett simán elfért volna a fal előtt kicsivel jobbra és balra, el lehetne venni a könyveket is, meg lehet szagolni a virágot, ha jól látom, Lavandula, a másik meg talán Anethum graveolens. A fatálkába tett Negró se szaladna el. De így, hogy oda van tolva ez a két benga szék az ablak alá, garantáltan nem tudunk oda ülni a mélyedésbe nézelődni, pedig nagyszerű a kilátás. Nagyszerűsége abban áll, hogy már nagyon messziről látjuk, ha valaki vendégségbe jön, és van elég idő bezárni az összes ajtót, és ablakot, hogy be ne jöjjenek. ∗∗∗∗∗

 4. Van valami, ami még annál is jobban idegesít, ha az ablak elé tesznek valamit. Az ilyen szőnyeg. Persze, nagyon tetszetős az ablakdekoráció, meg ezek a depresszív színek, amik feldobják az embert, ilyen környezetben lehet mélyen gondolkodni, nem vonja el semmi a figyelmet. A párnakiállítást ezek sem tudták kihagyni, de egyszerűen az van, ha az ember beszabadul a Jysk-be vagy az IKEA-ba, minimum három párnával megy haza, plusz a párnahuzatok, amik tízszer annyiba kerülnek, mint maga a párna. Na most, ezeket rakni kell valahova. Megfigyelte már valaki, hogy amikor leülünk, azonnal arrébb dobjuk őket, vagy ez csak egy Alföldi népszokás? Mi a baj a szőnyeggel? Nem tudnék szabadulni a gondolattól, hogy ott lapul pár fanszőrzet elbújva, és a legalaposabb porszívózás sem tudná eltávolítani. Horror. A mai napig emlékszem gimnazista koromból egyre, ott volt a cipőtartó mellett a földön. Évente legalább egyszer eszembe jut. ∗∗∗∗∗

 5. A struktúra tetszik, archaikus, gerendák, faajtó, a padló, mind rendben vannak. Szuper a függönyözés, a nádroló unalmas már, és a fehér textíliában óriási potenciál van, nagyon megy a gerendás old fashion stílushoz. A kis hányaveti konyha is csinos a fehér függönyökkel, barátságos, főleg a székekkel és az asztallal. Hogy mégsem érezném a magaménak, annak egyszerű oka van, velőtrázóan irritál az ételszag, nem tudnék a konyhához ilyen közel aludni. (Ki van nyitva az ablak, ok). Azonnal leakasztanám a falról a barna műanyag virágtartót a kiszáradt Howea forsteriana-val, amire nincs magyarázat. Miért nem tették a szekrény tetejére? A könyvespolcra viszont állíthattak volna egy hatalmas grafikát vagy lenyomatot. Annak ellenére, hogy nincs bennem horror vacui*, valamivel ellensúlyozni kellene a ronda műanyag termosztátot. ∗∗∗∗∗

 6. Nem bírom, amikor több funkciót akarnak egyesíteni egy szobán belül. Most vagy legyen nappali, vagy étkező vagy dolgozó. Egy kis ez, egy kis az, pedig a kevesebb mindig több, nincs ennél nagyobb igazság. Látszik a székeken, hogy nem az étkező funkciót akarták erősíteni, mutatós, de egy kicsit nyüzüge székeket tettek az asztal mellé, ami a szoba legszebb éke, stabil, gyönyörűséges struktúrával. Milyen jól áll neki a bekeretezett plakát.  Semmi baj nem lenne ezzel az enteriőrrel, ha nem állították volna be azt a dolgozós szekrényt, pedig önmagában szép, de felesleges, volt egy berendezetlen sarok, egy szabad hely, és félelmet keltett bennük, rögtön oda kellett tenni valamit. Mindjárt megpakolták két idétlen képpel egymás mellé, nyilván hogy ne féljenek, meg két lanyha cserepes virággal, ahelyett, hogy kis kotyogót, színes csöbröket, tányérokat tettek volna, ami visszajátszaná az étkezés funkciót. ∗∗∗∗∗

                                                A képek a planète-deco blog oldaláról származnak       

∗       

Tasnádi Péter és Száva Vince beszélgetése arra kereste a választ, Tasnádi Péter cigánygyűlölő-e. Száva Vince azt szerette volna bebizonyítani, hogy igen.

Amikor valakiről pozitívan akarunk nyilatkozni, erős érv a "Mindenről van véleménye" értékelés, máris falhoz szegeztek bennünket, az illető nagyon tájékozott, érdeklik az élet dolgai. Régen én is így gondoltam, földig hajoltam egy ilyen érv előtt, ma azonban tudom, ennek pont az ellenkezője igaz. Egyrészt, a véleményeinket is tanuljuk, mindig összekeverődnek a tényekkel, másrészt, ahogy Heller Ágnes filozófus mondta, a megismerés ellen hat. Heller a futballista és a gabonapelyhet hozta példának, egy focista ne beszéljen olyanról – gabonapelyhek élettani hatása –, amihez nem ért, ez szakemberek dolga. Tasnádi is ilyen, de tömegdemokráciában nem lehet megvonni a szót senkitől, neki is van Youtube csatornája, ahol mindenről elmondja a véleményét, ami érdekli. A megismerés ellen hat? Persze. A megismerés ebben az esetben azt jelenti, már tudjuk, ő mit gondol.

A két beszélgető között ült valaki szürke mintás babydollban, akit senki sem mutatott be, csak a Roma Magyar Kézfogás Alapítvány Facebook oldaláról lehetett megtudni, hogy Fodor Gyula. Olyan volt szegény, mint az a nő a Puzsér & Böjte adventi beszélgetésben, akiről senki nem tudta, miért ül ott, és mit akar, pedig azok kommunikációs szakemberek voltak ám. Nagyon érdekes olyan beszélgetést hallgatni, amiből teljesen ki van vonva a szakmaiság, de legalább nem kell szürke arcú társadalomtudósokat nézegetni, akiknek minden második szava a társadalmi egyenlőtlenség, szegénység, újratermelés, depriváció, előítéletesség, szegregáció, pláne, a társadalmi integráció. Nem szakemberek vitatkoztak, hanem két indulatvezérelt ember, akik tele vannak sérelemmel.

Tasnádi talán azt hiszi, ha van fehérgalléros bűnözés, akkor van cigánybűnözés is, senki sem magyarázta el neki, hogy empirikus igazságai etnicista sztereotípiák, és a jelző, amit használ rasszista indíttatású. Bűnöző cigányok vannak, cigánybűnözés nincs, amire ő gondol, annak nem a bőrszín az oka, hanem a mélyszegénység. Nem tudja, hogy a cigányok ugyanúgy rétegzettek, mint a többségi társadalom, csak a történelem során a legtöbb előítélet őket érte, részben ezért, részben más okok miatt, hátrányos helyzetűek lettek.

Mivel Tasnádi Péter fekete öves manipulátor, és bűnöző múltú pszichopata, nagyon is tudja, mit kell tenni ahhoz, hogy kifogja mások vitorlájából a szelet. Ruhákat adott nekik, tehát nem gyűlöli őket. Ez olyan, mintha a pap azzal védekezne a ministránsfiú megerőszakolása után, hogy előtte milyen szépen misézett. Tasnádi nincs egyedül, vannak rasszista szociális munkások, akik első körben mennek Erdélyországba cigánygyerekeket táboroztatni, csak legyen jól dokumentálva az a reakcióképzés, amivel a valódi hozzáállásukat akarják elrejteni. Tasnádi toxikus maszkulinitásban szenvedő, emberbőrbe bújt farkas, aki állandóan béget. 

Helyes Száva vádja, Tasnádi Péter a rasszista képzetet erősíti önmagáról, annak ellenére, hogy népe szenvedéstörténete predesztinálhatná politikailag korrekt megnyilvánulásokra, mégsem teszi. Nem tudja, hogy a látszatnak is megvan a maga igazsága, aki szélsőjobboldali emberekkel tart kapcsolatot, vagy barátkozik, az maga a tett, és nem kutatjuk a miértjét. A rasszizmus vagy a gyűlölet nem a megítélt népcsoportról vagy az egyénről szól, hanem arról, hogy valaki jó okot szolgáltasson önnön előjogainak és agressziójának igazolásához. Tehát először mindig a gyűlölködő van, és csak utána jön valaki, akire majd mond valamit. 

Száva Vince viszont a bűnöző múltú jogvédő archetípusa, ismerünk ilyet, jogot védett mielőtt leülte a köztörvényes bűncselekményért kapott nehéz éveket, hogy a szabadulása után szintén jogot védjen, bár a jog nem kérte erre. Száva Vince olyan karikatúra, akin nem lehet nevetni, figuráját Molière teremtette meg a 17. században, egy anti Alceste, csak még nincs egészen kidolgozva. A vallásos zsidó (vagy keresztény) tevékenységének értelme a jó cselekedet. Mit ad Tasnádi hite önmagának és a világnak az alapján, amit tudunk róla? Semmit. Nem ad, hanem elvesz. Emberek méltóságát, vagyonát, biztonságát, testi épségét és nyugalmát. Száva Vince tevékenysége ugyanerre az üzemmódra épül, imádkozásra, manipulációra, ellenséggyártásra, bűnbak képzésre és főleg hajcihőre. Ötvenöt perc, ahol csak a szekunder szégyen és a Gonosz volt jelen, semmi más. 5/1

A Nanny horrorfilm kategóriában indult a Sundance Filmfesztiválon még 2022 januárjában, és elnyerte a zsűri fődíját.  Társadalmi dráma, azon belül női film (woman's film). Van benne supernatural effekt, ami a nyugat-afrikai spirituális-animista-sámánista hiedelemvilágból származik, és ennyiben tényleg horrorisztikus. A Nanny mégis egy posztkoloniális trauma vizuális elbeszélése. 

Szóval, a horrorisztikus elemek a nyugat-afrikai spirituális hiedelemvilágot az euroatlanti kultúra magasságába emelik ebben a társadalmi drámában, és mielőtt kapásból leértékelnénk a sellőket és a boszorkányokat, gondoljunk bele, mennyi euroatlanti kultúrához kötődő hiedelem tartja fogva a mi gondolkodásunkat is. A túlzott udvariaskodásba például belehalhatunk. Nézzük meg Christian Tafdrup filmjét, A látogatást (2022), ami drámai erővel bizonyítja. Vagy a "Légy mindig pozitív" imperativusza milyen álságos és alattomos tud lenni. Vagy a gyász feldolgozása mennyire be lett csatornázva, nagyjából azért, hogy az ebből élő terapeuták ki tudják fizetni a villanyszámlát.

Nem mondom, hogy közel-kelet szakértőnek kell lenni, hogy élvezzük, de amikor például "Palesztin Hatóságot" írnak, jó tudni, ez az elnevezés az 1993-as oslói konferencia eredménye, amikor  nemzetközi hatalmasságok Norvégia fővárosában akarták megoldani a közel-keleti kérdést. Pedig nem lehet. Aki végignézi, tudni fogja, miért. 

Történelem-földrajz szakot sem kell végezni, hogy tudjuk, merre van a Golan-fennsík, a Gázai övezet vagy Ciszjordánia (Nyugati part), de azért nem árt képben lenni. Amióta Izrael állam létrejött (1948), nincs béke az olajfák alatt, de ennek nem Izrael az oka, ez csak a kiváltója, az okok sokkal mélyebben húzódnak. Tulajdonképpen erről szól a sorozat, és mivel alkotói izraeliek (Lior Raz és Avi Issacharoff) saját szemszögükből ábrázolják az eseményeket, a jó zsaru nyilván izraeli, a rossz zsaru meg palesztin terrorista. De mert az alkotók zseniálisak, egészen komplex módon látjuk a konfliktusokat. Nem véletlenül szeretik a palesztinok is – guilty pleasure* – amikor a Fauda megy, nem mennek sehová, otthon ülnek a fotelban és saját magukat nézik. Tetszik nekik, főleg, hogy a sorozat nagy részében arabul beszélnek az izraeliek is. Kívülállóként hajlamosak vagyunk állandó harcot vizionálni közöttük, de a valóság árnyaltabb. A sorozat konfliktusai nem is hétköznapi emberek között feszül, hanem radikális palesztin szervezetek – melyből azért van egy pár – és Izrael között, akiket következetesen cionistának neveznek. Az itt élő emberek többsége azonban mindkét oldalon élni szeretne, és bármilyen periférikus működési zavarhoz megtanultak alkalmazkodni. Gyereket nevelni, boltba menni, szórakozni, dolgozni, enni, inni akarnak, és sorozatot nézni. Doron Kavillió (Lior Raz) és társai – Mista 'arvim – arabok közé beépülő izraeli titkos ügynökök, akik természetesen folyékonyan beszélik a nyelvet. A roppant veszélyes bevetések irányítását persze a biztonságos irodából intézik a fejesek, a végkimenetel meg mindig a csapaton múlik. Ez nem az a meló, ahol határt húznak magánélet és munka között, ezek az emberek egymás legjobb barátai, tökéletes bizalommal vannak egymás iránt, nem a munkahelyi meetingen szoktak találkozni, pedig még nekik is van olyan. Az észak-koreai katonai államot, meg néhány újkori kőkorszaki kultúrát leszámítva, nincs még két ennyire férfiasság-alakzatokra épülő kultúra, mint a zsidó és az iszlám. Aki kicsit is ismeri a zsidó vallást nem fog vitatkozni, és az iszlám kultúrát is ismerjük, legalább a felszínén.

A sorozat alkotói és szereplői

Na most, a Fauda, ennek a két kultúrának a visszáját mutatja, hogy valójában mennyire, de mennyire hasonlítanak egymásra, ha a patriarchális, maszkulin hagyományok jogosultságtudatáról, birtoklási vágyáról, uralkodásáról, felelősséghárításáról, és a privilégiumok megmaradásának vágyáról van szó. Ezek a toxikus hiperférfias alakzatok arra építenek, amire az erőszakos egyének is; nekik minden jár, mindent képesek kiforgatni, nem tisztelnek másokat, magukat magasabb rendűnek képzelik, összekeverik a szeretetet a bántalmazással, manipulálnak, igyekeznek jó képet kialakítani magukról, és jelentéktelennek tüntetni fel erőszakos viselkedésüket. A terrorista iszlám radikális szervezetek is ezekre a szerepmodellekre épülnek, és nyilvánvalóan csak a kisebbséget tudják elérni, a többség nem ért egyet ad hoc célpontokra kilőtt rakétákkal, és a civil lakosság megfélemlítésével. Nekik szól a Fauda, annak a többségnek, akik értik, valójában minden erőszakszervezet kontraproduktív. A történelem törvényszerűségei addig nem változnak, míg az emberi természet nem változik, mondják az okosok. Az erőszak mindig élvezte és élvezi, ha fájdalmat és félelmet okoz, akkor is ha társadalmi szintre emelik. Ami változik, az az intézmények rendszere, és a filmművészet, a filmgyártás  szerencsére ide tartozik. A Fauda négy évada százszor többet tett a közel-keletért, mint az oslói konferencia összes résztvevője együtt és külön-külön. Nem az amerikai elnök fogja a keleti kérdést megválaszolni, hanem azok a sorozatok és filmek, akik milliók számára képesek komplexen ábrázolni a valóságot fikciós alternatívákkal, spekulatív narratívákkal, vagy amikor azonosulási vagy elidegenítő affektusokkal karaktereket teremtenek. Ha lenne a Golden Globe-on legjobb sorozatkezdő kép kategória, javasolnám helyezésre, a zenére málló vakolat szerintem fenomenális, minden benne van, amit a Fauda jelent. A Faudának van azonban két hibája. Sem Lior Raz – aki ugye a főszereplő Doron Kavilliót játssza –, sem Avi Issacharoff nem tudta egyik évadot sem jól lezárni. Amíg sorjáztak az évadok, a béna cliffhangereket** még benyeltük, de most, hogy vége, már nincs mentségük. Igenis ők a felelősek, ha az ember csalódottságában lelökte a macskát a hokedliről, és mérgében kidobta a félig megevett avokádót a kukába, pedig nagyon drága még leárazva is. Értem én, hogy  sorozatra értelmezett coitus interruptus-szal meg politikai korrektséggel akartak méltóságot adni a témának, de akkor is. A másik hiba, hogy nem mindenkinek lesz ám pénze gyászterapeutára, amikor a sorozat véget ér..∗∗∗∗∗

* bűnös élvezet

** függőben maradó cselekmény, a sorozatok legnagyobb fegyvere

Fauda sorozat 2015-2023, Netflix

Valamelyik nap megnéztem A sziget szelleme című filmet Brendan Gleeson-nal. Annyira látszik rajta, hogy ír. A fián is, bár a vörös haját barnára festették a most futó The Patient című sorozatban, ahol kényszerbeteget játszik, és csak azért nem írom, hogy zseniálisan, mert az Jeremy Allen White volt a The Bear-ben. Domhnall Gleeson csak simán jó. 

Vigyázni kell ezzel a sorozattal, csak akkor kezdjen bele bárki, ha az egész napját erre tudja fordítani. Munkahelyen ne nézzünk bele, nem fogjuk kibírni, ott fogunk aludni az irodában vagy a szerelő műhelyben. Egyrészt, kábé huszonöt percesek, de ami súlyosabb, a cliffhangert működteti nagyon aljasan. Tök egyszerű amúgy a szitu, Alan Strauss (Steve Carell) terapeuta egyik páciense Sam (Domhnall Gleeson), gondol egy nagyot, és baromian unortodox terápiás támogatást talál ki, hogy Strauss doktor kigyógyítsa súlyos kényszerességéből.

Fura ez a Sam, talán nem is született pszichopata, szorult bele egy kis empátia, képes együttérzésre, és meg tud valakit kedvelni. Csak nem tudjuk, mi lesz a terápia végén, a sikerre való tekintet nélkül. Nem tűnik úgy, hogy majd mindenki megy a dolgára. Domhnall Gleeson bár már negyven, sokkal fiatalabbnak tűnik, olyan, mint egy késő kamasz, és nem tud olyan csúnyán nézni, hogy igazán megutáljuk. Törődő is, szofisztikált kajákkal halmozza el a terapeutát a kényszerű helyzetben, és nem tudjuk eldönteni, valójában mennyire elvetemült. A terapeutának magának is megoldatlan problémái vannak, és életében először lesz annyi szabadideje – haha –, hogy töviről hegyire végig gondolja őket, ráadásul a zsidó kollektív trauma is masszívan ott dolgozik a háttérben.

Nagyon tudunk vele azonosulni sok mindenben, én például ugyanúgy ki lennék akadva, ha a fiam egy ortodox zsidó közösséghez csatlakozna és adakoznom kéne a Jesivának, miközben ateista zsidó vagyok. Én sem gondolkodnék azon, vajon miért nem az én értékrendemet vette át, csak forgatnám a szemeimet. Nem látnám a vakfoltjaimtól, hogy menet közben teljesen hiteltelenné váltam. Na most, ebben a sorozatban mégsem a terapeuta és páciense a legérdekesebb nekem, hanem az anya. Az anya egyoldalú hibáztatása ismert jelenség kultúránkban, mindenért ő a felelős. Ha elhízunk, ha anorexiásak vagyunk, ha idősebb férfiakhoz vonzódunk, ha sokkal fiatalabbhoz, ha szorongunk, vagy ha két számmal nagyobb az arcunk. Nemsokára a Huxitért is ők lesznek a felelősek.

De van, amikor tényleg van felelősségük. Amikor bántalmazó férfihez kötik az életüket, és nem védik meg a gyerekeiket. Bűnrészessé válnak, és erre nincs mentség. Nem is Sam a sorozat főgonosza, hanem az anyja Candace (Linda Emond), aki semmit, szó szerint semmit nem tesz, mert soha semmit nem tett, azon kívül, hogy évtizedekig normalizálta a féktelen erőszakot. Ráragadt a tanult tehetetlenség, mint a hideg vízbe tett béka seggére, ha alágyújtanak, akkor sem ugrik ki, hogy élve maradhasson. Ha innen nézzük, nincs is olyan nagy különbség a terapeuta és Sam anyja között. Mindketten szerepeik rabjai, egyik sem tud kilépni belőle, és mindketten háborítatlanul hagytak működni egy ámokfutót, aminek azért szokott következménye lenni. Hogy a terapeuta életében ki volt az, ahhoz végig kell nézni a sorozatot. 5/5

FX, Hulu Production, 2022

Akkor kezdtem nézni, amikor a Golden Globe zajlott, és nem tudtam, Jeremy Allen White nyeri majd a legjobb színész kategóriát. Ránézel és érzed, valami izgalmas fog történni. Szétgyötört arc, kigyúrt felkar, zsíros, de sűrű haj, séfkötény és küldetéstudat. Mindez egy őrjöngő, idegbajos chicagói bisztró konyhájában. 

Nagy bajban lennék, ha sorozatokat kéne csinálnom. Mi nincs még megénekelve? A főzőcskézős műsorokat megvetem, hivalkodó, túlértékelt állatgyilkosok gyülevészhada. Aztán megnéztem a The Bear-t. Hogy tényleg súlya van, hogy jelent valamit ebben a nagy kulturális katyvaszban, ami az ember. Szóval, nem kell megvetni az evést, végül is egyik fontos érzékszervünkre hajt, akkor is, ha még nem mindenki vegán.

Jeremy Allen White

A szemünkkel képeket nézegetünk, a fülünkkel zenét hallgatunk, a szánkkal meg eszünk, emeljük hát tényleg rangra, az evés maga a carpe diem esszenciája. A The Bear persze, igazából nem a kajáról szól, hanem az emberi kapcsolatokról, arról, hogy milyen feltáratlan mélységei vannak, és hogy a legközelebbi rokonainkat sem ismerjük eléggé. Ha mindezt egy trendi városba – Chicago – plebejus törzsvendégekre és olasz marhahúsra alapozó bisztróba helyezzük, életből vett figurákkal, akiknek a szájából kilóg a kapanyél amerikai változata, akkor abból – konyhai hasonlattal – kisülhet valami jó, pláne, ha rájövünk, a végén, hogy ez egy beavatástörténet.

William Faulkner A medve, 1959 című kisregénye köszön vissza, ahol a főhős olyan lassan jut el a végkifejlethez, mint Carmy Bezatto. Chicago és az amerikai Dél van összeolvasva, és minél nagyobb a mimezis, annál érdekesebb. Lepukkant konyha, nem kevésbé lepukkant személyzettel, akik minél hangosabban ordibálnak egymással, annál jobban érzik magukat. Kivéve,  a frissen berobbant séfet, Carmy Berzatto-t (Jeremy Allen White).

Jeremy Allen White és Ebon Moss-Bachrach

Kilóg a sorból, még nem igazi proli, de hát ő örökölte meg a bratyó üzletét, aki lepuffantotta magát, mint annak idején Hemingway, és meghalt. Carmy ki akar valamit hozni az étteremnek alig nevezhető trutyiból, és hosszú időnek, kábé nyolc epizódnak kell eltelnie, mire a többiek is felfognak valamit e szándékból.

Szóval, Carmy séf, ahogy lassan építi össze a helyet, megismeri saját határait – különben mi lenne az egésznek a lényege –, megtanulja uralni saját érzéseit, miközben a másokét is akceptálni próbálja. Ez sokkal nehezebb, mint egy minőségi marha steak elkészítése.

A rutinos sorozatnéző hamar felismeri Desi-t a Csajok című hat évados sorozatból (Marney hapsija volt), és aki azt mondja a megjegyezhetetlen nevű (name shaming?) Ebon Moss-Bachrach-ra, hogy Richie-ként nem zseniális, az egyen tescós zsömlét margarinnal. Na, de az, aki miatt ezt a sorozatot nem lehet kihagyni, az Jeremy Allen White. Nem voltam a castingon, de le merem fogadni három doboz olasz paradicsomszószban, hogy azt a szöveget adta elő, amit egy Al-Anon ülésen mond majd saját magáról és a bratyójáról a sorozat vége felé.

Jeremy Allen White és Ayo Edebiri

Az Al-Anon olyan embereknek segít, akiket egy másik személy alkoholizmusa vagy droghasználata érinti. (Van-e ilyen Magyarországon?) Jeremy Allen White sármja  alattomos,  akkor hat, amikor nem számítasz rá. A medve motívum bizonyára a nagyobb testvér avatarja, egyszerre csodálod, de tartasz is tőle, és az igazi hajtóerejét sosem ismered ki. Ez volt Carmy-nak a sorozatban sokat emlegetett, de csak egyszer felbukkanó tesója, Michael (John Bernthal).

Vagy ott  van a szinte láthatatlanul zseniális Ayo Edebiri, aki Sydney-t alakítja, a törekvő, tanulni vágyó séfet. Nem is veszed észre egy ideig, mennyire jó, gondolom, a casting után neki sem kellett sokáig várni a pozitív visszajelzésre. Nagyon klassz, hogy hiányzik a szerelmi szál, Carmy-nak egyelőre nincs ideje ilyesmire, de félő, a második évadban bevariálnak majd egy messziről jött idegent, aki egyedül neveli rakoncátlan kisfiát, és eleinte utálják egymást. Addig is a sorozatnak három nélkülözhetetlen összetevője van: a szereplők, a vágó és a forgatókönyvíró, aki élő anyagból dolgozott, ugyanis ismerte az igazi The Bear-t, és ennyire nem tudta elfelejteni, hogy írt róla egy sorozatot. 5/5

FX Productions, 2022

Nem gondoltam, hogy az I Saw the Devil, 2010 dél-koreai filmtől látok brutálisabbat. Mindig megnézem a Google keresőben, tényleg színész-e a fő gonosz, hogy megnyugodjak. Ezra Millernél annak idején úgy-ahogy sikerült (Beszélnünk kell Kevinről), de a dél-koreai filmnél nem. Hiába olvastam, Cshö Minsik a dél-koreai színjátszás egyik nagyágyúja, különösen Shakespeare színészként, nem hiszem el. A látogatás (Speak No Devil) után is lecsekkoltam a két gazembert, Patrick-et és Karin-t. Holland színészek. Hát, persze..

A magazinoknak két kedvenc témája van, amit mindenkinek ismernie kell, a reziliencia, és az asszertivitás. Vegyük hozzá a tanult tehetetlenség Seligman-i fogalmát, a nemet mondás művészetét, Donna J. Haraway Kiborg kiáltványát, és máris felvérteztük magunkat, hogy értelmezni tudjuk Christian Tafdrup (1978) dán rendező alkotását. A film megnézése után az ember valahogy nagyobb megértéssel reagál majd a háromévesek állandó nemet mondására. Vannak emberek, akik játszmát csinálnak a nemet mondásból, de most nem róluk lesz  szó. Ők is igent szeretnének mondani, de valamiért nem sikerül.

Bjørn (Morten Burian), Louise (Sidsel Siem Koch) és Agnes (Livia Forsberg), a kislányuk középosztályos dán család, akik a nyár egy részét Toscana-ban töltik. Megismerkednek a szintén nyaralni érkező holland Patrick-kal (Fedja van Huêt), és Karin-nal (Karina Smulders) és kisfiukkal Abellel (Marius Damslev). A dán házaspárban nincs gyanú, hétköznapi emberek, nem Sherlock Holmes és Watson doktor módjára elemzik a társas viszonyokat, nem repkednek a reflexió aranymadárkái, így nem veszik észre azokat a figyelmeztető jeleket, mely más embereket talán távolságtartásra ösztönözne. De hát nyár van, ez nem az önreflexió ideje, hanem az elfogadásé. Ha kicsit többet beszélgetnének, talán szóba hozták volna egymás közt, milyen análisan agresszív ez a holland Patrick. Akkor érkeznek meg például, amikor már mindenki alszik. Persze, másnap elnézést kér, magyarázkodik, de aki ismeri Eric Berne játszmaelméletét, az tudja, ez a "Schlemiel játszma" volt. Ha udvarias akart volna lenni, időben érkeznek. Ilyen egyszerű. Még nem tudjuk, pont azért olyan kedvesek, mert valójában nem azok.

A holland Patrick elismerő, a lényegre érez, udvarias, úgy csinál, mint aki figyel, közben vaddisznóhússal kínálja a vegetáriánus Louise-t. Jogos észrevétele – a hal fogyasztása is káros ökológiailag – azonban karakteridegen (a dán) Louise táplálkozásával kapcsolatban, aki következetesen vegetáriánusnak definiálja magát – környezetvédelemre hivatkozva –, holott eszik halat. Patrick  karakterproblémás szereplő, rendezői tévedés vagy a férfi egy kiborg entitás fejével gondolkodik –, amikor szembesíti a nőt saját csalásával, hiszen a halászati ipar és az óceánokkal való bánásmód is negatívan befolyásolja az ökológiát. Kevéssé hihető, hogy Patrick fel van vértezve ilyen tudással, kivéve, ha kiborg ugye. Lényegében mindenki hazudik mindenkinek. Amikor kiakadunk, Karin és Patrick hogyan bánik Abel-lel, figyeljük csak meg, milyen ellentmondásos a dán házaspár viszonya kislányukhoz, Agneshez. Ők is kicsit hazudnak, kicsit csúsztatnak, kicsit cserben hagyják, kicsit őszintétlenek, csak jobban púderolnak, jobban vigyáznak a látszatra. Bjørn (a dán férfi) karaktere olyan, amelyet a társadalom nőiesnek tart (persze, a közös autót azért ő vezeti). Visszamegy az elhagyott nyusziért, ő mesél este, ő szervezi a szociális hálót a család köré, közben veszettül nem érzi jól magát a bőrében, nagyjából látjuk, miért. Vonzódik Patrickhoz (a holland férfi), és ha nekem kell a miértre válaszolni, azt mondom, homoszexualitása van rejtegetve, de ezt nem bontja ki különösebben a film. Patrick karaktere képviseli a toxikus maszkulinitást: szemérmetlenül hazug, gátlástalan, agresszív és erőszakos, kivéve, ha Karin-ról van szó. Karin vajon csak Stockholm-szindrómás, vagy ez a két pszichopata teljes értékű játékos? Úgy tűnik, ez utóbbi. 

Patrick és Karin motivációja nincs különösebben reflektálva – ezt is csak a kiborg elmélettel lehet magyarázni (mindannyian kiborgok vagyunk) –, és némi didaktikus felhang azért ott lebeg a holland dűnék közt, amikor a történet miértjére kapunk választ, de nem lehet az a magyarázat, amit hallunk, ez csak a rendező didaxisa a nézőknek. A két házaspár viszonya elejétől fogva irányított és irányító struktúrájára kérdez rá, egy különös kiborg világ képzete van jelen, ha filozofikus sémába kéne tenni, akkor a poszthumán etikai fordulat fikciója a film, nemcsak a vegetáriánus táplálkozás ökológiai összefüggései miatt, hanem a kiborg tér domináns megjelenése által is, GPS, mobiltelefonok, melyek megváltoztatták a világot, testünk kiegészítései lettek, és az ember hagyományos fogalmát kezdték ki. Mert amit Patrick és Karin tesznek, azt csak kiborg szörnyetegek tehetik, ember nem. ∗∗∗∗∗

A film Bechdel-tesztje negatív

 A  látogatás, 2022 dán filmdráma, Christian Tafdrup 

A film megnézhető: onvideo.hu

Ahogy a Hudson folyó a Manhattan szigetig kanyarog, kevesebb fenségesebb látvány van. A jeges ár, a hótól roskadozó erdő olyan megnyugtató. Henry Hudson fedezte fel abban az évben amikor megszületett Hollandia, Kepler leírta az első két törvényét a bolygók mozgásáról, és Lope de Vega írt egy esszét az új vígjátékról, amit szerintem senki sem olvasott.  

Azt mondja a film végén a Christian Bale által alakított Landor nyomozó Edgar Allan Poe-nak (Harry Melling), hogy mindenkit el fognak felejteni. De a mikrotörténelem által preferált kisemberek világa, amikor a hétköznapi életbe manőverezi magát, megmutat valamit, ami aztán fontos lesz nekünk is. Ilyen volt például az Ásatás (The Dig) című film is Ralph Fiennes-szal. Landor nyomozót már régen elfelejtettük, Edgar Allan Poe-t nem. Egy detektívtörténet önmagában is érdekes, de ha fontosnak tart egy addig nem detektált karaktert is középpontba helyezni, akkor a legérdekesebb. Edgar Allan Poe amerikai költőt szőrmentén ismerjük, őt tartják a detektív irodalom megteremtőjének, majdnem mindenki ismeri A Holló című versét, és sokan tudják róla, alkoholproblémái voltak. Ez a film mutat valami többet, azt az embertípust, akit sokan ismerünk, mi alakítjuk végső formáját az érzéketlenségünkkel, és a szívtelenségünkkel. Minden, ami egy kicsit is eltér a normálistól, azonnal a gyanú birodalmába küldjük átvizsgálásra, és mindig igazunk lesz, visszaköpi a rendszer őket, tényleg van bennük valami más, amibe mindent belevetíthetünk. Főleg a magunkban lévő rosszat. Cserébe kifejlődik bennük valami földöntúli: vagy a határtalan jóság, vagy a határtalan gonoszság.

Poe-ban a jóság, legalábbis a filmben. Minden különös teremtmény azonban találkozik egyszer egy mentorral, aki a normalitás felől érkezik, itt és most Landor felügyelő az, ki visszavonultan él az erdő közepén New York államban, közel a West Point akadémiához, ahol szörnyű gyilkosságok történnek, és őt, mint tekintélynek számító volt rendőr felügyelőt kérik fel a nyomozásra. Itt, a West Point akadémián teljesít szolgálatot Edgar Allan Poe, a kissé túlkoros kadét, aki rögtön rácsatlakozik Landor nyomozó munkájára, és mivel Landornak rettent jó karakterfelismerő képessége van, a szóbeli egyezség hamarosan megköttetik. Olyan kesztyűs kézzel van felvezetve a karcerszervezetek (katonai akadémia) toxikus férfiassága, hogy észre sem vesszük, itt hosszú időre összezárt fiatal férfiak élnek szigorú szabályok alatt, amiből azért következik egy és más.

Míg az akadémia hivatalnok lelkű parancsnokainak a lepapírozás és a jelentés a lényeg, addig a két nyomozót más-más erők mozgatják, egyiküknek remek alkalom a költészet, a könyvek, az álmok és a szerelem aláfestésére, addig a másikat egészen más természetű dolgok hevítik, és csak a legvégén érnek össze a szálak. Mindkettőjükkel tudunk azonosulni, a szerelem, a halál, a veszteségek, az álmok és az erőszak mindenki életének része, a hozzájuk való viszony azonban egy másik dolog, ám az erőszak mindig erőszakot szül, ez a törvény még soha, de soha nem változott, mióta ember él a földön. A filmben megjelenő rejtélyes gyilkosságokon túli rejtély, magában a filmben rejlő atmoszférikus nyugalom, ami abszurdnak tűnik a véres események miatt, mégis működik. A téli természet, vagy a XIX. századi mobiltelefon nélküli világ az oka? Vagy Christian Bale és magyar hangja Kőszegi Ákos, esetleg Harry Melling remek színészi játéka? Netán Howard Shore mágikus zenéje?

Meglepetten fedeztem fel Charlotte Gainsbourg-ot (fogadósnő), egyfelől jó volt látni rezonőr szerepben a sok mentálisan instabil szerep után, másfelől kissé szomorú, hogy ötvenen túl kezdik beletenni perifériás karakterekbe. Gillian Anderson-t (a doktor felesége), most is Náray Erika szinkronizálta, és tudott újat mutatni. Egy mese az erőszak megmaradásáról és annak elkerülhetetlen következményeiről. 5/4

Halványkék szemek ( The Pale Blue Eye), 2022 Scott Cooper, Netflix

A film megnézhető: videa.hu